Két hónappal ezelőtt, egy korabeli fotókból összeállított albummal emlékeztem meg az MH 87. Bakony Harcihelikopter Ezred utolsó kiképzési repülési napjáról. A húsz évvel ezelőtti események újabb évfordulójához közeledve, Brandt Gyula nyugállományú őrnagy, Mi-8/17 helikoptervezető megemlékezése következik.

*

2004. július 8-án utoljára volt hangos a szentkirályszabadjai légtér a helikopterek jellegzetes zajától. Végrehajtottuk az utolsó összevont kiképzési ezredrepülést, aztán a következő napokban a technika elszállt Szolnokra. Megszűnt a mindennapi élet, a nyüzsgés, elfogytak az emberek, eltűntek a helikopterek. Kivéve egy üzemképes „madárkát”, ami aztán egészen szeptember 15-ig ott állt megszokott állóhelyén, összekötve a vastag kábelköteggel az indító gépjárművel. Ez volt a kutató-mentő helikopter. Addig a dátumig továbbra is Szentkirályszabadjáról biztosítottuk a nyugati országrész szolgálatát.

Az utolsó előtti napon a Vegyes Szállítóhelikopter Zászlóalj hajózói és műszaki-kiszolgáló szakemberei — mind, aki tudott, aki valaha is részt vett ebben a feladatban — egy kis búcsúztatóul összejöttünk és utoljára benépesítettük a készültségi épületet, megsimogattuk a forgószárnyasunkat. Örültünk egymásnak, de nem örültünk az alkalomnak. A készültségi épület előtt jelképesen egy temetést rendeztünk fejfával, megemlékező beszéddel.

*

Tisztelt Gyászoló Egybegyűltek!

Mély megrendüléssel állunk itt, szeretett halottunk, vitéz Szentkirályi Kutató-Mentő sírjánál.

Egy régi mondás szerint, sokáig él az, akinek még életében halálhírét keltik. Sajnos ez most így nem igaz. Hiba csúszott a népi igazságba. Hiszen ma még él, akiről beszélünk, de már temetjük. Élve temetjük el! Szörnyű vég.

Szeretett halottunk 1976 augusztusában született Szentkirályiné és férje Szabadja házasságából, az egykori Csapatrepülő Parancsnokság és Repülőfőnökség bábáskodása mellett. A kisded gyorsan cseperedett és már fél év múlva éles bevetésen bebizonyította, hogy nem hiába jött a világra. Ez volt az igazi kezdet. Bár arra született, hogy rendeltetésének megfelelően alkalmazzák, az ember, a kiszolgáló és végrehajtó személyzetek mégis akkor voltak igazán nyugodtak, ha a rendszer zsigereiben a nyugalom keringett. Mert ha menni kellett, sajnos több esetben csak a füstölgő roncsokat, az elszenesedett hajózótársat találták a bevetés helyszínén. Voltak viszont alkalmak, mikor szeretett halottunk igen is derekasan helytállt. Megmutatta, bizonyította, hogy szükség van rá nappal és éjjel. Aktív korában soha nem pihent, hiszen a nap 24 órájában a kijelölt személyzettel mindig tettre készen állt. Ahogy teltek az évek, ahogy korosodott, úgy lett egyre erősebb, tapasztaltabb. 1984-ben Szolnokon megszületett a testvére is, és így már ketten álltak készen arra, hogy az ország területén bárhol, minél előbb megjelenjenek, ha kell.

Az évek során tettre kész, erős szervezetű felnőtté fejlődött. Bárhol meg lehetett vele jelenni, sehol nem hozott szégyent gyámolítója fejére. Persze kellett ehhez az a sok földi műszaki és hajózó személyzet is, akik lakásán, a készültségi szobákban megjelentek. Nekik is köszönhető, hogy életének utolsó napjáig aktív tagja volt a Bakony Harcihelikopter Ezred életének. Sőt olyannyira aktív, hogy az alakulat megmérettetésének egyik nagyon fontos szempontja volt.

Sajnos az elmúlt évben súlyos orvtámadás érte és a haderő átszervezés halálos sebet ejtett rajta. A gondos orvosi kezelés ellenére ma mégis itt kell állnunk ennél a fejfánál. Szeretett társunk befejezte szentkirályszabadjai életét. Nem hiszek a reinkarnációban és a feltámadásban. Ott, másutt az a kutató-mentő készültség már nem ez lesz. Mások lesznek az emberek, mások lesznek a nevelőszülők.

Mi, akik gyermekeid, társaid voltunk, most fájó szívvel mondunk végső búcsút neked. Holnap, amikor végrehajtod az utolsó felszállást a szentkirályszabadjai repülőtérről, tudjuk, hogy leszállni itt, már nem fogsz. A hajózó könyvedben a felszállások száma eggyel több lesz, mint a leszállásoké és ez a legszomorúbb repülős vég.

Búcsúzunk Tőled végleg, szárnyalj örökké!

Szentkirályszabadja, 2004. szeptember 14.

*

Emlékeztetőül egy fejfát is állítottunk, rajta réztáblába vésett szöveggel:  

Az utolsó napi kutató-mentő szolgálatot a Vegyes Szállítóhelikopter Zászlóalj kutató-mentő századának vezető állománya látta el: Garai Ferenc őrnagy, századparancsnok, Bokor Csaba százados, századparancsnok helyettes és Marosi István törzszászlós, vezénylő zászlós. Másnap, szeptember 15-én már a szolnoki helikopterezred kijelölt állománya jött átvenni az aznapi szolgálatot. Az átadás-átvételen jelen volt a megszűnt MH 87. Bakony Harcihelikopter Ezred parancsnoka, Droppa Gyula ezredes és az átvevő, az MH 86. Szolnok Helikopter Ezred parancsnoka, Orosz Zoltán ezredes is, aki emléklapot adott át a szentkirályszabadjai személyzetnek. A protokolláris rész után a műszaki és hajózó, illetve deszant szakszemélyzet tagjai elvégezték az előírt feladatokat, ellenőrzéseket majd a helikopter a délelőtti órákban átrepült az MH 47. Pápa Bázisrepülőtérre és megkezdte / folytatta Magyarország nyugati országrészének kutató-mentő biztosítását. Szentkirályra pedig keserű némaság borult.

A fejfára 2006 tavaszán újabb szövegezett réztábla került. Történt, hogy az egyik volt kollégánk — Kiss Oszkár őrnagy, ki akkor már a szolnoki alakulat állományába tartozott — sajnálatos sportbalesetben életét vesztette. Hamvai a család kérésére a szentkirályszabadjai repülőtér légterében kerültek kiszórásra egy Mi-17-es helikopter fedélzetéről, a család és több megjelent századtárs jelenlétében. Ekkor került a fejfára egy újabb réztábla a következő felirattal:

Sajnos nincs tudomásom róla, hogy ez a részünkre megannyi emléket hordozó, emléket keltő fejfának mi lett a további sorsa. Esetleg ott van még és hirdeti a dicső múltat, vagy maga is az enyészet részé vált, mint oly sok minden szeretett repülőterünkön. Nem tudom.

2024.08.14.

Brandt Gyula nyugállományú őrnagy, Mi-8/17 helikoptervezető

* * *

Fotó: Hérincs István, Szórád Tamás