1940-ben új repülőgép jelent meg az amerikai haditengerészet zuhanóbombázó századainál: az SBD Dauntless. Típusjelzése feladatrendszerére, az ellenséges hadihajók felderítésére és bombázására valamint a gyártóra utalt (SBD – Scout Bomber Douglas). Hivatalos elnevezése, a Dauntless (Rettenthetetlen) is elég harciasan hangzott, de rövidesen megkapta nem hivatalos nevét is - Slow But Deadly (Lassú, De Halálos) lett.

Az Egyesült Államokban nagyjából száz évvel ezelőtt kezdődtek azok a kísérletek, amelyekkel azt vizsgálták, hogy az ellenséges hadihajókat a saját haditengerészeti erők tüzérsége és torpedói mellett, érdemes-e bombázó repülőgépekkel is támadni. A tapasztalatok azt mutatták, hogy a nagy magasságból végzett bombázás nem éri el a kívánt hatást, mert a szárazföldi célpontokkal ellentétben a vízi célok kicsik, mozognak és manővereznek. Arra jutottak, hogy inkább a repülőgép-hordozóról induló kisméretű zuhanóbombázó a megoldás, mert nagyobb valószínűséggel találja el az úszó célt, mint a hadsereg légierejének magasan és egyenesen repülő közepes- vagy nehézbombázói. Továbbá a zuhanóbombázó lelövése nem egyszerű, de ha mégis sikerül, akkor kisebb személyi veszteséggel, és olcsóbb repülőgép elvesztésével jár, mint egy két- vagy négymotoros bombázó esetében. Így vélekedtek az amerikai haditengerészetnél (US Navy) és a harmincas években több ilyen gépet is szolgálatba állítottak. Például a kétfedelű SBC Helldivert és az első egyfedelű zuhanóbombázót, az SB2U Vindicatort. A repülőgépgyárak nem ültek a babérjaikon és a következő típus Jack Northrop cégénél BT-1 jelzéssel kezdett formát ölteni.

*

Hogyan került a későbbi SBD nevébe a Douglas? Úgy, hogy az új típus kifejlesztésével együtt járó problémák sokasodtak, végül Northrop 1937-ben eladta a gyártósort a Douglas Aircraft Companynak. Előtte még megoldották a futóművek kérdését, mert az addig hátrafelé, áramvonalazó burkolat alá behúzható főfutókat oldalirányba, a szárnytő felé behúzhatóra tervezték át. Az eladott üzemmel mérnökgárda is járt, élükön az egyszerű megoldásokra törekvő Ed Heinemannal, akinek nevéhez a háború után olyan jól ismert repülőgépek fűződtek, mint a Skyraider vagy a Skyhawk. Heinemann vezetésével tovább dolgoztak a típuson. A kormányfelületek vászonbevonatát leszámítva a tíz méter hosszú, 12,6 méter fesztávolságú gép teljesen fémépítésű volt. Orrára egy jól bevált csillagmotor, az ezer lóerős Wright R-1820 Cyclone került, egy háromágú, Hamilton Standard fém légcsavarral. Ilyen motor dolgozott a B-17-es bombázókon, később a T-28 Trojanon és a háború után egyes helikopterekben is. A motor végig megmaradt az SBD-ken, de az utolsó változatra már az 1350 lóerős verzió került.

SBD-5-ösök készülnek a Douglas El Segundó-i gyártósorán

A törzsben, hosszú, merevítőkkel ellátott fülketető alatt kétfős személyzet ült. A pilóta amellett, hogy vezette a gépet és végrehajtotta a zuhanóbombázást, a Dauntless orrába fixen beépített fegyvereket is kezelte. Az első SBD-k két 7,62 milliméteres géppuskáját a harmadik változattól 12,7 milliméteresek váltották. A célzást távcső segítette, de az az óceáni környezetben gyakran bepárásodott, ezért az utolsó két változaton reflexüveges célzókészülék került a pilóta elé.

SBD-2-es kötelék 1941-ben

Jóval a repülőgép-vezető mögött ült a rádiós-lövész, aki rövid távolságon rádióval, nagy távolságon morzekészülékkel kommunikált. Az ő feladata volt az is, hogy az egycsövű, majd később a kétcsövű, 7,62 milliméteres, mozgatható géppuskával a hátsó légtérből támadó vadászokkal felvegye a harcot. A tervezők gondoltak arra is, hogy mi történik, ha a zuhanást követő felvételkor, a túlterhelés hatására a pilóta elájul, vagy a harcban megsérül, esetleg meghal. Ezért a hátsó fülkében is elhelyezték az alapvető műszereket, kormányokat és a gázkart. Az oldalkormány pedálok a helyükön voltak, azonban a kivehető botkormányt a kabin jobb oldalán rögzítették, hogy ne legyen útban a rádió kezelésekor. Szükség esetén az oldalfalról levéve és talapzatába illesztve használhatta a rádiós-lövész. Ez arra elegendő volt, hogy az adott pillanatban megmentse a gépet - és magukat - de a leszálláshoz nem. A kilátást előre a pilótaülés páncélja blokkolta, és nem volt hozzáférése a futómű, a féklap és a fékhorog leengedéséhez sem. Legfeljebb annyit tehetett, hogy kísérettel navigálva visszarepült a hordozóhoz és ott vízre tette a gépet. Számos pilóta, már csak saját érdekében is engedte, sőt bíztatta rádiós-lövészét, hogy vezesse a gépet, és gyakorolja az alapvető manővereket, mivel egyébként ilyen irányú kiképzést nem kaptak.

A USS Enterprise zuhanóbombázói Palau felé tartanak 1944 márciusában

A Dauntless szárnyait a zuhanóbombázás igénybevételeinek figyelembevételével, az 1934 óta gyártott DC-2-es utasszállító szárnya alapján tervezték meg. A kilépőélre hidraulikusan mozgatható, felfelé nyíló, kétrészes zuhanófék és lefelé nyíló háromrészes féklap került. Ez az öt felület akadályozta meg a gép túlgyorsulását, de a tesztek során a pilóták egy veszélyes jelenséggel szembesültek. Azzal a rezgéssel, amit a kinyitott féklapokról és a zuhanófékekről leváló örvény okozott a vízszintes vezérsíkon. Heinemann a saját szemével is meg akart győződni a tesztpilóták által elmondott problémáról. Beült hát az egyik gépbe, és amit a levegőben látott – a csapkodó vezérsíkot - attól megfagyott benne a vér. A probléma megoldásához, egy szélcsatorna-tesztsorozat lefolytatásáért a NASA elődjéhez, a Nemzeti Repülési Tanácsadó Testülethez, a NACA-hoz fordult. A tesztek eredményeképpen a NACA azt javasolta, hogy a szárny féklapjaira és a zuhanófékre vágjanak 60-60, a törzs alatti féklapra pedig 75 lyukat. Ezekkel az egyenként 7,5 centiméter átmérőjű nyílásokkal az egy nagy örvényből, sok kicsi lett, amelyek már nem okoztak gondot, és a tesztrepülések megnyugtató eredménnyel zárultak. A bombák számára a törzs és a szárnyak alatt alakítottak ki függesztési pontokat. A függesztett fegyverkonfiguráció a feladattól és a célponttól függően változhatott, de a leginkább jellemző a törzs alatt egy 450 kilogrammos, a szárnyak alatt egy-egy 227 kilogrammos bomba volt. A törzs alatti bombát kioldáskor egy villa emelte a légcsavarkörön kívülre.

A tengerészgyalogság SBD-je egy bombázó bevetésen

A Dauntlessek átadása 1940 júniusában kezdődött. Az első, SBD-1 jelű változatból mindössze 57 darab készült, és a haditengerészet annyira nem volt megelégedve vele, hogy azonnal átpasszolta a gépeket a tengerészgyalogosoknak. (Ez a „nektek jó lesz ez is” mentalitás hosszú évtizedekig megmaradt.) Az SBD-re nem várt volna hosszú pályafutás, de az 1941. december 7-ei, Pearl Harbor elleni támadás újraírta a terveket. Ekkor már megérkeztek a 87 darabos példányszámban készült SBD-2-k, amelyekre fontos feladat hárult a korall-tengeri ütközetben (1942. május 4-8.). Az újabb változatból, az SBD-3-asból már 584 darab készült a haditengerészet, és 168 darab a hadsereg légiereje számára. Az AAF (Army Air Force) A-24 jelzéssel rendszeresítette a típust, de harci alkalmazásuk a Csendes-óceán térségében nem volt számottevő. Az AAF gépein minimális módosítások voltak: például nem volt rajtuk fékhorog és a farokkerék tömör gumija helyett felfújhatót szereltek fel. Az SBD-3-asokat 1941 tavaszától repülte haditengerészet és a gépek főszerepet kaptak a Midway-szigeteknél vívott néhány napos (1942. június 4-7.) valamint a Guadalcanalnál és a Salamon-szigeteknél fél éven át tartó (1942. augusztus 7. – 1943. február 9.) csatákban. A következő verzióra másfél évet kellett várni. Az SBD-4-esekből a tengerészek 780, a légierő 170 darabot vehetett át, de a gyártás a leginkább kiforrott SBD-5-tel lendült fel igazán. 2965 készült a Navy és 675 az AAF részére, de mivel az átadások 1943 májusában kezdődtek, a csendes-óceáni háború legkritikusabb szakaszában, 1942-ben még nem álltak rendelkezésre. Az SBD-6-osok gyártásának felfutását a háború vége akadályozta meg, ebből csak 450 darab készült. A közel hatezer darabos példányban legyártott gép egyes alváltozatainak fejlesztésénél a megnövelt hatósugár mellett öntömítő üzemanyagtartály, páncélvédettség, erősebb motor, újabb rádió berendezés és az SBD-5/6 esetében levegő-felszín radar beépítése volt a szempont. A módosításokkal a Dauntless egy kicsit gyorsabb lett, de maximális felszálló súlya csak kevéssé gyarapodott, valamivel 5000 kilogramm alatt maradt. 

*

A tengerészgyalogság SBD-i és a hadsereg A-24-esei szárazföldi bázisokról szálltak fel, a haditengerészet gépei a repülőgép-hordozókról indultak bevetésre - a csendes-óceáni hadszíntéren utóbbiak játszották a főszerepet. A Dauntlesseket a VB és VS jelű századokba szervezték. A V a merevszárnyú típusra, a B a bombázásra (Bombing) az S a felderítésre (Scouting) utalt. A hordozók vadász és torpedóvető századai (VF és VT) mellett egy VB és egy VS vagy két VB század volt, 18-18 géppel. Az egyik század a japán hajók felkutatását, a másik a bombázást kapta elsődleges feladatként, de a szerepeket felcserélhették és, ha nagy erőkkel támadtak, akkor mindkettő bombázott. Bombázó bevetésen teljes fegyverzettel repültek, a célpontok felkutatására indulva inkább több üzemanyagot és kevesebb bombát vittek magukkal. Az SBD-géppár a hordozótól 300-400 kilométerre eltávolodva egy-egy kijelölt szektorban kutatott. A módszer egyszerű volt: a pilóták egy erős távcsővel pásztázták az óceánt. Ha sikerült felfedezni a japán hajókat vagy egy tengeralattjárót, a rádiós-lövész a morzeberendezéssel kódolt üzenetet küldött a hordozóra és a felhők között bujkálva követték a célt, hogy lássák merre halad tovább. Akkor támadtak, ha a pilóták úgy ítélték meg, hogy számolhatnak a meglepetés erejével. Ez sokáig volt így, mert a japán császári haditengerészet hajóin 1942 második feléig nem volt radar. A támadásba gyakran egy másik körzetben kutató géppár is becsatlakozott.

A bombafüggesztés kényelmetlen művelete a Dauntless hasa alatt

Az igazi csapásmérő erőt a századkötelékben végzett zuhanóbombázás adta. Az SBD-k zárt kötelékben, a gazdaságos 270-300 km/h-s sebességgel, 5000-6000 méteren repültek, egymást is védve a japán vadászoktól. Az első gép pilótája akkor kezdte a támadást, amikor a célpontja eltűnt a gép orra alatt. A gázt levéve, a zuhanóféket és a féklapot kiengedve, a botkormányt előretolva, átnyomással vitte az SBD-t a hetven fokos zuhanó helyzetbe. (Később egy másik módszert is alkalmaztak: a gépet a hátára forgatva és az orrát lehúzva mentek át zuhanásba.) A kötelék többi gépe öt másodperces elkülönítéssel követte az elsőt. Zuhanás közben a rádiós-lövész saját magasságmérőjéről leolvasva folyamatosan mondta a magasságot. Ez nagy segítség volt, mert így a pilóta teljesen a célzásra összpontosíthatott, a célkeresztben tartva az előrehaladó vagy kitérő manőverbe forduló, mozgó hajót. Az SBD zuhanás közben nagyon stabil platform volt és jól lekövette a célzáshoz végzett helyesbítő kormánymozdulatokat. A perforált zuhanófék és a féklapok nem engedték a gépet 430-450 km/h fölé gyorsulni, a bombát helyzettől függően 600-300 méter között oldotta a pilóta és azonnal megkezdte a 6 g-s túlterheléssel járó felvételt. Ez a módszer meglehetősen pontos célzást tett lehetővé, de erős idegek kellettek hozzá. A hajók légvédelmi tüzéreinek egyáltalán nem volt könnyű dolga, de az SBD személyzete okkal érezhette úgy, hogy a zuhanás 30-35 másodperce alatt a világ összes légvédelmi fegyvere rájuk tüzel. A felvétel után a féklapot és a zuhanóféket azonnal visszazárva és gázt adva, a pilóta intenzív manőverezéssel igyekezett megnehezíteni a légvédelem dolgát. (Ugyanebből a megfontolásból az egyes kötelékek más-más irányból támadtak.)

Az SBD-5-ösök összefűzve a USS Lexington fedélzetén. A Dauntless szárnyait nem lehetett felhajtani

A pilóta és a rádiós-lövész még akkor sem lélegezhetett fel, ha megúszta a zuhanóbombázást és elhagyta a célpont közvetlen körzetét, mert a japán vadászgépek bármikor felbukkanhattak. Talán meglepő, de a Dauntless légiharcban sem volt olyan esetlen, mint azt esetleg gondolnánk. A japán vadászoknak 43 SBD esett áldozatul, ugyanakkor a Dauntless személyzetek 138 igazolt légigyőzelmet arattak. Ez az 1:3,2 arány nemhogy egy zuhanóbombázó, de egy vadásztípus esetében sem rossz eredmény. Ehhez a teljesítményhez szükség volt egy jó pilótára – sokan közülük később vadászgépre kerültek – egy jó rádiós-lövészre, és kettejük együttműködésére. Ha a manőverező légiharcban sikerült egy felkelő napos gép mögé kerülni, akkor a pilótáé volt a főszerep, ha viszont a japán vadász támadott hátulról, akkor a rádiós-lövész volt a túlélés záloga. Mivel a rádió berendezés a rádiós-lövész előtt volt, az ikergéppuska pedig mögötte, a fegyver kezeléséhez meg kellett fordulnia a szűk kabinban. A megoldás egy kör alakú forgatható bölcső volt, a rádiós-lövész ülését abban helyezték el. A géppuskát tárolási helyzetben a törzs felső burkolata védte az időjárástól. A rádiós-lövész egy pedálra lépve nyitotta a géppuskát takaró fedeleket, kiemelte a fegyvert, tűzkész állapotba hozta és várta a vadászokat. Ezer darabos lőszerkészlettel gazdálkodhatott, az elhasznált lőszerhüvelyek és a hevedertagok a fülke padlójára potyogtak. A célzást egy egyszerű gyűrű, az utolsó SBD változaton pedig reflexüveges célzókészülék biztosította és a lövészt egy kisebb pajzs védte a hátulról támadó vadászok lövedékeitől. A harc hevében nem csak a pontos célzásra kellett ügyelnie, hanem arra is, hogy ne lője szét a saját vezérsíkját.

A hordozókon nem volt katapult, a gépek saját erőből szálltak fel

A zászlósi vagy tiszti rendfokozattal rendelkező pilótáktól eltérően a rádiós-lövészek legénységi állományúak voltak, rádiókezelő képesítéssel. Sokan közülük csak minimális képzést kaptak a géppuskák használatára és volt, aki éles bevetésen sütötte el először a fegyvert. Amikor nem repültek, a gépek karbantartásában segítettek, lőszert pakoltak, őrséget adtak vagy más munkára osztották be őket. A történelem általában a pilóták sikereit jegyzi, pedig 1942. augusztus 7-én egy rádiós-lövész sebesítette meg súlyosan a híres japán vadászrepülőt, Szakai Szaburót, aki fejsérülése miatt több mint egy évig nem térhetett vissza a harcba. Ugyancsak egy rádiós-lövésznek volt köszönhető, hogy 1942. február 1-én egy japán bombázó nem zuhant rá a USS Enterprise-ra. Miután a kétmotoros G3M-et az amerikai vadászok megrongálták, pilótája úgy döntött, hogy az egyik hordozóra zuhan. Egy fiatal rádiós-lövész, Bruno Gaido gyorsan felismerte a helyzetet, kijelölt helyéről felugrott a fedélzeten parkoló egyik SBD-be, tűzkész állapotba hozta a géppuskát és lőni kezdte a G3M-et. Vélhetően a pilótát találta el, mert a gép érintette ugyan a hordozót és megrongálta Gaido gépét is, de nem a fedélzetbe, hanem a tengerbe csapódott.

*

A Dauntlessek szerepe a csendes-óceáni hadszíntéren, különösen 1942-ben felbecsülhetetlen volt. Az amerikai hordozók SBD-századai tevékeny szerepet játszottak a japán császári haditengerészet hat repülőgép-hordozójának, számos egyéb hadi- vagy ellátó hajójának és egy tengeralattjárójának az elsüllyesztésében. Az SBD-k mellett 1944-től megjelent az SB2C, a Curtiss második olyan zuhanóbombázója, amely a Helldiver nevet kapta. Hiába tudott nagyobb bombateherrel, gyorsabban és messzebbre repülni, mint a Dauntless, rossz tulajdonságai miatt a pilóták és a repülőműszakiak többsége utálta. A második világháború vége felé és a következő években lezajló technológiai fejlődés következtében a hagyományos zuhanóbombázás öngyilkos küldetéssé vált. A bombák célba juttatásának módja megváltozott, és a nem irányított rakétafegyverek megjelenésével a támadás immár nagyobb távolságból is történhetett.

* * *

A cikk nyomtatott változata az Aeromagazin 2024. december – 2025. januári dupla számában jelent meg. Nyitókép: SBD Dauntless a Wake-sziget felett 1943-ban. Fotó: National Archives, Naval History and Heritage Command, US Navy