Ausztria légiereje, az Österreichische Luftstreitkräfte december 11-én egy hivatalos ceremónia keretében elbúcsúztatta a Saab 105-ös típust, amely ötven éven át szolgálta az osztrák vadászpilóta képzést és nyugati szomszédunk védelmét. A Saab 105-ösök az év végéig tovább repülnek, azután végleg leállnak.

Egyes repülőgéptípusok fejlesztése ellenkező irányba haladt, mint ami az eredeti elgondolás volt. Ilyen például az üzleti repülés világából jól ismert Learjet, amelyet egy svájci vadászbombázó, a P-16-os terveiből fejlesztettek ki. Ha a katonai repülésben keresünk hasonló példát, akkor a Saab sugárhajtóműves kiképzőgépét említhetjük, amely valaha üzleti repülőgépnek készült. A terv nem jött be, azonban a svéd légierő érdeklődést mutatott a típus iránt. A Flygvapnet végül Sk 60 típusjelzéssel kiképző, futár, felderítő és könnyű csapásmérő feladatokra százötven darabot rendszeresített a kisméretű, felsőszárnyas, T vezérsíkos, két hajtóműves gépből. Külföldi vevő mindössze egy akadt. Ausztria J-105OE jelzéssel 1968-69-ben húsz-húsz darabot rendelt, az első gépet 1970 szeptemberében állította szolgálatba, az utolsót pedig 1972 novemberében. A gépek Linz-Hörsching és Graz-Thalerhof között elosztva három századhoz kerültek, ahol a beérkezés sorrendjében sárga, vörös, zöld és kék színű azonosítókkal látták el azokat.

Kis magasságú feladaton a Vörös Charlie és a Kék Alpha.

Az osztrák J-105-ösök alkalmazási területe az alap és haladó sugárhajtású kiképzés, a légvédelem számára végrehajtott célrepülés, fegyveres készenléti szolgálat ellátása és VIP szállítás volt. Ez utóbbihoz a gép két katapultülését négy, fixen beépített ülésre lehetett cserélni. A kilencvenes évek elejéig a J-105-ös a szárny alá függesztett, egy előrenéző és két-két oldalra illetve lefelé néző kamerát tartalmazó Vinten konténerrel felderítőként is funkcionált. Ezt a képességet később már nem használták, és a felderítő repülések 1995 óta nem szerepeltek a kiképzési tematikában.

Vinten kamerakonténer és függesztésének vázlatos rajza a zeltwegi múzeumban. 

Ami viszont folyamatosan szerepelt, az a felkészülés volt a készültségi szolgálat ellátására, hiszen a 105-ösök a hangsebesség feletti vadászgépek - Saab Drakenek, az átmenti megoldásként használt F-5 Tigerek majd később a Eurofighterek - mellett fegyveres készültséget is adtak, igaz radar híján csak napkeltétől napnyugtáig. Riasztás esetén hét percen belül kellett felszállniuk, elfogniuk és azonosítaniuk a lassúbb légijárműveket, a légcsavaros kisgépeket és a helikoptereket. Ugyancsak a típus ausztriai üzemeltetésének történetéhez tartoznak azok a fegyveres őrjáratok, amelyeket a Drakenekkel megosztva repültek a 105-ösök a szlovén-osztrák határ mellett, a kilencvenes évek legelején.

Gépágyú konténerre festett üzenet az elfogott légijármű pilótája számára: Hívd a 121,5-öt!

A bemutató repülés is a század feladata volt a szinte minden nagyobb európai repülőnapon látható látványos festésű, tigrismintás géppel. Korábban bemutató kötelékek is repülték a típust Ausztriában. 1975-ben és 1976-ban a Silver Bird nevű formáció használta a J-105-ösöket, de inkább a Karo As kötelék volt ismert, amely 1975-től 1984-ig használta a 105-öst. Később az osztrákok is rájöttek, hogy egyetlen géppel is lehet eredményesen képviselni egy légierőt, és annak nem kell a legdrágábban üzemeltethető típusnak lennie.

A Saab 105-ös nem az a típus volt, amiért tolongott a sajtó vagy a spotter közösség, jó néhány évvel ezelőtt azonban lehetőség nyílt arra, hogy meglátogassuk a századot. Az osztrák védelmi minisztérium 2008 tavaszán kétnapos sajtótúrát szervezett, amelynek során bemutatták a Svájctól bérelt Tigereket és az újonnan beszerzett Eurofightereket. Arra az évre nem is terveztek mást, de a túrának annyira jó visszhangja volt, hogy úgy döntöttek, megmutatják a többi bázist is. Így jutottunk el a Linz-Hörsching nemzetközi repülőtér katonai szektorába, a Vogler légibázisra, ahol az osztrák légierő C-130K Herculesei és AB 212-es helikopterei mellett települtek a Saab 105-ösök is. Az élet úgy hozta, hogy az aznapi feladatokra kijelölt két gép távol volt, így az üzemeltetés földi mozzanataiba sajnos nem láttunk bele, és csak a hangárban álló 105-ösöket nézhettük meg. Előtte kísérőnk a hangárral egybeépült századépületbe invitálta a csapatot, ahol a Saab 105-ös képzés menetéről beszélt. 

Már az épülethez közeledve látható volt, hogy tigris századhoz érkezik a látogató. 

A lépcső a Tigerstaffelhez vezet. A légcsavar melletti jelvényen olvasható a század mottója: Volamus pro Austria. 

A századnál az átlagéletkor meglehetősen fiatal volt, mivel az ide beosztott pilóták pályafutásuk elején tartottak.

A katonai repülő kiképzés 3-as fázisát, vagyis a J-105-ös képzést azok a pilóták kezdhették meg, akik a légcsavaros-gázturbinás Pilatus PC-7-esen már teljesítették a kiképzés 2-es fázisát: a nappali és éjszakai útvonal repüléseket, a teljes műszeres (IFR) kiképzést, géppárban kísérőként hibátlanul repültek, valamint a műrepülő kiképzést is befejezték. Képzésük 3-as fázisa egyben belépő volt a sugárhajtású katonai repülés világába. Ez a fázis összesen hatvan óra elméletet, ötvenkét felszállást és negyvenhat repült órát tartalmazott a következő elosztásban.

A sugárhajtású képzéshez a Pilatus PC-7-es a belépő. 

A január első felében kezdődő típustanfolyam nagyjából egy hónapig tartott ötvenöt óra elmélettel, majd február elejétől április végéig huszonhét felszállásból végrehajtott huszonöt óra repüléssel. Ez tartalmazta a közepes- és kis magasságú útvonal repüléseket is, utóbbi esetében százötven méteres minimális repülési magassággal. A következő feladat a PC-7-esen már gyakorolt műszeres eljárások újbóli gyakorlása volt immár a J-105-össel. Ehhez mindössze háromórányi elméletre kellett újra a tanterembe ülni, majd tizenhárom felszállás és tizenegy óra repült idő alatt gyakorolni a műszeres indulási és érkezési eljárásokat és az útvonal-navigációt. Ezzel nagyjából egy hónap alatt végeztek a pilóták. Az alap típusátképzés utolsó része a kötelékrepülés elsajátítása volt, amelyre tíz órát terveztek tizenkét felszállásból és két óra elmélettel ugyancsak egy hónapos időtartamban.

A típusátképzést követően júniusban kezdődhetett az alap-harckiképzés, amely öt-hat hetet igényelt - egy hónap nyári szünettel. A harckiképzés jelentős része az elfogások gyakorlása volt, amelyre öt óra elméletet, tizenöt felszállást és tizenkét óra repült időt terveztek, majd két óra elmélet, két felszállás és másfél óra repült idő a gépágyú konténerekkel végrehajtott, földi célok elleni lövészetre ment el. Ideális esetben – ha a kiképzés menetét semmi nem zavarta meg és nem volt szükség plusz repült órákra - augusztus végére az újoncok a típusra már kiképzett J-105-ös pilóták lettek. Az összes normál és vészhelyzeti eljárás ismeretében önállóan repülhettek VFR és IFR feladatokat egyaránt, VFR-ben műrepülhettek is. Kétgépes kötelékkiképzésük alapján géppárban, a kísérő pozíciójában, a látás utáni repülést lehetővé tevő időjárási körülmények (VMC) között korlátlanul, a műszeres időjárási körülmények (IMC) között pedig korlátozásokkal repülhettek. 

Ahhoz, hogy a hadra fogható minősítést is megkapják, a 4-es fázis, vagyis a haladó sugárhajtású kiképzés sikeres elvégzése kellett, ami természetesen további repülési feladatokkal járt. A 3-as fázis után azonnal induló 4-esben, az őszi hónapok a kötelékrepülésekkel és a különböző harcászati feladatok végrehajtásához szükséges manőverek gyakorlásával teltek. Decembertől áprilisig – a karácsonyi szünet beiktatásával - a 2-1 elleni légiharcot gyakorolták, majd a húsvéti szünet után egy hónapig a 2-2 elleni légiharcot. Ezzel vált teljessé a képzésük, a fiatal pilóták ezután kaphatták meg a hadra fogható minősítést. Kísérőink elmondása alapján egy kiképzett J-105-ös pilóta százhúsz óra éves repült idővel számolhatott.

Az akkor még „csak” negyvenéves kor küszöbén álló gépeket az osztrákok ugyanúgy óvták, mint a többi technikát, azt az elvet vallva, hogy ha egy gép nem repül, akkor hangárban a helye.  

A svédek Sk 60-asaitól eltérően a J-105-ösökbe a sokkal erősebb General Electric J85-GE-17B hajtóművek kerültek, a gépbe tankolható 2050 liter kerozinnal egy-másfél óra repülés volt tervezhető.

Katapultülések egymás mellett. Sajnos az osztrák 105-ösök történetéhez tartozik az is, hogy a tizenkét lezuhant gép személyzetéből tizennégyen vesztették életüket, és mindössze hatan élték túl a katapultálást, négyen sérülésekkel. A típus ausztriai történetének utolsó tizenhét éve baleset- és katasztrófamentesen zajlott.

Kézre álló botkormányok és hagyományos műszerek a J-105-ösben. A műszerek mellé két készlet VHF rádiót, transzpondert, VOR/ILS-t, DME-t, ADF-et és egy GPS-t építettek be.

A 490 literes póttartályokon kívül a Matra SA-10 Aden Mk 4 típusú, 30 mm-es gépágyú konténereket is a J-105-ösökre függeszthették, egyenként 150 darab lőszerrel.

* * *

Fotó: Bundesheer / Tigerstaffel, Szórád Tamás

Amikor 2009 nyarán a pápai Nehéz Légiszállító Ezred (HAW) ünnepélyes keretek között hivatalosan is megkezdte a működését, a ceremóniára kiállított C-17-es fedélzetén egy amerikai katonára lettem figyelmes. A terepszínű ruhára hímzett neve alapján a katona akár magyar származású is lehetett. 

Csipes Attila a közelmúltig az amerikai légierő altisztjeként a légiszállítás területén dolgozott. Magyar nyelvtudásának köszönhetően ott volt Pápán, amikor a tizenkét nemzetet tömörítő HAW megkezdte munkáját. Egy 2009-es rövid interjúban elmondta, hogy 1989-ben, kisgyerekként került ki az Egyesült Államokba és családjával Dél-Kaliforniában telepedett le. A katonai repülőgépek látványa számára mindennapos volt, mivel az Edwards légierő bázis és több repülőgépgyár is a közelben tesztelte a gépeit, sőt időnként az űrrepülőgépet szállító Boeing 747-es is megfordult arra. Az élmények hatására 1999 szeptemberében belépett a légierőhöz. Először technikusként dolgozott a légi betegszállítás területén. Feladata volt a KC-135-ös, C-130-as és C-17-es típusok átalakítása, berendezése sebesültek és sérültek szállítására. Később a légiszállítás felé váltott és az egyik kaliforniai bázison szolgált. Itt értesült a HAW megalakulásáról. E-mailben megkereste az akkori parancsnokot és megírta neki, hogy szívesen jönne Pápára. - A nevemet látva persze rákérdezett, hogy magyar vagyok-e és ezután rögtön rábólintott. Az USAF-nál bejelentkeztem a beosztásra és már jöhettem is. 2009 áprilisában érkeztem Pápára – mondta akkor Csipes őrmester.

Tizenegy év után ismét megkerestem a magyar származású, egykori amerikai katonát, aki húsz éves szolgálatot követően, azóta leszerelt a légierőtől és a polgári repülésben tervezi a jövőjét - helikoptervezető képzésére készül.

- A 2009-ben tizenöt hónapra érkeztél Magyarországra. Milyen feladatot végeztél a Pápán töltött idő alatt?

- Egy kicsit tovább maradtam, összesen tizenhét hónapot töltöttem Pápán. Ez idő alatt még keveset repültek a gépek. A feladatok nem nagyon terheltek le és elég sok volt a szabadidő. A magyar nyelvtudásom miatt sokat fordítottam tűzoltóknak, katonai rendészeknek, Boeing alkalmazottaknak. Hozzáteszem, hogy bár beszéltem magyarul, de nekem is bele kellett rázódnom a nyelv használatába, mert kisgyerek voltam, amikor elhagytuk Magyarországot. Munka után és hétvégeken sok Pápára költözött külföldi család keresett meg, hogy a nyelvismeretemmel segítsek nekik beszerezni a legkülönbözőbb háztartási dolgokat. Mindenkinek hozzá kellett szoknia, hogy új alakulatnál dolgozik. Az európai kollégáknak, főleg a románoknak és a lengyeleknek ez könnyebben ment. Például, ha az autókhoz vagy a számítógépekhez kellett valamit beszerezni, az nekik nem okozott gondot. Mi a légierőnél nem voltunk hozzászokva a metrikus rendszerhez, a mi járműveink az amerikai szabvány szerint készültek, és még egy olyan egyszerű alkatrészt, mint egy olajszűrő is nehéz volt beszerezni. A számítógépes rendszerrel és az internettel is akadtak gondok. Kicsit bonyolult volt beszerezni a tartozékokat, ráadásul nekünk a légierő ramsteini légibázisához kellett csatlakoznunk Németországban. Közben jutott idő arra is, hogy megismerkedjek a bázison szolgáló magyar katonákkal. Például megnézhettem hogyan történik a légi kutató-mentő szolgálat helikopterének üzemeltetése és karbantartása. Remek magyar katonákkal találkoztam, néhányukkal össze is barátkoztam.

Aztán ahogy a három C-17-es megérkezett a gyárból, már a magyar kollégák képzésére fókuszáltam. Megtanítottam nekik, hogyan kell üzemeltetni a rakodáshoz használt targoncákat, rakodóeszközöket, járműveket, és teherautókat, hogyan kell a súlypont figyelembevételével rakodni és rögzíteni a rakományt a gép fedélzetén illetve besegítettünk a szállítórepülő századnak a kiképzési feladataiknál. Egy pár misszióra én is jelentkeztem. Például amikor a magyar katonákat szállítottuk Afganisztánba, vagy amikor Haitira repültünk huszonnégy órával a földrengés után. 

- Pápáról hova vezetett az utad?

- Miután elhagytam Magyarországot Hawaiin szolgáltam, Oahu szigetén, ahol az amerikai légierő és a polgári repülés közösen használja a honolului repteret. Szerintem többet repültünk egy hét alatt, mint sok kisebb európai ország egy év alatt. Itt kerek három évig szolgáltam. Két évig az egyik terminál üzemeltetési központjának voltam a felügyelője, utána egy évig a személyszállító terminál felügyelője. Ezután költöztem a család nélkül Új-Mexikóba, a Holloman légierő bázisra. Itt hat évet szolgáltam, egy kisebb terminált felügyelő altisztként tíz embert irányítottam a logisztikai századnál. Innen is sokfelé repülhettem, a Csendes-óceán különböző szigeteire és Európába is. Ez volt az utolsó szolgálati helyem, mielőtt leszereltem a légierőtől.

- Elég volt, nem akartad már folytatni? 

- Igen, húsz év a légierőnél éppen elég volt és nem akartam folytatni. Amikor még fiatalabb voltam nagyon élveztem, de az utolsó pár év már kicsit nehezebb volt.  Ennek az időszaknak a 60-70 százaléka nagyon sok munkával telt, ami nagyon igénybe vett és kezdtem fáradni. Azután – és azt gondolom, hogy ez sok helyen érvényes a világban – a katonának jelentkező fiatalok már nem azt a minőséget képviselik, mint amikor húsz évvel ezelőtt én jelentkeztem a légierőhöz. Igen naiv, elkényeztetett, lusta gyerekek, és néhányukról azt gondolom, hogy semmi keresni valójuk a seregben. Nem akartam többé nagyon fiatal, lusta emberekkel dolgozni. Ezen kívül mindig is szerettem volna repülni, de ez a légierőnél aligha sikerült volna. Úgy éreztem, a legjobb az lesz, ha leszerelek és pilótaként a polgári repülésben dolgozom tovább.

- Hogy néz ki egy ilyen leszerelés, mennyi idő alatt történik meg?

- Ha letelik a szerződésben vállalt időszak – négy vagy hat év – akkor az illetőt kivezetik a fegyveres erők rendszeréből. Ez alapvetően egy adminisztratív folyamat, de egy utolsó orvosi és fogorvosi vizsgálat is van benne, és néhány találkozó, megbeszélés. Például a pénzügyi tiszttel vagy az ingóságok elszállítása ügyében. A sereg ugyanis a világon bárhova elszállítja a bútorokat, ahova a leszerelő kéri. Mindez egy néhány hetes folyamat. Ezen kívül minden leszerelőnek részt kell vennie az átmenetet segítő programon (TAP – Transition Assistance Program). Ez egy ötnapos képzés, ahol abban segítenek, hogyan kell eligazodni a civil életben, hogyan kell önéletrajzot írni vagy egy állásinterjúhoz felöltözni. Ez kötelező tréning. Az amerikai kormány vezette be, miután a vietnami háborút követően túl sok veterán kötött ki az utcán, mert fogalmuk sem volt, hogy hogyan kell visszailleszkedni a civil életbe. A TAP ebben segít.

Aki minimum húsz évet szolgált, az is ugyanúgy hagyja el a fegyveres erőket, de nyugdíjba mehet. Neki már nem kell megvárni, vagy kitölteni a fennmaradó napokat, ami a szerződéséből hátra van. Ha valaki húsz év után ünnepélyes keretek között akar leszerelni, megteheti. Bárkit meghívhat, volt kollégákat és családtagokat is.  Ilyenkor általában kap egy shadowboxnak nevezett dobozt. (Ez egy üvegfedelű doboz, amiben a jelvényei, kitüntetései és más emléktárgyak kapnak helyet.) Ha valaki nagyon gyorsan akarja elhagyni a légierőt és nem akar ünneplést, az se gond.

- Te milyen emlékekkel hagytad ott a légierőt?

- Természetesen vannak jó és rossz emlékeim. Van olyan amerikai támaszpont, ahol nagyon nagy a forgalom és ott 12-15 vagy akár 17 órát is dolgoztunk megállás és pihenés nélkül. Ez kemény és fizikailag nagyon fárasztó volt. Amikor még fiatalabb voltam, mindenre jelentkeztem, mindenhová szerettem volna utazni, repülni és minél több misszióra kimenni. Meg is kaptam a lehetőséget, és arra is, hogy otthon, Pápán szolgálhassak. Amit nagyon szerettem, hogy egy-egy természeti katasztrófa után mindig volt lehetőségünk humanitárius segítséget nyújtani.  Ami viszont nem volt kellemes emlék, a háborúk közben és után látni a hullazsákot és hazaszállítani az elhunyt katonát. 

- A munkakeresésnél mennyire veszik figyelembe, hogy a fegyveres erőknél szolgáltál? 

- Amerikában igyekeznek támogatni a veteránokat.  Sok munkavállaló szeret velük dolgozni, mert a volt katonák tudják mit jelent felelősséget vállalni, irányítottak már beosztottakat és megbízhatóak. Sokan felsőfokú végzettséggel hagyják ott a fegyveres erőket. A végzettség és a fegyveres erőknél szerzett munkatapasztalat az álláskeresésnél versenyképessé teszi a leszerelt katonát a fiatalabbakkal szemben. Azután ott vannak az állami szervezetek, például a rendőrség, a tűzoltóság, vagy a posta, ahol hasonló a szervezeti struktúra, mint a katonaságnál. Ezeken a helyeken, a felvétel során a veteránok előnyt élveznek.   

- Jelenleg helikopterpilótának tanulsz. Mi a terved, milyen helikopteres munkát szeretnél végezni?

- Egy évvel ezelőtt még a mezőgazdasági repülés érdekelt, de a képzés többe kerül, mint amennyit erre szánok. Egy barátom, aki 2006-ban szerelt le, és azóta helikopteren repül, javasolta, hogy én is ebbe az irányba próbálkozzam. Tavaly ősszel két repülőiskolát is megnéztem és végül jelentkeztem az egyiknél. Az idén tavasszal induló csoportba vettek fel, de a koronavírus-járvány miatt az iskola bezárt, ezért csak jövő tavasszal kezdhetem a képzést. Az iskola közel két éves, miután befejezem, ott maradhatok oktatónak. Úgy tervezem, hogy két évig oktatok és utána továbblépek gázturbinás helikopterre. Utas repültetéssel szeretnék repült időt gyűjteni és a végső cél a helikopteres légimentés vagy a légi tűzoltás.   

* * *

Fotó: Csipes-archív, US Air Force. Szórád Tamás. A cikk nyomtatott változata az Aeromagazin 2020. novemberi számában jelent meg.

2011-ben írhattam először arról, hogy az akkor két éve működő Nehéz Légiszállító Ezred (HAW) gépein magyar repülőgép-vezető is dolgozik. Az első magyar C-17-es pilóta azóta már a közforgalmi repülésben folytatja karrierjét, de az utánpótlás nem sokáig váratott magára. 

Hernádi Máté hadnagy öt éve végzett a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Honvédtisztképző Karán, mint tüzér tiszt. Az, hogy jelenleg repülőgép-vezetőként szolgál, elsőre talán szokatlan pályamódosításnak tűnik, de korábban is volt rá példa a Magyar Honvédségnél, hogy egy tüzér a légierőnél kötött ki, hajózó beosztásban.

- Édesapám repülőműszaki volt Szentkirályszabadján – kezdte történetét a fiatal szállító pilóta. - Lényegében ezért jelentkeztem a Nemzeti Közszolgálati Egyetemre, elsősorban katona akartam lenni. A második év végén szakosodni kellett és én a tüzér szakot választottam. A többi szakkal összevetve az tűnt a legszimpatikusabbnak. Egy kicsit talán többet kellett tanulni, a hangsúly a matematikán volt, de ez a része tetszett. Természetesen édesapám révén sokszor találkoztam a repüléssel és mindig is foglalkoztatott, hogy jó lehet pilótának lenni, de akkoriban nem láttam rá lehetőséget és az egészségügyi követelmények is elrettentettek. Aztán az egyetem negyedik évében jött a lehetőség, hogy pilótának jelentkezzünk és részt vegyünk az NFTC programban (NATO Flying Training in Canada). Megpróbáltam és szerencsére sikerült. 

Első tiszti beosztásom Szolnokon volt, de mivel én már a negyedik évben átjelentkeztem, mindössze egyetlen napot töltöttem az eredeti beosztásomban és onnan vezényeltek az NFTC tanfolyamra. Az ugyancsak Szolnokon kezdődött, az első évet ott jártam. Az elméleti képzések és az ejtőernyős ugrások után 2016 nyarán másfél hónapra kiutaztunk Csehországba. Ekkor itthon már nem repült a Jak-52-es, ezért kint negyvenöt órát kaptunk a Zlinen. Mi voltunk a második zlines csoport. Még abban az évben, októberben kezdődött a kanadai képzés a CT-156 Harvard típuson. Először csak a 2-es fázisra terveztek kint, ami egy év lett volna, de végül lehetőség nyílt megszerezni a „szárnyakat” a 3-as fázison. Így végül másfél évet töltöttem Kanadában és 2018-ban végeztem el az NFTC-t.

Hazatérve választási lehetőséget kaptam. Felajánlották, hogy maradjak kint oktatni, amit én furcsának tartottam, hogy ott oktassak, ahol röviddel azelőtt én is tanultam. Szerettem volna hazajönni és itthon repülni, elsősorban helikopteren, de akkor nem volt helikopteres hely, és egy évet kellett volna várnom. A másik lehetőség az volt, hogy maradok Szolnokon és Zlinen oktatok, de én mindenképpen szerettem volna megvárni a helikopteres helyet. Pár héttel később visszahívtak, hogy van egy hely C-17-esen, amit elfogadtam.

-  Milyen főbb fázisai vannak a C-17-es képzésnek?

- A típusképzés mindenkinek ugyanaz, a korábbi tapasztalattól, vagy már repült típustól függetlenül. Van egy másodpilóta képzés kint Amerikában, az oklahomai Altus légierő bázison. Ez négy-hat hónap, attól függően, hogy mennyit csúsznak. Nekem öt hónap volt. Az elméleti felkészítés nem oktatókkal történik, hanem számítógépek előtt (CBT – Computer Based Training). Magunk tanuljuk az anyagokat, és minden egyes anyag végén tesztek vannak, továbbá rengeteg szimulátoros foglalkozás. Ez adja a képzés nagy részét. A végén mindössze négy valós repülés van a C-17-essel és az utolsó egyben a vizsgarepülés. A többi három repülésben két nappali és egy éjszakai feladat van, és ha utána úgy gondolják, hogy kész vagyok a vizsgára, akkor egy nappali feladat már maga a vizsga.

A vizsga lényegében egy normál repülési feladat. Volt egy tervezési nap és utána a repülés. Azt az útvonalat, amit mi repültünk, meg kellett tervezni számítógépen, azaz egy komplett tervet készítettünk, hogy mit fogunk csinálni. A képzés alatt párokban dolgoztunk egy oktatóhoz rendelve, de a repüléseken mindennap más oktatóval voltunk. Először megtanították, hogy a tervezésnél mit hogyan kell elkészíteni, aztán pedig elvárták, hogy amit előző nap megtanultunk azt tudjuk is. A vizsgarepülésen pedig már teljesen magunknak kellett csinálni mindent, de ha kérdésünk volt, ott voltak és segítettek. A vizsgarepülés úgy nézett ki, hogy volt egy útvonalrepülés, aztán az iskolakörön dolgoztunk és felváltva repültünk. Mivel ketten voltunk, repülés közben cseréltünk, az oktató pedig ott volt velünk a bal ülésben végig. Lerepültem az útvonalat, cseréltünk és a másik srác is útvonalazott. Egyébként a vizsga volt a legrövidebb repülésünk, csak azért volt hosszú, mert ketten vizsgáztunk és így duplán repültünk.

- A kanadai pilótaképzés után mennyiben volt más élmény ez a típusképzés?

- Ami nekem először nagyon furcsa volt, az a CBT rendszer. Az, hogy egy teljesen új típust nulla személyes kontaktussal tanul az ember. Kaptunk egy iPad-et, amin fent volt minden anyag, aztán beültünk a számítógép elé és tanultunk. A teszteket száz százalékra kellett megcsinálni, és kétszer lehetett próbálkozni. Egyébként ugyanazzal a mentalitással találkoztam, mint Kanadában: ha segítség kellett, megadták és biztatták az embert. Kanadában is sok szimulátor volt, de az mégiscsak egy pilótaképzés, nem típusképzés, ott sok valós repülés is volt.

- Hazatérve hogyan kapcsolódtál be a C-17-es közösség feladataiba?

- Amerikából kiképzett C-17-es másodpilótaként jöttem haza. Ez a legelső lépcsőfok, erre lehet építkezni bizonyos óraszám elérése után, de ez már mindent megad ahhoz, hogy másodpilótaként repüljek. Itthon még egy-egy nappali és éjszakai kiképző feladatot kellett repülnöm helyben. Aztán volt egy úgynevezett observation flight, amikor megfigyelőként repültünk, hogy lássuk, hogy épül fel az egész felkészülés és a feladat végrehajtás. Ezután mi is megkaptuk a beosztásunkat. Akár olyan repülésre is mehetünk, amit az éjjellátó szemüveg (NVG) használatával kell végrehajtani, mert azt a típusképzés során is használtuk már.

- Pápán milyen előmeneteli lehetősége van egy C-17-es pilótának?

- A külföldiek 3-4 évig vannak itt. Egyelőre én is ennyit maradhatok, aztán ha szerencsém lesz, folytathatom és megszerezhetem a további képzettségeket. A teherdobásra jogosító képzést most végeztem el ugyancsak Amerikában, utána majd a gépparancsnoki képzés a következő, azután pedig ismét a teherdobásra vonatkozó képzés, de már gépparancsnokként. A légi utántöltésre jogosító képzésre a gépparancsnokokat küldik, de mi is részt vehetünk ilyen feladaton, hogy lássuk, hogy működik az egész. A következő lépés már az oktatói képzés. Ha a szükséges időt sikerül itt eltölteni, ezeket a jogosításokat mind meg lehet szerezni, sőt küldik is az embereket, hogy minél több tapasztalatot gyűjtsenek.

Engem nagyjából egy évvel az után küldtek a teherdobásra jogosító képzésre, hogy másodpilótaként végeztem. Találkoztam olyannal, aki a típusképzés után kint maradt és rögtön megcsinálta, tehát az is egy járható út, de nem kötelező. Ez másfél-két hónapos képzés, a Covid miatt nekünk két hónap volt. Az elméleti felkészítés ugyanúgy CBT formájában történik, aztán tíz szimulátoros és négy valós repülés van, mindegyiken dobunk. A képzés nagy része kötelékrepülés volt, minden feladatot kettes vagy hármas kötelékben repültünk. Minden egyes feladat egy útvonalrepülés és öt dobás, attól függően, hogy jön ki. Azután visszarepülünk a bázisra és csere, mert ezen a képzésen is párban vagyunk. Az öt dobás változó, van, hogy két éles (tényleges) dobás van és a többi szimulált, van, hogy az összes éles. Ezt a jogosítást fenn is kell tartani. Van egy jó hosszú lista, ami tartalmazza az egyes képzettségeket, és hogy milyen feladatot milyen rendszerességgel kell csinálni. Tehát azon kívül, hogy másodpilótaként repülök, elő van írva az is, hogy nappal és éjjel milyen dobásokat, milyen rendszerességgel kell végeznem.

- A dobásnál hogyan oszlik meg a feladat a fedélzeten?

- A dobásnál a gépparancsnok repüli a gépet, a másodpilóta az ellenőrző listákat olvassa, számol, kezeli a számítógépet. Ez elég nehéz dolog. A két pilótán kívül egy vagy két loadmaster is van a fedélzeten, akik a rakományért felelnek. Mindenki hall mindenkit a fülhallgatóban. Legtöbbet a két pilóta beszél egymás között, de a dobásnál olyan elem is van az ellenőrző listában, ami a loadmaster dolga. Tehát én olvasom a listát, van, amire a loadmaster válaszol vagy én kérdezek tőle, ő válaszol, én pedig az adatokat beütöm a számítógépbe. Dobás előtt visszaszámlálás van, ami szintén nagy segítség a loadmasternek, főleg ha embereket dobunk. Ezt külön megbeszéljük az eligazításon, hogy mit szeretnének, mikor szóljunk, hány perccel a dobás előtt kapcsoljuk a lámpákat. Elég komoly kommunikáció folyik ilyenkor. Tervezés és végrehajtás szempontjából is kihívás lehet az, hogy dobáskor kötelékben repülünk, de az időjárás is jelenthet kihívást.

- Eddigi tapasztalataid alapján, összességében mi tartasz a legnagyobb kihívásnak a munkádban és mi volt a legemlékezetesebb feladat, amin részt vettél?

- Talán a folyamatos tanulást mondanám a legnagyobb kihívásnak. A C-17-es egy nagy gép, sok rendszert, eljárást kell megtanulni. Többnyire külföldön repülünk, az ottani eljárásokat is tudni kell és ezt a tudást szinten kell tartani. Nem elég egyszer megtanulni a rengeteg adatot, folyamatosan át kell nézni, mert pár hónap után felejtődik. A repülés szempontjából ez a nehéz. Aztán ott van az is, hogy ezt a munkát nehéz összeegyeztetni a magánélettel. Kéthetes repülési turnusokra vagyunk beosztva és lehet, hogy ez alatt végig repülünk. Ezt a távollétet kell összeegyeztetni otthon. Az eddigi legemlékezetesebb feladataim a vizsgarepülések voltak, és az a malajziai misszió, amikor negyvenöt tonna egészségügyi felszerelést hoztunk Magyarországra a koronavírus-járvány elleni védekezéshez. Ez utóbbi azért volt fontos nekem, mert ez kifejezetten magyar feladat volt.

 * * *

Fotó: Stratégiai Légiszállítási Képesség, Rácz Tünde / HM Zrínyi NKft., honvedelem.hu, Szórád Tamás. A cikk nyomtatott változata az Aeromagazin 2020. novemberi számában jelent meg.

Ha szeptember, akkor Czech International Air Fest! Hosszú évekig így tekintettünk az egyre nagyobb szabású csehországi nemzetközi repülőnapra. A CIAF-ok sorában a 2007-es a tizennegyedik volt és az ötödik, amit Brnóban rendeztek.

A CIAF sosem a nagy szenzációiról volt híres, de egy-egy érdekesség szinte minden évben akadt. 2007-ben ez az érdekesség az amerikai légierő dél-dakotai 28. bombázóezredének egyik B-1B bombázója volt. A gép eredetileg már pénteken megérkezett volna, de egy hosszú bejövetelt követően, az esős, oldalszeles időben a személyzet nem vállalta a leszállást a vizes, ismeretlen pályán. A németországi Ramsteinben töltött éjszakát követően a Lancer végül szombaton, jó időben érkezett meg. Az akkor már szép számú közönség így gazdagabb lett egy érdekes típus érkezésének látványával és egy történelmi pillanattal. A B-1-es ugyanis először szállt le Csehországban.

A B-1-es utánégetős hajtóműveinek nincs sugárfordítója, így a gép csak az aerodinamikai és kerékfékekkel lassíthat.

A vezérsíkon látható kétbetűs kód a gép bázisára, az Ellsworth-re, a tigrismintás csík a 37. bombázószázadra utal.

A B-1-es fedélzetére az orrfutó mögött lenyitható létrán lehet feljutni.

A műszakiak az érkezés után azonnal elkezdték a bombázó ellenőrzését. Amint végeztek egy-egy szívócsatorna átvizsgálásával, a beömlőnyílásra felkerült a takaró.

A repülőgépeken elhelyezett festmények tekintetében eléggé meg van kötve az alkotók keze, de ennél a műnél jócskán szárnyalt a fantázia. Az artwork mellett a 37. bombázószázad jelvénye kapott helyett, rajta Billy, a tigris látható. Felette az egyik fegyverrendszer-kezelő apró ablaka van, alatta pedig annak leírása, hogy a katapultülés feletti fedél kintről hogyan nyitható.

B-1 ... B-One ... Bone ... a típusjelzésből gyorsan megszületett a bombázó beceneve is. A hétköznapokon inkább ez használatos a hivatalos Lancer helyett. 

*

A 2007-es CIAF-on résztvevőknek és nézőknek egyaránt a változékony időjárással kellett megbarátkozniuk. Volt ott minden a ragyogó napsütéstől az esőig és a délutánt esti szürkületbe fordító zárt felhőzetig.

Érkező légcsavarosok. Fent egy C-27J Spartan közelít, középen egy szerb An-26-os száll le, az alsó képen az állóhelyére guruló lengyel Ancsa látható. A szerbek színes orrkúppal és légcsavarkúppal igyekeztek feldobni a gép terepszínét, a lengyel festés pedig teljesen egyedi. A színkombinációból akkor is tudnánk, hogy lengyel gépről van szó, hanem lenne rajta a fehér-piros felségjel.

A belga csapat földi személyzetét általában a haderő légi komponensének Embraer ERJ-145-öse szállította a repülőnapokra. A belgák mind a négy 145-östől megválnak, az elsőt a napokban repülték át új, francia tulajdonosához, amely európai és afrikai járataira állítja majd be az Embraereket. A típust a Falcon 7X váltja a belga haderőnél.

Az Armée de l’Air egy- és kétüléses Mirage F.1-esei. Az utóbbi fülkéjét mindössze 30 cm-rel kellett megtoldani, hogy legyen helye a második ülésnek. A francia légierő 2014 nyarán vonta ki a típust.

A cseh műszakiak mindent megtettek, hogy harci helikopterük valóban harcias látványt nyújtson: UB blokkokkal, Sturm indítócsövekkel és a hajtóművek gázelvezető csöveire szerelt, a forró gázokat levegővel keverve hűtő EVU-val állították ki Mi-24-esüket.

Fegyverrendszer-kezelő hölgyek az USAF B-1-eséről és a RAF Tornado GR4-eséről.

A cseh légierő üvegorrú L-410FG (légifotós-térképész) változata. Érdekessége, hogy az üvegezett orr rész alatt nincs hely az orrfutónak, így azt repülés közben nem lehet behúzni.

A Luftwaffe Richthofen századának F-4F gépe. A Phantomok lassan eltűntek a repülőnapokról és az aktív szolgálatból is.

A csehek W-3 Sokol helikoptere alá egy Bambi Bucket tartályt függesztettek. A típussal 24 órás légi kutató-mentő szolgálatot is ad a cseh légierő.

A színes sort a görög légierő T-6 Texan II-es kiképzőgépe nyitja, mögötte a lengyelek An-26-osa és a NATO évfordulós festésű E-3A AWACS gépe áll.

Az AWACS oldalára felkerültek az akkor 25 éve indított programban résztvevő tagállamok zászlói. A dizájnt maguk tervezték, a kivitelezést az Alenia Aeronavali festőcsapata végezte Velencében, 2007 elején.

Az E-3-as földi áramforrását egy rovarszerű cseh ikon, a Prága teherautó e célra átalakított változata adta.

2007-ben még rendszerben volt cseh légierő Tu-154-ese, de az év elején már megérkezett a váltótípusnak szánt Airbus A319CJ (Corporate Jet) első példánya.

A lengyelek először szerepeltek F-16-ossal a CIAF-on. A Lengyelországban Jastrzeb-nek nevezett vadászgépek első példányai az előző év novemberében érkeztek a Poznan melletti bázisra.

A Royal Air Force amerikaiak által használt bázisáról, RAF Lakenheathról érkezett F-15E Strike Eagle géppár egyike. A Sasok csak a statikus sort erősítették, bemutatót nem repültek.

Az amerikai légierő C-17-ese viszont repült. A nyugati parti bemutató csapat (West Coast Demo Team) tartalékosokból álló személyzete a March légierő bázis Globemasterét használta a demóhoz.

A cseh légirendészet kéthajtóműves Bell 412HP helikoptere vízzel telt Bambi Buckettel repül bemutatót.

Dörög a forszázs, fékoldás és a szlovák légierő MiG-29-ese megkezdi a felszállást.

Magyar hajózók és műszakiak a 27-es oldalszámú MiG-29UB mellett.

Vitorlázógépek ritkán köröznek egy nemzetközi repülőtér felett, de a CIAF 2007-en ezt is megtehették. A szlovák Ocovsky Bacovia (Ocsovai Pásztorok) formáció négyes Blanik-köteléke rója füstölővel színesített köreit a brnói reptér felett.

A belga F-16-os szombati zajos felszállása után hirtelen nagy lett a csend, az emelkedés íve kilaposodott, a gép lassult. A pilóta az iskolakör hosszúfalán kiengedte, majd ismét behúzta a futókat. Valószínűleg egy bizonytalan futóvisszajelzés miatt döntött úgy, hogy megszakítja a programot, majd a gyors ellenőrzést követően a bemutató folytatódott.

Nagy sebességű és kis magasságú áthúzásaival, és nem utolsósorban ritkaságával a repülőnap egyik érdekessége volt a szerb J-22 Orao.

Póttartályos cseh Mi-171-es még nyűgözve, a reggeli órákban.

A „szegény ember Pilatus Portere”. Az SzMG-92 Turbo Finist nem csak formájával emlékeztet a svájci típusra; a magyar Pilatusok szintén a HA-YD… lajstrom-sorozatot kapták.

*

A legtöbb géppel a Royal Air Force települt Brnóba. A gyakori hétvégi áttelepülésekből akkoriban még egy vita is kipattant otthon. A költségek mellett az is szóba került, hogy a pilóták szinte sajátjuként használják a gépeket, furcsamód mindig a hétvégéken akarnak nagy távolságú áttelepülést gyakorolni és úti céljuk többnyire valamelyik repülőnap vagy a mediterrán térség. Talán valóban a költség volt az igazi indok, talán a pilótafeleségek nehezményezték, hogy férjeik gyanúsan sok hétvégén vannak távol, de az biztos, hogy több amerikai pilóta is úgy emlékezett meg könyvében a brit kollégákról, mint bajtársias közösséget alkotó, fantasztikus arcokról, akik nagyon tudnak élni.

Megérkezett a Tornado GR4-esek egyike. Rövidesen több is követte.

Tornado-sor két Mirage F.1-essel kiegészítve.

A RAF-hajózók páholyból nézték a dinamikus bemutatót.

Tornado F.3-as a RAF Leeming XXV(F) századától.

A Tornadón néhány méter ragasztószalag garantálta a vízmentes zárást. A megoldás, ha nem is volt a legelegánsabb, de működött.

*

Ahogy az Brnóban lenni szokott, a polgári járatok induló és érkező gépeit is beillesztették a dinamikus programba, bár nemzetközi repülőtérről lévén szó, nézhetjük úgy is, hogy a civil forgalomhoz igazították a katonai bemutatókat.

Ez a '87-es gyártású, spanyol lajstromú B 737-300-as csak egy rövid ideig repült az Air Slovakia-nál.

Egy mobilkommunikációs cég színeire festett Boeing. A Travel Service gépe később a HA-LKE magyar lajstrommal is repült.

A cseh Smartwings 1993-as gyártású B 737-500-asa. A gép első tulajdonosa a United Airlines volt, a cseh cégnél hét évig repült és egy rövid ideig Szaúd-Arábiában is üzemeltették.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

A ferihegyi repülőtér forgalma ismét minimálisra csökkent, de mint tavasszal, a teherszállító járatok most is folyamatosan érkeznek és indulnak. November 13-án, pénteken reggel két Airbus A330-as fordult meg a Cargo City állóhelyein. A török Turkish Cargo egy A330-200F teherszállító géppel teljesítette a budapesti járatot, a kínai Hainan Airlines pedig egy A330-300-as utasszállítóval repült Csengcsou és a magyar főváros között. A barátságtalan időjárás ellenére úgy döntöttem, hogy közelebbről is megnézem és megörökítem a nagy Airbusok körül zajló munka egyes mozzanatait.

Reggel 7 óra, javában tart a kínai gép rakodása. A B-1020-as lajstromjelű, mindössze három éves Airbus korán reggel, még sötétben érkezett.

A dobozolt áru kézi erővel jut fel a fedélzetre. A középső ajtótól előre a 32 üléses business osztály, hátrafelé a 260 üléses turista osztály van.

Hátul már befejezték a munkát és bezárták az ajtókat, a gép orránál a hátratolásra készülnek.

Közben az 1-es pálya felől megérkezik és a Cargo City előterére fordul a Turkish Cargo teherszállítója. A társaság tíz ilyen gépet üzemeltet.

A péntek 13-ai budapesti járatot a TC-JOO lajstromjelű, alig kilenc éves gép teljesítette.

Mindössze egy pillanatig látható egymás mellett a két 330-as, mert amint a török Airbus beáll a helyére, már tolják is ki kínai gépet.

A légitársaság néhány éve megújult arculatában továbbra is jelen van a mitológiai madár, a Garuda figurája.

A hátratolás után a gépet egy kicsit előrevontatják…

… majd a vontatórúd lekerül az orrfutóról és a traktor is kifordul a gép elől.

A csekély forgalom miatt mindkét pályairány használatos, de a 2-es pálya zárva van. A Hainan Airbusa a 31L pályát kapja a felszálláshoz.

Kérem a következőt! Mire a kínai gép elgurul, már javában rakodnak a török Airbusnál.

Valamivel haza is kell jutni - a rakodással egy időben a tankolás is megtörténik.

A berakodásra váró palettákat több, egymás mögé csatolt utánfutón húzzák a géphez. A berakodás sorrendjének megfelelően egy-egy paletta felkerül a fedélzetre, majd a vontató megy egy kört és ismét beáll a sorba. Eközben más utánfutók rakományát emelik a fedélzetre.

A Turkish Airlines arculati elemei a vezérsíkon és a wingleten.

Traktorok „géppárban”.

Az A330-as teherszállító változatán egy 3,5 x 2,5 méteres ajtón át lehet a rakományt a főfedélzetre juttatni. A gép összesen 64 tonna rakományt szállíthat.

Az orrfutóra felkerül a szélestörzsűek hátratolásához használt rúd. Jól látszik a teherszállító 330-asok módosított orrfutójának áramvonalazó burkolata is. Az utasszállító A330-asról ez hiányzik - lásd fent - és a gép egy kissé előre bólint. A teherszállítók esetében az orrfutó maradt a régi, de a bekötés módosult. Ezzel a fedélzet vízszintes lett, ami megkönnyíti a rakodást.

A hátratolást végző traktort is felcsatlakoztatták, a képbe az első ajtótól eltolt lépcső lóg be.

Egy intés a kollégáknak, hogy mozdítsák meg a repülőgépet, mert a hátsó féktuskó a kerékhez szorult. A gyors fordulóidő alatt a karbon fékek nem hűltek le eléggé, ezért a törzs végében működő segédhajtómű zajához hozzáadódik a fékek hűtésére szolgáló villanymotorok sivítása is.

A 60 méter fesztávolságú gép hátratolásának is megvan a maga koreográfiája.

Az A330-as másfél órás fordulóidő után, a Hainan gépéhez hasonlóan, szintén a 31L pálya felé veszi az irányt. A Cargo City előtere háromnegyed órára elcsendesül. Akkor érkezik majd a Korean Air Cargo szokásos pénteki járata, az azonban már egy Boeing 777F lesz.

* * *

Fotó Szórád Tamás

1940. augusztus 20-án a parlamenthez intézett beszédében Winston Churchill miniszterelnök kiemelte, hogy a nemzet hálája azoké a brit vadászrepülőké, akik szembeszállnak a Luftwaffe pilótáival és bátorságukkal, odaadásukkal megfordítják a háború menetét. „Soha az emberi konfliktusok történetében nem tartoztak ilyen sokan ilyen sokkal ilyen keveseknek” – hangzott a jól ismert mondat, ugyanakkor Churchill arra is emlékeztetett, hogy soha nem szabad megfeledkezni a bombázókról, akik nap, mint nap Németország fölé repülnek, és súlyos veszteségek árán, de csapást mérnek a német célpontokra. Öt évvel később, a győzelmi beszédből már kimaradtak a bombázók – ez a szó a német városok, különösen Drezda hatalmas polgári áldozatokkal járó elpusztítása után néhány hónappal már nem csengett jól. A Vadászrepülő Parancsnokság (Fighter Command) pilótáinak pozitív megítélésével szemben a bombázók tevékenysége máig vita tárgya. Ez is szerepet játszott abban, hogy emlékművük csak hatvanhét évvel a második világháború befejezése után, 2012-re készült el. A Bomber Command Memorial - amely a Buckingham Palota közelében, a London közepén elterülő királyi parkok egyikében, a Green Park nyugati sarkában áll - az átadása óta többször volt vandálok céltáblája, akik a szobrokat festékes zacskókkal dobálták meg.

A mészkőből épült emlékművet Liam O’Connor tervezte – a kritikusok szerint túl monumentálisra, túl hivalkodóra.

Az emlékművet 2012. június 28-án leplezte le II. Erzsébet királynő. A teljes hétfős bombázószemélyzetet ábrázoló szoborcsoport felett a tetőszerkezet nyitott, hogy a szobrokra fény jusson. A nyílás peremébe a Királyi Légierő jelmondatát vésték.

 „A vadászok a megmentőink, de egyedül a bombázók biztosítják a győzelem eszközét” - részlet Churchill 1940. szeptemberi beszédéből.

A Bombázó Parancsnokság 125 000 fős állományát az Egyesült Királyságból, Ausztráliából, Kanadából, Új-Zélandról, Franciaországból, Lengyelországból és Csehszlovákiából érkezett repülők alkották. Közülük 55 573-an életüket vesztették, nyolcezren megsebesültek és közel tízezren fogságba estek. Akik Magyarországon haltak meg, a solymári katonai temetőben nyugszanak. 

A tető rácsszerkezetét részben egy Belgium felett lelőtt Halifax III-as bombázó roncsából nyert alumíniumból készítették. 

A márványtalapzaton álló, részletgazdag, közel három méter magas bronz szoborcsoport Philip Jackson munkája, a bevetésről éppen visszatért bombázószemélyzetet ábrázolja: a pilótát, a navigátort, a hajózószerelőt, a bombacélzót, a rádiótávírászt, és a két lövészt. A szobrok lábánál szinte mindig van egy csokor virág és néhány, papírra vetett gondolat.

A csarnok előtt elhelyezett bronzkoszorút egy bombázó-veterán tervezte.

A falakon a Bombázó Parancsnokság és a Királyi Légierő nagyméretű jelvényét láthatjuk.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

Idén a második, összességében a negyedik MAGDAY gyakorlaton vett részt a magyar Gripen közösség augusztus végén. A kecskeméti vadászpilóták a házigazda Luftwaffe mellett, az izraeli légierő pilótáival is együtt gyakoroltak.

Három-négy évvel ezelőtt a németek elkezdték kidolgozni egy olyan többnemzeti harccsoport létrehozását, amely közös erővel képes reagálni a jövőbeni kihívásokra. A 2026-ig kitűzött és a légierőt érintő célok között szerepel az, hogy a német és szövetséges légierőkből álló többnemzeti légi harccsoport (MAG – Multinational Air Group) a harci és támogató feladatok összességét tekintve képes legyen napi háromszázötven felszállás végrehajtására. A kitűzött célok hetvenöt százalékát vállalva, a maradék huszonöt százalékhoz más légierőket vonnak be a Luftwaffe mellé - például a Magyar Honvédség Gripenjeit. A szándék az, hogy a kezdeti bevethetőségi képességet (IOC) 2023-ra, a véglegest (FOC) 2026-ra kell elérni. Ennek érdekében a tervezők évről évre lebontják, hogy a 2026-ig hátralévő időszakban mit kell elérni az adott évben. Évente négy kurzust, úgynevezett MAG-napokat (MAGDAY) szerveznek úgy, hogy egyszerre akár több külföldi részvevő is szerepelhessen.

Az MH 59. Szentgyörgyi Dezső Repülőbázis kijelölt állománya először 2018-ban vett részt a gyakorlaton, másodízben pedig tavaly februárban. 2019-ben a balti légtérrendészeti misszió (BAP) volt a fókuszban ezért nem repültek ki többször a magyarok, idén viszont két MAGDAY-t is beterveztek. A februári gyakorlat rendben lezajlott, a németeken kívül a cáslavi 211. Tigris század Gripenjeivel a csehek is jelen voltak. Velük 2-1 elleni, a német Tornadókkal 1-1 elleni légiharcot gyakoroltak a magyarok, és a kötelékben végrehajtott COMAO (Composite Air Operations) valamint a látóhatáron túli légiharc (BVR) feladatokból éjszakára is jutott.  

A röviddel ezután elharapózó koronavírus-járvány kétségessé tette, hogy sor kerül-e az idei második menetre. Amikor biztossá vált, hogy nem lesz akadálya a magyar kontingens kitelepülésének az augusztus 24-28. között tartandó gyakorlatra, intenzív felkészülés kezdődött Kecskeméten. A MAGDAY-re kijelölt pilóták a készültségi géppárt és a kiképzési repülésen résztvevő gépeket és hajózókat bevonva elsősorban látóhatáron túli légiharc mozzanatokat gyakoroltak. Az már korábban ismert volt, hogy a csehek ezt az egyébként általuk is betervezett gyakorlatot lemondták, ugyanakkor az izraeliek, akik korábban megfigyelőként már jártak a MAGDAY-en, részt vesznek rajta. Az izraeli légierő 105. századának kétüléses F-16D Barak gépei két korai előrejelző géppel és egy tankerrel támogatva már az előző hetet is Németországban töltötték, a Luftwaffe és a Heyl Ha’Avir történetének első közös gyakorlatán.

A magyar kontingens áttelepülését a földi lépcső kezdte. A Gripenek üzemeltetéséhez szükséges konténerek napokkal a MAGDAY kezdete előtt, közúton települtek Németországba. Őket augusztus 24-én, hétfőn korán reggel az az Airbus A319-es követte, amely a repülőműszakiak mellett más szakágak embereit és az egyik pilótát szállította a gyakorlatra. A négy kiképzett vadászpilóta mellett egy kiképzés alatt álló fiatal hajózó is kiutazott Németországba, és a háttérben segítette a többiek felkészülését. A négy együléses JAS 39C ezután települt a dán határ közelében lévő és a korábbi MAGDAY-ről már ismerős Schleswig-Jagelbe, az 51. Immelmann harcászati repülőezred bázisára. Akik a szállítógép fedélzetén utaztak, a közeli Hohn légibázison léptek német földre és a házigazdák által biztosított transzferrel jutottak át Jagelbe. Hohn egy szállítórepülő bázis, ahol minden van, ami az Airbus kiszolgálásához kell, míg Jagel csak az ott üzemeltetett Tornadókhoz rendelkezik kiszolgáló eszközökkel. A németek részéről már kevesebb kérdés merült fel, mint az előző években, tudták mire van szüksége a magyaroknak, akik immár megszokott helyszínre települtek.

A MAGDAY leginkább a vadász és csapásmérő gépeket, összesen mintegy 25-30 repülőeszközt magába foglaló nagy COMAO feladatokról szól, amelyeket kedden és csütörtökön hajtanak végre a résztvevők - ez a két nap a gyakorlat lényege. A keddi repülést megelőzi egy hétfői egész napos tervezés, majd a kedd estébe nyúló kiértékelés követi. Szerdán ismét tervezés, csütörtökön délelőtt repülés, este kiértékelés. Minden erről szól, e köré szerveződött, minden más feladat és repülés egy kiegészítő lehetőség. A kecskemétiek a hétfői kiérkezést követően kapcsolódtak be a tervezésbe. Ezt a keddi napon egy nagy COMAO feladat követte, majd a délután folyamán a magyarokra még légiharc feladat is várt: két Gripen és két Tornado szállt fel és vívott külön-külön 1-1 elleni légiharcot. Szerdán újabb felkészülés következett illetve délután egy kisebb, mini-COMAO amelyen a saját (kék) és ellenséges (vörös) oldalon egyaránt repült egy-egy Gripen. Csütörtökön ismét egy nagy COMAO feladat várt a résztvevőkre. Ebben mind a négy magyar Gripen részt vett és az egyik pilóta délután is repült még egy légiharc feladatot egy német Eurofighter ellen.

- Minden felkészülés videokonferencián zajlik. Ez egy életszerű dolog, mert egy valós konfliktushelyzetben nem biztos, hogy egy bázison lenne mindenki, és akkor is távkommunikációval menne egy bevetés tervezése - mondta az augusztusi MAGDAY magyar kontingensének parancsnoka. – A megadott időpontban mindenki bejelentkezik a videokonferenciába, és ott mennek az eligazítások. Minden bázis végigmegy minden részleten. Az egésznek van egy parancsnoka, egy mission commander, aki az egészet viszi és vannak a különböző szakterületek képviselői. Amikor az övék a szó, lehet kérdezni, aztán mindenki bedolgozik egy nagy prezentációba. Végül összeáll, hogy mikor mi történik, és ezen annyiszor megyünk végig, amennyiszer kell, és amíg nem világos az összes részlet. Szigorú időbeli korlátozások is vannak, ameddig el kell készülni mindennel. Amikor már minden egyértelmű, van még egy eligazítás. Másnap, a repülés előtt még van egy-egy eligazítás az időjárással és a légiforgalmi irányítással kapcsolatban, azután még egyszer átbeszéljük a dolgokat, majd utána mindenki kimegy a géphez és lerepüljük a feladatot. Most is ugyanazt a könnyen elérhető tenger feletti légteret használtuk, mint korábban és az időjárással is szerencsénk volt. Augusztusban annyival könnyebb dolgunk volt, mint télen vagy tavasszal, hogy a tizennyolc fokos vízhőmérsékletnél nem kellett a gumiruha, de természetesen vittük magunkkal a vízi túléléshez szükséges speciális eszközöket.

A feladatokban német részről Eurofighterek és Tornadók vettek részt, sőt a németek a légvédelmi rakétásokat is bevonták a gyakorlatba. Civil kontraktorok részéről ellenséges szerepben A-4 Skyhawkok és zavarógépek is repültek.

- A Tornadók kétgépes kötelékben dolgoznak és érezhetően a túlélés és az idő kitolása a céljuk, amíg a Eurofighter odaér és segít rajtuk. Ketten vannak a kabinban, egyikük mindig szemmel tartja a támadókat és egy ideig meg tudják védeni magukat. Van, aki nagyon jó ebben, és van, aki tanulja. Ha minden úgy jön össze, ahogy mi szeretnénk, akkor persze nem sok az esélyük, de ez a Tornado sajátosságaiból adódik. Nem arra van kitalálva, hogy lefordulja a Gripent és nem is tudja lefordulni, de néha azért kihívás tud lenni – fogalmazott a kontingensparancsnok.

Tornado ellen csak 1-1 elleni légi harc feladatot repültek a magyarok, egyébként azonos oldalon harcoltak, akárcsak az izraeli F-16-osokkal. Ők lent a földi célokat támadták, a magyar vadászok pedig a kötelék előtt vagy kísérőként repülve védték a bombázókat. (Itt nem közvetlen kíséretről van szó, a Gripenek nem a kötelékbe ágyazva repültek, hanem magasabban dolgoztak. A második, csütörtöki COMAO-ban például négy Gripen repült a kötelék előtt, húsz percig fenntartva a helyzetet.)

Az ellenfelek az A-4-esek, a Eurofighterek és a zavarógépek voltak. A Skyhawkok az ideiglenes repülőtérről felszálló és váratlanul felbukkanó MiG-29-eseket szimulálták. Érdekes szereplői voltak a játszmának, felbukkanásuk olykor komoly fenyegetést jelentett a kötelék számára. Biztonsági és kiképzési okokból limitálva volt, hogy merről érkezhetnek, meddig mehetnek el, melyik az ő légterük. Ezzel meg volt kötve egy Skyhawk pilóta keze és nem érvényesült az, amire teljes egészében képesek, de a tréning céljainak megvalósításához elég volt. Ugyanez mondható el a COMAO feladatok során az ellenséget játszó Eurofighterekről is: magasan jöttek, de meg volt kötve a kezük a fegyverzet tekintetében is. - A COMAO-nál vagy a BVR-nál a fegyver számít, az, hogy mi lóg a szárny alatt. Minél jobb a fegyver annál messzebbről oldhatjuk meg a problémákat – mondta a kontingensparancsnok. - A típus ellen megvan a jól bevált taktika, amit igyekszünk alkalmazni, de az erős, két hajtóműves Eurofighter komoly ellenfél.

A harc során a saját erők, azaz a kékek jelzik a lövést, a vadászirányító átadja az információt az ellenséget játszó pilótának, a vörösnek, és ha a lövés jó, akkor az ellenség „halott”. Visszafordul, egy külön légtérbe repül, és onnan tér vissza a harcba, mintha egy újabb gép szállt volna fel. Ha a vörös gép rakétája ér célba, a kék szereplő ilyen információt nem kap. A kiértékelésnél feketére színezik és attól kezdve már nem szereplője a harcnak.

Miután mindenki leszállt, az összes résztvevő repülési adatait felviszik egy kiértékelő felületre, azaz egy szoftver valamennyi repülőgép összes repülési adatát, útvonalát egy térképre helyezi, szinkronizálja, és már mehet is a visszajátszás. Végigmennek az egész harcon, a résztvevők végignéznek mindent: ki mikor indult, merre ment, mikor kire támadt, mikor lőtt, mikor ért oda a rakéta és érvényes volt-e a lövés vagy sem. Az eligazításokhoz és a videokonferenciákhoz hasonlóan mindez az avatatlan szemektől távol, egy elszigetelt helyiségben zajlik.

A tervezés, a feladat végrehajtás és a kiértékelés kulcsembere a White Cell. Az elnevezésnek magyar megfelelője nincs igazán, ő az adott feladat egyfajta menedzsere. Ő felel azért, hogy mikor lesz aktív fenyegetés a földi légvédelem részéről vagy, hogy mikor mennyi vörös gép menjen. Ő az, aki tisztában van az adott feladat kiképzési céljával, és ennek megfelelően, ha kell, akár menet közben is bele tud nyúlni a dolgokba, például egy újabb vörös gép bevonásával. Ilyen menet közbeni módosításra azért ritkán kerül sor, a tervezés során már megvan, hogy mire lesz szükség a végrehajtáskor. Ő dönti el, hogy milyen eredménnyel bombáztak a kékek és ő lesz az, aki levonja a következetéseket és eldönti, hogy mi volt jó, és mi nem, volt-e olyan, aminek nem kellett volna megtörténnie, vagy volt-e a repülésbiztonságot érintő probléma.

A német félnek alapos céljai vannak, hogy minek kell megfelelni. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy minden feladatot meg kell nyerni a nagy COMAO során, de a végén el kell jutni egy olyan helyzetbe, hogy mindenkinél működjön az adatkapcsolat (Link 16), meglegyenek a szükséges frissítések, hogy ne legyen probléma az irányítás a különböző repülőgépek között. Mindig van egy cél, és a végén elemzés, hogy mi az, ami zöld, azaz megvalósult, mi az, ami sárga, amin dolgozni kell még, és mi az, ami piros, vagyis abszolút nem ment. Most is voltak ilyen tanulságok, leckék. Az utólagos kiértékelésen azokat a pontokat emelik ki, amelyeken javítani szeretnének a következő MAGDAY-en. Arra kell koncentrálni, ami nem sikerült olyan jól. Ez lehet akár az erők elosztása, hogy mikor, hol, hány repülőgép vegyen részt az adott mozzanatban. Ezen van még mit javítani és megtalálni a leghatékonyabb formát.

A kitelepült gépekkel nem volt gond. Erre létezik ugyan egy vicces gondolat, miszerint a Gripenek „annál jobban viselkednek, minél közelebb vannak Svédországhoz”, a valóságban ez inkább a műszakiaknak köszönhető, akik szintén hozzátették a maguk részét az eredményes szerepléshez. A gyakorlat utolsó, pénteki napja már csak a hazatelepülésről szól. A Kecskemétre tartó Gripenekre Csehország felett a cáslavi pilóták végeztek gyakorló elfogást – miután befejezték a légterükön átrepülő amerikai B-52-es bombázó kíséretét. 2021-ben folytatás következik, ismét két MAGDAY részvételt terveznek a kecskemétiek.

*

Miközben a Gripenek hazafelé tartottak Németországból, Kecskeméten maradt kollégáiknak is akadt egy érdekes feladata, hiszen augusztus 28-án, pénteken egy nem mindennapi látogató repült át hazánk légterén. Az amerikai légierő B-52H bombázója Szlovákia felől érkezett és Gripenjeink kíséretében Románia felé tartott. A mozzanat a NATO tagországokat érintő, Allied Sky (Szövetséges Égbolt) elnevezésű demonstrációs repülés része volt.

Augusztus 22-én, a U.S. Air Force dél-dakotai Minot légierő bázisáról az 5. bombázó ezred hat B-52H gépe indult útnak, hogy a sarkkör felett átrepülve az Egyesült Királyságba, az amerikai bombázók által rendszeresen használt fairfordi légibázisra települjön. A földi személyzet két nappal később egy civil kontraktor Boeing 777-esén követte a bombázókat. A művelet a világ bármely pontján bevethető bombázó harci kötelék (Bomber Task Force) újabb európai rotációja volt.

Az amerikai bombázó erők európai jelenléte 2018 óta rendszeres. A Bomber Task Force egymást követő váltásaiban az USAF mindhárom stratégiai bombázótípusa, a B-1-es, a B-2-es és a B-52-es, egyaránt települt már Európába, ismerkedett a kontinenssel, mint környezettel és hajtott végre különböző kiképzési repüléseket, közös gyakorlatokat a szövetséges légi, szárazföldi és tengerészeti erőkkel. 

Augusztus 28-án korán reggel négy B-52-es szállt fel Fairfordból, hogy a NATO tagországok légterén átrepülve demonstrációs repülést hajtson végre. Az egyik bombázó a balti államok, a másik az északi szövetségesek, a harmadik Spanyolország és Portugália felé vette az irányt. A negyedik gép, a NATO 01 hívójelű, közel hatvan éves B-52H egy hosszabb útvonalat repült be. Az Egyesült Királyságból Hollandia felé vette az irányt, majd a német, cseh és a szlovák légtér következett. Az interneten nyilvánosan elérhető repülőgép-követő oldalak egyikének tanúsága szerint a NATO 01-es Magyarország fölé Tatától északra lépett be, majd 27 000 lábon (9000 méteren) repült át hazánk felett. A nyolc hajtóműves bombázónak a Sidewinder és AMRAAM légiharc rakétákkal függesztett kecskeméti Gripenek adtak kíséretet, volt tehát mit fotózniuk az amerikai hajózóknak is a B-52-es fedélzetéről.

A nyilvánosan elérhető útvonal Románia után bizonytalan képet mutat, de az bizonyos, hogy a B-52-es a Fekete-tenger felett, nemzetközi légtérben időzött, miközben az orosz légvédelem rádiótechnikai eszközei dolgoztak rá és orosz Szu-27-esek fogták el. (Nyilván nem véletlenül tartózkodott ugyanekkor a közelben az USAF és a Royal Air Force egy-egy RC-135 Rivet Joint és az utóbbi egyik Sentinel R.1 elektronikai hírszerző gépe.) A NATO 01 ezt követően átrepült a bolgár, török és görög légtéren - a törökben tankolt is - majd Fairford felé vette az irányt. Az útvonal érintette a horvát, az olasz és a francia légteret. A legtöbb ország felett kíséretet is kapott: a magyarokhoz hasonlóan Gripennel kísérték a csehek, F-16-ossal a görögök és a románok, Eurofighterrel és F-35-össel az olaszok. Az F-16-os mellett a románok MiG-21-est is emeltek a bombázó kíséretére és ugyancsak 21-essel kísérték a horvátok is, létrehozva ezzel a nagy találkozást a két hidegháborús ikon között. A bombázó a Csatornát átrepülve a késő délutáni órákban érkezett vissza Fairfordba. Ugyanezen a napon két másik B-52-es, a Minotról felszállva az Egyesült Államok és Kanada légterében repült.

* * *

MAGDAY fotó: Dr. Toperczer István. B-52-es fotó: MH 59. Szentgyörgyi Dezső Repülőbázis / Makkos őrnagy. A cikkek nyomtatott változata az Aeromagazin 2020. októberi számában jelent meg.

Budapest közvetlen közelében, a Budaörsöt Budakeszivel összekötő út mellett helyezkedik el az a sírkert, amely 16 300 német és közel nyolcszáz magyar katona végső nyughelye. A legnagyobb magyarországi katonai temető tervezése 1992-ben kezdődött és tíz évvel később, 2002. október 19-én avatták fel. Magyarország területén közel ezernégyszáz helyszínen és az egyik fővárosi temetőben exhumáltak elhunytakat, akiket azután Budaörsön temettek el. A reggeltől délutánig nyitva tartó temetőt a német kormány támogatásával a Német Hadisírgondozó Népi Szövetség (VDK, Volksbund Deutsche Kriegsgräberfürsorge e.V.) gondozza.

*

A bejárat melletti épületben egy kis múzeumot alakítottak ki, ahol német katonák személyes tárgyaiból, fotókból valamint dokumentum- és levélmásolatokból álló kiállítás látható.

„Csak részben illetve nem minden esetben adható egyértelmű válasz arra a kérdésre, hogy az itt nyugvó halottak, bűnösen vagy elítélhető módon cselekedtek-e, felelősek-e tetteikért vagy egyszerűen csak parancsokat teljesítettek. De minden halottat megillet egy rendezett sír, melyen a neve áll. A személyes élettörténetek ébren tartják az emlékezést a háborúra, az erőszakra és az igazságtalanságra, segítik az egyéni bűnök tisztázását, és erősítik a megértést és a kiengesztelődést. A temető névkönyvében az itt eltemetett katonákon kívül az eltűntek is szerepelnek. A könyv minden áldozatot megnevez és segít a hozzátartozóknak a sír megtalálásában.” (Részlet a kihelyezett tájékoztató tábláról.)

Propaganda fotó és az ultimátum, amelyen a szovjet katonai vezetés kapitulációra szólítja fel a Budapesten bekerített német csapatokat.

A számos tabló közül az egyik Fritz Herschelé, amelyen egy fényképalbum lapja, a kislányának írt mese és 1944-es karácsonyi levele is látható.

Ezt a játéknyulat is Fritz Herschel faragta egyéves gyermekének 1944 karácsonyára. Az ajándék végül eljutott a kislányhoz, de a családapa a következő februárban elesett a magyarországi harcokban.

Wilhelm Riehl azonosító fémcímkéjének a fele. Ha nem volt címke egy üvegbe helyezett cetlit tettek a bajtársak az elhunyt katona sírjába, bár kettős biztosítékként akkor is, ha volt fémcímke. Ezt az eljárást többnyire a kórházban elhunytaknál alkalmazták, vagy mint Wilhelm Riehl esetében is, a hadosztály kötözőhelyen is. 

Egy levél, amely ’44 karácsonya előtt érkezett a Stork családhoz és azt tudatta, hogy fiúk, Josef olyan súlyosan megsebesült a Mátrában vívott harcokban, hogy két nappal később, november 20-án életét vesztette.

A 8. SS Florian Geyer lovashadosztály katonái egy PaK-40-es páncéltörő ágyúval 1944-45 telén. (Bundesarchiv)

Zsidók letartóztatása 1944 októberében. (Bundesarchiv)

Nyilas hatalomátvétel, Szálasi Ferenc vezetésével. A kép jobb szélén Beregfy Károly vezérezredes, a nyilas kormány honvédelmi minisztere áll. Szálasit és Beregfyt 1946. március 12-én felakasztották. (Bundesarchiv)

Királytigris a Várban 1944. október 16-án. (Hadtörténeti Múzeum archívuma)

*

Az épülettől egy szélesebb út vezet az emlékezés terére, a főkereszthez. A főkeresztnél álló névtáblákon azoknak a német katonáknak a nevét tüntették fel, akik a térségben estek el, de maradványaikat nem sikerült feltárni. A névtáblákon feltüntetett névsort a lapozható fémkönyvben folytatták.

*

A katonák közös sorsából adódóan a sírkert kialakítása egységes, de a tizenhárom parcella közül a másodikban kopjafák állnak, rajtuk vékony, piros-fehér-zöld szalag. Ez a parcella a magyar katonák nyughelye.

*

A temetőben egy Békeparkot alakítottak ki, ahol több száz fát ültettek a katonák hozzátartozói, a támogatók és a VDK e.V. finanszírozásával. 

„Szembenézünk a német történelemmel: az első világháború és következményei képezték a mértéktelen erőszak és a totalitárius diktatúrák korának eredetét, ami a második világháborúban érte el történelmi csúcspontját. A nemzetiszocialista Németország ezen támadó háborúja katonai és polgári áldozatok millióit követelte és egészen az európai zsidókon elkövetett népirtásig terjedő példátlan bűnök előfeltételét képezte. Ezzel felmerül a személyes felelősség kérdése a diktatúra és a háború feltételei mellett. Tilos az általános bűnössé nyilvánítás: a legtöbben annak a tudatában harcoltak, hogy nemzeti kötelességüket teljesítik. Sokan lettek bűnösök. Mások ki tudták vonni magukat. Kevesen tanúsítottak ellenállást. 

A VDK e.V. kinyilvánítja szilárd akaratát, hogy a háború és erőszak uralmának emlékét ébren tartja, erősíti az emberek és a népek közötti megértést, kiengesztelődést és békét valamint kiáll a szabadság és a demokrácia mellett.” (Részlet a VDK e.V. 2016 szeptemberében, Göttingenben elfogadott vezérelvéből)

 * * *

Fotó: Szórád Tamás. A képek 2019 januárjában és 2020 szeptemberében készültek.

Görögországot egészen 2005-ig elkerülték a nemzetközi repülőnapok. A sajtó részére is korlátozott volt a bejutás a tizenöt aktív és a hét tartalék légibázis valamelyikére és a nagyközönség legfeljebb egy-egy nyílt napon nézhette meg a légierő eszközeit. Ráadásul a nyílt napok kivételével Görögországban tilos a katonai repülőgépek fotózása és ebben arrafelé nem ismernek tréfát. Pórul járt spotterek a megmondhatói, hogy milyen a görög vendégszeretet hatósági változata, ahol az olyan magyarázkodások, mint az úgy tudtam, az azt hittem és a jogom van hozzá, csak ronthatnak a helyzeten. Így hát, amikor 2005 júniusában hírét vettük, hogy a görög légierő szeptember 16. és 18. között az Athénhoz közeli Tanagrában nemzetközi repülőnapot rendez, a kiutazás mellett döntöttünk. A repülőnap sikerére egyfajta garanciát jelentett, hogy a kék-fehér görög felségjellel igen vegyes összetételű géppark repül, köztük egy-két, kihalóban lévő típus.

1. nap, péntek

Szeptember 16-án éjjel felültünk a SkyEurope athéni járatára és elrepültünk Görögországba. Az út szervezésekor szállást csak a fővárosban találtunk, ami azt jelentette, hogy naponta kellett ingáznunk a főváros és a nagyjából hatvan kilométerre lévő tanagrai légibázis között. (Ez persze különösebb gondot nem jelentett, sőt. Egy kicsit jobban beleláttunk az ingázó helyiek életébe.) A hajnali érkezésünkkel egy időben egy kiadós eső is megérkezett, ezért egy rövid pihenés után, csak dél körül indultunk el a szállásunkról, hogy megnézzük, hogyan jutunk el Tanagrába. A megoldás a metró és a Larissza pályaudvarról induló vonat kombinációjában rejlett. Athént észak felé elhagyva erdők, kopár domboldalak és kopott települések váltogatták egymást, majd egyórás vonatozás után megérkeztünk Inoiba. Ott várakozott az a motorvonat, ami ideiglenes jelleggel Inoi és a légibázis közötti alig két-három kilométeres pályán közlekedett. Menetrendje nem volt, amint elegen felszálltak rá, elindult és bedöcögött a tanagrai légibázis egyik bejárata mellé.

*

Tanagra a görög légierő egyik legfontosabb bázisa, a Mirage 2000-esekkel felszerelt 114. harcászati repülőezred otthona. A 2004-es athéni olimpia idején, amerikai AWACS támogatással, elsősorban ezek a Mirage-ok biztosították a főváros légterét az esetleges repülőgépes merénylők ellen. A bázisra egy alapos ellenőrzés után mehettünk be. Kértek valami papírt, hogy bejelentkeztünk a szervezőknél, majd áttereltek a repülőterekről ismert ellenőrző kapun, végül udvarias határozottsággal átvizsgálták a csomagjainkat.

A statikus bemutatóra fedezékbe állított Mirage 2000-es fegyverzettel körbevéve. 

Tanagrában a görög légierő ipari háttere is jelen van, ezért a szervezők az egyébként minősített területnek számító hangárt is megnyitották a látogatók előtt. Nagyvonalú gesztus volt ez egy olyan országban, amely igen ritkán tárja civil szemek elé a bázisait. A Hellenic Aerospace Industry két részre osztott hangárjában, típusonkénti szektorokban elhelyezve több mint harminc repülőgép állt, többségében emelőkön, a karbantartás és korszerűsítés különböző stádiumában. A hatalmas csarnokban Mirage 2000, F-4 Phantom II, A-7 Corsair II, T-2 Buckeye típusokba lehetett betekinteni a szó szoros értelmében, mivel a gépek többségéről lebontott vagy lenyitott burkolat feltárta azok belső szerkezetét. Ebben a részlegben kapott helyet néhány UH-1-es helikopter is, katonai, rendőrségi és civil színekben, már amennyire a lemaratott festék maradványaiból meg lehetett állapítani. A gépek mellett különböző tablókon mutatták be, hogy melyik típuson milyen fődarabokat és berendezéseket javítanak vagy korszerűsítenek Tanagrában. A hangár másik, huszonkét méter magas csarnokában az ugyancsak megbontott C-130 Herculesek közé egy P-3 Oriont zsúfoltak be. Mondani sem kell, hogy a hangár a műszaki részletek iránt érdeklődők és a makettezők számára fantasztikus lehetőségeket kínált, de a fotózást és a gépek oldalszámának felírását kihelyezett táblák és civil ruhás felügyelők tiltották. (Az internetet böngészve azért találni néhány fotót a hangárbelsőről…)

A hangár mellett Orionok, Corsairek és egy RF-4-es felderítő maradványa nézett szembe a lassú elmúlással.

Ez már a hangár melletti nagyméretű zóna. Az arizonai sivatagi tárolóból elővett P-3B Orionokat a felújítást követően a haditengerészet igényei szerint, de a légierő üzemeltetésében repülték a görögök.

A CL-415MP a tengeri kutató-mentő változata a leginkább tűzoltógépként ismert típusnak.

Egy vadonatúj EMB-145H AEW-gép. A típust nem sokkal az athéni olimpia előtt rendszeresítették, hogy a játékok idején már részt vehessen a légtér ellenőrzésében.

*

A nagygépes állóhelyet és a statikus kiállítás másik helyszínét összekötő területen kiállítási célra felújított T-33-as, F-86-os, F-102-es, F-104-es, F-5-ös és három Mirage F.1-es szemléltette a görög légierő sugárhajtású történetének letűnt korszakát. Az F-5-ös kivételével valamennyi Tanagrában szolgált.

*

Ez megint egy újabb zóna, amelynek a berendezését még nem fejezték be. Sajnos a felhőzet továbbra is egybefüggő volt, és csak estefelé kezdett szakadozni annyira, hogy már bízhattunk a másnapi jó időben.

Egy aktív old timer, a Szalonikiből érkezett C-47D, amely úgy nézett ki, mintha akkor jött volna le a gyártósorról. A Skytrain utolsó példányát 2008-ban vonták ki a görögök.

A spanyol műszaki egy ideig ügyködött a zaragozai ezred EF-18-asán, aztán nyitott fülketetővel és a működő földi áramforrással otthagyta az egészet.

Helyére tolják a statikus bemutatóra szánt F-4E Phantom II-t. A kilencvenes években indított Peace Icarus 2000 program keretében harminckilenc gépen hajtották végre az IFF-et, a radart, a navigációs, kommunikációs és fegyverrendszert érintő korszerűsítést - az első gépen Németországban, a többin Tanagrában.

Az F-4E mellé egy RF-4E felderítőt tolnak. Az egykori Luftwaffe-gép eredeti kamuflázsát megtartották és kiegészítették a gép feladatkörére utaló humoros festéssel.

Ma már nem a Kísértet tartja szemmel Görögországot; az RF-4-eseket 2017-ben kivonták a szolgálatból.

Egy Phantom fékernyőtokja, betöltésre készen.

A repülési készség felmérésére és az alapkiképzésre az amerikai T-41-est (Cessna 172) használták a görögök. Ha a jelölt ezzel a jóindulatú géppel sem boldogult, a képzésébe nem volt értelme több időt és pénzt fektetni.

Ez is egy Cessna, csak egy számmal nagyobb. A görög parti őrség F-406-osának orra alatt egy FLIR segíti a kutatást.

Ha szépségversenyen nem is indulhatna a haditengerészet SA 319B Alouette III-asa, a repülési tulajdonságai kiválóak. A gép orrára időjárás radar, két oldalára felfújható úszó került, a vízi kényszerleszállás esetére.

A görög állami egészségügyi szervezet, az EKAB Agusta A 109-ese. A tengerbe nyúló Görögország legtöbb forgószárnyasát, így ez a mentőhelikoptert is a vízre szálláskor automatikusan felfújódó úszókkal látták el.

A Huey olasz gyártású, AB 205-ös változata kutató-mentő szerepben.

A görög szárazföldi erők AH-64A Apache harci helikoptere. Az 1995-ben beszerzett húszgépes Apache-flottát 2007-től tizenkét új AH-64DHA követte.

A tandem forgószárny elrendezésű CH-47DG Chinook 1981 óta repül a görög hadseregnél.

Egy AGM-119 Penguin hajó elleni rakéta a haditengerészet S-70B Aegean Hawk helikopterére függesztve.

Az ezredfordulón rendszeresített AS 332C1 Super Pumákat az Égei-tenger hajóforgalmának ellenőrzésére és kutató-mentő feladatokra használják. Mindehhez felszíni radarral, FLIR-rel, fényszóróval, 270 kg teherbírású csörlővel, ledobható mentőtutajjal és egészségügyi eszközökkel szerelték fel a helikoptert.

Közben érkeznek a külföldi vendégek gépei, amelyeket a hajtómű leállítása után vontatók juttatnak a statikus soron kijelölt helyükre. Itt a németországi Spangdahlemből érkezik az amerikai légierő F-16-asa...

…itt pedig a románok MiG-21UM Lancer B-jét simogatja a lemenő Nap fénye.

Este az utolsók között hagytuk el a bázist és már sötétben érkeztünk vissza Athénba, ahol egy remek vacsora közben megterveztük a másnapot.

2. nap, szombat

Szombaton, az Inoi vasútállomáson a légierő busza várt ránk. Átadták a belépésre jogosító nyakbavalót, majd a busz behajtott a bázisra, megkerülte a futópályát és a készültségi Mirage 2000-esek fedezékeinél letett bennünket.

A görög gépek szombaton nem repültek, kivéve egy Herculest, amely egész nap ingázott. A levegő ezen a napon a külföldieké volt. Nagyjából azt lehetett látni, amit minden repülőnapon, ezért inkább elindultunk, hogy napunkat a statikus sorra időközben beállított repülőgépek és helikopterek között töltsük.

Az amerikai légierő egykori gárdista Phantomja, a három hónappal később felszámolt 337. század színeiben, a század nevére (Fantasma - Szellem) utaló festéssel. Az F-4E SRA (Southeastern Regional Agreement) gépekért cserébe az USAF tovább használhatta görögországi bázisait.

Némi csalódással tapasztaltuk, hogy a Krétán állomásozó, illeszkedő tartályos F-16C Block 52+-ból csak egy példányt állítottak ki, azt is egy fedezék árnyékában.

Rendőrségi EC 135T1-es. Magyarországon a következő évben, a légimentőknél állt szolgálatba a típus.

A tűzoltóság több helikoptert is átrepült Tanagrába. Az egyik egy AS 332L1 Super Puma volt.

Agusta A 109A a görög nemzeti légitársaság, az Olympic Airlines színeiben.

A felszíni kereső radarral és merülő szonárral felszerelt AB 212-esek elsődleges feladata a hajók és tengeralattjárók felderítése.

Az ingázó görög Hercules.

A nagygépes sor végére egy vadonatúj görög C-27J Spartan szállítógép került.

A horvátok An-32B-je Zágrábból érkezett.

Egy intés a nézők felé a brit Harrier GR7-es pilótájától.

A csónaktestű PBY-5 Catalina vízre és szárazföldre egyaránt le tud szállni, a felhajtható úszók repülés közben a szárnyvéghez simulnak.

A lengyel légierő légcsavaros-gázturbinás PZL-130 Orlik kiképzőgépe gurul a felszálláshoz. Az első változatokban még csillagmotor volt, amit a későbbi példányokban kanadai Pratt & Whitney PT-6-os vagy cseh Walter M601-es gázturbina váltott.

A kínai alkatrészekből Egyiptomban összeszerelt K-8E sugárhajtású kiképző és könnyű támogató gép az egyiptomi légierő Silver Stars kötelékének színeiben.

Ugyancsak kiképző és könnyű támogató típus a román IAR-99 Soim.

Az osztrákok Saab 105-ösük hajtóművét napoztatják.

A francia Rafale, különösen a kétüléses B változat ekkor még újdonság volt a repülőnapokon.

Egy korhű festéssel ellátott Bücker 131 Jungmann. A háttérben jól látszik, hogy bár a fedezék nem átgurulós, de a hátsó, eltolható ajtóknak köszönhetően indítani lehet benne. 

A fenti képek természetesen csak a felhozatal töredékét mutatják, hiszen a különböző cégeket nem számítva közel húsz ország légiereje szerepelt az Arhangelos 2005 statikus vagy dinamikus bemutatóin.

3. nap, vasárnap

A napfelkelte ismét a vonaton talált bennünket. A bázishoz érkezve láttuk, hogy ez a nap más lesz, mint az előző kettő, mert a bejáratnál hatalmas tömeg verődött össze. Ettől függetlenül hamar bejutottunk, a tömeggel kapcsolatos élmények inkább kijövetelkor értek bennünket.

Az előző nap végignézett nagygépes előtéren immár egy világosszürke svéd és egy sivatagi festésmintájú marokkói Hercules is parkol.

A Phantom földrengető startja után következett az A-7-es jóval komótosabb felszállása, majd a két régi darabhoz a levegőben csatlakozott egy-egy F-16-os és Mirage 2000-es, hogy kötelékké összeállva megnyissák a repülőnapot.

A „szellemes” Phantomról már esett szó, az A-7 Corsair II-ről még nem. A szubszonikus csapásmérő hatvan együléses és öt kétüléses példányát 1975-ben vette át a görög légierő és ezzel az USA és Portugália után a típus harmadik üzemeltetője lett. 1993-ban további ötvenkét darabot szereztek be, amelyek az F-104-eseket váltották Araxoszban. 2002-ben ugyanitt vonták össze a maradék A-7-est, és a típus végül 2014-ig maradt rendszerben.

A drótkerítés mögötti fedezékeknél, a készültségi állóhelyen két Mirage 2000-es körül kezdődött sürgés-forgás és a pályatisztító kocsi is le-fel járkált, szorgalmasan söpörve és porszívózva a gurulóutat.

A Mirage-ok indítása után a gurulóút gyalogosforgalmát leállították, a kapukat félregördítették, majd a deltaszárnyú vadászok a nézők sorfala között a pályára gurultak és azonnal elstartoltak.

A forgatókönyv szerint ezek a repülőteret oltalmazó gépek fogadták azokat az F-16-osokat, amelyek a csapásmérő kötelék előtt söprögettek. Látványos, kis magasságú légiharc bontakozott ki az elegáns Mirage-ok és a két szárny alatti póttartállyal terhelt Falconok között. A gépek utánégetői folyamatosan működtek, és szűk körön fordulózva, intenzíven manőverezve, időnként hatalmas páraleválásba burkolózva, a nézők előtt maradva légiharcoltak. Miután a derekasan küzdött Mirage-ok leszálltak, begurulásuk közben érkezett a bázis fölé a csapásmérő kötelék, hogy egy repülőtér elleni támadást mutasson be. A kelet felől géppárban érkező támadók kis magasságban, a futópálya két oldalán húzódó gurulóutak felett húztak át. A támadást négy F-16-os nyitotta, majd négy F-4-es következett. A Phantomok után négy Corsair húzott át, köztük kétüléses változat is. A támadásból először a géppár vezére vált ki egy húzott jobb fordulóval, majd amint átrepült kísérője felett, az követte, kis magasságra süllyedtek és eltűntek az északra lévő hegyek mögött. A támadást két RF-4E felderítő zárta, és miután kameráikkal megörökítették a támadás eredményét, követték a csapásmérőket. Rövid csend után a gépek északról, a terep takarásából kiemelkedve megismételték a támadást. Ezúttal szemből érkeztek és a nézők felett átrepülve, a légvédelem dolgát nehezítendő, folyamatosan manőverezve süllyedtek a mögöttünk magasodó hegyek közé. Az egyik támadót „találat érte”, mert a harci kutató-mentők AS 332C1 Super Puma helikopterei elindultak, hogy felvegyék a „katapultált pilótát”, azaz megtartsák bemutatójukat. Amíg a Pumák dolgoztak, két F-16-os a levegőből biztosította a területet. A mentőakció befejeztével és a Falconok távozásával a nap rövid, de annál látványosabb bemutatója véget ért, hatása azonban még egy ideig érezhető volt a közönségen. (Természetesen ide kívánkozna a bemutató képes illusztrációja, de csak videó felvétel készült, ami azóta is egy kazettán lapul, várva, hogy valaki egy értékelhető anyaggá szerkessze.)

A görög légierő leendő vadászpilótái az amerikai T-2C/E Buckeye típuson kapták a haladó és harcászati kiképzést a kalamatai kiképző ezrednél.

Ugyancsak Kalamatában üzemelnek a T-6A Texan II-esek, amelyeket 2000 augusztusa és 2003 májusa között rendszeresítették. A huszonöt alap gép mellett húsz felfegyverezhető változatot is beszereztek a görögök.

A görög haditengerészet egyik korszerűsített S-70B Aegean Hawk helikoptere a levegőben.

A légibemutató után a statikus soron nézelődtünk, majd a büféhez mentünk, hogy valami ennivaló után nézzünk. Itt egy kis ízelítőt kaptunk a görög temperamentumból. A büfésátrakat már lerabolták, pedig még rengeteg éhes ember állt sorba. A várakozók két külön sort nyitottak, két táborra oszlottak és jól összevesztek. Mindenki üvöltözve, hadonászva védte a maga igazát, és a vitába még többen kapcsolódtak be. Mivel úgy gondoltuk, hogy a szendvicshiányt ez a vita nem oldja meg, továbbálltunk azzal, hogy majd Athénban eszünk. Lassan úgyis indulni kellett, ha el akartuk kerülni a távozó tömeget (nem sikerült). Még egyszer bementünk a hangárba megnézni a javítás alatt lévő gépeket, elvégre ilyet nem láthatunk mindennap, aztán végleg búcsút mondtunk a reptérnek.

A ma már nem létező Hellenic Star Airways négy hajtóműves Dash 7-ese a hangár mögött, javításra várva.

Dodge-ok, más-más korszakból.

A reptéri kegyhelyet a tanagrai repülőszázadok emelték a hatvanas években.

A bázis melletti állomáson már rengetegen vártak a motorvonatra. Az meg is érkezett, húsz méterre a peron végétől megállt, a várakozó tömeg pedig megrohanta. Tenyerükkel az ajtókat csapkodták, és kiabálva követelték azok nyitását. A szerelvény hamar megtelt, kapaszkodás nélkül sem lehetett volna elesni, az ajtók bezárultak, de a vonat nem indult el. A levegő fél percen belül nagyon fullasztóvá vált. Az utazóközönség ezt is üvöltözéssel reagálta le és ismét az ajtók nyitását követelte – ezúttal belülről. Végül elindultunk és pár perces fuldoklás után begurultunk Inoiba. A rengeteg ember úgy szétszéledt, mintha ott sem lett volna és az Athénba tartó vonatra már csak kevesen szálltunk fel. A főváros felé vonatozva úgy döntöttünk, hogy a Larissza pályaudvarról kimetrózunk Pireuszba.

A metró az utolsó szakaszt már a felszínen tette meg, és befutott a fedett végállomásra. Itt napszemüveget áruló bevándorlók lepték el a teret, akik a direkt marketing sajátos értelmezésében, kikerülhetetlenül állították fel standjaikat.

A kikötőben a jellegzetes tengerszagot a gázolaj, a kipufogógáz és a szemét bűze egészítette ki. Lepusztult épületek földszinti üzlethelyiségeiben különböző irodák voltak és egy-egy étterem, rejtői fazonokkal az asztaloknál. Mindenfelé nagytestű sirályok sétáltak, a mólóknál hatalmas kompok álltak, többnyire tattal a partnak, hogy a hajótest kinyitható hátuljába behajthassanak a kocsik. Akárcsak egy repülőtéren, itt is gurulóbőröndös turisták siettek, akik tiszta ruházatukkal nagyon kilógtak a piszkos környezetből. Nem maradtunk sokáig, visszametróztunk a belvárosba, hogy a már megszokott helyen elfogyasszuk utolsó athéni vacsoránkat.

Este fél tízkor behúztuk magunk mögött a szállásunk ajtaját és elindultunk a Syntagma térre, majd onnan szűk utcákon át az Akropolisz felé. Az emelkedő utcákra nyíló éttermek mellett kóbor kutyák kutattak élelem után a szemétben. A részben felállványozott és ragyogóan kivilágított Akropoliszra és az egész fővárosra egy sziklából emelt dombról nyílt kilátás. Készítettünk néhány fotót, majd leereszkedtünk az ezernyi turistalábtól koptatott, csúszós köveken és visszasétáltunk a városközpontba. Egy nagy adag kávét kortyolgatva elnézegettük az éjszakai gördeszkázókat és a Parlament épületénél őrt álló katonákat. Az éjjel kettőkor induló repülőtéri buszon már mi is ott ültünk, hogy azután hajnalban a SkyEurope Boeing 737-ese hazarepítsen minket.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

Október 19-én délben egy ukrán An-124-100M típusú teherszállító gép szállt le Ferihegyen. A Ruszlán a floridai Orlandóból repült át Budapestre, majd egynapos itt tartózkodás után, másnap indult tovább Almatiba, Kazahsztánba. Ez utóbbi mozzanatot sikerült megörökíteni az érkezésinél jóval kedvezőbb időjárási körülmények között.

An-124-es a Cargo City előterén. A gépet az Antonov Tervezőiroda üzemelteti.

A törzs teljes hosszában végighúzódó tehertér felett utaskabinokat alakítottak ki. A sárga nyíl a szárny mögötti kabin vészkijáratára mutat. Jó magasan van…

A bal főfutó mögött helyezték el a segédhajtóművet. 

Negyven perccel a személyzet kiérkezése után – nyitott tehertér ajtóval – megkezdődik a gép hátratolása.

Az UR-82008 a Cargo City-től a reptéren folyó munkák miatt kerülővel gurul a 13L pályára.

Ehhez végig kell gurulnia a 31R pályán, a felszállással ellentétes irányban.

Levegőben az ukrán óriás.

Futóbehúzás. Huszonnégy kerék húzódik a törzsben kialakított helyére.

Füstöt hátrahagyva irány Almati.

*

Ha nem is mindennapos a Ruszlán látogatása, a típus egy-egy példánya időnként megfordul Ferihegyen. Mint például 2011. május 12-én, amikor szintén egy An-124-esbe rakodták be azt a kilenc járművet, amelyet a Magyar Honvédség Afganisztánban szolgálatot teljesítő katonáinak szállítottak le. A szállításra a 2006-ban aláírt stratégiai légiszállítási szerződés (SALIS – Strategic Airlift Interim Solution) alapján került sor.

A kilenc évvel ezelőtti szállítást az UR-82073 lajstromjelű Ruszlán teljesítette.

Rakodásra vár hét páncélozott Rába tehergépkocsi és két,  ugyancsak páncélozott Mercedes sebesültszállító jármű.

Nyílik az orr-rész.

Miután a Ruszlán letérdel és a támasztó talpak is lent vannak, nyitják a rámpát is.

A rámpa nyitásának utolsó mozzanata, majd kezdődhet a rakodás.

Pilótafülke a felhajtott orr árnyékában.

Az egyelőre még üres tehertér.

A Ruszlán orra, ahogy ritkán látjuk – belülről.

Páncélozott fülkéjű Rába H-14-es.

A sebesültszállító Mercedes teljes felépítményét páncélzat védi.

A rakomány utolsó előtti darabja várakozik az An-124-es torka előtt. A járműveket a MH Katonai Közlekedési Központ katonái irányították a teherszállító rámpájához.

* * *

Fotó: Szórád Tamás