A zónától távol, zárt ajtók mögött zajlik a műszaki munka a kecskeméti repülőbázis Gripen hangárjában, a Repülőeszköz Javító Század birodalmában. A hangárról és az ott dolgozó repülőműszakiak feladatairól a közeljövőben lesz szó az Air Base blogon. 

Gripenek fedett pályán. A hangárba tolt gépek közül az egyiken a hajtómű, a másikon az orrfutó cseréjét készítik elő a műszakiak. 

A nyitott törzsféklapok alól kihúzott és gurítható keretre helyezett törzshátsórész belsejét gondosan megtisztítják. A kép bal szélén a hajtómű konzerválására szolgáló kocsi áll előkészítve.

Az orrfutócserés gépen az oldalszám elé ragasztott papírra nyomtatott felirat a folyamatban lévő munkára figyelmeztet: Az orrfutó hidraulika rendszere megbontva, ne engedd le a  repülőgépet!

Az új orrfutószár előkészítve hever a szállító-tároló ládán. Átszereléséhez, beépítéséhez számos segédanyagra (hézagolók, anti-korróziós anyag, ragasztó, stb.) van szükség, a műszaki egy lista alapján ezeket készíti elő, hogy kéznél legyenek. 

Átmenetileg orrfutó nélkül nyugszik az emelőkön a 39-es Gripen. Az orrkerék kormányzás vezérlő berendezéseit át kell építeni az új futószárra. Mivel a svédek sok helyen titáncsövet használnak, a vezérlő mechanizmust előzetes jelleggel fel kell helyezni a futószárra, hogy a csövek úgy álljanak ahogy kell, mert a titáncső nehezen áll ellen a feszítésnek, reped, törik. 

A hajtóműről a kondicionáló rendszert, az üzemanyagcsövet, az elektromos csatlakozásokat és a hajtóművezérlő számítógép csövét kell lekötni. Utána lehet leengedni a gépből, rákerül egy keretre, majd a hermetikus kapszulába és szállítható is Svédországba.  

Az egyetlen alkalom, amikor egy vadászgép kerekei a hangárban emelkednek el a talajtól az, amikor emelőkre kerül a gép.

***

Fotó: Szórád Tamás

A 2000. májusi múltidézést néhány kecskeméti fotóval zárom. A Milleniumi Repülőnap és Haditechnikai Bemutató előtt három héttel sajtótájékoztatót tartottak az MH 59. Szentgyörgyi Dezső Harcászati Repülőezrednél. A helyszínül szolgáló kék hangár előtt adódott némi fotózási lehetőség. 

A 19-es MiG-29-es a kék hangár előtt. A Nagyvasak ekkor még azzal a festésmintával repültek, amellyel 1993-ban Magyarországra érkeztek.

A 15-ös gép szintén a kék hangár előtt parkolt.

A szállítókocsin R-27-es és R-73-as súlymakettek pihennek. 

A 11-es MiG félig csupasz hajtóművekkel.

A nyitóképen látható gép egy másik szögből fotózva. Mögötte, a festőhangárban még egy 29-es áll.

Vári Gyula és Besenyei Péter. Ismert és elismert nevek a katonai bemutatórepülés és a profi műrepülés világából.

Ez is Szuhoj, ha nem is katonai. Veres Zoltán Szu-26-osával húz át a hangár előtt.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

2000 tavaszán a USS Dwight D. Eisenhower repülőgép-hordozó két hónapot töltött a Földközi- és az Adriai-tengeren, közben számos helyen kikötött. Az egyik megálló Dubrovnik volt és amíg az „Ike” Dalmácia előtt horgonyzott, két F/A-18C Hornet századának négy gépe Taszárra települt, hogy a pilóták a magyar MiG-21-es és MiG-29-es hajózókkal közösen gyakorolhassanak.

A VFA-136 Knighthawks század F/A-18-asa fotózáshoz beállítva, a május 5-i sajtónapon. Már ezen a gyakorlaton lehetett hallani, hogy ősszel a Hornetek mellett F-14-esek is jönnek Magyarországra. A hír igaznak bizonyult.

A haditengerészetnél az orrfutó gondola ajtajára kerül fel, hogy ki a gépért felelős műszaki (PC - Plane Captain), mi a beosztása és honnan származik. A 302-es Hornetért felelős Adrian Brewster beosztása AN (Airman) volt, amit a Navy-nél a legénységi állományú, külön szakághoz még nem tartozó műszakiak töltenek be. A Barbadosról származó műszaki is talán azért lépett be a tengerészethez, mint sokan mások: hogy világot lásson. A kabinlétrát a fülke mellé előrenyúló belépőéltő-hosszabbításból, a LERX-ből lehet lehajtani.

A VFA-136-osok századparancsnok-helyettese zárja a kabintetőt. A Hornet masszív orrfutóján a hordozófedélzeti üzemelés két kelléke, a katapultos felszállásokhoz szükséges vonórúd és a leszállásirányítót tájékoztató három színes lámpa látható. Ebből a szögből jól látszik az is, hogy a LERX milyen nagy felületű.

A pápai MiG-21-es előtt álló amerikai hajózó nem századhoz, hanem az Eisenhower repülőezredéhez (Carrier Air Wing 7) volt beosztva. Ezt jelzi a hímzett jelvény is, amelyen az ezred száma ötletesen egy fékezőhoroggal van ábrázolva.

Amerikai csoportképen elképzelhetetlen az összevissza ácsorgás. Ennek megfelelően az amerikai sajtós a fotózás előtt pillanatok alatt sorba rendezte a hajózókat.

Csoportkép a Hornet és a MiG-21-es előtt. A hátsó sort az amerikai, a kecskeméti és a pápai pilóták alkotják, az Egyesült Államok akkori budapesti nagykövetével kiegészülve. Az első sorban a Navy repülőműszakijai térdelnek, középen vezető altisztjükkel. Arra a kérdésre, hogy a képről kik hiányoznak, a helyes válasz: a magyar műszakiak.

A gyakorlatról sok mindent lehetett hallani, azt is, hogy célt repültünk az amerikaiaknak és azt is, hogy a manőverező légiharcban a Hornet nem volt ellenfél. Egyszer jó lenne megismerni a gyakorló légiharcok történetét azoktól, akik a repülőgépekben ültek...

* * *

Fotó: Szórád Tamás

Alkonyat előtti pillanatképek a kecskeméti repülőbázisról, négy nappal a Milleniumi Repülőnap előtt. Már másnap elkezdődött a repülőnapra érkező gépek áttelepülése Kecskemétre. 

A 133-as L-39-es a váróponton. Mögötte a zónában MiG-29-esek állnak és egy APA kocsi.

Egy gyors vizuális ellenőrzés a 02-es MiG-29-esen, mielőtt a pilóta zárja a kabintetőt és a pályára gurul 

A 30-as pályán utánégetővel indul egy UB 

* * *

Fotó: Szórád Tamás

2005 tavaszán két olyan közös kiképzési repülés volt Kecskeméten magyar és külföldi alakulatok között, amely során a hangárba is betekinthettünk. 

Az angol beteg

A Királyi Haditengerészettel közös márciusi kiképzési repülésen a magyar MiG-29-esek ellenfelei a Sea Harrier FA2-esek voltak, amelyek kivonásáról akkor már megszületett a döntés, így a „Shar” pilótákkal közös repülés egyszeri és megismételhetetlen lett. A sajtónapon hiába kerestük a központi zónába kivontatott gépek között az évfordulós festésű Harriert. Az indigókék példányt megviselte egy MiG-29-essel vívott közeli légiharc, ezért a hangárba került, ahol a tengerész-műszakiak igyekeztek kikezelni a problémát.

*

Terítéken a Nagyvas

A Sea Harrier két MiG-29-es között kapott helyet, így az a ritka eset állt elő, hogy megnézhettük mi van a Nagyvas bőre alatt.

 *

Albák, darabokban

Áprilisban két hétig gyakoroltak magyar légtérben az USAFE avianói ezredének F-16-osai. Az első héten az 510. Buzzards század érkezett Kecskemétre, a másodikon az 555. Triple Nickels. Az időjárás miatt az Ötcentesek késéssel indultak Olaszországból, így a várakozás közben benézhettünk abba a hangárba, ahol az L-39 Albatrosok üzemidő hosszabbítása zajlott.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

A vadászpilótából lett katonadiplomata régóta fest, mégis első ízben választotta témájául a repülőgépet. Az alkotói szabadsággal élve, olyan pillanatot festett meg, amely a valóságban sosem történt meg, hiszen ilyen oldalszámú MiG-21-esek nem repültek együtt. Az alkotó nem törekedett a teljességre, számos részletet – szegecseket, olajfoltokat, feliratokat – nem ábrázolt. Célja mindössze az volt, hogy a kép előhozza a szép emlékeket és ez által örömet nyújtson, amikor ránéz.

A teflonszürke szovjet MiG a 80-as oldalszámot kapta. Egyrészt valóban volt ilyen oldalszámú 21-es a Szovjetunióban, másrészt utolsó évesként ez volt Andrási Sándor hívószáma, végül pedig évfolyamát ’80-ban avatták. A magyar MiG-21-esek között nem volt 23-as, de ez a szám volt Andrási Sándoré a pápai évek alatt. Ez állt a sisakján, ez volt a ruháiba írva és az emlékek miatt ez került a megfestett repülőgépre is.

Részletfotó a készülő műről. Az olajfestékkel festett kép lealapozott farostlemezre kerül, amely a vászonhoz hasonló érdes felületet ad.

A festmény alapjait egy cseh géppárról készült fotó adta, abból lett a magyar-szovjet vegyes géppár. A szovjet MiG itt már elkészült, a magyar gépnek egyelőre csak a vázlata van az alapon.

Lassan formát ölt a pápai 21-es is. Az olajjal történő festés alapjait általános iskolai tanárától sajátította el az alkotó, akinek első repülési témájú képét remélhetőleg több is követi majd.

A végleges változat, amelyen egy kicsit oszlott a felhőzet széle

***

Fotó: Andrási Sándor 

A magyar kezdeményezésű, Cooperative SAREX elnevezésű nemzetközi kutató-mentő gyakorlatot első ízben 2003-ban rendezték meg. Akkor az MH 87. Bakony Harcihelikopter Ezred volt a házigazda. Mire a Cooperative SAREX 2004-re sor került, a szentkirályszabadjai bázist bezárták, ezért a gyakorlat Szolnokra költözött. Az utolsó feladatot – bemutató jelleggel – két helyszínen hajtották végre.

Szolnok-Szandaszőlős repülőtér

Daru nélkül már ez a Mi-8-as se juthatott volna ilyen magasra. A lecsupaszított sárkány egy szerencsétlenül járt helikoptert imitált a gyakorlaton.

Az elképzelt szituáció szerint a lezuhant helikopter közelében kényszerleszállt egy másik gép. Ezt a bizonyos gépet egy Mi-24-es alakította.

Megérkeznek a kutató-mentők. Románia IAR 330 helikopterekkel vett részt a gyakorlaton. A szürke festésű gép egy modernizáción átesett példány, orrában időjárás radar kapott helyet.

Földet ér egy terepszínű IAR 330-as is. A gép előtt a sportrepülőtér mellett vezető 4-es út forgalma zajlik.

A 2003 és 2006 között létezett Szerbia és Montenegró államszövetség légierejének Mi-8-asa is megérkezik

A szlovén 15. helikopter zászlóalj Bell 412-essel vett részt a gyakorlaton, amely az SFOR misszió keretében megjárta Bosznia-Hercegovinát is

A helikopterek földet érése után az egészségügyi szakszemélyzet azonnal hozzálát a sérültek ellátásához

A területen mindenfelé a sérülteket alakító katonák fekszenek

A sérülteket előkészítik a légi szállításra

A szerb és montenegrói Mi-8-as személyzete elindul a hordággyal a szállítóhelikopter felé

A hordágyat beemelik a gépbe

A szerb és montenegrói Mi-8-ason a MEDEVAC feladatkörre utaló vörös kereszt és egy azóta már nem létező felségjel látható

*

MH 86. Szolnok Helikopter Ezred

(2007. március 1-től MH 86. Szolnok Helikopter Bázis)

A sérülteket szállító helikopterek megérkeznek a katonai repülőtérre. A román légierő egyik IAR 330-asa még a régi  festésmintával repült, orráról hiányzik a modernizált gépek időjárás radarja. Az IAR 330 jelzés a francia SA330 Puma román változatát jelenti, amelyet keleti szomszédunk a hetvenes évek közepe óta gyártott.

Magyar An-26-os földre hajtott rámpával. A Cooperative SAREX forgatókönyve szerint a helikoptereken beérkező sérülteket a szállítógépek vitték tovább.

Ancsa sor a szolnoki kutyanyelveken. A szállítórepülők 2005 decembere óta Kecskemétről repülnek.

A bázis fölé megérkeznek a magyar résztvevők, két Mi-8-as és egy Mi-24-es. A harci helikopterek két hónappal korábban búcsúztak Veszprém melletti fészküktől és települtek a Tisza partjára.

Az Országos Mentőszolgálat Mi-2-ese is részt vett a gyakorlaton, de a Bravo-Golf-Hotel a bemutatón nem repült

A félreeső helyen álló An-26-os megkopott fehér-piros-szürke festése és a törzs Vitéz Háry László Air Transport Squadron felirata a 2001 nyarán megszűnt tököli alakulatra emlékeztet. A szállítógép előtt egy teljesen betakart Jak-52-es áll.

Románia izraeli segítséggel harci helikopterré alakított 24 gépet. Az IAR 330 újfajta festésmintájú, harckocsik elleni SOCAT változatán szenzortorony, 20 mm-es gépágyú és megerősített függesztési pontok láthatóak.

2004 után a Cooperative SAREX 2008-ban tért vissza Magyarországra, meglehetősen szép forgószárnyas felhozatallal, majd a hatéves kihagyás után tavaly ősszel ismét megrendezett gyakorlaton mindössze egy magyar és egy török helikopter repült.

***

Fotó: Szórád Tamás

2005 februárja változó időjárással köszöntött be. A kecskeméti bázislátogatáshoz éppen azt a napot sikerült kifogni, amelyen az időjárás ellehetetlenítette a repülést, így a fényképezőgép lencséje elé aznap nem kerülhetett más, mint letakart MiG-29-esek és L-39-esek. 

*

A MiG-17PF azóta korhű, csillagos felségjelet kapott.

Ma már a MiG-15bisz is négyszínű terepfestéssel látható Kecskeméten.

MiG-21F-13

* * *

Fotó: Szórád Tamás

A nyolcvanas évek közepén, a U.S. Navy agresszor századainál üzemelő A-4 Skyhawk és F-5 Tiger II típusok mellé egy újat kellett találni, hogy a haditengerészet vadászpilótái felkészülhessenek a legújabb ellenfél, a MiG-29-es elleni légiharcra. A választás 1985 januárjában az F-16-osra esett.

Két évvel a típus kiválasztását követően 26 darab F-16-os készült, amelyek az N jelzést kapták, utalva az üzemeltetőre (Navy). Az F-16N tulajdonképpen egy F-16C Block 30-as volt, az agresszor feladathoz szükséges átalakításokkal, egyszerűsítésekkel. A gép orrában a C modell APG-68-as radarja helyett az F-16A könnyebb, de kisebb teljesítményű APG-66-osa kapott helyet, a törzs végében a General Electric F110-GE-100-as hajtómű dolgozott. A szárnyat megerősítették, a szárnyvégen kialakították a manőverező légiharc adatait a földi állomásra továbbító berendezés függesztési pontját. További könnyítés céljából a gépágyút és a hozzá tartozó berendezéseket kiépítették. Kétüléses változat is készült, az F-16D alapján kialakított TF-16N. A gépek színe eltért a szabvány F-16-os festésmintától, a szürkés-kékes árnyalattal a Fulcrum színeit igyekeztek felidézni, de voltak sivatagi festésű Falconok is.

A gépeket 1987 és 1988 között adták át három agresszor századnak. Elsőként a kaliforniai Miramar tengerészeti légibázis VF-126 Bandits százada kapta meg a Falcont, öt együléses és egy kétüléses változatot. A második agresszor század a floriday Key Westen települő VF-45 Blackbirds volt, ők tíz F-16N-t és két TF-16N-t kaptak. Szükség is volt az új gépekre, hiszen az F-14-es századok rendszeresen települtek egy-egy hétre Key Westre, légiharc gyakorlatra. Harmadikként a keleti part központi tengerészeti légibázisa, az Oceana VF-43 Challengers százada lett a típus üzemeltetője. Az F-16-os alkalmazása akárcsak a nyugati parti Miramaron, az F-5-ösökkel, A-4-esekkel és T-2-esekkel közösen történt. Az Oceana F-16-os pilótái a floridai agresszorokkal osztoztak a típuson. A 26 darabos gépmennyiség utolsó nyolc darabja szintén Miramarra, a Topgun iskolához került. (Az eredeti írásmód Topgun, a Top Gun csak a mozifilm miatt terjedt el a köztudatban.)

Valamennyi agresszor század meg volt elégedve a típussal, amely új lehetőségeket nyitott a légiharc-kiképzésben. A tapasztalt agresszor pilóták által repült A-4-esek és F-5-ösök is okozhattak nehéz perceket egy F-14-es személyzetnek, hát még egy F-16-os.

A Falcon haditengerészeti szolgálatának első felvonása azonban rövidnek bizonyult. A kilencvenes évek elején a védelmi költségvetés drasztikus csökkentése miatt először a légierő állított le agresszor gépeket. A haditengerészet F-16-osai akkor még csak műszaki okok miatt kényszerültek földre. Az intenzív használat, a manőverező légiharc megviselte a gépeket, amelyek közül többnek a szárnyában repedéseket találtak, ezért az F-16/TF-16N-ekre repülési tilalmat rendeltek el. Hosszas, évekig tartó huzavona után a Navy nem kapott pénzt a szükséges javítások és megerősítések elvégzésére, ezért az F-16-os üzemeltetést kénytelenek voltak befejezni. Az utolsó F-16N 1995 januárjában repült át az USAF Davis-Monthan bázisán kialakított repülőgép-tárolóba.

Az agresszorok máshol is besegítettek, ha kellett. Egy TF-16N az Andrews légibázison 1993-ban, a N változat üzemeltetésének vége felé.

*

Amikor az utolsó Falcon is elindult a Davis-Monthan felé, még senki sem gondolta, hogy a NAVY felirat ismét felkerül majd egy F-16-osra. Pedig így történt, igaz addigra változott egy s más.

Az F-16N-ek helyét F/A-18-asok vették át, az F-5-ösök maradtak, de az A-4-eseket leállították. A Topgun sem létezett már a régi formájában, a kiképzés új helyszíne a kilencvenes évek közepétől a nevadai Fallon tengerészeti légibázis lett. Előtérbe kerültek a levegő-föld feladatok, ezért az  elnevezés is változott, az egykori Navy Fighter Weapons School az átszervezés után Naval Strike Air Warfare Center lett és ismét szóba került egy, az F/A-18-astól eltérő típus alkalmazása.

2002-ben a Davis-Monthan területén tárolt számtalan F-16-os közül tíz együléses és négy kétüléses Falcont vettek elő. A 14 gép a Pakisztán részére legyártott, de átadásra végül nem került 28 darab, Block 15-ös F-16A és B közül került ki. A másik 14-es csomagot a légierő kapta. A gépek annak idején jóformán a gyártósorról kerültek a sivatagba, így minimális repült óra volt a sárkányaikban, de ettől függetlenül a szerkezeti megerősítéseket elvégezték.

A típusra pilótákat kellett képezni, hiszen akik korábban repülték az F-16-ost, már régóta más beosztásban voltak vagy elhagyták a haditengerészetet. Kezdetben az Arizona Légi Nemzeti Gárda tucsoni bázisán történt a típusátképzés, de 2004-ben - néhány pilóta kezdeményezésére – áthelyezték a Fallonra és Arizonában csak a szimulátoros képzés maradt. A gyakorlati átképzést és a repüléseket továbbra is a légierős tematikára alapozva, de saját igényeiket és a korábbi átképzési utasításokat is figyelembe véve már Nevadában hajtották végre.

Az F-16-osokat Vipernek nevezik az amerikai üzemeltetők, Európában inkább az eredeti elnevezés, a Fighting Falcon a megszokott

Manapság egy 1000 repült órával rendelkező Hornet pilótát nem nagy ügy átképezni az F-16-osra, a negyedik felszállásnál már egyedül repülhet a Falconon. Ezután még nagyjából tíz repült órát igényel az átképzés, majd részben a légierős agresszorok segítségével egy héthetes kiképzés következik, amelyen megtanulják, hogy hogyan repüljenek az F-16-ossal – ellenségként.

* * *

Fotó: U.S. Navy

Jeff Manthos a hetvenes évek közepén az amerikai haditengerészetnél szolgált, Sea King helikopteren repült. Miután kilépett a haditengerészettől, főiskolára ment és hangszerekkel kezdett foglalkozni. Hegedűkészítő mester lett, Oregonban él. Jómagam 2008 óta ismerem. Akkor olvastam a könyvét és kerestem meg azzal, hogy személyes élményei alapján szívesen írnék a Sea King személyzetek mindennapjairól.

Tavalyi, tíznapos túrája során Jeff két olyan helyszínt is érintett, amelyek az amerikai hadtörténet szempontjából fontos helynek számítanak és ahol ma emlékművek idézik a múltat.

Little Bighorn, Montana

Little Bighorn annak a csatának a helyszíne, ahol az éppen százéves Amerikai Egyesült Államok hadserege vereséget szenvedett a lakota sziú, az észak-sájen és az arapaho indián törzsek egyesített erőitől. Az 1876. június 25-26-án vívott ütközetben a George Armstrong Custer alezredes vezette 7. lovasezred közel 300 katonája vesztette életét. 

Az emlékmű azon a dombon áll, ahova Custer 40-50 életben maradt embere visszaszorult. Gyalogosan és lóháton  kísérelték meg a kitörést, de esélyük sem volt az indián harcosok százai ellen. 

 A helyszín, ahol az Egyesült Államok hadserege összecsapott az indiánokkal. 

A márványtáblák azon a helyen állnak, ahol az elesett katonákat eredetileg eltemették. A tisztek maradványait később az ország különböző temetőibe szállították, a katonákat 1881-ben egy közös sírba újratemették. Custer West Point temetőjében nyugszik.

Öt évvel a csata után az elpusztult lovak maradványait is elföldelték.

Little Bighorn temetőjében nemcsak az indián háborúk halottai nyugszanak. Sokan kerültek ide azok közül is, akik más csatákban és háborúkban, például Vietnamban vesztették életüket. 

„Ismerjétek meg a béke erejét”

Fekete Jávorszarvas a lakota indiánok szent embereként és gyógyítójaként volt ismert, szavai az emlékhely múzeumának falán olvashatóak.

A U.S. Army rövidesen visszavágott és néhány éven belül a nagy indián háborúk véget értek. A lakotákra - akárcsak az apacsokra, vagy korábban az irokézekre és a kiowákra - ma egy helikoptertípus emlékeztet az Egyesült Államok hadseregében, amely forgószárnyasainak többségét indián törzsekről nevezi el. Az őslakosokról, akiket valaha nagy erőkkel irtott.

*

Arco, Idaho

Az Idaho állam délkeleti részén található Idaho National Laboratory (INL) valamikor a haditengerészet egyik fegyverkísérleti központja volt. A Pearl Harbort ért japán támadás után itt tesztelték a hadihajók lövegeit. A területen 1949 óta foglalkoznak atomreaktorokkal, köztük olyanokkal is, amelyeket tengeralattjárókba szántak. Ezért is nevezik a helyet a nukleáris haditengerészet szülőföldjének.

Az 1949-es létrehozása óta eltelt évtizedekben több mint 50 reaktor építettek és üzemeltettek a kísérleti területen. 

Az ismertető táblán az INL történetét lehet nyomon követni. 

Arco közterületén látható a hidegháborús „Nuclear Navy” egyik hajójának, a USS Hawkbill atommeghajtású vadász-tengeralattjárónak a tornya. Az első atom-tengeralattjárónak, a USS Nautilusnak szánt reaktort is Idahóban fejlesztették ki.

A Hawkbill tornyát adományokból és önkéntesek munkájának eredményeképpen sikerült az óceántól több mint 1000 kilométerre elszállítani és ott felállítani.

Az SSN-666 jelű és ezért az Ördög hajójának is nevezett Hawkbill az ezredfordulóig szolgált.

A tengeralattjárósok emlékművénél állították ki a második világháborús amerikai tengeralattjárók fegyverét, a Mk 14-es torpedót. 

A bal oldali emléktábla arra a több mint 4000 tengerészre emlékeztet, akik a 65 elvesztett amerikai tengeralattjárón szolgáltak. A jobb oldali tábla egy második világháborús tengeralattjárónak állít emléket. A USS S-27 1942-ben járt szerencsétlenül, de valamennyi tengerésze megmenekült.

* * *

Fotó: Jeff Manthos