Kaland Németországban
Hónapokkal ezelőtt tucatnyi helikopteres fotó érkezett az Air Base blog elektronikus címére. A feladó csak annyi információval rendelkezett, hogy a fotókat egy magyar fiatalember készítette Németországban valamikor a kilencvenes években. Aztán egy beszélgetés során kiderült, hogy mi volt a képek hátterében. Egy kaland Németországban.
A kilencvenes évek első felében, német felajánlás alapján a Szolnoki Repülőtiszti Főiskola hallgatóinak lehetősége volt jelentkezni egy egyéves németországi tiszti alapképzésre. Sáli Péter akkor kezdte a főiskolát, helikoptervezetőnek készült. Megpályázta a lehetőséget, német nyelvtudása alapján kiválasztották, majd egy évfolyamtársával együtt Németországba utazott és kezdetét vette az az egy év, amelynek egy-egy mozzanatára így emlékezett.
- 1994 augusztusának végén, katonai alapképzéssel kezdtünk Szolnokon és ezt követően utazhattunk ki Németországba. A német hallgatók három hónapos alapképzéssel a hátuk mögött szeptember végén csatlakoztak. Volt némi különbség a mi kéthetes katonamúltunk és az övék között. Néztek is egy nagyot, amikor megtudták, hogy hány napja járunk egyenruhában! Igyekeztek felhozni minket az ő szintjükre és megismertetni a különbségekkel.
Röviddel kiérkezésünk után, november végi kezdéssel, egyhetes túlélő gyakorlatra vittek minket a hegyekbe. Lényegében a kiérkezésünk utáni időszakot az erre való felkészüléssel töltöttük. A németek megadták a módját. Ejtőernyőből készített sátrakban laktunk, keveset aludtunk, keveset ettünk, akadályokat küzdöttünk le és mindezt a hegyekben, a novemberi hidegben. Ez így együtt nagyon összekovácsolta a csapatot.
Az első nap megkaptuk egynapi élelmünket azzal, hogy ennyi lesz egész hétre. Első éjjel hármasával, négyesével mentünk az erdőben, sziklát másztunk, sőt egy völgyzárógátról is leereszkedtünk kötélen, de ekkor még nem volt szimulált ellenség. Az első éjszakán 3-4 órát alhattunk, a következőn egy kicsit többet, de volt már némi ellenség szimuláció is. A harmadik éjszaka nyugalomban telt, de a negyedik már kemény volt, akkor már vadásztak ránk. Amikor az ellenség megjelent, bemenekültünk az erdőbe, de hiába menekültünk le egy életveszélyes, meredek sziklafalon, elfogtak bennünket. Másnap reggelre volt, aki testileg-lelkileg annyira kikészült, hogy olyat azóta se láttam. Ez a képzés egyébként arról is szólt, hogy aki még magánál volt, az segítse a többit, terelgesse őket. Az olyanokat, mint például az a srác, aki már csak ment előre, mint a gép, kezében a puskával. Csak lépegetett és nem lehetett hozzá beszélni. Amikor egy útelágazásnál a rossz úton ment tovább, hiába szóltunk neki. Utána kellett rohanni, befordítani a megfelelő irányba, a következő elágazásnál szintén.
Azt, hogy nagyon el lehet fáradni, magam is megtapasztaltam. Az utolsó napon kaptunk egy erős Fishermen’s Friend cukorkát, amit én betettem a zubbonyzsebembe. Éjszakai, amikor hullafáradt voltam, gondoltam itt a tökéletes alkalom, hogy bekapjam ezt a cukorkát. Elkezdtem szopogatni, szinte éreztem, hogy erőt ad, aztán hosszú percekig tartott mire felfogtam, hogy ez nem cukorka. Mindenki hozta a vizét, öblögettem a habzó számat. Kiderült, hogy nem a cukorkát kaptam be, hanem az egynapos élelmiszerkészletben lévő klórtablettát! Az egyik társam mondta is, hogy azon töprengett, hogy mitől lett ilyen uszodaszag az erdő közepén?
Olyan feladat is volt, hogy embereket kellett hordágyon szállítani a hegyoldalban. Az normál körülmények között se könnyű, ott extrém nehéz volt. Ezt már nem nézték olyan szigorúan, inkább csak arra voltak kíváncsiak, hogy akarod-e, le tudod-e győzni önmagad.
Az egy hét utolsó éjszakáján egy harminc kilométeres túra várt ránk a hegyek között, úgy, hogy menj, keress meg valamit négy kilométerre, százfokos irányon. Előtte megnéztük a térképen, ha egyáltalán rajta volt. Ha kellett, lépésszámlálással mértük le a távot. Az is hozzá tartozott, hogy átmenjünk egy hegyi patakon. Novemberben. Olyan hideg volt, hogy most a kezemet sem tenném bele, de akkor a ruhát levéve, alsónadrágban simán átkeltünk a derékig érő vízben.
A gyakorlat utolsó feladata egy akadálypálya volt, amit nem egyénileg, hanem csoportosan, lazább szintidővel kellett teljesíteni. Volt egy srác, akinek teljesen kikészült a lába. Őt a hátunkon vittük át. Ha nem tesszük, akkor nem teljesítettnek minősítik a feladatát és nem lehetett volna tiszt vagy újra kell volna kezdenie a hetet. Nagyon jó feladat volt, megmutatkozott a bajtársiasság.
A túlélő kiképzés végén buszokkal vittek vissza minket az iskolára. Mindenki kapott egy nagy zacskó édességet és kólát, amit aztán a másfél órás buszozás alatt ettünk-ittunk meg. Az iskolához megérkezve zenekar játszott nekünk, elvették a koszos puskáinkat, hogy azzal most már ne foglalkozzunk. Rettentő koszosak voltunk, ruhástul álltunk a zuhany alá. Végül volt egy díszvacsora, ahol közölték, hogy a túlélőkiképzésen mindenki megfelelt. Ez volt a legkeményebb kiképzésünk az egy év alatt.
*
- A közelben volt az LTG 61 jelű szállítórepülő ezred, amely UH-1-esekkel és C-160 Transallokkal repült. Ez utóbbival hetente kétszer repültek Szardíniára, Decimomannuba. Váltást és ellátmányt szállítottak a gépágyús lövészeten és légiharc gyakorlaton kint lévő vadászoknak. Mivel a mi húszfős csoportunk bőven elfért a Transallon, vízi túlélési gyakorlat címmel minket is levittek Decibe.
Lent elmagyarázták, hogy mi mire való a vízi túlélő felszerelésből és hogyan kell használni, majd vízhatlan ruhába öltöztünk és beugrottunk a vízbe. Egy motorcsónakkal húztak minket azt szimulálva, ahogy az ejtőernyő húzna a vízben. Le kellett oldani magunkat, elevickélni egy egyszemélyes mentőtutajhoz, kimászni rá, és azzal eljutni egy nagyobb, 8-10 személyes mentőszigetre.
A motorcsónakos vontatás rettenetes volt, a hullámok folyamatosan a fejem felett csapkodtak, mint annál a vallatási módszernél, amikor egy deszkára fektetett ember szájába vizet csorgatnak. Amikor az egyik mentősziget közelében voltam, leoldottam magam. Akkora volt a szél, hogy csak háton úszva tudtam haladni. Elúsztam a mentősziget mellett pár méterre és már nem tudtam visszaúszni, szépen sodródtam kifelé a nyílt vízre. Azt előre mondták, hogy lesz benne egy „kint hagyunk” faktor, hogy érezd át milyen egyedül a tengeren. Ez talán húsz perc volt, de nagyon hosszúnak tűnt. Egyszerre eltűnt mindenki, és egyedül maradtam a viszonylag nagy hullámok között. Aztán jöttek az olaszok, hogy kiemeljenek. Azt tudtuk előre, hogy a húsz főből tízet emelnek ki helikopterrel, a másik tízért motorcsónak megy. Nekem szerencsére a helikopter jutott.
*
- Érdekes mozzanat volt egy többnapos objektumvédelmi gyakorlat is. Az első napon tüntetők jöttek, azokat kellett elzavarni, de utána már komolyabb támadások is értek bennünket. Az utolsó éjszaka jött a legnagyobb. A gyakorlat tervezői komolyan vették a feladatukat, még harckocsi is volt! Erről a gyakorlatról végül két CH-53-as emelte ki a csoportunkat és szállította vissza az iskolához. A CH-53-as igencsak nagy helikopter, el lehet képzelni, milyen látvány lehetett, ahogy a parkolóban szálltunk le.
Egy három hónapos csapatgyakorlaton aztán igazán közel kerülhettem a helikopteresekhez. Lehetett kérni, hogy hova szeretne kerülni az ember a három hónapra. Mivel helikoptervezetőnek készültem, egy forgószárnyas alakulathoz kértem magam. A már említett LTG 61-esekhez kerültem. Amíg a Transallosoknál voltam, elmentem velük egy-egy útra, de amikor az UH-1-es közösséghez kerültem, hogy valami keretet adjanak a dolognak, a személyzeti tervezéshez osztottak be. Ott sok emberrel ismerkedtem össze és sokat mentem repülni velük műszeres, külső függesztményes vagy hegyi feladatot. A németeknél a Luftwaffe adta a kutató-mentő készenlétet az Alpokban, döbbenetes helyeken repülve. Volt, hogy felvittek minket egy fennsíkra, kitettek és otthagytak. Mi bekapcsoltuk a vészjeladót, a kutató-mentők pedig jöttek, megkerestek és csörlővel kiemeltek. Amikor megérkeztünk a leszállóhelyre, megkérdezték, hogy kiszállunk vagy kicsörlőzzenek. Természetesen kipróbáltam az utóbbit.
*
- Végül nem lett belőlem helikoptervezető, nem csináltam végig a Repülőtiszti Főiskolát. Amikor 1995-ben hazajöttem, azt mondták, hogy van egy kis gond, nincs helikopteres évfolyam, át kell menni vadásznak. Hát nagyobb gond sose legyen – gondoltam akkor. Aztán lassan rájöttem, hogy ez nem az, mint amit a németeknél megtapasztaltam. Más volt a hangulat, más volt a mentalitás. A németek nagyon motiválóak voltak, ezért tudtunk pótolni egy három hónapos alapképzést két hét alatt. Például az összes német kézifegyverrel lőttünk. Végig kint voltunk a lőtéren, ismerkedtünk a fegyverekkel és olyan mennyiségű lőszert lőttünk el csak mi ketten magyarok, hogy Szolnokon a főiskola szerintem húsz év alatt nem lőtt el annyit. Utána hazajöttem és lőtan óra keretében tanultuk, hogy hogyan kell lőni – elméletben.
Nem éreztem már olyan jól magam a főiskolán, és nagyon megváltozott a véleményem az egészről. Kint láttam, hogy hogyan működik egy profi haderő. Köszöntem, elég volt, leszereltem. Átmenetileg elmentem dolgozni, majd felvettek a nyíregyházi főiskola következő évfolyamára. Ott több olyan ember volt, aki hasonló cipőben járt, mint én. Hárman vagy négyen jártuk meg Szolnokot, bár ez különösebben nem volt téma köztünk.
Nyíregyháza után azonnal a Malévhez kerültem utaskísérőként, majd közel négy év után felvettek a Boeing 737-esre. Azon repültem egészen a Malév leállásáig.
* * *
Fotó: Sáli Péter