A portugál főváros, Lisszabon Belém kerületében, a Tejo torkolatának közvetlen közelében magasodik egy szürke, úszótalpas repülőgépet mintázó emlékmű. A gép légcsavaros orra az Atlanti-óceán felé néz, arra, amerre 1922. március 30-án két portugál repülő elindult, hogy eljusson Brazíliába.

Portugália, a kis ibériai ország, amely Luzitánia néven a Római Birodalom egyik tartománya volt, a XV. század második felétől a tengeri kereskedelem révén tornázta fel gazdaságát. Jelen volt az Atlanti-óceáni szigeteken és Afrikában, s még távolabb, India és a Távol-Kelet felé kacsintgatott. Miután Bartolomeu Dias és Vasco da Gama Afrika megkerülésével megtalálta a kelet felé vezető utat, a portugálok ott is megvetették a lábukat és folytatták azt, amit a fekete kontinensen már magas szinten űztek: a kizsákmányolást, és a helyi lakosság rabszolgasorba hajtását vagy legyilkolását. A Lisszabonból induló kereskedelmi hajók először az uralkodó passzáttal a dél-atlanti vizek felé hajóztak, hogy megkerülhessék Afrikát. Valószínűleg ennek volt köszönhető, hogy 1500 áprilisában a Pedro Álvares Cabral vezette flotta a mai Brazília partjaihoz vetődött. Az új területnek egy ideig nem szenteltek komolyabb figyelmet, mert a fókuszban továbbra is Afrika és a kelet kincsei valamint „humán erőforrása” volt. Idővel azért elkezdték rugalmasan értelmezni a világot spanyol és portugál érdekszférára osztó, 1494-es tordesillasi szerződést. Hosszas ottlétre rendezkedtek be a hatalmas földterületen, amely végül az 1530-as években portugál gyarmat lett. Nevét az atlanti erdőiben honos, vörös folyadékot tartalmazó brazilfáról kapta és a mai napig az egyetlen ország Dél-Amerikában, ahol a spanyol helyett a portugál a hivatalos nyelv.

Oscar Pereira da Silva idealizált festményén Pedro Álvares Cabral megérkezik az addig ismeretlen földre

A gyarmati idők 1822-ben véget értek, Brazília független állammá vált. A jeles esemény századik évfordulójára tervezett óceánrepülés ötlete a portugál haditengerészet tisztjétől, Artur de Sacadura Cabraltól eredt. Cabral egyike volt annak a két tisztnek, akiket 1916-ban Franciaországba küldtek pilótaképzésre. Hazatérve vezető oktatói beosztást kapott, és megbízták azzal is, hogy keressen helyet egy leendő hidroplánbázisnak. A megfelelő helyre Lisszabonban, a Tejo folyó torkolatában, karnyújtásnyira az Atlanti-óceántól talált rá és ott létesült később a Bom Sucesso tengerészeti légibázis. Az akkor 38 éves Cabral 1919-ben nyújtotta be az óceán Lisszabon és Rio de Janeiro közötti átrepülésére vonatkozó elképzelését a haditengerészetnek. Tervében kihangsúlyozta, hogy a vállalkozás a centenáriumi megemlékezés mellett a portugál repülés fejlődését valamint hazája és Brazília kapcsolatainak erősítését is segítené. A haditengerészet nem csak jól fogadta az ötletet, hanem pénzügyileg is támogatta a vállalkozást.

Az emlékmű ott áll, ahol a két portugál repülő 1922-ben útnak indult. A háttérben ma is ott magasodik a XVI. század első harmadában épült erőd, a Belém-torony

Először is el kellett dönteni, hogy mivel repüljenek. A költségek miatt csak egymotoros típus jöhetett szóba. Nagyobb sebessége és hatótávolsága miatt egy hagyományos futóművel rendelkező gép lett volna az ideális, de a közbenső leszállóhelyek hiánya illetve egy óceán feletti motorhiba lehetősége ezt kizárta. Kapóra jött, hogy a portugál haditengerészet a kétfedelű brit Fairey IIID-ből már rendelt megnövelt hatótávolságú és nagyobb fesztávolságú szárnyakkal készült úszótalpas példányokat. Cabral ragaszkodott ahhoz, hogy a gépet a 375 lóerős Rolls-Royce Eagle VIII motorral szereljék fel, annak ellenére, hogy korábbi pilótatársa az erősebb, 450 lóerős Napier Lion motorra szavazott. Cabral azonban meg volt elégedve az Eagle-lel, mert az 1921 márciusában, Lisszabon és Madeira közötti hét és fél órás repülésén használt Felixstowe F3-as repülőcsónakon is ilyen motorok dolgoztak. Közben a Fairey több módosítást is végzett a IIID-n, például az úszótalpakat is átalakította plusz repülőbenzin befogadására. A gép 1922 januárjára készült el és hajón Lisszabonba szállították. Összeszerelés után Cabral próbarepüléseket végzett, és azt is el kellett döntenie, hogy a 18 órányi repülésre alkalmas gépen egy másik pilótával osztja meg a vezetés fárasztó feladatát vagy egy olyan valakit választ, akinek kisujjában van a navigáció. Szilárdan hitt abban, hogy az út sikere a megbízható motoron kívül a pontos navigáción múlik, ezért az utóbbi mellett döntött és navigátorként barátját, az akkoriban idősnek számító, 53 éves történész-térképész-pilótát, Carlos Viegas Gago Coutinhót választotta. Március végére készen állt minden és az utat biztosító hajók is kifutottak.

Cabral és Coutinho egymás mögött, de oldalirányban eltolva ült a gépben

A történelmi indulásra 1922. március 30-án került sor, a helyszín a Bom Sucesso volt. Az esemény nem volt meghirdetve, a hír mégis gyorsan terjedt és rengetegen voltak kíváncsiak Cabral és Coutinho felszállására. A hajnali előkészületek után reggel hét órakor emelkedtek fel a Tejo vizéről és az 1300 kilométerre lévő Kanári-szigeteken Las Palmast vették célba. A délelőtt eseménytelenül telt, a motor rendben működött, bár annyira szórta az olajat, hogy a navigátor nehezen tudta használni az eszközeit a nyitott kabinban. Az egyik eszköz Coutinho saját fejlesztése, a hagyományos szextánson alapuló, de látható horizontot nem igénylő, vízmértékes műszer volt. A másik egy útvonalkorrektornak nevezett tárcsa volt, amelyen a géptengely és a repülés iránya által bezárt szög valamint a szélirány és szélerősség beállítása után kaphatták meg a szükséges adatokat. Nem sokkal két óra után egy navigációs ellenőrzést végeztek a Selvagens-szigetek felett és pár perccel három óra előtt meglátták a legnagyobb szigetet, Tenerifét. Még egy félórányi repülés volt előttük és végül Las Palmasnál Cabral vízre tette a Fairey IIID-t. Az első útvonalszakaszt 6 óra 37 perc alatt teljesítették.

Négyszáz éves fennállása alatt a Belém-torony sokféle indulást látott már – a Dél-Atlanti-óceán átszelésére induló repülőgépét első alkalommal

A gépnek legalább 7 m/s-os ellenszélre volt szüksége a maximális felszállósúllyal megkísérelt induláshoz. Érkezésük helyén az uralkodó szélirány ezt nem tette lehetővé, ezért április 2-án a kevés üzemanyaggal feltöltött géppel átrepültek egy alig 30 kilométerre lévő öbölbe, és ott tankoltak a támogató hajók egyikéből. A következő napon többször is megkísérelték az indulást, de a Fairey nem akart elemelkedni. Valami más volt a gond, nem a szélerősség. Átvizsgálták a gépet és kiderült, hogy az úszótalpakba víz szivárgott. Az indulást elhalasztották, a hidroplánt partra vontatták és ideiglenesen kijavították a talpakat. Módosítottak az útvonalon is. Eredetileg a Zöld-foki-szigetek legnagyobb tagján, Santiagón lévő Praia volt betervezve, de helyette a szintén zöld-foki Szent Vince-szigetet célozták meg, ahol volt olyan sólya, amelyen kiemelhették a gépet a vízből és egy alapos javítást végezhettek az úszótalpakon.

A szárny egyik merevítő huzaljának szakadása miatt az április 4-ei indulást másnapra halasztották, és 5-én reggel fél nyolckor végre rendben továbbindulhattak útjuk következő szakaszára. Az útvonal egy részén erős hátszél segítette a párost, akik közben azzal voltak elfoglalva, hogy megállítsák az iránytű folyamatos pörgését. Rájöttek, hogy a motor rezonanciája az oka, ezért az iránytűház és a fülke fala közé egy rongyot gyömöszöltek és a hiba azonnal megszűnt. Este fél hat volt, mire a horizonton feltűntek a Zöld-foki-szigetek és negyven perccel később a gép úszói a Szent Vince-sziget előtti csatorna vizét hasították. Cabral és Coutinho 1570 kilométert és 10 óra 43 perces repülést tudhatott maga mögött. Közben odahaza hatalmas érdeklődés övezte az átkelést, a kormány pedig tovább fokozta a lelkesedést azzal, hogy a repülőgépnek a Lusitania nevet adta. 

Szent Vincén Cabral elvégezte a következő útvonalszakasz üzemanyag-számításait. Az eredmény az lett, hogy a tankolható mennyiség nem lesz elegendő a következő megállóig, a Brazíliához tartozó Fernando de Noronha szigetcsoportig. Ha nem akarták feladni a vállalkozást, akkor egy tankolást kellett közbeiktatni valahol. Ez a valahol a Szent Péter és Szent Pál-szigeteknél, az óceánból alig kilátszó, két futballpályányi sziklacsoportnál volt, ahol a portugál haditengerészet República nevű hajója várta a Lusitaniát, hogy ellássa üzemanyaggal.

A repülőgép lapos úszótalpaiba is tankolhattak üzemanyagot

A repülőgépet Szent Vincén kiemelték a vízből, megoldották az úszótalp szivárgás problémáját, és újra vízre tették. Április 17-én átrepültek vele az óceáni léptékkel mérve szomszédos, 300 kilométerre lévő Praiaba, ahol csak a tankolás miatt időztek. Másnap, április 18-án korán reggel elindultak az átkelés leghosszabb, 1600 kilométeres szakaszára. Ez sem ment simán, mert csak a harmadik felszállási kísérletre sikerült elemelkedniük. Ha a felszállásnál nem is, az útvonalon nagy szükségük lett volna a hátszélre, mert a számítások szerint 150 km/h-s földfeletti sebesség kellett ahhoz, hogy üzemanyag készletükkel elérjék Szent Péter és Szent Pál szikláit. A gyengülő szélben a Lusitania csak 130 km/h körüli sebességgel haladt, ezért dönteni kellett a hogyan továbbról. Ez sem volt egyszerű, mert egymás mögött ülve, a motor és a légcsavar zaja miatt csak írásban kommunikálhattak. Cabral papírra írt kérdésére Coutinho válasza, ha nem is szó szerint, de lényegét tekintve az volt, hogy „ha rám hallgatsz, azt csinálsz, amit akarsz és én támogatlak”. Az óceán felett a pilóta ugyanarra gondolt, mint Szent Vincén: hatalmas csalódás lenne az otthoniaknak, ha feladnák. Folytatták tehát, és hosszú órákon át azon izgultak, hogy jól döntöttek-e. Szerencséjükre a délelőtt folyamán felerősödött a hátszél és bár a zárt felhőzet egy időre megnehezítette a navigációt, végül 11 óra 21 perces repüléssel elérték a sziklákat. Már csak 4-5 liter benzin lötyögött a tankban, amikor este negyed hatkor Cabral vízre tette a Lusitaniát. Utoljára, mert a vízre érkezéskor a bal úszótalp leszakadt és a gép a bal szárnyára borult. A República egyik mentőcsónakja azonnal a gépnél termett, a levegő hajótörötteit kimentették, a repülőgép azonban úgy járt, mint névrokona, az RMS Lusitania gőzhajó 1915-ben: elsüllyedt.

Fernando de Noronhán vízre teszik a Pátria nevű második gépet

Amikor a pilóta távirata megérkezett Lisszabonba, a haditengerészet nem sokat tétovázott. Hogy a nemzeti üggyé emelkedett átkelés folytatódhasson, előkészítettek egy újabb Fairey IIID-t. Kapóra jött, hogy egy brazil kereskedelmi hajó, a Bagé, útra készen állt hazafelé és azonnal felajánlották, hogy eljuttatják a repülőgépet a Szent Péter és Szent Pál-sziklákhoz. A nem hivatalosan Pátriának nevezett második Fairey május 6-án érkezett meg, de az időjárás és a hullámzás miatt nem tehették vízre a gépet. Ezért a Bagé továbbhaladt Fernando de Noronha felé. A szikláknál végzett közbenső tankolás után ide repült volna a Lusitania is és a República is ide szállította a kimentett pilótákat. Hogy ne legyen kihagyás az átrepült távon, a két portugál úgy döntött, hogy a Pátriával visszarepül a sziklákhoz és utána visszatér Fernando de Noronhára, ténylegesen is teljesítve az útvonalszakaszt. Miután a harmadik felszállási kísérlet sikeres volt, elrepültek a sziklákhoz és visszafordultak, de a Pátriának már csak kétórányi repülés jutott. Ezúttal a Rolls Royce Eagle-lel volt baj és az alapjáraton ketyegő motorral Cabral még azelőtt hajtotta végre a kényszerleszállást, hogy az leállt. Fernando de Noronhától még messze voltak, a hajózási útvonalaktól is távolabb sodródtak és a két úszótalp ezen a gépen is szivárogni kezdett. Többször próbálkoztak a motor beindításával, de ez csak este fél tíz körül sikerült. Az elnehezült úszótalpakkal, sötétben, nem vállalkoztak a felszállásra, de vízi járműként lassan továbbhaladtak. Nem sokáig „hajózhattak” mert a motor ismét leállt. Szerencséjükre a República parancsnoka gyanúsnak találta a hosszúra nyúlt távollétüket, és vészjelzést adott le a térségben lévő hajóknak. Egy brit teherhajó, a Rióba tartó Paris City vette a jelzést és eltért kijelölt útvonalától, hátha rátalál a két portugálra. Amikor a hajó fényei feltűntek az éj sötétjében, és Cabral egy világítórakétát lőtt fel, a Paris City fedélzetéről hasonló jelzéssel válaszoltak. A teherhajó elérte és vontatókötélre vette a Pátriát s reggel sikerült találkozniuk a Repúblicával. A hadihajó daruja nem volt elég erős ahhoz, hogy a vízből kiemelje a beázott úszótalpak miatt elnehezült repülőgépet, de a motort leszerelték és a cirkáló fedélzetére emelték.

Az emlékműnél kőbe vésett térképen ábrázolták a vállalkozás útvonalát

Közben az induló és a célországban egyaránt tetőfokára hágott a hangulat és azonnal gyűjtést szerveztek egy harmadik gépre. A portugál kormány azonban megoldotta a dolgot azzal, hogy a Carvalho Araújo cirkáló fedélzetén útnak indított egy harmadik Fairey IIID-t, abban a reményben, hogy többre nem lesz szükség, mert kifogytak a típusból. A cirkáló június 2-án érkezett meg Fernando de Noronhára, ahol a gépet összeszerelték, lepróbálták és 5-én a pilóták felszálltak, hogy a következő 560 kilométeres szakasz után immár a brazil partokhoz érkezzenek. Az előző hetek megpróbáltatásai után, eseménytelennek mondható négy és fél órás repülést követően Recife előtt vizet értek a Fairey úszótalpai. Az óceánt leküzdötték, de még nem értek célhoz. Ahhoz, hogy Rióba érjenek, további kilenc napra, 1500 kilométer lerepülésére és 13 óra 10 perc repült időre volt szükségük. Útközben három városnál szálltak le tankolni, Bahiánál, Porto Segurónál és Vitoriánál. Mindenhol az történt velük, ami hódító elődeikkel aligha: a brazilok a tenyerükön hordozták őket. Végül 1922. június 17-én, 79 napos küzdelem után Cabral és Coutinho gépe leszállt Rio de Janeirónál, ahol többezres tömeg várta őket.

A Santa Cruz megérkezik Rióba, a brazil haditengerészet hidroplánbázisa elé

A pilóta és a navigátor hónapokat töltött Brazíliában részben a függetlenség centenáriumát ünneplő események, részben az átrepüléssel kapcsolatos társadalmi kötelezettségeik miatt. Hazájukba visszatérve szintén hősökként fogadták őket és előléptetés várt rájuk. Repülőgépük ugyanazon a hadihajón, a Carvalho Araújo cirkálón tette meg az utat Portugáliába, amelyen leszállították a Fernando de Noronhán várakozó Cabraléknak. Visszaindulás előtt a gépet a Santa Cruz névre keresztelték, ugyanarra, amelyet felfedezésekor Brazília kapott. A Santa Cruz napjainkban a lisszaboni tengerészeti múzeumban látható. 

A 41 éves Cabral egy földkörüli utat tervezett, de ezt az álmát már nem tudta megvalósítani. 1924. november 15-én, miközben a nagy repüléshez vásárolt Fokker 4146-os gépet Amszterdamból Lisszabonba akarta repülni, a rossz időjárásban gépével és pilótatársával a tenger felett eltűnt. Három nappal később csak a Fokker roncsait találták meg, a személyzetnek nyoma veszett. Cabral halála után Coutinho a történelem, a repülés, és a navigáció kutatásába temetkezett és ezekben a témákban folyamatosan publikált is. 1959-ben, 90 évesen hunyt el. A történelmi repülés századik évfordulója, 2022 óta Faro nemzetközi repülőtere Gago Coutinho nevét viseli.

* * *

A cikk nyomtatott változata az Aeromagazin 2024. júliusi számában jelent meg. Fotó: 3xi, Museu de Marinha, Museu Histórico Nacional