A kilencvenes évek elején az amerikai haditengerészet légiereje átalakulóban volt. Az 1991-es öbölháború után kivont A-7 Corsair II-esek és a korábban lecserélt F-4 Phantom II-esek helyét az F/A-18 Hornetek vették át és küszöbön állt az A-6 Intruder kivonása is. A kieső csapásmérő képesség pótlására az F-14 Tomcatet szemelték ki.

Az F-14-est gyakran nevezik elfogóvadásznak, de valójában sosem volt az. Ez a feladat az olyan repülőgépeknek jutott, mint például az F-102 Delta Dagger vagy az F-106 Delta Dart. Az F-14-esnek más feladatot szántak: a repülőgép-hordozó harccsoport és a hajókról indított csapásmérő és felderítő gépek védelmét. A vadász feladathoz AIM-9 Sidewinder rövid, AIM-7 Sparrow közepes és AIM-54 Phoenix nagy hatótávolságú légiharc-rakétával szerelték fel és a Phantommal szerzett negatív tapasztalatokból okulva gépágyút is kapott, az M61 Vulcant. Feladatrendszere a nyolcvanas évektől a felderítéssel bővült, amelyhez a törzs alá függeszthető nagyméretű, kamerákkal és infravörös szenzorral felszerelt TARPS (Tactical Airborne Reconnaissance Pod System) konténert rendszeresítették. A Tomcat elméletileg alkalmas volt hagyományos és kazettás bombák alkalmazására, de erre a feladatra rendszerbe állításakor és a következő húsz évben még ott voltak a Phantomok, Corsairek és az Intruderek. Az 1974-ben szolgálatba állított típus így érkezett el a hidegháború végéhez és az 1991-es öbölháborúhoz. A Desert Storm műveletben vadászgépként nem sok babér termett az F-14-esnek, mert a légierő folyamatosan őrjáratozó F-15 Eagle vadászgépeinek dolga volt „levadászni” a felbukkanó iraki gépeket. A Tomcatek a haditengerészet csapásmérő kötelékeit illetve a hadihajókat oltalmazták valamint felderítő bevetéseket hajtottak végre. Az így begyűjtött információkat a haditengerészet hasznosította a csapásmérő feladatok tervezésekor. Az öbölbeli tapasztalatok alapján számos pilóta már a háború után szorgalmazta a Tomcat továbbfejlesztését vadászbombázóvá.

F-14A Tomcat az öbölháborúban felgyújtott kuvaiti olajmező felett

A Szovjetunió szétesése és a Varsói Szerződés megszűnése után, a kilencvenes évek haderő- és költségcsökkentésébe egyre nehezebben lehetett beilleszteni a hidegháborús Intrudert. A magas karbantartási költséggel üzemeltethető típus helyére kellett egy másik, ami az A-6-os feladatát, az éjjel-nappal, rossz időjárási körülmények között, nagy távolságon végrehajtott precíziós csapásmérést végre tudja hajtani. Az F/A-18 Hornet már csak rövid hatótávolsága miatt sem tűnt ideális megoldásnak, viszont ott volt az F-14-es, amelynek kivonása a szintén csillagászati összegekbe kerülő karbantartás ellenére ekkor még nem volt napirenden. A Tomcat nagy hatótávolsága, terhelhetősége és a fejlesztés lehetősége miatt, áthidaló megoldásnak megfelelt. Már „csak” azt kellett megoldani, hogy a Kandúr ne csak harapni, hanem karmolni is tudjon, vagyis az F-14-esek a légiharc-rakéták mellett precíziós bombák alkalmazására is képesek legyenek.

Az F-14-esről bevethető levegő-föld fegyverzet kezdetben hagyományos és kazettás bombákból állt. 1994-től a GBU-10-es, 12-es, 16-os és 24-es lézerirányítású bombákat is függeszteni lehetett, de még hiányzott az a berendezés, amely a célba vezeti őket. Így történt, hogy amikor 1995. szeptember 5-én, a Deliberate Force műveletben a USS Nimitz két F-14A gépe lézerirányítású 450 kg-os GBU-16-os bombákat dobott egy boszniai lőszerraktárra, a lézeres célmegjelölést egy Intruder biztosította a bombázóknak. Ez volt az utolsó alkalom, hogy a Grumman „Vasgyár” két ikonikus típusát egy műveletben vetették be.

Lézerirányítású GBU-16-os bombák teszt-oldása egy F-14-esről

A haditengerészet és a hadiipari beszállítók ekkor már javában dolgoztak a probléma megoldásán. Az F-14-esekhez a Lockheedbe éppen ekkor beolvadó Martin Marietta LANTIRN konténerét választották, amely eredetileg a légierő F-15E és F-16C/D gépeihez készült. A LANTIRN (Low Altitude Navigation Targeting InfraRed for Night) rendszer két konténerből állt, az AN/AAQ-13-as a kismagasságú repülést és a navigációt, az AN/AAQ-14-es az éjszakai célfelderítést és a célmegjelölést segítette. A Tomcat bevetési profilja miatt a navigációs konténerre kevésbé volt szükség, inkább a célfelderítő-célmegjelölő konténerre fókuszáltak. A módosított LANTIRN végül egyetlen konténerből állt, amely az F-14-esen a jobb szárnytő alatti pilon alsó részére, a 8B függesztési pontra volt akasztható. A működtetéséhez szükséges kezelőszervek a hátsó fülkébe kerültek. Miután megoldották az adatkapcsolatot a LANTIRN és a Tomcat navigációs- és fegyverrendszere között, egy F-14B-re függesztve 1995 februárjában elkezdődtek a földi, a következő hónapban pedig a légi tesztek. Ezeket igyekeztek házon belül, csak a szükséges hajózók, műszakiak és szakmabeli civilek bevonásával végezni, nehogy a bürokrácia lecsapjon rá, magához ragadja és dollármilliókat felemésztő, évekig húzódó tesztsorozatba fogjon. A tesztekben a kor számos ismert Tomcat hajózója vett részt, például a pilóták közül a repülőnapok nyilvánossága előtt gyakran szerepelt, azóta elhunyt Dale Snodgrass, a RIO-k közül Larry Slade, akinek gépét az öbölháborúban egy TARPS bevetésen lelőtték.

Tomcat és Prowler – Grumman vasak egy kötelékben

A LANTIRN-t a hátsó ülésben ülő RIO-k kezelték. Elnevezésük (Radar Intercept Officer) feladataik legfontosabb elemét tükrözte: ők kezelték a Tomcat fegyverrendszerét beleértve az F-14A és B változatok AWG-9-es vagy az F-14D APG-71-es radarját. Nekik fejben is át kellett állniuk a légi célokról a földiekre, a rakétákról a bombákra. Ebben nagyon sok segítséget kaptak az A-6-osról F-14-esre átülő, tapasztalt bombázótisztektől. Egymás támogatása kölcsönös volt, a RIO-k az addig földi célokban gondolkodó volt bombázótiszteket vezették be a radar kezelésének és a légi célok leküzdésének rejtelmeibe. A LANTIRN használatának elsajátítása a radaréhoz képest igen egyszerű volt. Mindössze egy rövid, asztali szimulátoros képzés és egyetlen konténeres repülés után jogosítást kaptak a LANTIRN-re. A radar kezelésére szolgáló markolat továbbra is középen volt, a konténert a bal kézre eső, eredetileg az A-6-os leváltására szánt A-12-eshez tervezett joystickkal és a rajta lévő gombokkal, kapcsolókkal és kurzorokkal működtették. A LANTIRN képét és az adatokat a hátsó és az első pilótafülkében egyaránt megjeleníthették, de a hátsó fülkében a RIO előtti kör alakú taktikai információs kijelzőt egy nagyobb felbontású négyzet alakú váltotta. Mivel a joystick a TARPS konténer kezelőpaneljének helyére került, az átalakított gép csak csapásmérőként repülhetett. Később néhány gépnél megoldották, hogy mindkét feladatra alkalmas legyen, de a mindennapokban megvolt a dedikált bombázó és felderítő Tomcat – természetesen a légiharc képesség megtartása mellett. Ezzel az F-14 Tomcat / Bombcat igazi háromfeladatos típus lett. (Ez a koncepció nekünk a Gripen JAS típusjelzéséből lehet ismerős.)

Látványos felszállás a USS Theodore Rooseveltről az utolsó F-14-es úton, 2006 januárjában

A haditengerészet összesen 75 darab LANTIRN-t rendelt. Az elsőt 1996 júniusában adták át a VF-103-asoknak és rövidesen megjelent a Southern Watch műveletben résztvevő F-14-eseken is. A Southern Watch az öbölháború után, 1992-től volt érvényben és Irak számára jelölt ki repülési tilalmi zónát a 32. majd 1996-tól a 33. szélességi körtől délre. A Perzsa-öbölbe felhajózó repülőgép-hordozók F-14-esei vegyes függesztménnyel indultak Irak fölé. Minden feladaton betöltött gépágyúval repültek és egy-egy Sidewinder, Sparrow és Phoenix rakétával felfegyverezve közeli, közepes és nagy távolságon is képesek voltak a repüléstilalmi zónát megsértő iraki repülőgépek lelövésére. A földi célpontok ellen a Tomcat lapos törzse alatt két kazettás bombát vagy két lézerirányítású bombát vittek magukkal és századonként 6-8 gépre LANTIRN konténer is került. Irak felett nagy magasságban az U-2-esek gyűjtötték az információt, de a kismagasságú felderítő repülések az F-14-esekre és TARPS konténereikre maradtak. A „kíváncsi” Tomcatek a TARPS mellett önvédelmi célból Sidewinder és Sparrow rakétákkal repültek, és századuk másik F-14-esétől vadászkíséretet is kaptak.

A bombáknak csak a Kandúr hasa alatt volt hely

A Southern Watch során az F-14-esekkel számos szimulált bombázást hajtottak végre az iraki területen lévő parancsnoki épületek, üzemanyag-tárolók, hidak, stb. ellen. Egy-egy köteléket jellemzően két Tomcat és két Hornet alkotott, az elektronikai fedezetet egy Prowler, a vadászvédelmet egy Hornet géppár biztosította. A bevetés előtti felkészüléskor a RIO-k a felderítő repülésekkel begyűjtött TARPS fotókat tanulmányozták, hogy a célpontot a LANTIRN konténerrel is könnyebben megtalálják majd. Miután a RIO a konténerrel befogta és rögzítette a célt, a fegyverrendszer kiszámította a bomba kioldásának pillanatát, elvégezte a szimulált kioldást és a pilóta egy éles fordulóval kivált a támadásból. Ezek a szimulált eljárások jók voltak arra, hogy a gyorstalpaló tanfolyamon szerzett ismereteket bővítve folyamatosan gyakoroljanak a konténerrel.

F-14D valahol a Perzsa-öböl térségében. A LANTIRN konténerek állandóan fent voltak a gépeken és a Tomcat hasa alatt is látszik egy lézerirányítású bomba

A Tomcat érdekessége, hogy elsősorban a hagyományos, nem irányított bombákkal végrehajtott zuhanóbombázáskor a szárnybeállítás is fontos szerepet játszott. Ehhez a pilóta a 2-es gázkaron lévő négyállású kapcsolóval a „bombázó” beállítást választotta és a szárnyak, ha 55 foknál kisebb szögben voltak, automatikusan hátraálltak. Ha már eleve nagyobb volt a nyilazás szöge, akkor azon a beállításon maradtak. Ennek oka, hogy normál esetben az F-14-es 20 és 68 fok között állítható szárnyait a központi számítóegységtől kapott adatok alapján automatikus rendszer állította. Ha a gép zuhanáskor gyorsult, a szárnyak a sebesség függvényében automatikusan mentek hátra. Nem irányított bombák esetén célzáskor és kioldáskor fontos, hogy a gép stabil legyen, mert egy hagyományos bomba pályája a kioldás után többé nem módosítható és az F-14-est az 55 fokra állított és onnan nem mozduló szárnybeállítás tette a legstabilabbá. Ezt szolgálta a gázkaron kiválasztható „bombázó” beállítás.

Mire az Egyesült Államok és mindenre kapható szövetségese, Nagy Britannia által 1998. december 16-án az Irak ellen indított négynapos Desert Fox műveletben sor került a LANTIRN első harci alkalmazására az F-14-esen, a RIO-k már készségszinten kezelték az eszközt és immár külső segítség nélkül, maguk jelölhették meg lézerrel a célpontot. A Tomcatek amellett, hogy 227 kg-os GBU-12-es és egytonnás GBU-24-es lézerirányítású bombákkal támadtak, a Hornetek számára is biztosítottak lézeres célmegjelölést. A Desert Fox után mindössze négy hónappal egy másik műveletben, a Jugoszlávia ellen 1999. március 24-én indított 78 napos Allied Force-ban folytatódott az F-14-es századok harci alkalmazása hagyományos és irányított bombákkal egyaránt. A Tomcat eredeti koncepciójától mi sem állhatott volna távolabb, mint a légi előretolt repülésirányítás, amikor a csapásmérő gépeket nem a földről, hanem a levegőből, egy másik gép fedélzetéről vezetik a célra. Az F-14-est már Irak felett is használták erre a FAC-A-nek (Forward Air Controller – Airborne) nevezett feladatra, és az Allied Force műveletben is bőven kijutott belőle.

A KC-135-ösből tankol egy Tomcat valahol Irak felett. A merev és hajlékony csöves rendszer Iron Maidennek nevezett kombinációját mindenki utálta

Ha a Balkán felett nem is, de a következő hadszíntéren már szükség volt a Tomcat nagy hatótávolságára. A 2001. szeptember 11-i terrortámadások után október 7-én megkezdett Enduring Freedom műveletben Afganisztán fölé küldték az F-14-eseket. A repülőgép-hordozók ezúttal nem a Perzsa-öbölben helyezkedtek el, hanem az Arab-tengeren maradtak. A távolság még a Tomcat esetében is többszöri légi utántöltést igényelt, amelyhez a saját S-3 Vikingek mellett a légierő KC-135-ös és KC-10-es tankereit vették igénybe. Egyeztetés céljából tapasztalt tankerpilóták érkeztek a repülőgép-hordozókra, hogy a tengerészeti pilótákkal közösen összefésüljék az igényeket és a lehetőségeket. Bölcs döntésnek bizonyult, mert kiderült, hogy sem az Air Force sem a Navy nem volt igazán tisztában azzal, hogy dolgozik a másik. Üzemanyagigényt, repült időket, töltési légtereket, eljárásokat egyeztettek, de olyan apróságokra is fény derült, hogy a KC-135-ös két belső hajtóművén vissza kell venni a gázt amikor F-14-est vagy F/A-18-ast töltenek, mert a gázsugár „püföli” a két függőleges vezérsíkot. Az F-14-esek Afganisztánban is sok felderítő és FAC-A feladatot repültek, és 2002. március 11-én itt vetették be először a LANTIRN lézernyalábját nem igénylő, GPS irányítású, 900 kg-os GBU-31 JDAM bombát.

JDAM bombával indul bevetésre a USS John F. Kennedy egyik F-14-ese

A következő művelet ismét Irak ellen indult, Iraqi Freedom néven 2003. március 20-án és az előző napokban a Southern Watch és északi párja, a Northern Watch művelet véget ért. Az Iraqi Freedom idejére a Tomcat igazi, kipróbált, többfeladatos gép lett, földi célpontok elleni elsődleges fegyvere a GBU-31-es volt. A JDAM először csak az F-14B-ről volt bevethető, majd az F-14D-vel felszerelt századoknál is sorban elvégezték a szükséges szoftverfrissítést. Az egyetlen még működő F-14A század, a VF-154-es nem került sorra, ők továbbra is csak a LANTIRN-nel és a lézerirányítású bombákkal dolgozhattak, de számukra más érdekességet tartogattak. Azt a feladatot kapták, hogy négy F-14-essel települjenek Katarba és a szárazföldről hajtsanak végre légi előretolt repülésirányítást és csapásmérést koordináló fegyveres felderítést az amerikai, brit és az ausztrál légierő számára, továbbá képezzék ki az ott települő F-15E személyzeteket ezekre a feladatokra. Vagyis egy olyan érdekes helyzet állt elő, amelyre addig nem volt példa a modern tengerészeti repülés történetében: a Navy egyik vadászrepülő százada megosztva, egyszerre hajtott végre harci bevetéseket repülőgép-hordozóról és szárazföldről.

A piros kör a ROVER antennát jelzi

A LANTIRN nagyon megbízható eszköznek bizonyult, annak ellenére, hogy folyamatosan nyúzták őket, hiszen állandóan a gépeken voltak, nem csak a repüléssel és a nagy túlterheléssel járó manőverezés igénybevételeinek, hanem a hajófedélzeti fel- és leszállások fizikai behatásának is kitéve. Ugyanakkor a Tomcat harci alkalmazásának utolsó hónapjaira is jutott egy fejlesztés. A ROVER (Remotely Operated Video Enhanced Receiver) lehetővé tette, hogy a földi előretolt repülésirányítók ugyanazt a képet lássák a laptopjukon, amit a pilóta a levegőből, megkönnyítve ezzel az együttműködést. A ROVER csapat 2005 novemberének elején kezdett dolgozni az ötlet megvalósításán, bevonva a USS Theodore Roosevelt két F-14-es századát és hat hét múlva letette az eredményt az asztalra. A technikusok 2005. december 10-én érkeztek meg a Perzsa-öbölben hajózó Roosevelt fedélzetére, és azonnal egy oktatást tartottak az érintett repülőműszakiaknak. A gépenként mindössze 800 dollárba kerülő ROVER nemcsak az előretolt repülésirányító és a hajózók közötti együttműködést és a fegyverhasználatot tette hatékonyabbá. Igen hasznosnak bizonyult abban a műveleti környezetben, ahol jogásztisztek álltak ugrásra készen, hogy eldöntsék, hogy az előretolt repülésirányítók és a pilóták jogosan és megfelelően jártak el az éles fegyverzet alkalmazását illetően.

Az F-14-esek utolsó harci bevetése 2006. február 8-án történt és március 10-én utoljára indultak repülőgép-hordozó fedélzetéről Tomcatek, amikor a hazaérkező Roosevelt VF-31-es és VF-213-as századának gépei szárazföldi bázisukra települtek. Az elkövetkező hónapokban befejeződött az évekkel korábban kezdődött folyamat, az F-14-es századok típusváltása F/A-18E/F Super Hornetre és véget ért egy 32 éves időszak az amerikai tengerészeti repülés történetében.

* * *

A cikk nyomtatott változata az Aeromagazin 2024. májusi számában jelent meg. Fotó: US Navy, USAF, Defense Imagery