"Röviddel éjfél után a VA-122-es századhoz tartozó A-7 Corsair II-es gépemmel a parttól alig 60 mérföldnyire hajózó USS Constellation repülőgép-hordozóhoz közelítettem. Ez a század biztosította a hajózó utánpótlást a Navy A-7-es harci századainak. Az éjszakai hajófedélzeti minősítéshez szükséges hat leszállás közül az elsőn már túl voltam. A baleset a másodiknál következett be.

A műszeres megközelítésről a vizuálisra váltottam. Alacsony felhőalap és jó látás mellett közelítettem, a tenger nyugodt volt. Az üzemanyag mennyiség lehetővé tette, hogy, ha bármi gondom adódik, a szárazföldi bázisra repüljek. Kétéves repülőkiképzésem minden tapasztalatát bele kellett sűrítenem ezekbe a leszállásokba. Ha megkapom a hajófedélzeti minősítést, akkor a repülőgép-hordozók pilótáinak elit köreibe tartozom majd és harci bevetéseket repülhetek Délkelet-Ázsiában.

A sebességem jó volt és a siklópályán voltam, de a végén nem figyeltem a középvonal tartására. A korrekcióval elkéstem. A fékhorog a harmadik kötelet kapta el, ami rendben is lett volna, de ahogy a gép lassult, a fedélzet bal széle felé sodródott, majd egy nagyot zökkent, ahogy a bal főfutó leszaladt a fedélzetről. Nehéz lett volna megállapítani a gép helyzetét, de legalább hatvan fokot dőlt a bal szárnyára. A katapultálás öngyilkosság lett volna, mivel a vízre lőttem volna magam. Ha a horog nem engedi el a fékezőkötelet, akkor a helyzet menthető – gondoltam.

Ösztönösen lehúztam a gázt és leállítottam a hajtóművet. Ahogy a fordulatszám 65 százalék alá esett, a generátor lekapcsolt. Megszűnt valamennyi világítás és a rádió is elnémult, így a külvilággal is megszűnt minden kapcsolatom. Csend volt a fülkében, csak a szívem vert hangosan. A pillanatnyi mozdulatlanságnak hamar vége szakadt és bekövetkezett a legrosszabb: a horog elengedte a kötelet, a gép átbukott a fedélzeten és a Csendes-óceánba zuhant.

A túlélőkiképzésen azt tanultuk, hogy a gép három métert süllyed másodpercenként és 30 méterről már nem sok esély van a felszínre jutni. Alig tíz másodpercem volt, hogy elhagyjam a fülkét. A katapultálás tűnt az egyetlen megoldásnak.

A tengerészeti repülés történetében nagyon kevesen próbálkoztak a víz alatti katapultálással és még kevesebben élték túl. Az A-7-esből senki nem katapultált még így. Fennállt annak veszélye is, hogy a Constellation testébe vagy a hatalmas hajócsavarok közé lövöm magam. A túlélési esélyem minden pillanattal tovább csökkent. Kivártam még egy pillanatig, majd meghúztam a lábaim között lévő katapultfogantyút. Úgy tanultuk, ha kevés az idő, akkor ezt használjuk és ne a fejünk felett lévőt.

A másodperc tört részéig nem történt semmi. Nagyon hosszúnak tűnt, mert még az is átvillant bennem, hogy az ülés nem működik. Ekkor ragyogó fénybe borult a sötét fülke és az ülés, a kabintetőt áttörve kivitt a repülőgépből. Azonnal leváltam az ülésről. A víz letépte az oxigénmaszkomat, nem kaptam levegőt és pánikba estem. Az öntudatos, magabiztos tengerészpilótából egy pillanat alatt egy kétségbeesett hadnagy lettem, aki az életéért küzd. Ez bizony más volt, mint amikor a tanmedencében gyakoroltuk a vízi túlélést!

Ekkor pillantottam meg a fényt. Egy közel 30 csomós sebességgel haladó repülőgép-hordozó nem tud azonnal megállni, ezért amikor a gépem a vízbe esett, valaki a tengerbe dobta a vízálló lámpáját, hogy megjelölje a Corsair helyét a helikopter és a kísérőhajó számára. Ez a fény mutatta az irányt és én ösztönösen arrafelé úsztam.

Ahogy a sisakom áttörte a felszínt, azonnal levegő után kaptam. A tüdőm megtelt levegővel és olyan fájdalmat éreztem, mintha egy kést vágtak volna a lapockáim közé. Valami nagy baj történt – gondoltam, de más gondom is akadt.

Az ejtőernyőm részlegesen kinyílt, kupolája és zsinórjai túl erősen húztak vissza. Az, hogy a felszínen maradjak, meghaladta az erőmet. Csak az munkált bennem, hogy meg kell szabadulnom az ernyőtől. Fel akartam fújni a mentőmellényemet, de a kezemmel nem találtam meg a fogantyúkat. Újra elragadott a pánik, hogy nem tudok a felszínen maradni. Ráadásul valami a lábamhoz ért a víz alatt. Megdermedtem, hogy esetleg egy cápa. Amikor az a valami ismét hozzámért, akkor vettem észre, hogy az nem más, mint a repülőgépem. A Corsair ugyanis egyelőre nem süllyedt el, hanem a hátára fordulva, a felszín alatt hánykolódott én pedig mellette bukkantam a felszínre. Belekapaszkodtam a stabilizátorba, hogy ne merüljek újra alá.

Ekkor végre megtaláltam a mentőmellény fogantyúit. Megrántottam a zsinórokat és a mellény elkezdett felfújódni. Az ejtőernyő azonban még mindig rajtam lógott, le kellett oldanom, mert, ha teljesen átázik, akkor a mellény sem tart a felszínen. Eszembe jutottak a vízi túlélő kiképzésen tanultak. A hátamra fordultam, felnyúltam és elértem a leoldózárakat. Az ernyő azonnal levált rólam. Pillanatokkal később egy ragyogó fényár közepén úsztam, amelyet egy helikopterről irányítottak felém. 

Néhány perc múlva a helikopterről a vízbe ugrott a vízimentő. Miután a zajban üvöltve tisztáztuk, hogy milyen az állapotom, besegített a kiemelő hámba. Ahogy lassan kiemeltek, a testem tehetetlenül lógott az átázott ruhában. Fájt, ahogy levegőt vettem és ez a fájdalom szinte elviselhetetlen volt. A következő amire emlékszem az, hogy a helikopter kabinjában, a padlón fekszem. A helikopter pillanatok alatt leszállt a hordozóra és engem azonnal a hajókórházba vittek. A vizsgálat kiderítette, hogy megsérült egy csigolyám, mivel nem a megfelelő testhelyzetben hajtottam végre a katapultálást.

Ezért az egészségügyisek megszervezték, hogy helikopterrel San Diegóba, a haditengerészet kórházába vigyenek. De még mielőtt a gépre szállhattam volna, egy ember megsérült a repülőfedélzeten. A helikoptert csak egy sérült szállítására szerelték fel, és a friss sérült elszállítása mellett döntöttek. Nekem várnom kellett. Mondanom sem kell, nem voltam túl boldog.

Aztán alig egy órával később egy fiatal tengerész nyitott be az egészségügyi részlegbe. Az arca elárulta, hogy valami rettenetes dolog történt. A sérültet szállító helikopter félúton lezuhant és a mentésre küldött helikopter nem talált túlélőket.  

A történtek után inkább megvártam, amíg a hordozó néhány nap múlva kiköt. A kikötőből mentőautóval vittek kórházba. A tengerészeti repülés megmutatta veszélyes oldalát és kétszer is megmenekültem a haláltól. Talán a szerencse is mellém szegődött. Az azonban biztos, hogy az első osztályú túlélőkiképzés nélkül nem értem volna meg 1992-es nyugdíjazásomat."

* * *

A Hook magazin engedélyével. Fotó: Department of Defense / U.S. Navy