2011. június 2-án a kecskeméti repülőbázisról 1-1 elleni légiharc gyakorlatra szállt fel két Gripen. Az együléses C-t egy kétüléses D kísérte és a gépek Mezőkövesd térségébe, a légiharc-gyakorlásra legtöbbször használt TRA 23 jelű légtérbe tartottak. A géppár elhagyta Szolnokot és miután megérkeztek a légtérbe, a pilóták bemelegítettek azzal, hogy 5 g-s túlterheléssel 90 és 180 fokos fordulókat hajtottak végre. Az ilyen manővernek kettős célja van. Egyrészt ellenőrzik a fegyverzetet, másrészt felkészítik a szervezetet a komolyabb túlterhelésre. A fokozatos, 30 másodpercig tartó 5 g túlterhelés „felébreszti” a szervezetet, amelyet így nem a légiharcban gyakori 6-8 g éri először, ami bemelegítés nélkül, akár ájuláshoz is vezethetne.

Fontos mozzanatról van szó, mivel az egyén g-toleranciája naponta változhat, pihentségtől, fáradtságtól, sportolástól, de még a szervezet folyadék háztartásától függően is. Általában 5,5 - 6 g a küszöb, amit a g-ruhával és a légzéstechnikával lehet emelni. A Gripenen használt öltözék nadrágja 2-3 g pluszt jelent, a mellény pedig a g-tűrés időtartamát növeli. A megfelelő légzéstechnikával ehhez még 3-4 g-t lehet hozzáadni, de rossz légzéssel el is lehet rontani a dolgot. Ez a fajta bemelegítés a kanadai képzéssel került be a hazai vadászrepülők mindennapjaiba. A MiG-29-esen vagy az L-39-esen előfordult, hogy egyes feladatokra, például útvonalrepülésre a pilóták nem vették fel az orosz gyártmányú, 1-2 g pluszt jelentő PPK-nadrágot. Ez Kanadában, az NFTC Hawkjain elképzelhetetlen volt és ez érvényes a Gripenre is. A svéd típus fedélzeti rendszere észleli és jelzi, ha az öltözékkel valami nincs rendben, például ha le van csatolva az oxigénmaszk.

A Gripenen használt öltözék.

A fegyverzet ellenőrzése és a bemelegítés után a géppár a készültségi elfogást gyakorolta, mivel ez a Gripen pilóták fő feladata és egyben ez egy üzemanyag-takarékosabb kezdés is. Ha légiharccal indítanának, a tartós utánégető használat miatt nem biztos, hogy maradna kerozin az elfogásokra. Valós, éles helyzetben is hasonlóan épül fel a feladat. A készültségi géppár felszáll és elfogja az ellenséges gépet. Úgy van felépítve a manőversorozat, hogy a géppár egyik tagja mindig az ellenfelet fenyegető, biztos pozícióban legyen, és bármilyen ellenséges manőver esetén reagálni tudjon. Gyakorló légiharcnál ezeket a manőversorozatokat többször is lehet gyakorolni, újabb és újabb felállásból indítva a harcot és persze az ellenség is kerülhet olyan helyzetbe, hogy győztesen kerüljön ki a küzdelemből.

Június 2-án a TRA 23-asban is egy ilyen szituációt gyakoroltak a pilóták. Az elfogott cél nem akart együttműködni és távolból indítva megkezdődött a harc. A klasszikus, manőverező légiharcban úgy tűnt, hogy az együléses gép pilótája, Molnár Tibor őrnagy lesz a nyerő. A pilóta nagyon közel volt ahhoz, hogy lőni tudjon, gyakorlatilag néhány fokot kellett volna lefaragnia ehhez. Erre azonban már nem kerülhetett sor, mert a manővernek ebben a pillanatában, a sisakjában egy figyelmeztető jelzés szólalt meg. A figyelmeztető rendszer tervezésekor a mérnökök arra törekedtek, hogy ha a pilótának a harcban nincs ideje lenézni a kijelzőre (MFD – Multi Function Display), akkor a hangjelzés tónusából is tudja, hogy milyen szintű hibával kell szembenéznie. Ebben az esetben a jelzés egy súlyos hibára utalt, ráadásul a gép szinte megtorpant, ahogy a hajtómű utánégető üzemmódja automatikusan kikapcsolt. A pilóta villámgyorsan felmérte a helyzetet és mivel azt tapasztalta, hogy a két gép térbeli elhelyezkedése miatt nem fenyeget az összeütközés veszélye, lepillantott a kijelzőre. A kijelzőn már megjelent a hiba, mellette egy szám, amely kategorizálta a hibát és egy betű, ami a súlyosságára utalt. A felirat alapján a hajtómű vész-üzemmódon működött. A hiba jelentkezésekor a gép egy spirálon süllyedve repült, 250-300 csomós (500-540 km/h) sebességgel, maximális utánégetéssel, 7-8 ezer láb (2100 – 2400 méter) magasan. A manőver alsó határa a terep felett 5000 láb (1500 méter) volt. Miután a rendszer kikapcsolta az utánégetést, a gép a maximális tolóerő közel ötven százalékát elvesztette.

Molnár Tibor őrnagy

A manőver és a meghibásodás miatt lassuló Gripen orra ekkor északra mutatott, háttal a hazavezető iránynak. A pilóta folytatta a fordulót és a kecskeméti irányra állt hibás gépével, hogy a probléma megoldása közben már a hazavezető útvonalon repüljön. Ezzel időt lehet nyerni, és lehet, hogy ez az idő, akár néhány másodperc, később jól jön majd a hazatérés végső fázisában. A légiharc gyakorlat természetesen ezzel véget ért, és ekkor már jutott idő a rádiózásra is. Molnár őrnagy a kísérőjével és a vadászirányítással is közölte, hogy a hajtómű meghibásodása miatt visszatér Kecskemétre. A hazafelé tartó Gripen mellé felzárkózott a kísérője is. Békeidőben is alapszabály, hogy a géppár egyik tagja sem marad magára a bajban. A „mellettem a társam” megnyugtató érzésén túl, ennek praktikus okai is vannak. A vészhelyzeti ellenőrző lista ott van a Gripen memóriájában és nyomtatott formában a pilótánál is. Általában gyorsabb a kijelzőre lehívni a listát és onnan ellenőrizni a teendőket, mint papírról nézni, de az is megtörténhet, hogy a fedélzeti rendszerek meghibásodása miatt az adatokat nem lehet lehívni vagy a pilóta túl elfoglalt a problémával és a gép irányításával. Együléses harcászati repülőgépről lévén szó, nincs más, akivel megoszthatná a teendőket, mint a géppárja. A kísérő segíthet azzal, hogy a hiba alapján a saját gépe kijelzőjén jeleníti meg a teendőket és rádión diktálja a társának, egyben kívülről ellenőrzi is a meghibásodott gépet.

Kísérő, szorosan felzárkózva (illusztráció).

Ha a dolgok rosszra fordulnak és katapultálásra kerül sor, akkor a kísérő az, aki a földet érésig követheti a folyamatot és tájékoztathatja a földi szolgálatokat - például, hogy a pilóta egy magasfeszültségű vezetéken akadt fenn, áramtalanítani kell a szakaszt - de pontos koordinátát adhat a kutató-mentő szolgálatnak is. Adott esetben életet menthet azzal, hogy a kutató-mentők a lehető leggyorsabban megtalálják és ellássák a sérült hajózót. Háborúban a levegőből biztosíthatja a földön menekülő vagy rejtőző társát. Elemezve a helyzetet, Molnár őrnagy döntése egyértelműen a kecskeméti leszállás volt. Ha azonnali leszállást kívánt volna a helyzet, akkor a debreceni polgári vagy a szolnoki katonai repülőtér jöhetett volna szóba, attól függően, hogy a TRA 23-asnak melyik szektorában van a gép. Közben Kecskeméten is figyelték a frekvenciát, így a pilóta velük is közölhette a helyzetet, hogy a mentő, tűzoltó és műszaki mentő szolgálatok is felkészülhessenek a meghibásodott Gripen fogadására.

A szükséges tennivalók elvégzése után a pilóta számára nem maradt más feladat, mint a kevés tolóerővel, sebesség és állásszög korlátozással, finom gázkar kezeléssel és kormánymozdulatokkal, vagyis egy kényes egyensúly fenntartásával hazavinni a meghibásodott repülőgépet. Az ilyen természetű meghibásodás esetén egy bizonyos sebesség alatt kell maradni, amelyhez tartozik egy hajtómű fordulatszám, amin viszont fennáll a pompázs veszélye (a levegő áramlásának instabilitása, az áramlás leválása a kompresszorlapátokról, amely a hajtómű leállásához vezet). Nagyon finoman kell repülni a géppel, elkerülve, hogy túlgyorsuljon. Ez a Gripenen nem egyszerű, mert egy bizonyos süllyedési szög túllépése esetén gázlevétel mellett is könnyen gyorsul, aminek az a veszélye, hogy ha a pilóta gyorsan veszi le a gázt, akkor ugyancsak bepompázsolhat a hajtómű. Gondolatban tehát a gép előtt kell járni, megelőzni a nemkívánatos helyzetek kialakulását. Ehhez jó előre meg kell tervezni majd lerepülni a leszállási profilt. A végső egyenesen a futóműre vonatkozó limit miatt kell tovább csökkenteni a sebességet, amihez tartozik egy állásszög. Ezt az állásszöget nem szabad túllépni, mert a sebesség nagyon lecsökken, a gázkarral pedig nagyon óvatosan kell bánni, ráadásul a hajtómű is lassan reagál. A „huszáros” tempó itt már nem működik. (A kecskeméti szimulátorban az ilyen esetek megoldását is lehet gyakorolni.)

A meghibásodástól számítva kilenc perc telt el, amikor Molnár őrnagy sikeresen leszállt a Gripennel Kecskeméten. A levegőben még csak annyi hibaüzenet volt, hogy a hajtómű átállt tartalékrendszerre, ez a földön, kigurulás közben kiegészült azzal az üzenettel, hogy az elektronikus hajtómű szabályozó rendszer (FADEC - Full Authority Digital Electronic Engine Control) a hiba oka. A begurulást és a leállítást követően a műszakiak átvették a gépet és vallatni kezdték a hibáról. A pilótákhoz hasonlóan a műszakiaknak is megvan az adathordozójuk (DTU – Data Transfer Unit), amely a számukra hasznos információkat tárolja. Ebből az egységből is kinyerhetik az adatokat, de egy infravörös leolvasó segítségével is hozzájuthatnak azokhoz. Így jutottak el a meghibásodott blokkig. A gépből nyert információkat a műszaki adatokat rögzítő részleg (MDR – Maintenance Data Recording) kezeli. Nemcsak a különböző paraméterekkel és kapcsolóállásokkal vannak tisztában, de még azt is megmondják, hogy mikor, mekkorát lélegzett a pilóta. A hajózó tapasztalatairól szintén készül egy feljegyzés, amit az MDR-osok adataival együtt Svédországba, a Gripen gyártójához is eljuttatnak. Ahogy az évek során gyűlnek az adatok, itthon és a gyártónál is készül egy statisztika az egyes részegységek meghibásodásáról.

Hajózó részről a repülés utáni kiértékelésen (debriefing) is elemzik az esetet. A kiértékelés az irányítókkal, logisztikával, műszakiakkal közösen kezdődik és megbeszélik, hogy volt-e gond valamelyik szakággal kapcsolatban. Ezután csak a pilóták maradnak az eligazítóban. Beszámolnak arról, hogy a feladat végrehajtása során kivel mi történt, min kell változtatni, vétett-e valaki hibát, mit kellene másképpen csinálni. Ez azért fontos, mert bár sok minden le van írva, az élőszó könnyen felidézhető bizonyos esetekben, például egy hasonló meghibásodásnál. Ebben az esetben is elemezték a vészhelyzetet és a pilóta tevékenységét is. Az elemzés célja a fejlődés. A meghibásodásról készült jelentést (ODR - Operational Disturbance Report) később azok is elolvashatják, akik nem tudtak részt venni a debriefingen és a kölcsönös információáramlás alapján ezt az ODR-t más Gripen üzemeltetők is megkapják. A végleges jelentést a századparancsnok, majd a bázisparancsnok végül pedig az akkori Összhaderőnemi Parancsnokság (2019. január 1-től Magyar Honvédség Parancsnokság) Repülésbiztonsági Osztálya hagyta jóvá. Ezután bekerült egy elektronikus rendszerbe, amit a kecskeméti repülőbázison fejlesztettek ki azzal a céllal, hogy az információ mindenkihez eljusson és, hogy a különböző eseteket kategorizálni lehessen illetve statisztikai célokra is felhasználhatóak legyenek.

Gripen és pilótája. A hajtómű, ha „félgőzzel” is, de hazatolta a gépet.

Molnár Tibor őrnagyot a honvédelmi miniszter az augusztus 20-a alkalmából rendezett ünnepségen a Hazáért érdemrenddel tüntette ki. A FADEC cseréjét követően a repülőgép rövid időn belül ismét szolgálatba állt.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

Az alábbi összeállításhoz a március és május között készült képekből válogattam. A gyenge forgalom ellenére a megszokottakon kívül számos érdekesség is megfordult Ferihegyen. Ezekből csak néhányat sikerült lencsevégre kapni, a többiről kiváló fotókat közöltek a nálam szerencsésebb földrajzi pozícióból startoló sporttársak. A válogatásból jónéhány kép kimaradt, azok majd egy tematikus bejegyzésnél kerülnek sorra.

Március elején visszatért Budapestre a Tarom. Az első járatot egy mindössze másfél éves ATR 72-600-as teljesítette.

Az Aerotranscargo egyik Boeing 747-ese (ER-JAI) napokig vesztegelt Ferihegyen.

Egy pillantás a magasba: a Royal Air Force KC2 Voyager (A330 MRTT) tanker / szállító gépe Brize Norton felől érkezik Budapest légterébe.

A spanyol Iberia Express szintén a visszatérők egyike, Airbus A320-asuk Granada felé indul.

Bal fordulóban a Korean Air Cargo B 777-ese a 31L pályáról végrehajtott felszállás után. A következő megálló Frankfurt lesz.

Ugyancsak a 31L-ről indul az Emirates Boeing 777-300-asa, de jobbra fordul, úti célja Dubaj. A járat a szokottnál sokkal később érkezett, ezzel a visszaindulás is a naplemente idejére csúszott.

Az üzleti repülésben működő orosz Meridian Air 52 üléses A320-asa. Hullámos festésmintája éles kontrasztban van az 1-es terminálépület egyenes vonalaival.

Az Israir A320-asának másik oldalát néhány extra matrica díszíti, de a lényeg inkább a törzs alatt van: az izraeli utasszállítót szenzorcsomag védi a vállról indítható rakéták ellen.

Az Emirates rövid törzsű, B 777-200-as változatú gépe érkezik, alatta a közelkörzeti Selex radar dómja gömbölyödik.

Sajnos csak egy hasas képet sikerült készíteni a TUIFly egyébként igen szép festésű B 737-800-asáról. A gép érdekessége az osztott (split scimitar) szárnyvég.

Két csík között egy harmadik. Ami húzza: a FedEx 33 ezer láb magasan átrepülő MD-11F gépe.

Nyílnak a földön zárt helyzetben lévő futóakna ajtók, hogy utat adjanak a Dreamliner behúzódó futóműveinek.

A hajtóműgyártó ukrán Motor Szics An-12-ese ázik a márciusi esőben. A négy hajtóműves légcsavaros több mint fél évszázados darab, 1966-ban gyártották.

Az LX-UCV nem sokat időzik Ferihegyen, személyzete már a továbbindulásra készül.

A Tarom négy A318-asának egyike. A Baby Bus alig néhány légitársaságnál üzemel.

Elemelkedik a Wizz Air A321neója. A gép mindössze néhány hónapos, tavaly decemberben érkezett a gyártótól Ferihegyre.

A Korean a kargó üzletágnak köszönhetően nyereséggel zárta a tavalyi, Covid-sújtotta évet. Teherszállító 777-esük indul a Cargo City-től, helyét rövidesen egy másik Boeing veszi át.

Mégpedig a Cargolux egyik B 747-400-asa. 

Néha az A350-900-as típus repüli a Qatar budapesti járatát.

A kormányzati repüléseket is teljesítő honvédségi Falcon 7X gyakori látvány Ferihegyen, és bár a katonai gépek mozgását nem verik nagydobra, a hírekből gyakran kiderül, hogy merre jártak.

Szürke felhők előtt indul Prága felé a Qatar Cargo  B 777F teherszállítója.

Szintén szürke időben rója kalibráló köreit a szerb Super King Air 350-es.

Juharleveles klasszikus. A lemenő nap fénye a kanadai Skyservice Business Aviation Boeing 737-500-asát simogatja.

Ritka vendég felénk a kanadai légierő CC-177-ese; az észak-amerikai ország légierejénél ezzel a jelzéssel repül a Boeing C-17-es.

A kora hajnali érkezés és a késő esti indulás miatt egyelőre még csak ilyen képet lőttem a Condor Boeing 767-eséről, amely immár rendszeres látogatója Ferihegynek.

A német Condor hosszú törzsű B 757-300-asa érkezik egy áprilisi reggelen, hogy több hetet az ACE hangárjában töltsön, magyar szakemberek kezei között.

Leragasztva, betakarva. Az easyJet A320-asa tartós tároláson.

Alkonyati fényben csillog a Lufthansa A321-esének letakart ablaksora.

„Cipők kint és befűzve”. Egy Novoszibirszkből érkező Cargolux Jumbo süllyed kiengedett futókkal a 13R pálya irányába.

A General Electric hajtóművekkel felszerelt B 747-800-as. Az LX-VCA első éveiben a Boeing gépe volt, tesztcélokra is használták majd 2013-ban került a Cargoluxhoz.

Egy négyhajtóműves óriás, a C-5M Galaxy bújik mindjárt a felhő mögé.

„Budapest Tower, German Air Force three-seven-niner heavy, established ILS one-three right” – jelentette a német személyzet, miután Óbuda felett a leszálló irányra fordultak Airbus A400M gépükkel.

Felszállás a napnyugtában, irány Nur-Szultan.

Egy vasárnap délutáni Cargolux járat a végső egyenesen.

A Cargo City nehéz gépei.

Ruszlán, a váratlan látogató. Eredeti úti célja helyett Ferihegyen szállt le ez az An-124-es, amelyhez az esti órákban egy másik Ruszlán hozott alkatrészt.

Fotó: Szórád Tamás

* * *

A Gyöngyös melletti pipishegyi repülőteret kiképzési vagy tankolási céllal rendszeresen igénybe veszik a honvédség, a rendőrség és a civil üzemeltetők helikopterei. Május 15-én, az ötnapos Tour de Hongrie nemzetközi országúti kerékpáros versenyt a levegőből közvetítő MBB Bo 105-ös helikopter szállt le üzemanyagért a gyönyörű mátrai környezetben elhelyezkedő reptéren. A két hajtóműves, HA-BOC lajstromjelű, narancssárga forgószárnyas a típus meghosszabbított törzsű, megnövelt maximális felszálló tömegű CBS-5-ös (Super Five) változata. Korábban a német belügyminisztérium helikoptere volt, jelenleg pedig az egyetlen olyan Bo 105-ös, amely magyar lajstromban van, így ebből a szempontból egy igazi ritkaságról beszélhetünk.

A HA-BOC nem egyedül dolgozott; a fedélzetéről közvetített képet egy nagyobb magasságban várakozó Beech 200-as repülőgép továbbította a televíziós társaságoknak.

* * *

Fotó: Colin Penny

A Magyar Honvédség leendő repülőgép- és helikoptervezetői az MH 86. Szolnok Helikopter Bázis Vegyes Kiképző Repülő Századánál kezdik gyakorlati képzésüket. A század - amelyet várhatóan zászlóalj szintűre fejlesztenek majd – egy Z-242/143-as merevszárnyú rajjal és egy AS 350-es forgószárnyas rajjal várja a fiatal pilótákat.

A magyar katonai repülés történetében nem ismeretlenek a csehországi Otrokovice mellett működő Zlin repülőgépgyár gépei. A Z-226/326/526 Tréner-család farokkerekes típusai és az orrfutós Z-142-esek évtizedeken át segítették a katonai repülő előképzést, a négyüléses Z-43-asok pedig negyedszázadon át repültek a budaörsi majd tököli futárraj kötelékében. Az alapfokú kiképzésre 1994-től 2015-ig a Romániából beszerzett Jak-52-eseket használta a honvédség, majd egy balesetet követően a típust leállították és az újabb jelöltek képzésében ezek a gépek már nem kaptak szerepet. A kétüléses Zlin Z-242L és a négyüléses Z-143LSi beszerzéséről 2016-ban született döntés és a következő év tavaszán elkezdődött a gépek leszállítása. A légcsavaros, dugattyús-motoros kiképző géppark tavaly decemberben, a nyolcadik gép érkezésével vált teljessé. Kezdetben két szolnoki oktatópilóta repült a honvédségi Zlineken, közben elkezdődött a további oktatók kiválasztása és képzése is. A század feladatrendszerében jelenleg a hat Zlin 242-essel és két Zlin 143-assal folytatott kiképzés az, ami az elsődleges feladatnak számít.

*

Az oktatói állomány létszámbővítését a kanadai NFTC képzésre (NATO Flying Training in Canada) történő kiválasztási feladat mellett a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen (NKE) újraindult hazai pilótaképzés is indokolta. A két katonai Zlin oktató mellé a honvédség által meghirdetett oktatói pályázat keretében olyanok is csatlakoztak, akik addig a polgári repülésben dolgoztak, de egykori MiG-29-es pilóta is van köztük. A jelentkezőket önkéntes műveleti tartalékosként illesztették a honvédség rendszerébe, ahol a civil pilótáknak először a katonai rendszer követelményei szerint összeállított kiválogatási procedúrán kellett átesniük. A kiválasztási módszert a parancsnoki feladatszabást követően a Vegyes Kiképző Repülő Század oktatói a Repülő Felkészítési Főnökséggel karöltve dolgozták ki, majd annak jóváhagyása után fogadhatták a jelentkezőket. Az oktatójelöltek időben hektikus jelentkezése miatt a folyamat egy kicsit elhúzódott, de végül a megfelelő létszámú jelölttel el lehetett kezdeni a kiválasztást.

A koronavírus-járvány miatt a polgári repülésben sok pilóta maradt munka nélkül, így az a szokatlan helyzet állt elő, hogy a honvédség válogathatott a tapasztalt jelentkezőkben. A leendő oktatók egy általános repülő ismeretekről szóló felmérő után kéthetes földi előkészítésen vettek részt, amelyen a katonai repterekről szóló információkból, a szolnoki repülőtér reptérhasználati utasításából, angol nyelvű rádiólevelezésből, a katonai repülési szabályzatokból, illetve a Z-242L és a Z-143Lsi repülőgépek műszaki és légi üzemeltetési ismereteiből kaptak felkészítést. Ezután egy átfogó vizsga következett, amely kiegészült két prezentáció kidolgozásával. Az oktatójelölteknek kilenc különböző témakörből kellett véletlenszerűen kiválasztaniuk kettőt és azokból felkészülniük úgy, mintha a hallgatóknak tartanának előadást - egyet angolul, egyet magyarul. Az előadásokat a helikopterbázis vezetése, a kijelölt oktatók és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem másodéves hallgatói hallgatták végig, majd utána vizsgabizottság értékelte az oktatójelölt teljesítményét. Ez a kiválasztás fontos eleme volt, hiszen egy oktató esetében nem csak arról van szó, hogy jól repül-e, hanem arról is, hogy át tudja-e adni tudását olyan szinten, hogy azt a fiatalok megértsék és tanuljanak belőle.

A vizsga után nyolc repült óra állt rendelkezésre ahhoz, hogy a helikopterbázis Zlin oktatói, illetve az NFTC képzésért felelős oktatók felmérjék és eldöntsék, hogy az adott oktatójelölt alkalmas-e a katonai követelmények szerinti tudás elsajátítására. Elsősorban olyan jelöltek váltak alkalmassá, akiknél csak frissíteni kellett az ismereteket, mivel az oktatói átképzésükre biztosított 50 repült óra / fő kevés volt ahhoz, hogy valakit kiképezzenek olyan feladatra, amiben nincs megfelelő tapasztalata. Hiába volt tehát valakinek tízezer repült órája, ha nem volt gyakorlata például a kötelékrepülésben, nem kerülhetett be az oktatói csoportba. A kiválasztott hat jelölt az oktatói képzés után a két Zlin oktatóhoz csatlakozva kezdhette meg a munkát Szolnokon. A Zlineken a más alakulatoktól érkező, NFTC képzésért felelős oktatókkal kiegészülve, jelenleg ez a nyolcfős csoport végzi a kiképzési feladatokat és a végső cél az, hogy a nyolc gépre legalább tizenkét oktató álljon rendelkezésre.

*

A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi és Honvédtisztképző Karán 2018-ban indult az állami légiközlekedési szak. Az állami légijármű-vezető szakirányra évente húsz főt vesznek fel, akik az első két évben általános katonai képzést kapnak, majd a harmadik évtől specializálódnak a választott szakirány felé. Őket úgy veszik fel a szakirányra, hogy a repülőorvosi alkalmassági vizsgálaton már megfeleltek, elkerülve, hogy a harmadik évben derüljön ki, hogy mégsem alkalmasak repülőgép-vezetőnek. Jelentkezőkben nincs hiány, de a repülőorvosi vizsgálat komoly szűrőként működik és kevesen felelnek meg a követelményeknek.

A további repülőszakmai képzésre alkalmas jelöltek kiválasztására egy 45 repült órás terv szolgál a légcsavaros gépeken. Ezt lerepülve eldönthetik az oktatók, hogy a jelölt alkalmas-e repülőgép-vezetőnek. Ha valamilyen készsége nem teszi alkalmassá a nagysebességű (vadász) gépen történő repülésre, de egyébként jól teljesít, akkor az oktatói csoport eldönti, hogy szállító repülőgépen vagy helikopteren folytathatja-e tovább a képzését. Jelenleg az öt szerződött helyre nyolc jelölt van az NFTC Harvard II típusán történő képzésre. Az oktatóknak a kiválasztás végén kell majd felállítani egy sorrendet, ahol az öt legjobb utazik Kanadába, de az itthon maradó három fiatalnak sem kell aggódnia, hogy nem kerül hajózó beosztásba - ha egyébként megfelel az elvárásoknak. A hajózóképzés évtizedek óta tartó hiánya miatt kell a pilóta, hiszen helikopteres és merevszárnyú fejlesztések történtek és történnek a közeljövőben.

A képzés úgy van felépítve, hogy a tizennegyedik repült óra környékén van egy ellenőrző repülés (check flight), amelynek elérésekor az oktató eldönti, hogy a jelölt alkalmas-e az önálló (safe for solo) repülésre. Mire a jelölt a repülő kiképzésben eddig elér, az alapfeladatokat, mint a repülőgép ellenőrzése, indítás, gurulás, fel- és leszállás, rádiózás, az iskolakör és légtér-feladatok végrehajtása, már biztonsággal képes elvégezni illetve, ha motorleállás miatt vészhelyzetbe kerül, a tanultak alapján képes megoldani a szituációt azzal, hogy a kiválasztott területre végrehajtja a kényszerleszállást. Amikor az oktató úgy dönt, hogy biztonsággal elengedi a jelöltet, a fiatal felkészül, és immár egyedül veszi át a gépet, beül, indít, felszáll, lerepüli a feladatot, leszáll, begurul és jelenti a végrehajtást. Előfordul, hogy valaki nehezebben kezd, lassan veszi fel a fordulatot, de ha plusz repült órákkal - ami a kiképzésre tervezett idő legfeljebb húsz százaléka lehet - végül megüti azt a szintet, hogy elengedik önállóan, akkor a képzése folyatódik. Ha viszont az önálló repülés előtti ellenőrzés során az oktatói csoport úgy dönt, hogy minden erőfeszítés ellenére nem megy a dolog, akkor a további képzésnek nincs értelme, mert ezután már csak bonyolultabb feladatok következnek. Tehát ez az ellenőrző repülés egyfajta szűrő, amikor kiderül, hogy megvan-e az alapkészség, amely azután az egyre bonyolultabbá váló repülések során tovább fejleszthető. Aki az önálló repülésig eljut, az már nagyon ritkán esik ki a további képzésből. Ha a jelölt az oktatók közös véleménye alapján nem alkalmas, akkor a szolnokiak javaslatot tesznek az NKE felé, ahol az egyetem vezetése felajánlja a szakváltás lehetőségét. Egy hallgató kétszer válthat szakot, de be is fejezheti tanulmányait az egyetemen, ez már az ő döntése lesz.

A 45 órás kiválasztó képzés után az elöljáró meghatározza, hogy mennyi lesz a merevszárnyú és mennyi a helikopteres létszámigény. A helikopter-beszerzéseknek köszönhetően jelenleg a forgószárnyas képzés van előtérben, de ez mindig a felmerülő igények függvénye. Aki merevszárnyú típuson marad, az egyetem negyedik évében a Zlinen folytatja kötelékrepüléssel és műszeres (IFR) kiképzéssel. Ideális esetben az egyetemi képzés végéig 225 órát repül. Ekkor már tud kötelékben repülni, műszeres feladatokat, bejöveteleket végrehajtani, és az éjszakai képzését is megkezdi. Ha a jövőbeni tervek megvalósulnak, éjjellátóval (NVG) is repülnek majd a fiatalok a Zlin típuson. Az egyetemi évek befejezésével folytathatja a további merevszárnyú képzést. Akinek a forgószárnyas irány a jövő, az ugyanúgy 225 órával fejezi be a képzést. Ahogy mindenki más, a leendő helikopterpilóták is 45 órát repülnek a Zlinen, de azután tíz órás forgószárnyas alapképzéssel folytatják az AS 350-esen. A képzés többi részét már a H145M-en repülik, illetve a jövőben, a H225M-ek beérkezésével ezen a típuson történő képzés is szerepel a tervekben. Mivel a Mi-17-es közepes szállítóhelikopterrel már csak rövidtávon számol a honvédség, a típusra már nem képeznek hajózókat.

*

A Vegyes Kiképző Repülő Századnál a kanadai tapasztalatok alapján kidolgozott módszert alkalmazzák, a dokumentáció kitöltésétől kezdve, a tervezésen át, a repülés előtti és utáni eligazításokig (briefing/debriefing), és az értékelésig. Így az NFTC-képzésre kiválasztott fiatalok nem Kanadában szembesülnek először ezekkel a módszerekkel.

A heti repülésre az előző pénteken történik az előzetes felkészülés, ami alapvetően a hétfői repülési tervre, illetve a hét többi napjára tervezett repülésekre készíti fel a jelölteket. Az adott repülési napon, a repülő állomány két órával a repülés megkezdése előtt érkezik be a századhoz. A repülés előtt egy órával kezdődik az eligazítás, amelyen a repülés koordinátora - egy kijelölt oktató - az adott repülési napra vonatkozó meteorológiai helyzetet, a gépek kiosztását, a szükséges kódokat, az igényelt légtereket, a hajózó személyzeteknek szóló információkat (NOTAM) ismerteti a repülő állománnyal. Ezt követően a repülési tervnek megfelelő sorrendben megkezdődnek a repülések. A cél az, hogy minden fiatal legalább egyet repüljön naponta, hogy a repülőgép vezetéséhez szükséges készség kialakulhasson. Akkor lehet folyamatos fejlődésről beszélni, ha a napi egy óra repülés biztosítható, mert akkor rögzül a tudatalattiban az agy és a test közötti koordináció, hogy milyen mozdulatok szükségesek egy repülési elem végrehajtásához. Ez a készség nagyjából negyven óra alatt kialakul, amelyet a repülésből történő kisebb-nagyobb kiesés sem befolyásol jelentősen és rövid frissítő repüléssel helyreállítható.

A kiképzés nyolc ejtőernyős ugrás és a kéthetes földi előkészítés után kezdhető meg. Az első NKE hallgatói csoport 2020 szeptemberében kezdte meg repülőkiképzését, amikor még csak négy Zlin volt Szolnokon és az időjárás se mindig fogadta kegyeibe a repülőket. A képzés nehézkesen haladt, most tavasszal folytatódik és júniusig tart. Szeptembertől újabb évfolyam érkezik a századhoz, akik ugyanúgy ejtőernyős ugrással és földi előkészítéssel kezdenek, de már nyolc kiképzőgép áll rendelkezésre. Ezzel jelentősen felgyorsul a képzés, de az őszi időjárás még mindig negatívan befolyásoló tényező lehet. Várhatóan a nyári hónapok felé mozdul majd a kiképzés, ami nyilvánvalóan szerencsésebb időszak, a jó idő segíti majd a gyorsabb előrehaladást.

Ebbe a kiképzési folyamatba kell betervezni azokat a fiatalokat is, akik valamelyik egyetemen már befejezték tanulmányaikat, megszerezték a diplomájukat és azután jelentkeztek az NFTC képzésre. A Vegyes Kiképző Repülő Századnak úgy kell összefésülni a két csoport képzését, hogy mindig azokon legyen a hangsúly, akiknél ez indokolt. A Nemzeti Közszolgálati Egyetemről érkező hallgatók képzésére csupán két hónap áll rendelkezésre szemeszterenként, az NFTC-re jelentkező jelölteké időben jobban elnyújtható, mert ők az év elejétől az őszi kiutazásig képezhetőek. Az lenne a kívánatos, ha minél nagyobb létszámú jelölt közül lehetne kiválasztani a kanadai képzésre leginkább alkalmas hajózókat, mivel a Magyar Honvédség részére fenntartott helyekért a szerződés értelmében mindenképpen fizetnie kell a magyar félnek.

A képzés alaptípusa a Zlin 242-es, de hogy a gépek kihasználtsága és az egy főre jutó repülési idő a lehető legmagasabb legyen, három fő NKE hallgató képzése Zlin 143-assal történik. A képzés szempontjából a két típusváltozat közötti leglényegesebb eltérés, hogy a négyüléses Zlin 143-as nem műrepülhető, viszont a felszereltsége alapján a műszeres képzésre jobban megfelel. Ha egy jelölt az orvosi vizsgálat során 1/B besorolást kap (1/A vadászgép, 1/B helikopter vagy szállító repülőgép) illetve helikoptervezető szeretne lenni – sokszor van ilyen is - akkor neki nem szükséges műrepülést tanulnia, mert leendő forgószárnyas típusán arra nem lesz szükség. A jelenleg kiképzés alatt álló tizennyolc főből három vállalta, hogy a Zlin 143-as típust repül - a helikopteres kiképzők legnagyobb örömére. A kétüléses Zlin 242-es természetesen műrepülhető, az NFTC-re készülő fiatalok, illetve az NKE hallgatók többi hajózójelöltje ezen a típuson szerzi meg a légcsavaros alapokat.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

Csehország közepén, a Prágától nagyjából 80 kilométerre elhelyezkedő Cáslav mellett van a cseh légierő 21. harcászati repülőbázisa. A Gripenek mellett L-159-esek és L-39-esek is üzemelnek a bázisról, amely kétévente májusban rendezi nyílt napját. Az idén esedékes rendezvény a jól ismert okokból elmarad, ezért a régenvolt repülőnapokat felidéző sorozatom legújabb részébe a 2009-es cáslavi nyílt napot választottam. 

Kiállítási célra felújított Szu-7BM a torony előtt a nyílt nap reggelén. A típust első külföldi üzemeltetőként 1963 és 1990 között használta a csehszlovák légierő. 

A svéd légierő egy kétüléses Gripent küldött a típustestvérek nyílt napjára.

Az ekkor még Namestből üzemelő L-39-esek egyike a típus első felszállásának 40. évfordulójára díszfestést kapott: a főtervező, Jan Vlcek képmása került a vezérsíkra.  

A belga légierő Kleine Brogel bázisának F-16B gépén szintén díszfestés emlékeztetett egy évfordulóra, az F-16-os típusra átképző század 1987 és 2007 közötti húszéves működésére.

Egy szépen felújított Z-37 Cmelak. A típus sokféle fülkeelrendezéssel készült, itt egy kétüléses és vélhetően kétkormányos változat áll a füvön.

A francia Nieuport XII replikája egy Mladá Boleslavban működő múzeum tulajdona.

A Piper L-4-esek futárgépként és a tüzérséggel együttműködő megfigyelőként is repültek a második világháborúban.

A cáslavi reptéri tűzoltók UAZ terepjárója előteres járműként is szolgált. A háttérben látható lokátorokat a közelmúltban újakra cserélték. 

A Luftwaffe F-4F Phantom II-ese mellett a cseh katonazenészek gyülekeznek.

A 2614-es MiG-21M 1997-ig repült a csehszlovák majd a cseh légierőnél.

Civil forgalom: egy kétmotoros Piper Seneca gurul az állóhelyére. A gép szélvédőfűtését utólag felszerelhető készlettel oldották meg. A keretbe foglalt üveglapok között elektromos fűtőszál biztosítja, hogy a pilóta a jegesedési körülmények között is kilásson.

Fekete Hollók, azaz Robinson R44 Ravenek.

Nyitókép L-159-esekkel és Gripenekkel.

A 212-es század L-159-eseinek elsődleges feladata a földi célpontok támadása, de ha „helyzet van” az éles fegyverzettel ellátott gépek a kis sebességű légi célok ellen illetve egyes kiemelt objektumok oltalmazására is bevethetőek.

A cseheknél megszokott volt, hogy a készültségi Gripenek is repültek a dinamikus programban. Cáslav Griffjei 2005-ben váltották a MiG-21-eseket.

Ez a civil lajstromú L-29 Delfin egykor a csehszlovák légierőben repült. Sajnos 2012 nyarán lezuhant, pilótája és utasa életét vesztette.

A 2005-ben beszerzett 16 új Mi-171-es közül nyolc lapos hátsó rámpával készült. A 9887-esen maradtak a megszokott kagylóhéjak, de a jobb oldalon egy nagyméretű, eltolható ajtó segíti a katonák gyors ki- vagy beszállását. Emiatt a fűtőberendezés az ajtó fölé került.

Mi-24-es harci helikopterek bemutatója.

A csehek harci helikopterei 2008-ban költöztek át Prerovból Namest nad Oslavouba, a 22. helikopterbázisra.

A típus olasz, az üzemeltető belga. A sárga SF260M-ek a Brüsszelhez közeli Beauvechain légibázisról érkeztek, ahol 1969 óta használták a leendő pilóták alapkiképzésére.

Magyar Gripen és pilótái.

A második világháborúban a PBY-5 Catalina látványa ugyanúgy örömmel töltötte el a Csendes-óceánra kényszerleszállt és a mentést váró pilótákat, mint az Atlanti-óceánon Európa felé tartó konvojok tengerészeit. Az 1943-as, kanadai gyártású amfíbia amerikai felségjelet és brit lajstromjelet visel.

A vízi leszálláshoz a szárnyvégi úszók lehajthatóak.

Az orrfutót a csónaktest aljába, a főfutókat a törzs oldalába lehet behúzni.

An-26-os gurul a felszálláshoz, a beton felett a melegben remeg a levegő. Az Ancsát Casa C-295M-ek váltották a cseh légierőnél.

Négyüléses Zlin Z-43-as. Magyarországon a néphadsereg, később a honvédség, a Magyar Honvédelmi Szövetség és egy rövid ideig a légirendészet üzemeltette, majd a kilencvenes években magánkézben is megjelent a típus.

A földi célpontok L-159-essel végrehajtott imitált támadását pirotechnikai eszközökkel tették látványosabbá.

A kétüléses L-159B vezérsíkján vörös pumafej vicsorog – gép tartósan üzemelt Kecskemétről is.  

Magassági öltözék és hajózóruha a parancsnoki épület mellett „olvasó” pilóta szobrán.

A póttartályos, UB blokkos, emlékműként kiállított MiG-21MF Cáslavban fejezte be a pályafutását.

A cseh légierő típusaira és a vendégek gépeire tömegek voltak kíváncsiak.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

Napjaink világméretű koronavírus-járványa feledteti, hogy nem is olyan régen a fekete kontinensen egy másik vírus pusztított: az Ebola. 2014 augusztusának első napjaiban egy amerikai magáncég olyan repülési feladatra vállalkozott, amelyre korábban nem volt példa. Gulfstream III-as repülőgépükkel kétszer fordultak az Egyesült Államok és a járvány sújtotta Libéria fővárosa, Monrovia között és mindkét repüléssel egy-egy Ebola-vírussal fertőzött amerikai állampolgárt juttattak haza.

2014 tavaszán Nyugat-Afrikában Ebola-járvány tombolt, és az 1976-ban azonosított vírustól több ezren lettek súlyos betegek. Egy 33 éves amerikai orvos és szintén amerikai, 59 éves munkatársnője hónapok óta dolgozott Libériában, amikor július utolsó hetében ők is megfertőződtek. Kettőjüknek több esélye volt felépülni, mint bárki másnak a betegek közül. Az Egyesült Államokban azonnal elindult hazaszállításuk megszervezése, alaposan megosztva az amerikai társadalmat. Az amerikaiak egy része nemtetszésének adott hangot, félve attól, hogy az Egyesült Államokban is kitör majd a járvány. Másik részük viszont azt hangoztatta, hogy igenis mindent meg kell tenni honfitársaikért, haza kell repíteni őket, hogy megfelelő kezelést kaphassanak egy amerikai kórházban. Amíg a különböző fórumokon ment a vita, egy georgiai cég, a Phoenix Air Group Inc. a kormány hathatós támogatásával elkezdte a felkészülést a repülés végrehajtására. 

A Gulfstream III-as kabinjának egyik légi betegszállító konfigurációja.

A Phoenix Air Group Inc. egyike volt azoknak a cégeknek Amerikában, amelyek a kormány és a fegyveres erők részére biztosítottak légi szolgáltatást. Flottájában légcsavaros-gázturbinás Gulfstream I-es illetve sugárhajtású Learjet 35/36 és Gulfstream III-as típusok üzemeltek. A Phoenix Air egyrészt ugyanolyan szolgáltatást végzett, mint bármely más cég, amely hasonló típusokkal repül, vagyis teherszállítás, charter- és üzleti repülés egyaránt volt a palettán. Másrészt a katonai repüléssel foglalkozó, Phoenix Force elnevezésű részlegük többek között célvontatáshoz, drónindításhoz, fegyvertesztekhez, vadászirányítók képzéséhez, elektronikai hadviselési gyakorlatokhoz biztosított repülőgépet a haditengerészet részére, továbbá hadihajók ellen is repültek ellenséges fegyverrendszereket és eljárásokat szimulálva. Emellett különleges szállítással is foglalkoztak - lőszert, robbanóanyagot és más veszélyes árut egyaránt szállíthattak.

A Phoenix elektronikai hadviselési kiképző-gyakorló feladatokra felszerelt Learjetjei.

A cég a védelmi minisztériummal és az egészségügyi hatóságokkal karöltve már évekkel korábban létrehozott egy olyan eszközt, amellyel akár súlyosan fertőzött személyeket is a világ bármely részéből az Egyesült Államokba lehetett szállítani. Ez az ABCS-nek (Aeromedical Biological Containment System) nevezett, fóliasátorra emlékeztető szerkezet volt az, amelyben 2014. augusztus elején a két fertőzött amerikait hazaszállíthatták. Ez az eszköz tettei lehetővé, hogy a beteget – egyszerre csak egy főt - a repülőgép személyzetétől és az egészségügyi személyzettől izoláltan szállítsák. Így csak akkor kellett az orvosoknak és az ápolóknak speciális öltözéket viselniük, amikor az ABCS-be léptek.

Az ABCS-ben valamivel kisebb a légnyomás, mint a repülőgép kabinjában, hogy ha a sátor tömítettsége valahol megsérül, akkor a kabin levegője szivárogjon be és ne a benti levegő jusson ki. A nyomást külön berendezés figyeli, ami jelez, ha a tömítettség megszűnik. Az ABCS sátorba elölről léphet be az egészségügyi személyzet, miután a cipzáras zsilipen átjutott. Azt, hogy a zsilipeléskor se jusson ki fertőzött levegő, az áramoltató rendszer biztosítja azzal, hogy elölről, a zsilip irányából egy szűrőn keresztül folyamatosan fújja be a levegőt. A sátoron áthaladó levegő hátul egy újabb szűrőn, majd egy csövön keresztül a Gulfstream végén, a poggyásztér átalakított ajtajánál jut ki a repülőgépből. A fertőzött személy egy, a mentőautókban és betegszállító repülőgépekben használatos ágyon fekszik a szállítás során. Szükségletei elvégzéséhez egy kisméretű mobil WC szolgál.

Az ABCS és tartozékai az egyik Gulfstream mellett.

A feladatra természetesen olyan repülőgépet kellett kiválasztani, amely egyrészt alkalmas volt az interkontinentális repülésre, másrészt akkora ajtaja volt, amelyen keresztül az ABCS-t a fedélzetre lehetett emelni. A választás az N173PA lajstromjelű Gulfstream III-asra esett. A Phoenix Air kettőt üzemeltetett a típusból, a szóban forgó gépet 2005-ben vásárolták a dán légierőtől. Nemcsak arra volt alkalmas, hogy átrepüljön az afrikai országba, de nagyméretű, felfelé nyitható ajtaja révén az ABCS-t is a fedélzetére vehette. Sebessége, hatótávolsága és az utastér mérete miatt - egy viszonylag nagy orvosi team és annak teljes felszerelése is elfért a fedélzeten – a géppel korábban is végeztek már interkontinentális betegszállítást, de az Ebola miatt a 2014. augusztusi repülések jobban reflektorfénybe kerültek.

A Phoenix repülőgépén nagyméretű teherajtó van.

Mindkét repülést ugyanazon az útvonal hajtották végre a pilóták, akik a többi résztvevővel együtt önként jelentkeztek a feladatra. A Gray Bird hívójelű Gulfstream a Phoenix Air bázisáról, Cartersville-Bartow County repülőtérről indult és először az Azori-szigeteken lévő portugál légibázison, Lajes Fielden szállt le, majd a tankolás után Monroviába, Libéria fővárosába repült tovább. Hazafelé szintén leszállt az Azori-szigeteken, ezután az Atlanti-óceánt átrepülve érkezett a Maine állambeli Bangorba. Innen délre folytatta az utat, Georgiába, a légierő Dobbins bázisára. A két, egyenként 14 órás repülés után mindkét beteg innen került egy atlantai kórházba. A repülőgép utasterének minden tartozékát és a padlót is több réteg műanyag fólia borította. A Gulfstreambe történő beszálláskor a betegek védőöltözéket kaptak, amelyeket csak az ABCS-ben vettek le róluk. Kiszálláskor szintén ezeket a ruhákat viselték, de az öltözékeket akkor már fertőzöttnek minősítették. Ezért a sátorból még plusz egy steril lábbelibe léptek és így hagyták el a fedélzetet, miközben semmihez sem nyúlhattak. Ezután már csak a repülőgép fertőtlenítésének többórás procedúrája volt hátra. Az ABCS-t is fertőtlenítették majd később elégették.

Az orvos augusztus 2-án érkezett Atlantába, a kórházból augusztus 21-én engedték haza. Kolléganőjét augusztus 5-én szállította haza a Phoenix Air, kórházi kezelése 21 napos volt. Mindketten meggyógyultak egy olyan betegségből, amelynek túlélésére alig tíz százalék esélyük volt.

* * *

Fotó: Phoenix Air Group, Centers for Disease Control and Prevention

Az internetnek köszönhetően nem csak régi ismerőseink nyomára bukkanhatunk, hanem olyan személyes kötődésű dolgainkra is, amelyeket elveszettnek hittünk és talán már végleg le is mondtunk róluk. Igaz, ehhez némi szerencse is kell és olykor egy-egy segítőkész ember. A közelmúltban így járt az Egyesült Államokban élő barátom is. Jeff Manthos rövid írása következik egy családi ereklye megtalálásáról.  

Apám, Atlee G. Manthos azóta vágyott a repülésre, amióta az 1920-as években gyerekként a texasi égen áthúzó kétfedelűeket nézegette. Miután kitört a második világháború, mindent megtett, hogy az álmát megvalósítsa. Haditengerészeti pilóta akart lenni, hogy repülőgép-hordozók fedélzetéről repülhessen, de a Navy elutasította. Túl magas a vérnyomása – mondták neki. Valóban az volt, egy veleszületett szívprobléma egész életében megmaradt. Ez azonban nem állította meg apámat, jelentkezett a hadsereg repülőiskolájába. A légierő akkor még a hadsereg része volt. Itt egy újabb problémával szembesült: túl idős volt a képzéshez. Ez sem rettentette el, a születési anyakönyvi kivonatán megváltoztatta a születése időpontját, két évvel fiatalabbnak tüntette fel magát, hogy a korhatáron belül maradjon. Nyilvánvaló volt, hogy mit csinált és nem hiszem, hogy becsapta a hadsereget, de 1941-ben háborús idők voltak és elfogadták a jelentkezését. Valószínűleg a vérnyomását is olyan lazán kezelték, mint az anyakönyvi kivonatát és elkezdhette a kiképzést. Az évfolyamtársaihoz képest idősebb kora miatt a Pappy becenevet kapta, ami aztán az egész pályafutása során elkísérte.

A repülőiskola után oktatói kiképzést kapott a texasi Wacóban - közel az otthonához - a hadsereg repülőterén. Két legjobb barátja szintén oktató lett, és ők hárman olyan csapatot alkottak, akik szakmailag és emberileg is mindig számíthattak egymásra. (Az egyik növendékük később, a vietnami háborúban Kongresszusi Becsületrendet kapott.) Végül apám ideje is eljött és az angliai Leistonba küldték, ahol a legendás P-51 Mustangon repülhetett. Két barátját is Angliába helyezték, így a szoros kötelék megmaradhatott.   

A harctéri szolgálata során apám számos kitüntetést kapott, többek között az áhított Repülő Érdemrendet (Air Medal), három tölgyfalombbal. Két barátja már csak posztumusz kaphatta meg a sebesülésért járó Bíbor Szív (Purple Heart) kitüntetést. Apám 1980-ban hunyt el és nem volt meglepő, hogy a megannyi szívroham egyike vitte el. Biztos vagyok benne, hogy a nagyteljesítményű gépeken repült közel 5000 óra hozzájárult ehhez (Atlee Manthos a háború után évtizedekig repült sugárhajtású gépeken). Apa halála után a bátyámmal elosztottuk a háborús emléktárgyait. A Repülő Érdemrend a bátyámhoz került, nálam csak a kisebb, a protokoll események során viselt változata maradt. A bátyámnál őrzött érdemrendet 2000-ben, sok más dologgal együtt egy betörés során ellopták és csak a halvány emléke maradt meg.

Szerencsére nagyon sokan foglalkoznak a repülés történetével és a második világháborúval. Egy fiatalember, a hadsereg volt helikopterpilótája az internetet böngészve meglátott egy eladásra kínált Repülő Érdemrendet, a hátulján apám nevével. (Később a nevet megpróbálták kicsiszolni.) A név miatt emlékezett arra, hogy egy görög barátom könyvet írt a görög-amerikai pilótákról és ebben a könyvben egy külön fejezet szólt apámról. A barátom révén a hír idén márciusban eljutott hozzám is, és végül mi hárman elkezdtünk azon dolgozni, hogy még azelőtt megvehessük az érdemrendet, mielőtt egy magasabb ajánlatot tevő elviszi, és végleg búcsút mondhatunk neki. Végül sikerült és huszonegy év „engedély nélküli távollét” után az a Repülő Érdemrend, amelyet 1945-ben adtak és 2000-ben elloptak, visszakerült a családunkhoz és elfoglalta méltó helyét apám repülőmúltjának emlékei között. Mindez az internet jó oldalának és két, más-más féltekén élő önzetlen embernek köszönhető.

* * *

Fotó: Manthos családi archív

A kétezres évek közepén a magyar pilóták fehér sisakja mellett egy szürke is feltűnt a kecskeméti L-39-esek kabinjában. A sisak gazdája, Ronald Triegel őrnagy (később alezredes) a Luftwaffe pilótája volt, aki négy éven át segítette a magyarok munkáját az MH 59. Szentgyörgyi Dezső Repülőbázison.

Ronald „Ron” Triegel a keletnémet légierőnél kezdte pályafutását, majd a két német állam, a Német Demokratikus Köztársaság (NDK) és a Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) 1990-es egyesítése után a Luftwaffe állományában repülhetett tovább. Még közel húsz évig szolgált vadászpilótaként, utolsó felszállását éppen Magyarországon hajtotta végre.

- Hogyan kezdődött a katonai pályafutásod?

- Azt hiszem akkoriban nálunk is hasonló módon toborozták a leendő vadászrepülőket, mint Magyarországon. A toborzók már az általános iskolában keresték azokat a tanulókat, akikből jó eséllyel jelölt lehet. A második világháborús orosz vadászrepülő ászokról olvasott könyveknek köszönhetően, tizenhárom éves koromban kezdtem érdeklődni a repülés iránt. Lenyűgöztek az olvasottak és hasonló kalandokról álmodtam magam is. Korábban sok minden megfordult a fejemben a leendő hivatásomat illetően. A nagyapám hatására például mozdonyvezető is akartam lenni. Hetedikes voltam, amikor a fegyveres erők képviselői megjelentek az iskolánkban és arról kérdeztek bennünket, hogy mivel szeretnénk foglalkozni. Én leírtam, hogy vadászpilóta akarok lenni. Ettől kezdve egy többé-kevésbé automatikus folyamat zajlott le.

- Hogy nézett ki ez a folyamat?

- A repülő kiképzés már a katonai képzés előtt elkezdődött. A katonai előképzés a sport és technikai foglalkozásokat nyújtó szervezetnél, a GST-nél (Gesellschaft für Sport und Technik) történt. A szocialista nagyvállalatok a katonai előképzéshez szükséges szervezeteket tartottak fent, ahol teherautó-vezetéssel, vitorlázással, morzézással, és persze a repüléssel lehetett ismerkedni. Én Wittenbergében, egy varrógépgyárnál kezdtem a vitorlázórepülő elméleti tanfolyamot 1976 decemberében, a gyakorlati képzésre Neustad-Glewében került sor. 1977-ben, 14 évesen már Bocian és Pirat vitorlázógépeken repültem. Amikor 1978-ban a családom az ország délkeleti részébe költözött, Bautzen-Klixben szerettem volna folytatni, de a papírjaim nem érkeztek meg, így csak a földről nézhettem a többieket. A következő évben beiskoláztak a motoros repülő elméleti tanfolyamra a Potsdam melletti Schönewaldéba, a GST két nagy oktatási központjának egyikébe. A sikeres vizsgák után a gyakorlati képzés Chemnitz mellett, Jahnsdorfban történt. Ezután már csak motoros gépen, Zlin Z-42-esen repültem, majd 1982 augusztusában megkaptam a behívómat. Az egykori keletnémet pilóták többsége ezt az utat járta be, gyakorlatilag nem volt más módja annak, hogy katonai pilóták legyünk. A repülést nagyon szerettem, de a képzés katonai részét már kevésbé. Márpedig azon is át kellett esni, hiszen úgy kezeltek bennünket, mint leendő katonákat. Megértettem, hogy csak akkor repülhetek, ha ezt is elfogadom. Úgy fogalmaznék, hogy nem én voltam a legjobb választás azokban az időkben, amikor az volt az elvárás, hogy az illető elsősorban kommunista legyen, másodsorban parancsnok és csak harmadsorban pilóta. Mivel a repüléstől annyi jót kaptam, a dolgot úgy rendeztem el magamban, hogy a katonai rész csak egy „mellékhatása” az egésznek.

Az 1993-ban érkezett ex-német L-39-esek közül nem mindegyik állt szolgálatba Magyarországon. A 018-as a régi szolnoki repülőmúzeumban kapott helyet, ma a RepTár lakója.

1982 augusztusában kezdtem a légierő tiszti iskoláját a 25. kiképző ezrednél, Bautzenben. Ez egy három hónapos katonai alapkiképzés volt, repülés nélkül. Novemberben viszont már az elméletet tanultuk: aerodinamikát, műszertant, sárkány és hajtómű ismereteket, meteorológiát, navigációt és hasonlókat. Mindezt azzal fűszerezték, hogy megismerkedtünk az L-39-essel és szimulátoron gyakoroltunk. Miután két évig tanultunk az Albatroson, és levizsgáztunk nappali és éjszakai kötelékrepülésből és műrepülésből valamint nappali levegő-föld fegyverhasználatból, továbbléphettünk. 1984 nyarán az osztályunkat a 15. kiképző ezredhez helyezték MiG-21-es átképzésre. 1986 nyarán végeztem és megkaptam a harmadosztályú minősítésemet. A csapatszolgálatot augusztusban kezdtem Preschenben, a Vlagyimir Komarovról elnevezett 3. vadászezred 3. századánál. Ekkor még a MiG-21M/MF/MF75 változatokat repültük, de már az a hír járta, hogy a bázis MiG-29-eseket kap majd.

- Mikor kaptál átképzést a MiG-29-esre?

- Az elméleti tanfolyam 1988 novemberében a JG-3 vadászrepülő ezrednél kezdődött. Addig 450 órát repültem a MiG-21-esen, ami valamivel alatta volt az átképzés feltételének ráadásul a repült óraszám mellett az első osztályú minősítés is követelmény volt, de létszám problémáink voltak. A MiG-29-es átképzésre tervezett idősebb pilóták nem feleltek meg az orvosi alkalmassági vizsgálaton. Ezt a vizsgálatot „űrhajós orvosinak” hívtuk, egy átlagos pilótának valóban nagy kihívást jelentett. Ez a létszám probléma vezetett oda, hogy én is lehetőséget kaptam. A német oktatók első csoportját 1987-88-ban még a Szovjetunióban képezték ki, és a későbbi átképzéseket már ők végezték. 1989 februárjában és márciusában elkezdődtek a gyakorlati képzések és a következő hónapokban elértük azt a szintet, hogy készültséget adhassunk a MiG-29-essel. Ez az idő számomra 1989 késő nyarán jött el.

- Ebben az időben hány órát repültél évente?

- Az átlagos éves repült idő ezekben az években 70 óra körül mozgott. Különösen 1987-88-ban volt az, hogy a kiképzési feladatainkat minimális repüléssel kellett teljesítenünk. Vagyis az a pilóta, aki az első felszállással teljesítette az adott feladatot, már ment is tovább a következőre. Később, az újraegyesítés után az éves repült óraszám 80 és 150 között mozgott, attól függően, hogy mennyire értünk rá. Akkoriban ugyanis rengeteg tanfolyam volt, ezért kevesebb idő jutott a repülésre.

- A Varsói Szerződés megszűnése milyen hatással volt az alakulat életére?

- Erről hosszan lehetne beszélni, hiszen nagyon sok aspektusa volt. Röviden összefoglalva: láttuk, hogy politikai változások történnek a hazánkban, továbbra is elláttuk a készültségi feladatainkat, és közben kérdések és komoly aggodalmak fogalmazódtak meg bennünk. A saját népünk ellen is bevetnek majd? Merre haladnak majd a folyamatok? Különálló vagy egyesült Németország lesz? Mi lesz a mi szerepünk? Gondoskodni tudok majd a családomról? Más munkát kell majd keresnem?

Bejelentették a kijelölt alakulatok megszüntetését és eszközeik selejtezését. Szerencsére a MiG-29-esek megmaradtak, de a műszakiak és más támogató személyzet hiányával kellett megküzdenünk. Volt időszak, amikor a pilóták vették át a műszakiak feladatait, azután szerepet cseréltek azokkal, akik addig repültek. Ezzel többé-kevésbé fenn lehetett tartani a működést. Amellett, hogy a saját jövőnket, a családi és baráti közösségeinket érintő komoly változások voltak, az is benne volt a levegőben, hogy valami új kezdődik. Továbbra is fiatal voltam, és nagyon csalódott a keletnémet politikai vezetésben. Ezért nem volt túl fájdalmas megbarátkozni a gondolattal, hogy a Bundeswehr illetve a Luftwaffe lesz a jövőm. Ugyanakkor adott volt a kérdés: a Bundeswehr igényt tart majd rám?

A Luftwaffe MiG-29-ese Kecskeméten, az 1997-es NATO Express nemzetközi repülőnapon.

Az állomány túlnyomó részének profizmusa és elkötelezettsége, az egyesült kelet- és nyugatnémet katonai vezetés valamint a hatalmas nemzetközi érdeklődés a MiG-29-es képességei iránt, biztosította a típus túlélését és így az én jövőmet is. Persze ehhez nekem is hozzá kellett adnom a magamét és új dolgokat tanulnom, méghozzá nagyon gyorsan.

- Milyen követelmények voltak a volt keletnémet pilótákkal szemben?

- Alapvetően két dolog kellett ahhoz, hogy valaki átkerüljön. Elsősorban bizonyíthatóan semmilyen kapcsolatban nem lehetett a keletnémet állambiztonsági szervezettel (Stasi), másodsorban pedig a teljesítménye alapján. Azok a volt keletnémet tisztek, akiknek nehézséget jelentett elsajátítani az új rendszer filozófiáját, az angol nyelv használatát, az alap légiharc elemeket, az ICAO szabályok szerinti repülést, a rajparancsnoki követelményeket és az ezekhez hasonló dolgokat, azok előbb-utóbb kikerültek a rendszerből. Ez egy nagyon nehéz időszak volt, rengeteget kellett tanulnunk, hogy felzárkózzunk a nyugati kollégáinkhoz. Gondot okozott az angol nyelv napi használata, mert többségünk csak egy nagyon kezdetleges tudásra tett szert az iskolában. A repülésben használt angol alapos ismerete és az, hogy angol nyelven tudjunk eligazításokat tartani, előfeltétele volt annak, hogy a Bundeswehr átvegyen bennünket. Ezért valamennyiünket nyelvi képzésre küldtek, hogy elérjük a pilótáknak előírt minimális szintet. Voltak, akiknél ez hosszabb időt igényelt, és ezért nehezen tudtak lépést tartani a kiképzési repülésekben. Ami engem illet, én 1990-től 2004-ig a 731. vadászrepülő századnál szolgáltam. A század feladata a német légtér védelme (készültségi szolgálat ellátása) volt, de többnyire, mint kiképzést támogató partner repült szerte Európában és a tengerentúlon. Részt vettünk a Szardínia szigetén, Decimomannuban tartott gyakorlatokon, a nagy amerikai és kanadai gyakorlatokon (Red Flag, Maple Flag) valamint olyan továbbképzésen, mint a TLP (Tactical Leadership Program). Kezdetben beosztott pilótaként repültem, majd egy olyan csoport tagja lettem, amely különféle műszaki kísérleteket végzett a MiG-29-eseken és más tesztprojektekben is részt vett. Repülésbiztonsági tanfolyamokat is végeztem, hogy bővítsem a jövőbeni lehetőségeimet.

- A kecskeméti beosztásra hogyan adódott lehetőség és mi volt a feladatod?

- Önkéntes alapon bárki jelentkezhetett rá. A magyar katonai vezetés 2002-ben keresett meg bennünket azzal, hogy folytassuk a német-magyar együttműködést. Ez egy német katonai tanácsadó csoport küldésével indult, azzal a szándékkal, hogy 2003-ban olyan szakemberek váltják majd fel, akik a repülés és a harcirányítás területén szakértők. Amikor 2002-ben megkérdezték, hogy érdekel-e a feladat, a német MiG-29-esek kivonása már látható volt. Ezért jó lehetőséget láttam a magyarországi beosztásban, mert így még három évig repülhettem és külföldön szolgálhattam. A feleségemnek sem kellett kétszer mondani és három csodálatos év elé néztünk Magyarországon.

Egy magyar Albatros hátsó ülésében, 2008 kora tavaszán.

A terv az volt, hogy egy irányítóval a veszprémi légi vezetési és irányítási központban és egy pilótával a kecskeméti repülőbázison létrehozzuk a német és a magyar légierő összekötő parancsnokságát. Az én feladatom az volt, hogy a volt keletnémet légierő átalakításánál szerzett tapasztalataimat átadjam és támogassam a kecskemétieket a NATO támasztotta feladatokban. Tárgyalásokat folytattunk a Hungarocontrollal és a katonai vezetéssel a légtérszerkezettel kapcsolatban, továbbá olyan feladatok is voltak, mint a vonatkozó NATO dokumentáció műveleti-harcászati szinten történő bevezetése, a légi utántöltés bevezetésének támogatása, vagy a MiG-29-es hajózók túlélő öltözékének beszerzése. Ezek a német MiG-29-eseken használt öltözékek a norvégiai NATO Air Meet (NAM) gyakorlaton résztvevőkre vonatkozó minimum feltételek miatt kellettek, de végül nem jött össze a részvétel. Ez a gyakorlat más volt, mint az előző, törökországi NAM, ahol ott voltak a kecskemétiek. A feladatok 60 százaléka éjszakai és tenger feletti volt és a NAM tervezői nem változtattak a terveken csak azért, hogy a MiG-29-esek részt vehessenek a gyakorlaton. A gyakorlat szempontjából ez teljesen érthető volt. A MiG-29-es korlátai a komplexebb éjszakai feladatoknál, a speciális öltözékek hiánya – ezek még nem érkeztek meg Németországból – és a pilótáknak a gyakorlat elvárásaival összevetett kiképzettségi szintje végül oda vezetett, hogy a magyarok részvételét törölték.

Tanácsadóként a magyar kontingenssel tartottam Konyába, a törökországi NATO Air Meet-re és a lengyelországi éleslövészetre is. A magyar és német parancsnoki találkozókon előadásokat tartottam az összekötő parancsnokság munkájáról, és némi kitérőt is tettem azzal, hogy találkoztam a győri légvédelmi rakétásokkal, hogy segítsek koordinálni a jövőbeni német-magyar kapcsolatokat a légvédelem területén. Jürgen Erbeck ezredessel, a német katonai attaséval, volt Phantom és Tornado pilótával, és nagyszerű támogatómmal a magyarországi éveim alatt, mi koordináltuk és segítettük adminisztratív szinten a német Tornadók kecskeméti áttelepüléseit.

Bár ezek a feladatok rengeteg időt igényeltek, a fókuszban a magyar MiG-29-es és L-39-es hajózók felzárkóztatása volt a nyugati vadászrepülő standardokhoz. Az sajnos balszerencsés helyzet volt számomra, hogy az üzemképes MiG-eket többnyire a készültségi szolgálatot ellátó pilóták használták a jártasságuk fenntartására. Ez lényegében a nullára csökkentette a lehetőségemet, hogy a MiG-29-esen repüljek. A légcsavaros és sugárhajtású gépeken repült nagyjából 2500 órámból körülbelül 1480-at repültem a MiG-29-esen, ezt szerettem volna Kecskeméten 1500-ra kerekíteni, de sajnos nem volt rá mód. A négy év alatt három órát repültem a típuson.

A kiképzési repüléseken ellenfelek, most kísérők. Búcsúrepülés JAS 39-esek és egy MiG-29-es kíséretében.

Az L-39-esen oktató pilótaként repültem, a fiatalokat tanítottam a különböző légiharc-eljárásokra az azonos és az eltérő típusú gépek között. Az utóbbi remek lehetőség volt arra, hogy célt repüljünk a MiG-29-eseknek, egészen a 4-4 elleni felállásig. A MiG-29-es erősségeinek és gyengeségeinek ismeretében néhány feladat egész jó eredménnyel végződött még egy olyan nagyszerű gép ellen is, mint a 29-es. Később, ahogy megjelentek a Gripenek, a pilóták képzéséhez és gyakorlásához szintén célt repültünk az L-39-esekkel. Olyan feladatunk is volt, amikor a bánkúti radar kalibrálásához repültünk. Ezekben a feladatokban az volt a kihívás, hogy a kalibrálás miatt a paramétereket nagyon pontosan kellett tartani. Végül, de nem utolsósorban azoknak a feladatoknak a koordinálásában is részt vettem, amely a magyar készültségi szolgálat és a veszprémi légi irányítási és vezetési központ NATO harckészültségi ellenőrzését szolgálta. Ezeken a feladatokon én repültem a célt.

Elméletileg hétfőtől péntekig, minden nap volt repülés. A gyakorlatban ez nem mindig jött össze a rendelkezésre álló repülőgépek vagy az üzemanyag hiánya vagy az időjárás miatt. Ez nem volt kirívó, az ilyen gyakran előfordult más alakulatnál is. Amikor minden rendben volt, a nap a reggeli eligazítással kezdődött, amely ekkor már hasonló volt a nyugati repülőszázadoknál tartott eligazításhoz. Ez és a repülés utáni eligazítás nagyon fontos részei a feladatnak, hiszen nem csak értékeltük a résztvevők teljesítményét, hanem bevezettük a NATO standard szerinti alapos eligazításokat. Nagy hangsúlyt fektettem ezekre az elemekre, hogy a magyar pilóták megismerjék a NATO standardokat és ezzel is felkészüljenek az olyan kihívásokra, amelyek a nagy gyakorlatokon való részvétellel járnak.

Jürgen Erbeck ezredessel, a német katonai attaséval.

Természetesen a másik fontos rész a két, három vagy négy gép harci alkalmazásának gyakorlása volt annak érdekében, hogy a résztvevők a saját (kék) vagy ellenséges (vörös) oldalon repülve elérjék az adott feladat legfontosabb célját. Ezen felül azokkal a pilótákkal is repültem a gyakoroltatásuk céljából, akik a Gripenre vagy a kanadai NFTC oktatói beosztásra voltak kijelölve. A vicc az, hogy a magyar L-39-esek ugyanazok a gépek voltak, amelyekkel 1982-ben elkezdtem a pályafutásomat a keletnémet légierőnél. Szerettem az Albatrost az egyszerűsége és a megbízhatósága miatt. Szerencse volt, hogy ugyanazzal a típussal fejeztem be a repülő pályafutásomat, mint amivel annak idején elkezdtem.

- Mennyi időt töltöttél Magyarországon?

- Négy évet. 2004 áprilisában érkeztem és 2008 áprilisában fejeztem be. Eredetileg három évre jöttem, de 2005-ben a repüléseimet leállították. A német vezetés ugyanis rájött, hogy a két ország között nincs aláírva olyan megállapodás, amely az összekötő parancsnokság tagjainak magyarországi foglalkoztatását szabályozza. A megállapodás véglegesítése közel egy évet vett igénybe és 2006 elejétől kezdve újra repülhettem. Ettől függetlenül az L-39-esen 350 órát repülhettem plusz a már említett három órát a MiG-29-esen.

A búcsúrepülés résztvevői

Amellett, hogy sok emlékezetes repülésem volt Magyarországon, különleges lehetőséget is kaptam. A magyar katonai vezetés háromszor engedélyezte, hogy elvigyem magammal a katonai attasénkat, Erbeck ezredest. Különleges dolog volt: két német pilóta egy magyar gépben, a magyar légtérben repült. E három repülés közül az utolsó volt a legemlékezetesebb. Ez volt az utolsó repülésem Magyarországon és egyben ez volt vadászrepülő pályafutásom utolsó repülése is. A búcsúrepülésre két Albatrost terveztünk be. A vezérgépben én ültem Erbeck ezredessel, a másik gépben Gróf Gergely és dr. Toperczer István, aki a repülést fotózta. Két Gripen és egy MiG-29-es szintén csatlakozott hozzánk és így repültük körbe az országot, elköszönve Pápától és Szolnoktól is. A végén két, négygépes áthúzást hajtottunk végre, majd leszálltam – immár utoljára. Hatalmas köszönettel tartozom magyar barátaimnak, hogy magától értetődőnek tartották és támogatták ezt a számomra sokat jelentő lehetőséget. Külön köszönöm Toperczer doktornak, hogy kamerájával megörökítette a legfontosabb pillanatokat.

A Gripen pilóták épületénél Ron ajándéka emlékeztet a Kecskeméten eltöltött évekre. 

Németországba 2008 áprilisában tértem vissza, ahol a következő hat évet Uedemben, a légi műveleti központban (CAOC) töltöttem, mint ügyeletes irányító. Következő beosztásom 2014-ben Ramsteinbe, a NATO légierők központi parancsnokságára (NATO HQ Allied Air Command) szólított. Azóta is ott dolgozom és, ha minden a terveim szerint alakul, akkor innen megyek majd nyugdíjba 2024 márciusában.

 * * *

Fotó: dr. Toperczer István, Szórád Tamás. A cikk nyomtatott változata az Aeromagazin 2021. márciusi számában jelent meg.

A Magyar Honvédség részére beszerzett H145M könnyű helikopterek üzemeltetésének első hónapjairól egy évvel ezelőtt ültünk le beszélgetni az MH 86. Szolnok Helikopter Bázison. Azóta túl vagyunk a típus üzemeltetésének első teljes évén, amelyben nemcsak a beérkezett gépek, az átképzett hajózók és repülőműszakiak száma gyarapodott, hanem a tapasztalat is.

Amikor tavaly februárban a helikopterbázisra látogattunk és az első hónapokról valamint a 2020-as év terveiről kérdeztük a típusra átképzett első két hajózót illetve a repülőműszaki zászlóalj H145M üzemeltetésért felelős századparancsnokát, a koronavírus-járvány már fenyegető közelségben volt, de még nem lehetett tudni, hogy milyen hatással lesz az új típus üzemeltetésére és mennyire hátráltatja majd a kiképzést. Ma már tudjuk, hogy jelentősen egyiket sem befolyásolta. Kezdjük a repülőműszakiakkal, hiszen a repülésben nincs az az ambiciózus terv, ami nélkülük megvalósulhatna.

- Repülőműszaki szinten nagyjából sikerült megvalósítani, amit egy évvel ezelőtt terveztünk, azaz sikerült a karbantartásokat megalapozni és most már a 12 havi illetve a 400 repült óra utáni időszakos munkákat végezzük – mondta Bagi Tamás őrnagy, a típuson dolgozó repülőműszakiak parancsnoka. - A mai napig 16 gép érkezett meg, két gépet március közepe-vége felé várunk, illetve még kettőt a második félévben. (Megjegyzés: március 25-én a két tűztámogató változatú gép megérkezett Szolnokra. SZT) Ami kihívás volt, az a tárolás és magának a gépnek a kezelése, mert az orosz típushoz szoktunk. Az mindent elbírt, ennél más a helyzet. Nem számítottunk rá, hogy az időjárás változásaira ennyire érzékeny lesz a régi típushoz képest. A párás időt nehezen viseli, és a sok elektronika miatt megérzi a gép, ha nem szellőzik a tároló hely. Az új hangárkomplexum felépüléséig a gépek tárolását úgy oldottuk meg, hogy a felállított MT-2-es sátrakba telepítettük a karbantartáshoz szükséges eszközöket. Ezekben a sátorhangárokban végezzük a napi üzemeltetéshez használt gépek ellenőrzését. Ezek a heti ellenőrzéseket, a lapátellenőrzéseket illetve a repülés előtti-utáni ellenőrzéseket (line maintenance) jelentik. A nagyobb munkákat a felújított bázishangárban végezzük, ott hajtjuk végre az időszakos munkákat, és a mélyebb hibajavításokat. Ott vannak a műhelyeink is, ahol a műszeres, számítógépes ellenőrzéseket is elvégezhetjük. A németek részéről a helyszíni műszaki támogatás december 15-én megszűnt, azóta önállóan dolgozunk. Igyekeztünk kihasználni a velük töltött időt, az első 400 órás karbantartást, ami egy nagyobb munka, még közösen csináltuk. Ez a gép repült egyébként a legtöbbet, már 500 óra felett jár.

A repülőműszakiak hétfőtől csütörtökig két műszakban dolgoznak, és a repülések folyamatos kiszolgálásával párhuzamosan a következő hét igényeit dolgozzák fel. Péntekre a gépek ellenőrzése, tisztítása marad és felkészítésük a következő hétre. Ebben a folyamatos légialkalmasság fenntartásával foglalkozó csoport (CAMO) van nagy segítségükre, amely egy hónappal a H145M-ek érkezése előtt állt fel.

- Mi, műszakiak a munkára tudunk összpontosítani, nem kell azzal foglalkoznunk, hogy mikor melyik gépen tervezzük be a karbantartást, mert sokat segítenek azzal, hogy ezt ők pontosan tudják. Gyakorlatilag kiírják nekünk, hogy melyik gépet kell reptetni, melyiken kell műszaki munkát végezni. Az energiánkat nem veszi el az, hogy a tervezéssel foglalkozzunk, mert ezt ők leveszik a vállunkról. Bemegyünk, megnézzük, hogy aznap azon a gépen mit kell csinálni és azt végrehajtjuk – mondta Bagi őrnagy.

Ismert, hogy a H145M-ek három változatban repülnek majd: szállító, kutató-mentő illetve tűztámogató konfigurációban. Amire az átkonfigurálás szempontjából a hajózók részéről egyelőre igény van, az ülések ki- és beszerelése, kereső fényszóró vagy csörlő fel- és leszerelése. Utóbbit elsősorban az indokolja, hogy megkezdődött a helikoptervezetőkkel közös felkészülés a kutató-mentő feladatokra. Ezeket a berendezéseket a sátorhangárokban szerelik fel illetve le, csak ezért nem kell a gépet a bázishangárba vontatni. A tűztámogató változat első példányai tavaly december elején érkeztek Szolnokra, egyelőre a rendszerbe vezetik be a gépeket. A repülőműszakiak HForce képzése még hátra van, a koronavírus-járvány miatt tolódott, de még a tavasszal sor kerül rá. A B1-es (sárkány-hajtómű) és B2-es (avionika) tanfolyamok 5-5 csoport, összesen 80 fő németországi képzésével befejeződtek, a magyar hatóság által előírt OJT (On Job Training, a típus ismeretének munka közbeni elsajátítása) folyamatos. Amíg itt voltak a németek, ők felügyelték ezt a fázist, most pedig az általuk kiképzettek felügyelik a típusra újonnan beáramló repülőműszakiak képzését. Időnként kisebb, rövidebb, a fedélzeti rendszerekkel összefüggő képzésekre is van igény, részben a hajózókkal közösen. Repülőműszaki részről már nincs átjárás a H145M és a korábbi orosz típusok között, aki ide kerül, az itt is marad. Egyébként is akkora a leterheltség, akkora igény van a gépekre, hogy nincs is lehetőség arra, hogy egy műszaki más típuson is dolgozzon.

A pilóták 2020-as kiképzési tervében minimális csúszást okozott a járvány. Az előírt korlátozások betartásával itthon és Németországban is folytatni tudták a képzést, a német féllel a közös a munka idén folytatódik. A csoportok a tervezettek szerint mennek, és van, aki már továbbképzésre megy vissza Németországba. Mindent összevetve, óriásit sikerült lépni egy év alatt, hiszen a hajózók úgy indultak neki 2020-nak, hogy volt két kiképzett helikoptervezető és a 2019 novemberében megérkezett két gép. Innen eljutottak odáig, hogy 2020 végétől 16 helikopteren folytathatták feladataikat. Közben kidolgozták és a megszerzett tapasztalatok alapján módosították a kiképzési kézikönyvet és elkezdték a saját állomány itthoni képzését.

Az Airbus részéről az év közepéig egy nagy tapasztalatú pilóta segíti a munkát Szolnokon. Bár civilként dolgozik, katonai múltja segíti abban, hogy megértse, mire van szüksége a honvédségi helikoptervezetőknek. A hajózók rövid, néhány napos képzéseken is részt vettek már, például a navigációs berendezésekkel vagy a kamerarendszerrel kapcsolatban. Utóbbi online módszerrel zajlott, a résztvevők a szolnoki tanteremből irányították a Kanadában lévő kamerát és az oktató szintén Kanadában volt. A következő jelentős előrelépés a HForce fegyverrendszerrel való ismerkedés lesz a nyáron. Júniustól folyamatosan érkeznek a német oktatók és velük kezdik a szolnokiak az elméleti, majd a lövészetekkel járó gyakorlati felkészülést.

A H145M kiképzési repüléseket alapvetően hétfőtől csütörtökig szervezik, naponta két váltással reggeltől estig repülnek a gépek. A pénteki nap általában arról szól, hogy felkészülnek a következő hétre, az oktatók feldolgozzák az újdonságokat, tapasztalatokat és továbbadják a többieknek. Erre épülnek az egyéb feladatok, ami ma még elsősorban szállítást és a határ menti repüléseket jelent. A szállítási feladatok között bel- és külföldi, jó és bonyolult idős egyaránt volt, sőt NVG-vel végrehajtott szállítás is. Az éjjellátó használatát külső leszállóhelyen is gyakorolják. Erre a célra a honvédség lőterei tökéletesen megfelelnek, ahol egy kijelölt területen hajtanak végre NVG-s le- és felszállásokat. Ez egyébként az egyik legbonyolultabb része a képzésnek. A végső cél az, hogy a nappali feladatokat éjszaka, NVG-vel is végre tudják hajtani. További feladat a kiépített határszakasznak a felderítőkkel közösen végrehajtott ellenőrzése. Ez alapvetően vizuálisan történik, de mivel már vannak kiképzett emberek a szenzorrendszer használatára, így annak kameráit is bevonhatják a felderítésbe. A kutató-mentő szolgálat ellátására való felkészülés várhatóan párhuzamosan történik majd a jelenlegi rendszerrel és a továbbiakról a tapasztalatok alapján döntenek.

A mindennapokkal kapcsolatban a pilóták szintén elismerően szóltak a műszakiakkal való együttműködésről. - Mi pilóták szinte nem tudunk olyat kérni, amit ne teljesítenének. Annak ellenére, hogy egy bonyolult rendszeren keresztül kell adminisztrálni, az van, hogy bejön egy feladat, mi elmondjuk, hogy mire van szükségünk és ők megcsinálják. Nagyon jó az együttműködés, amit megkönnyít, hogy van egy tervező és egy végrehajtó rész. Az elmúlt egy év erről is szólt, meg kellett szokni nekünk is, hogy hogyan megy a tervezés. Kialakítottuk mi is azt a hálózatot, amin előre tudunk tervezni, megadjuk az igényeket, hogy mikor, melyik napon, mennyi gépet, milyen felszereltséggel szeretnénk. Az igény átmegy a CAMO-n, ők megnézik, hogy melyik gépet tudják biztosítani, ez átmegy a műszaki csapathoz, és a végén ott áll az a helikopter, amit mi igényeltünk – fogalmaztak a helikoptervezetők.

A H145M üzemeltetés mögött most már négy évszakos tapasztalat van. A tavaszi és őszi időszak extra kihívást nem tartogatott, a nyári melegnek sem volt különösebb hatása és a fedélzeti légkondicionáló bizony jó szolgálatot tett a forró napokon. Az első megmérettetés az volt, amikor az igazi téli időjárás bejött, ugyanis a típuson nincsen jégtelenítő rendszer. A korábbi gépeken volt, ezért a H145M-en ezzel komolyabban kell foglalkozni és a felkészülés során figyelembe kell venni. A jegesedés veszélyével járó időjárás elkerülése érdekében szorosan összedolgoznak a meteorológusokkal illetve a külföldi oktató kolléga is segít, hogy ezt mások hogyan oldják meg, hogyan készülnek fel rá. Ez egy érdekes helyzet, hiszen a helikopter műszerezettsége teljes műszeres (IFR) repülést tesz lehetővé, ugyanakkor a jegesedési körülményekre ügyelni kell.

Arra a kérdésre, hogy mennyi idő után érzi otthon magát a típuson egy egyébként tapasztalt pilóta, többféle válasz létezik. - Ha repült időhöz kötjük, én úgy voltam vele, hogy 20 óra körül kezdtem érezni, 50 óra körül voltam úgy, hogy most már magabiztosabban megy, és 100 óra körül kezdtük el próbálgatni azt, hogy a gép mire képes egyébként – mondta Simon Zsolt alezredes, aki Dajka Attila őrnaggyal elsőként kapott átképzést a H145M-re. - Persze sokat repülünk manuálisan, de használom a robotpilótát, a navigációs rendszert és mivel minden mindennel összefügg, én azt mondom, hogy 100 óra kell, hogy továbblépjünk.

Dajka Attila őrnagy - a típuson eddig legtöbbet, 400 órát repült helikoptervezető - véleménye az, hogy annak valamivel könnyebb a dolga, akinek már van könnyű helikopteres tapasztalata. Annak se jelenthet gondot, aki a közepes szállítóhelikopterről kerül át a H145M-re, de előny lehet az AS350-es tapasztalat. Mások a mozdulatok, paraméterek, határértékek, fejben át kell állni egy más gondolkodásra. Ráadásul tovább lehet bontani a dolgot, hiszen a reptechnika csak az egyik fele az átállásnak. A másik a fedélzeti rendszerek bonyolultsága. A szolnokiakat oktató francia pilótának nagy tapasztalata van, mégis a mai napig előfordul, hogy olyan újabb dologgal találkozik, hogy inkább elolvassa az üzemeltetési utasítást. Ráadásul ott vannak a kiegészítő berendezések, amelyek üzemeltetése szerteágazó. Csak a szenzortoronynak három kamerája van, hat üzemmóddal. Külön szakma úgy működtetni, hogy az azzal készült videofelvétel értékelhető legyen. Ráadásul a németek sem tudnak mindent elmondani a rendelkezésre álló idő alatt. Olyan titkok vannak még ebben a helikopterben, amelyeket az üzemeltetési utasítások állandó tanulmányozása és a rendszerek használata közben ismernek meg a hajózók. Rendszeres szimulátoros gyakorlás ugyan nincs előírva, de Németországban van lehetőség gyakorolni. Volt már, aki visszament – például az NVG képzés miatt – szimulátorozni, és frissítő jelleggel is terveznek erre az évre szimulátoros képzést, hiszen a berendezés lehetővé teszi, hogy biztonságos körülmények között gyakorlatilag bármilyen vészhelyzetet kipróbáljanak.

Ahogy az tavaly is elhangzott, a honvédség kétfős személyzettel tervezi használni a típust. Két fő repül akkor is, ha a feladat fedélzeti rendszerkezelő jelenlétét igényli, ami a H145M esetében a csörlést illetve a bal első ülésből a kereső fényszóró, a szenzortorony és az egyéb rendszerek kezelését jelenti, aládolgozva a pilótának. A fedélzeti rendszerkezelőknek rádiólevelező vizsgájuk is van, így a kommunikációban is tudnak segíteni. Ez könnyű helikopterről lévén szó a kutató-mentő feladatoknál előnyös, mert nem kell plusz ember. A fedélzeti rendszerkezelőket a Mi-8/17-es szállítóhelikopterek fedélzeti technikusai közül választották ki, képzésük Németországban volt. A németek a pilótával együtt képzik a fedélzeti rendszerkezelőket, egy személyzetként kezelve őket. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a képzés során négy fő van a helikopter fedélzetén, és elöl-hátul egyaránt oktatás zajlik: a pilótaoktató a helikoptervezetőt, a csörlőkezelő-oktató pedig a rendszerkezelőt oktatja. Az oktatók arra kíváncsiak, hogy a végén a két fő hogyan működik együtt. Jelenleg négy rendszerkezelőnek átképzett fedélzeti technikus van, ők szakszolgálati engedéllyel rendelkeznek, önállóan csőrölhetnek. Ez az átképzés a jelenlegi fedélzeti technikusoknak egy lehetőség lesz arra, hogy a jövőben a H145M-en folytassák pályafutásukat. (A 2023-tól beérkező H225M-ek is igényelnek majd fedélzeti technikusokat / rendszerkezelőket, várhatóan még nagyobb létszámban.)

Összefoglalva: a H145M üzemeltetés első éve a tapasztalatgyűjtésről szólt egy olyan összetett helikoptertípussal, amelyhez hasonlót a honvédség még nem üzemeltetett. Remélhetőleg, amikor egy év múlva ismét leülünk egy összegzésre, a kutatás-mentéssel illetve a HForce fegyverrendszerrel kapcsolatos előrelépés érdekességeiről is beszámolhatunk majd.

 * * *

Fotó: MH 86. Szolnok Helikopter Bázis, Udvarhelyi Teréz, Szórád Tamás. A cikk nyomtatott változata az Aeromagazin 2021. márciusi számában jelent meg.

A kecskeméti nyílt napok és repülőnapok sorában az 1990-es, 1997-es, 1998-as, 2000-es, 2003-as, 2006-os, 2007-es, 2008-as és 2010-es visszatekintés után az utolsóhoz érkeztem (számomra a 2013-as kimaradt). A 2005-ös nemzetközi repülőnapot augusztus 6-7-én rendezték meg az 59. Szentgyörgyi Dezső Repülőbázison.

A Royal Air Force Jaguar GR 3-asa csak a statikus bemutatón, az egyik könnyűszerkezetes hangárban volt látható. A RAF 2007-ig repülte a Jaguart.

A házigazdák 06-os MiG-29-esét vontatják a zónában. A Wright-fivérek óta tudjuk, hogy repülőgép és kerékpár jól megfér egymás mellett.

A görög légierő tűzoltásra és tengeri mentésre egyaránt használt Canadair CL-415-öse szokatlan formájával és színével egyaránt feldobta a statikus sort.

Biztos, ami biztos. A Hawk fülketetejének zárására a britek egy régóta bevált megoldást választottak.

A magyar An-26-os mellé a malackai (Malacky-Kuchyna) szállítórepülők L-410-ese került, amelyből légifotós / térképész és VIP változatot is üzemeltetnek a szlovákok.

A 410-essel szemben a francia légierő dijoni 2/2-es vadászrepülő ezredének két századától, a Sirálytól és a Kaszáló Haláltól érkezett Mirage 2000-esek kaptak helyet.

Szerbia-Montenegró MiG-21-ese. Az államszövetség 2006-os felbomlása után a 21-es Szerbiában maradt.

2005 nyarán a 6196-os aranyosgyéresi (Campia Turzii) LanceR C (MiG-21MF) képviselte a román vadászokat külföldön, így Kecskeméten is. Az izraeli segítséggel modernizált román 21-esek két évvel később már Baltic Air Policing missziót teljesítettek Litvániában.

A Fortele Aerienne Romane An-26-osa érkezik, fedélzetén a MiG-21-est kiszolgáló műszakiakkal.

F-16C az avianói 555. vadászrepülő századtól. 2005 tavaszán mindkét avianói század megfordult Kecskeméten és akkor még úgy tűnt, hogy rendszeresek lesznek a századszinten tervezett közös gyakorlatok.

Az 555-ösök lobogója két F-16-os közé feszítve. A századjelvényt ebben a formában a hetvenes és nyolcvanas években használták. Amerikában az ötcentest nevezik nickelnek és mivel a század számában három 5-ös is van, adott volt a Triple Nickel elnevezés.

Magyar An-26-osok áthúzása géppárban. Az Ancsák 2004 októberétől már Kecskeméthez tartoztak, de csak 2005 decemberében települtek át végleg Szolnokról.

Kontraszt. A német tervezésű, Rotax-motoros ultrakönnyű gépet, a Flight Design CTSW-t a Luftwaffe F-4F Phantom II-ese mellé állították.

A német Phantom orrfutóját a pilóták a magyar műszakiak segítségével igyekeznek egyenesbe állítani.

A napsütésben a Török Csillagok (Türk Yildizlari) egyik ex-holland NF-5A gépe gurul a felszálláshoz.

Ritka pillanat: Szu-22-es egy magyar repülőbázison. A lengyel légierő swidwini 21. harcászati repülőbázisának tigrismintás vadászbombázója gurul a központi zónában. (A 2006-os nyílt napon a lengyel Szuhojok ismét láthatóak voltak Kecskeméten, amikor egy olasz repülőnapról hazafelé tartva üzemanyagért szálltak le az alföldi repülőtéren.)

Tornado söpör végig a futópályán. Júniusban már jártak Kecskeméten az F3-asok - akkor a Dragon Nest gyakorlatra érkeztek - majd augusztusban a repülőnapra is eljöttek. A Tornado vadász változatának utolsó üzemeltetője a skóciai RAF Leucharson települő 43 (F) század volt, amely 1989 ősze és 2009 nyara között repülte a típust.

Egy fotó a bázison kívülről, a hétvégét megelőző napról. A kétüléses 29-es emelkedik egy véletlen fékernyőnyitást követően.

A kecskeméti üzemanyagosok a szlovákok szliácsi (Sliac) 1. századának MiG-29-esét tankolják a szállítórepülők zónájában.

A Jak-11 cseh gyártású Let C-11 változata. A gép azóta egyszínű, zöld festéssel repül.

A cseh Aero Vodochody által kifejleszetett Ae-270 Ibis sivít a kecskeméti gurulóúton. Az egy hajtóműves, légcsavaros-gázturbinás kategóriában a Pilatus PC-12-es mellett mindig is nehéz volt érvényesülni, és ez az Ibisnek sem sikerült.

A Saab Technical Support kocsija. Remek spotter járgány lehetne.

A holland légierő bemutatógépét kiszolgáló műszakiak kocsija, a demó F-16-oson akkoriban használt festésmintával megegyező színekben.

Égszínkék pajzs, napkorong és a szárnyas csikó. Az L-39-es kiképzőszázad (később 3. Felderítő és Kiképző Század), a Szárnyas Csikó jelvényét hivatalosan nem rendszeresítették és 10 éves működés után, 2004-ben a század is megszűnt.

A 2005-ös kecskeméti repülőnap egyik legjobb bemutatója a földön zajlott és a műszakiaknak volt köszönhető. A 15-ös oldalszámú MiG-29-es itt a futóműveit húzza be, de a szárnymechanizáció működését is láthatták a nézők. A 15-ös 2008-ban, egy behúzott futóval végrehajtott leszállás után lett selejt, szerencsére pilótája sikeresen katapultált.

* * *

Fotó: Szórád Tamás