Az észak-olasz kisváros, Aviano közvetlenül a Dolomitok lábánál fekszik, Udinétől nyugatra. A város melletti légibázis 1999-ben került a híradások élére, mivel központi bázisa volt az Allied Force műveletnek. Napjainkban az USAFE 31. ezredének két százada, az 555. Triple Nickels és az 510. Buzzards települ Avianóban.

2008 őszének egyik ködös napján az előbbieknél tettünk látogatást. Egy Aviano méretű légibázist bejárni persze nem elég egy nap, de arra jó, hogy némi betekintést nyerjünk egy F-16-os század életébe.

Az Aviano légibázis méretei akkor érzékelhetőek leginkább, ha a Piancavallóba vezető kanyargós hegyi úton megállunk és letekintünk. A légibázison folyó tevékenység ma közel 8500 embert érint, beleértve a katonákat, családtagjaikat, a szerződéses civileket és az olasz alkalmazottakat. A bázis bővítése a közelmúltban fejeződött be. Lakóépületek, szórakoztató- és sportközpontok, éttermek, iskolák, és sportpályák épültek valamint egy kórház és egy kápolna. A bázison kívül, Avianóban is található egy lakónegyed, a családok többsége ott vagy a környéken él. Az épületek tervezésekor arra törekedtek, hogy azok magukon viseljék a mediterrán jelleget. A kivitelezést a haditengerészet mérnökei felügyelték. Azért ők, mert a mediterrán régióban a Navy végzi az ilyen jellegű feladatokat. 

A bázist a mindenhol jelenlévő golyóálló mellényes, fegyveres őrségen kívül többszörös megfigyelő- és kerítésrendszer védi. Október első napjának ködös, szürke időjárása sajátos hangulatot ad a helynek. Természetes fény is van már, de azért mindenhol világítanak még a lámpák, fényszórók. Sajnos a festői hátteret nyújtó hegyek körvonalai most csak sejlenek a ködben. A korai időpont ellenére a bázis már él, és, hogy nem mi vagyunk az igazi korán kelők, azt a füvön sportoló katonák, a jelentős autóforgalom és persze a hajtóművek sivítása jelzi. 

Nincs is sok idő hátra a reggeli felszállásokig ezért irány az Ötcentesek, vagyis az 555. Triple Nickels század épülete. (Az amerikai szlengben az ötcentest nevezik nickel-nek, innen ered a század neve.)A félköríves, bunkerszerű épület szűk folyosóin az elődök fotói díszítik a falakat. Az Ötcenteseknél repült valaha a legendás Robin Olds és a vietnami háborúban ismertté vált Chuck DeBellevue is. A falak egy része zöld, ez a század hivatalos színe. A jelmondatuk is eszerint született: „Once Green, Always Green”.

A központi helyiségben nagy a jövés-menés, még átveszik a feladatok egyes részleteit. Egy fiatal vadászpilótához, 8-Ball-hoz csatlakozunk, elkísérjük a beöltözéshez, majd az eligazításra és végül ki a gépéhez. Az öltözőben a szekrények és a fal közötti keskeny folyosó a beöltözéshez még éppen elég. A fiatal százados felveszi a g-ruhát, magára veszi a mentőmellénnyel egybeépített törzshevedert és leemeli sisakját a polcról. Ezzel az öltözésnek vége is, a felsőtestet takaró g-mellény és a túlélőmellény a mai feladathoz nem kell.

Az eligazítóban már ott a többi pilóta, van, akinek még kezében van a reggeli kifli. Mindannyian elvégeznek egy kis papírmunkát az operatív pultnál. A pult mögött áll a század három rangidős tisztje (Top Three) közül az egyik, éppen az eligazítás végénél tart. A fali kijelzőkön számok, adatok, információk mindenfelé. A washingtoni, a greenwichi és a helyi idő mellett, két nagy kivetítőn a bevetésekkel kapcsolatos információk vannak táblázatba szerkesztve. Itt olvasható többek között a felszállások tervezett száma, a feladat jellege, a hívójelek, továbbá a hajózó, a repülőgép, és a használatos légtér adatai.

A pilóták a meteorológus jelentését figyelik. A kivetítő vált, most a saját és kitérő repülőterek meteorológiai adatai olvashatóak, Grossetóig illetve a horvátországi Puláig bezárólag. Tiszta szép idő csak Cerviában és Riminiben van. A pult mögött álló tiszt IFR-nek minősíti a többi repülőteret, majd további mondataiba beszúr egy-egy kérdést. A megkérdezett pilóta válaszának pillanatnyi késedelem nélkül kell érkeznie. Ezután a hajózók magukhoz vesznek egy vászontasakot, majd a fedélzeti dokumentáció táskájával és a sisakzsákkal a kezükben kisétálnak a gépekhez. 

Az egyik előtéren négy F-16C áll, mind a Block 40-es szériából. Háromnak nyitva a kabinteteje, ezekkel repülni fognak. A negyedik a zászlóshajó, a 31. ezred (akkori) parancsnokának, Craig Franklin dandártábornoknak a gépe. Rajta takarók, ez a gép most nem repül. Kint a repülőgépeket előkészítő műszaki csapat várja a hajózókat. A földi szolgálatot teljesítők szinte kizárólag az éppen egy éve rendszeresített ruhát viselik. A világos árnyalatú, pixeles mintázatú ABU ruha (Airman Battle Uniform) a korábbi erdőmintás ruhát váltotta, és amint elegendő mennyiségben kerül legyártásra, a sötétzöld mintázatú elődje végleg eltűnik a földiek ruhatárából. A műszakiak láthatóságát élénkzöld, fényvisszaverő öv növeli.

8-Ball átnézi az F-16-os műszaki naplóját, majd a gépéhez megy. Mielőtt körbejárja a Vipert, a ruhán lógó vászontasakból előveszi, és helyére teszi a Head-Up Display és a kabin képernyőinek képét rögzítő kazettákat. A többi F-16-osnál is ugyanez a procedúra zajlik. Két gépen a szárny alatti póttartályok vannak függesztve, a szárnyvégeken lévő síneken pedig egy-egy gyakorló változatú AIM-120 AMRAAM rakéta (CATM-120). A jobb szárny alá egy adatrögzítő került, a bal szárny alá pedig a közelmúltban rendszeresített AIM-9X Sidewinder rakéta. A szívócsatornák jobb oldalán mindkét gépen egy-egy LANTIRN konténer van. 8-Ball gépén ma más függesztmény van. A szárnyvégeken élénk narancsszínű, szögvisszaverőket tartalmazó testek vannak, a szárny alatti külső tartókon ugyancsak egy adatrögzítő, valamint egy Sidewinder, az AIM-9M változat. A szárny ettől eltekintve tiszta, mert csak a törzs alatti póttartály van függesztve.

A hajózók felmásznak a kabinba (létrájuk természetesen zöld) és ott felveszik sisakjaikat. Egyikük standard HGU-55-öst visel, két pilóta sisakján viszont ott van a harcértéket nagyban növelő sisakdisplay, a JHMCS (Joint Helmet Mounted Cueing System). A hajtóműindítást követően zárulnak a kabintetők.
A repülőtéren persze nemcsak ezen az állóhelyen zajlik az élet. A futópálya túloldalán dübörgő hajtóművek jelzik, hogy a szomszédok is korán keltek. A szomszédok nem mások, mint az 510. Buzzards század, az Ölyvek. Ők lilában pompáznak, akárcsak jelmondatuk a beton sugárterelőkön: Buzzards Rule!

Időnként megremeg a levegő, ahogy a pályán egymás után indulnak a géppárok, majd előttünk is indulnak a gépek. A pilóták a tisztelgő műszakiak előtt fordulnak ki az állóhelyről. A gurulóutakon azonban nemcsak az F-16-osok közlekednek. Állig felfegyverzett utasaival a biztonsági szolgálat több páncélozott Humvee terepjárója is cirkál mindenfelé a bázison. Kék pick-up-ok, kisbuszok járnak fel-alá, műszakiakkal, hajózókkal, vagy a legkülönbözőbb rakománnyal. Egyes kocsikon a lökhárítóról láncokra függesztett zártszelvény lóg, benne mágnes. Az egyébként tiszta betonról ezzel szedik fel az esetleg ott maradt apró fémtárgyakat. Szemmel láthatóan kínosan ügyelnek a tisztaságra és ez az igényük a repülőgép-tervezési filozófiára is hatással volt. Másképpen fogalmazva: ha tisztán tartod a repteret, nem kell a repülőgépet bonyolultabbá tenni egy olyan berendezéssel, ami megakadályozza, hogy beszívja a szemetet.

Miután a felszálló gépek eltűntek a reggeli párában, visszatérünk a századépületbe. Itt, a központi helyiségből nyíló részlegben dolgozik a hajózók felszerelését karbantartó csoport, a század Life Support részlege. Ők ápolják és tartják karban a sisakokat, oxigénmaszkokat, g-ruhákat, mentő- és túlélőmellényeket, ruházatokat, mindent. Minden repülés előtt és után átnézik a felszereléseket és harmincnaponta egy alaposabb karbantartást is végeznek rajtuk. Műhelyük falán táblák lógnak, az egyik a túlélőmellény tartozékait mutatja, a másikra a pilóták óhajai vannak felírva. Van, aki új dzsekit szeretne, néhány hajózó pedig zöld bakancsra vágyik…

Az egyik törzsőrmester éppen egy oxigénmaszkkal van elfoglalva, a másik átitatott kendőbe teker egy oxigéncsövet. Mint mondják, a legtöbb munkát jelenleg a JHMCS adja nekik. A sisak homlokrészére szerelt sisakdisplay bal oldalán egy apró kamera rögzíti a pilóta által látott képet. A jobb oldalon lévő vetítő a hajózó jobb szeme elé, a leeresztett plexi belső felületére vetíti a repülési paramétereket és a céladatokat. A rendszer még csak nappal használható, de akár levegő-levegő üzemmódban, az AIM-9X-szel együttműködve, akár levegő-föld feladatnál nagyban segíti a célpont leküzdését. A sisakhoz mindenkinek személyre (pontosabban az orrára) szabott plexije van, mert nagyon fontos, hogy az leengedve, az oxigénmaszk orr-részénél jól zárjon. Így nem szivároghat be fény, ami zavarhatná a plexire vetített kép leolvasását. Ha mégis, akkor a Life Support-os fiúk szó szerint faragnak a plexin egy keveset. Munkájuk elismeréseképpen egy kis fatábla lóg a falon. A köszönő szavak alatt öt kis fémtábla, nevekkel. Az egyik O’Grady századosé, akinek története jól ismert, a másikon Hammer 34 felirat. Ez David Goldfein alezredes hívójele volt, gépét 1999. május 2-án lőtték le. A harmadikon Chesnutt +1 felirat áll, a másik két tábla üres és remélhetőleg ez így is marad!

A közel kétórás feladatról visszaérkező gépek leszállását már a 2006-ban átadott új toronyból kísérjük figyelemmel. Megépítésével feleslegessé vált a futópálya közvetlen közelében negyvenhárom éven keresztül használt régi torony, amelyet akadálynak minősítettek majd 2007 áprilisában lebontottak. Nyolc emelet magasból pazar kilátás nyílik a bázisra még a párás időben is. Amerre a szem ellát, fedezékek, állóhelyek vannak. Jól felmérhető, hogy a jelenlegi forgalom sokszorosát is elbírja a bázis. A gurulóút hálózatot egy újabb kerítés védi, oda már csak az jut be, akinek ott dolga van. A 05/23 irányú pályát egy újabb kerítés választja el az előterektől és a fedezékektől. A gyenge látásban érkező F-16-os géppárok közül az egyik átstartol. A géppár vezére egy „vendégművész”, a spangdahlemi 52. ezred egyik gépe. A toronyban vegyes, amerikai-olasz irányítószemélyzet dolgozik és egy hajózó, most éppen az 510-esektől. Ő a repülőszázadok, és az irányítók közötti koordinációs feladatokat látja el, asztalát monitorok veszik körbe.

Ugyancsak a monitorok uralják a torony melletti földszintes épületben a közelkörzeti irányítók munkatermét. Az elsötétített helyiségben nagy a csend, a hűtőventillátorok surrogása mellett csak csendes beszéd hallható. A toronyhoz hasonlóan itt is vegyes amerikai-olasz személyzet dolgozik, és irányít minden olyan repülőgépet, amely a bázis ötmérföldes körzetén kívül van. Azon belül a torony irányít. Rossz időben a RAPCON-nak nevezett (Radar Approach Control) szolgálat irányítói nemcsak az Avianóba érkező gépeknek, hanem a közeli Rivoltónak is biztosítják a radarbevezetést.

Az irányítókhoz hasonlóan az 555-ösök műszaki százada is új épületben kapott helyet, amely sokkal komfortosabb, mint például a hajózók bunkerszerű elhelyezése. A folyosó falán a sok emléktárgy és jelvény mellett egy bekeretezett idézet van, amely feladatukra, a biztonságos repülés kiszolgálására emlékezteti a repülőműszaki katonákat. A fiatal műszaki hadnagy nem kis büszkeséggel kalauzol végig bennünket birodalmán. A raktárakban, a praktikus tárolórendszerek között példás rend és tisztaság van. A hadnagy elmondása szerint nem sok minden van, amit itt, a századnál ne tudnának elvégezni, beleértve a hajtóműcserét is. Az épületben egyébként kevesen vannak, a műszak egy része ebédel, a többiek kint dolgoznak a gépeken. Az, hogy a bázis nagy és ezért sokan nem ismerik egymást, jól lemérhető abból, hogy például a műszaki századnál kísérőnk is bemutatkozik. A tiszteknek mindenesetre van respektje, a pihenőben lazán elterülő katonák azonnal felpattannak, amint élünkön a hadnaggyal belépünk.

A tízegynéhány délelőtti felszállás Avianóban meglehetősen csendes napnak számít. Azonban minél több helyre kapunk betekintést, annál inkább érezhető, hogy ritka nap az ilyen. Bárhonnan is nézzük, a történet végül is arról szól, hogy ezeket a közel húszéves F-16-osokat bármikor éles bevetésre lehessen vezényelni. Nyilvánvaló, hogy a pilóták folyamatos repültetése, a karbantartások elvégzése és általában a bázis üzemeltetése hatalmas összeget emészt fel, de ez a pénz a repülőgépek, és a hajózók harcértékének megőrzésére megy el. Azt a luxust az amerikaiak sem engedhetik meg maguknak, hogy a már kiképzett hajózó ne legyen bevethető, mert megkopott a jártassága, vagy azért mert gépét földre szegezi az alkatrészhiány vagy a fegyverrendszer hiányossága. Akár a hajózóknál, akár a műszaknál járunk, érezhetően büszkék arra, hogy egy ilyen közösség tagjai. A századok folyosói felérnek egy kisebb múzeummal, ahol a különböző eredményekért kapott trófeák láthatóak. Repülőnapi díjra nem hajtanak, Avianóban a Viperek harci alkalmazása a prioritás. A szerzett benyomások alapján könnyebb megérteni, hogy az avianói viperafészek miért szerepel előkelő helyen a tengerentúli szolgálatra készülő katonák kívánságlistáján, legyen az illető vadászpilóta, műszaki vagy bármely más területen szolgáló katona.

* * *

Fotó: Szórád Tamás