Amíg a Magyar Néphadsereg harckocsiezredeinek légvédelme a lánctalpas Silka önjáró légvédelmi gépágyúval felszerelt ütegekre hárult, addig a lövészezredeket a járműre szerelt Sztrela-1-re és a vállról indítható Sztrela-2-re kiképzett alegységek oltalmazták a felülről várható támadás ellen. Kelemen Imre egy Sztrela-1-esen töltötte sorkatonai szolgálatát.
- Pécsiként 1984. február végén vonultam be a szintén pécsi MN 22. Gépesített Lövészezredbe. Csak ’85 augusztusában, leszerelésem után tudtam meg, hogy szüleim és egy nyugalmazott rendőrfőkapitány ismerősünk jóvoltából sikerült helyben maradnom.
Az egy hónap újonckiképzés ugyanúgy telt, mint más laktanyákban. Az ezred nem volt első lépcsős, így lazábbak voltak a szabályok, még a többi ilyen besorolású laktanyához viszonyítva is. Például egyetlen őrmestert kivéve senki nem követelte meg, hogy tisztelegjek. Az újonckiképzést követő eskü előtt pár nappal felsorakoztattak minket az alakuló téren és minden első időszakossal tudatták, hogy melyik alakulathoz kerül.
Ezután az ütegparancsnoknál voltunk egy elbeszélgetésen, és megnéztük a leendő körleteket. El voltunk ámulva. Lazaság volt, saját tv-jük volt a körletben, éppen a Bors sorozatot nézték. Na, mondom magamban, jó helyre kerülök! De az öröm nem sokáig tartott, mert az eskü utáni hétfőn reggel közölték velünk, hogy három hónapra Nagyorosziba vezényelnek kiképzésre.
Nagyoroszi élmények
- Addigra már összeverődött egy kis csapat, amely pécsiként összetartott a száműzetésünk alatt. Nagy barátságok szövődtek, de szembesülnünk kellett azzal, hogy bizony abban a laktanyában szigorúbbak a szabályok még úgy is, hogy a tanüteg épülete nem tartozott a laktanya szigorúan vett területéhez. Viszont gyönyörű helyen volt a Börzsönyben. Itt adtam először őrséget és szembesültem a kora esti Börzsöny varázsával és élővilágával is.
Az őrtoronyból lemenni, járőrözni? Vaddisznók és vadmacskák közé? Én? Amikor viszont kénytelen voltam lemenni, szembesültem egy újabb meglepetéssel. Senki sem szólt, hogy a járőrözési területem összeér egy őrkutya területével. A dolog úgy derült ki, hogy elsétáltam a területem végéig, és a kerítésen át egy völgy felé elnézve, a háttérből furcsa suhogó hangot hallottam. Mire magam mellé néztem már ott ült mellettem egy nagy németjuhász kutya. Engem nézett, majd arra amerre előzőleg én, aztán megint rám, mintha azt kérdezte volna: mit láttál? Nekem viszont földbegyökerezett a lábam.
A valaha jobb időket látott H 0975 jelű Sztrela-1 (NATO kód: SA-9 Gaskin) az azóta felszámolt zsámbéki múzeumban.
A három, Nagyorosziban töltött hónap alatt Sztrela-1-es főkezelői kiképzést kaptunk, de a harcjárművet csak egyszer-kétszer láttuk belülről, és tantermi foglalkozásaink is ritkán voltak. Azt viszont tudtuk, hogy a szomszéd építkezésen milyen anyagokat kell hordanunk, az erdőt hogyan tisztítsuk meg, Drégelypalánkon hogyan kell árkot ásni és a többi, és a többi. A faluban a helyőrségi klub melletti tisztáson sok facsemetét ültettünk, amelyek mára hatalmas fákká nőttek. Aztán ott voltak a légvédelmi tüzérnek tanuló mozambiki növendékek, akik a katonai fegyelmet csak hírből ismerték. Az őrületbe kergették ezzel az ÜTI-t (ügyeletes tiszt), ráadásul az étkezdében dobálóztak a szilvás gombóccal, mert nem tudták mi az.
Valójában a kiképzésünk gyakorlati részével nem igazán törődtek. Elég volt, ha a vizsgázó harchelyzetbe tudta hozni a jármű tornyát, illetve vissza. Az elméletet valamivel komolyabban vették. Ismerni kellett a rakéta felépítését, a rádióhangolást, a célfelismerést, vagyis a sziluettből meg kellett tudni állapítani a cél típusát és ismerni kellett a Nyugat-Európában állomásozó ellenséges gépeket.
Én például a Saab 105-öst húztam, arról kellett néhány szóban beszélnem. Hozzáteszem, hogy a legtöbbünk egy árva kukkot sem tudott, mert a tantermi foglalkozások során erre nem tértek ki különösebben.
Az egyik ilyen foglalkozás során magatartásbeli gondok adódtak velem, ezért az oktató feleltetett, amire addig nem volt példa. A Tornado vadászbombázóról kellett beszélnem. Gyerekkorom óta repülőmániás vagyok, és amikor soroltam a tulajdonságait, csak bámult rám tátott szájjal. Nem ezt várta. Aztán odahívott a táblához, hogy rajzoljam le az F-104-es sziluettjét. Ez meg is történt. Ekkor elmosolyodott, hogy most megfogott! Egy orosz kiadású füzetet mutatott ahol a gépnek nemcsak a két oldalára, de alura is szívócsatornát rajzoltak! Mondtam neki, hogy azt a füzetet el lehet dobni. Hálából a vizsgakor kiemelt figyelmet kaptam, az oktató bökdöste a vizsgáztató tisztet odasúgva, hogy „ő volt az”. Ez a vizsga volt a három hónapos kiképzés utolsó mozzanata, másnap utaztunk haza.
Célkövetés izomból
- A fegyvert hordozó BRDM-2 úszóképes harcjármű személyzete három fő volt: vezető, főkezelő, parancsnok. A fegyvertartóra négy, rakétát tartalmazó konténer volt szerelhető, amely alaphelyzetbe hátrahajtva ponyvázható volt, de a főkezelői ülésből, egy kurbli segítségével gyorsan harchelyzetbe tekerhettük.
Így fest a torony alaphelyzetben és leponyvázva. Balról: Kelemen Imre, Petz József, Szabó József
A gyakorlatok alkalmával a gyakorló rakétát és a gyakorló konténereket már indulás előtt feltettük. Háborús helyzetben az éles rakétákkal is így jártunk volna el. Éleslövészet előtt egy teherautó hozta az éles rakétákat egy elkülönített zónába, a harcjármű a lövészeti pozícióba állás előtt ide állt és itt szerelték fel a konténert.
A taposórácsra még két tartalék rakéta volt rögzíthető. Ennek a rácsnak három pozíciója volt. Lehajtva ezen álltunk a rakétafeltöltés és a ponyvázás során. Alaphelyzetben a harcjármű oldalához rögzült, és felhajtott állapotban az indító állást védte a konténerekkel. Így ponyváztuk le a fegyvert.
A rakéta a gyártáskor került a konténerbe és hozzá tartozott a kilövésig. Indításkor az elektromos vezetékeket egy kés vágta el, és a rakéta ettől a pillanattól önálló lett. A vezérsíkok giroszkópjai egy acélsodronnyal voltak a konténerhez rögzítve, kivetéskor ezek pörgették fel a stabilizátorokat. A stabilizátorok a vállról indítható Sztrela-2-vel ellentétben megakadályozták a rakéta hossztengely körüli forgását repülés közben. Lövés után a konténer eldobandó volt csakúgy, mint a Sztrela-2-esek tubusa.
Ha mind a négy rakéta elment, a főkezelő és a vezető feladata volt újratölteni, amire csak a harcjármű parancsnok adhatott parancsot, de ez csak az éles, háborús helyzetre értendő.
*
- Ennél a technikánál mindent izomból kellett működtetni. A torony oldalra forgatását lábbal, a rakéták függőleges szögét pedig kézzel. A jól kisúlyozott rakétakonzolt lazán lehetett fel-le mozgatni, az oldalirányú mozgatás a torony tömegéből adódóan viszont nehezebb volt. Ezzel a problémával később, a célkövetések alkalmával szembesültünk.
A kezelő körül egy gumírozott felületű taposó volt. Az ülés két oldalán lévő csőnek feszítettük a lábunkat, és kézzel is rásegítettünk a magassági karokkal. Semmilyen gépi rásegítésünk nem volt. A bal karon volt felül egy piros gomb. Ennek a megnyomására pörgött fel a rakéta feje, amit a fejhallgatóban egy sípoló hang is jelzett. Alatta volt egy ravasz-szerű kapcsoló. Ez a fékeket oldotta fel, amelyek megakadályozták a torony bármilyen irányú mozgását. Ha húzva tartottuk, szabad volt a mozgás. Ha indult a rakéta ez automatikusan befékezett. A jobb kar tetején volt egy kétállású nyomógomb, amely egyszeri megnyomásra nyitotta a konténer fedelét és tovább nyomva indította a rakétát. A rakéták sorrendje mehetett automatikus kiválasztással illetve kézivel, ha mondjuk egy rakéta beragadt.
1. girostabilizált célkövető fej 2. jelfeldolgozó, parancsközlő 3. a kormányok szinkronmotorjai 4. a közelségi gyújtó vezérlése és az akkumulátor 5. biztonsági végrehajtó mechanizmus és a 2,5 kg harci rész 6. közelségi gyújtó adó-vevő, 90 fokonként 2X4 db 7. rakétahajtómű 8. girostabilizált vezérsíkok
A 9M31M típusú légvédelmi rakéta a ’60-as éveket idézte a tranzisztoros vezérlésével, de 1,8 szoros hangsebességgel repült majd öt kilométer távolságra és négyezer méter magasra. Szembetámadásra nem volt alkalmas, de az alacsonyan repülő, távolodó célokat minden további nélkül utolérte. Ha valamiért mellette repült el, a közelségi gyújtójának köszönhetően a 2,5 kilogrammos töltet akkor is felrobbant és még így is végzetes károkat okozhatott ezzel a repülőgép szerkezetében. Viszont érzékeny volt a célkövető optikája, mert a jelfogó dióda az infravörös és a látható fény tartomány közötti sávban működött, így a gomolyfelhők szélei vagy bármi, ami nagyobb fényt bocsátott ki, mint a cél, az megtévesztette. Volt a kezelőpulton, egy többállású kapcsoló, amellyel ezt az érzékenységet állíthattuk az időjárás függvényében. E rakéta ellen még hatásos volt az infracsapda vagy a nap felé repülés. Az éleslövészeteket is azért tartották hajnalban, mert akkor még kevesebb volt a zavaró hatás. Ennek a rakétának a kisebb változata volt a vállról indítható Sztrela-2. Velük együttműködve védtük a lövészezredet és alkottunk önjáró csapatlégvédelmi rakétaüteget. Őket néhány UAZ terepjáró szállította, amelynek a hátsó részéből tudtak célt követni.
Hárman a járműben
- Az üteg felépítése ugyanaz volt, mint a Silkásoké. Négy harcjármű alkotta az üteget, két tűzszakaszra osztva, plusz egy BTR-60PU-12-es nyolckerekes vezetési pont és a két tűzszakaszhoz egy-egy Csepel teherautó. A PU-12 volt a kapocs egy távoli lokátor és közöttünk és innen kaptuk a céljaink irányát is. Saját felderítő, tűzvezető lokátorral nem rendelkeztünk, vizuálisan észleltük a célt, amelyet egy optikán keresztül tudtunk tűz alá venni, illetve ezen keresztül láttuk azt, amit a rakéta lát. Ez azért volt fontos, hogy tudjuk, hogy a rakéta ragad-e a célra, mert, ha nem, akkor újra be kellett fognunk azt indítás előtt. A toronyból a jó kilátást egy nagy, hét centiméter vastag páncélüveg biztosította, amely a lőfegyverek ellen is megvédte a kezelőt. Éjszaka nem volt hatásos a fegyver, ugyanis vizuálisan azonosítani kellett a célt, hogy barát vagy ellenség. Elviekben, ha az irányt megkaptuk és más tevékenység nem volt a légtérben csak ellenséges, akkor lőhettünk volna.
*
- A harcjármű vezetők éves ciklusban váltották egymást. A másfél év első félévében az ezreden belül kaptak kiképzést, utána leszerelésig vezetők maradtak. Egyszerű dolguk volt, ha csak tűzkésszé kellett tenni a harcjárművet, csak felkapcsolták a torony saját akkumulátorát. Menetben ugyanaz volt a feladatuk, mint más járművek vezetőinek. Az éjszakai vezetéshez az infra optika is a rendelkezésükre állt.
„Még másodidőszakos voltam, és egyszer az üteg kivonult egy kijelölt, úgynevezett kivonulási területre. A PU-12-es összedugható rádióantennája túlnyúlt a DÉDÁSZ által a házak és a villanypóznák között húzott két vezetéken. Mi mentünk utánuk és minden háznál csak egy szikrát láttam, ahogy az antenna a hátrahajlásával rövidre zárta a vezetékeket. Így áramtalanítottuk Pellérd falu főút melletti házait.”
Mi hárman az ütegtől, az egy hónap újonckiképzés után mentünk Nagyorosziba három hónapra. Aztán két hónapig, a harmadidőszakos („öreg”) katonák leszereléséig afféle gyakorló státuszban voltunk. Augusztusban leszereltek az öregek és ezzel a másodidőszakos főkezelők lettek a harcjármű parancsnokok, mi pedig megkaptuk a helyüket a toronyban. Ez egy csillaggal is járt, őrvezetőkké léptünk elő és az illetményben is egy kis pluszt jelentett.
Hárman lettünk főkezelők, a negyedik harcjárműben pedig egy öreg katona. Amikor mi lettünk az öregek, ketten harcjármű parancsnoki státuszt kaptunk, a harmadikunk maradt főkezelő, a három új főkezelővel együtt. Az üteg két tűzszakaszra volt osztva és a két szakaszparancsnoki harcjárműben egy, a felsőfokú tanulmánya befejezése után behívott sorállományú tiszthelyettes („rigó”) és egy hivatásos törzsőrmester tiszthelyettes volt a parancsnok. Tehát maradt két harcjármű, amiben a parancsnoki helyet mi foglalhattuk el. Harchelyzetben, mint harcjármű parancsnokoknak, a feletteseink a PU-12-ben lévő ütegparancsnok és a szakaszparancsnoki harcjárművek parancsnokai voltak.
A tornyok rögzített állapotban. A konténeren lévő fehér csík jelzi, hogy gyakorló rakéta van benne.
Beszálláskor egy kicsit nehézkes volt feljutni a toronyba, háthelyzetben kellett felhúznunk magunkat. Ha elhangzott a „harchoz” parancs és már előzőleg eltávolítottuk a ponyvát, akkor egy pedál benyomásával kioldottam az állvány rögzítését. A két oldalon lévő kurbli segítségével feltekertem az állványt harchelyzetbe, és a fejem felett lévő karral rögzítettem. Jobb oldalon egy másik kar segítségével nyitottam az optika takarópáncélját. Már csak az oldalra fordulást rögzítő kart kellett elforgatnom és szabad lett a torony minden irányba, csak a fékek fogták. Maradt két kapcsoló, amivel feszültség alá helyeztem a tornyot és a fegyvert. Mindez pillanatok alatt végbement. Ez után csak jelentenem kellett, hogy a harcjárművem tűzkész.
Baloldalon volt az irányzóskála, amely két adatot adott: azt, hogy merre néz a torony és, ha működött az inerciális navigáció, akkor a földrajzi irányt is leolvashattam. Kicsit zavaró volt, hogy nem szögben, percben, hanem a tüzérségtől átvett vonásban mutatott.
A parancsnok feladata volt a rádió bekapcsolása, ha kellett hangolása, a bejelentkezés, a navigáció indítása. Mint minden R-123-as rádióval felszerelt járműben, itt is két állása volt a beszédváltónak. Ha kifelé nyomtam, akkor az egész üteg hallott mindent, ami a rádióban elhangzott. A másik állás csak a harcjárműben volt hallható. Általában a parancsnok tartotta a kapcsolatot a PU-12-essel, de gyakran a főkezelők egymás közt osztották meg a szektorokat, és az észlelt cél irányát.
Éleslövészet évente egyszer
- A hétköznapok karbantartásokkal, az általános katonai és a Sztrelához köthető szakmai gyakorlatokkal teltek a laktanya melletti mezőn, főleg az első időszakban. A másodikban több volt az üteggyakorlat a harcjárművekkel. Harmadidőszakos korunkra a napi parancsban általában a harcjármű karbantartást kaptuk, ami úgy nézett ki, hogy a garázsokban aludtunk és a kijelölt első időszakos dolga volt felébreszteni minket ebédidőben. Szombat délelőttönként külsőkörlet takarítás, sövénynyírás, park rendberakás volt a feladat. Gyakran adtunk őrséget is. Szinte soha nem fordult elő, hogy valaki lőtt volna az őrségben, de nálam sikerült egy másodidőszakosnak.
„A Bakonyi hosszútávvezetés során a PU-12-es folyamatosan rádiózott, és amikor beszélt, a háttérben hallatszott a Petőfi rádió adása. Szóltam neki, hogy valószínűleg akik a Petőfi rádiót hallgatják a környéken azok minket is hallanak, gondolom nagy örömükre!”
Eljött 1985 és felperegtek az események. Februárban az ezredünk részt vett egy bakonyi hadgyakorlaton. Ha nagy hideg nem is volt, de néhol térdig érő sár az igen. Először tevékenykedtünk menetben, harckész toronnyal. Velünk párhuzamosan települtek ki a gyakorlatra a Veszprém mellett állomásozó szovjet T-64-es harckocsik is. Odaérkezésünk előtt két nappal semmisült meg az egyik harckocsijuk. Felrobbant a belső lőszerkészlete! Borzalmas látvány volt, így szétesve még nem láttam tankot!
Éjszakánként mellénk települtek az erdőszélre. Katonatársammal meglátogattuk őket, és mivel ő jól beszélte az orosz nyelvet, ő tárgyalt velük, hogy megnézhessük a harckocsijukat. Addig azt sem tudtam, hogy létezik T-64-es. Egy doboz cigarettámba került, de az egyikük elment a tankjához, felkapcsolta a belső világítást és otthagyott bennünket. Szájtátva néztünk szét a harckocsiban, mint a gyerekek.
Célkövetés szünetében. A harcjármű hátulján lévő motortér szellőző zsaluk a rakéta indításának pillanatában lecsapódtak és lezáródtak. A parancsoki búvónyíláson egy "rigó" hajol ki éppen. A tartalék rakétakonténer rögzítőivel ellátott taposórácsot a jármű oldalához hajtották.
Maga a gyakorlat egy nagyobb részt földúton végrehajtott hosszú távú vezetéssel, és egy vízi átkeléssel zárult Ercsi alatt. Nem tudom milyen megfontolásból, de mi nem vettünk részt a vízi átkelésen. Az Ercsi laktanyából jött több kétéltű, ők szállították át, amit tudtak például a Sztrela-2-es lövészeket az UAZ-okkal együtt. Normál esetben a vízi átkelés biztonsági okokból nyitott búvónyílásokkal történt. Ekkor a torony nem tudott forogni, de harchelyzetben lőhettünk volna vízről is.
Március végére már mi lettünk az öregek. Ismét bővültünk egy csillaggal, és mint tizedesek, megkaptuk a harcjármű parancsnoki beosztást. De aminek igazán örültünk az az volt, hogy ezzel járt az állandó kimaradás is.
Nyár elején ismét vagoníroztunk és irány egy hétre a Nagyiváni lőtér, ahova éleslövészetre mentünk. Hegy mellett felnőtt emberként nehéz volt megszokni az alföldet. Nappal forróság volt, éjjel kőkemény hideg. Ott volt az MN minden Sztrela-1-es és Sztrela-2-es ütege. Találkoztunk a Nagyoroszi óta nem látott társainkkal, akik más lövészezredek Sztreláin szolgáltak. Az oroszok folyamatosan használták a lőteret a debreceni Szu-24-es és a kunmadarasi Szu-17-es vadászbombázókkal. A fejünk felett 100-150 méter magasan húztak el és repültek rá a célra. Nem kis meglepetést okoztak, mert az ember nem számított rájuk. Véletlen lett volna, hogy a táborunk pont ott volt? Az éleslövészet előtt gyakorlás és célkövetés volt minden nap. Eljött Pécsről a méltán híres Mohai István modellező, és ő reptetett célt a gépeivel nekünk. Volt, hogy kívülről néztem a sok egy vonalba állt harcjárművet. Fantasztikus látvány volt, ahogy az összes torony mintha össze lett volna kötve, egyszerre követte a célt. Mindaddig, amíg a modell közvetlenül a tornyok felett el nem repült, mert mire azok 180 fokkal megfordultak már messze járt a gép, így mindenki próbálta megkeresni. Az előző tökéletes szinkronból a tornyok között most a káosz lett úrrá!
Minden ütegnek egy lövésre volt alkalma, de két harcjárműnek kellett felvonulni, mivel így alkottak egy tűzszakaszt. Az éleslövészetre Petz Józsi barátomat jelölték ki. Én a mellette álló, gyakorló rakétával felszerelt járműben ültem. Ez egy eredeti rakéta volt harci rész és hajtóanyag nélkül. Az indítás pillanatáig mindent tudtunk vele imitálni, még a cigaretta parazsat is követte kb. öt-hat méterről! Normál esetben a lövésre kijelölt katonának másodidőszakosnak kellett volna lennie, de mi, öregek ültünk a járművekben. A tüzelő harcjárműben a hivatásos tiszthelyettes szakaszparancsnok ült. Mégiscsak egy éleslövészet volt, és ha belegondolunk, évente egyszer volt erre alkalom és a továbbiakban eszerint értékelték az üteget!
Éleslövészet után, az indítást végző harcjármű előtt. Balról: Horváth Gergely harcjárművezető, Petz József főkezelő, Blaskó Zoltán a Sztrela-2-esektől, Kelemen Imre főkezelő, harcjármű parancsnok
Felvonultunk a lőállásba egymás mellé a két harcjárművel, háttal a célt indító zónának. Magát a célt egy sorozatvető rakéta adta, ha jól tudom az indítója erre a célra lett kifejlesztve Nagyorosziban. Az indítás tényét rádión jelezték és a harcjármű parancsnoka elkezdett visszaszámolni, ugyanis az volt az elmélet, hogy, ha egy időn belül nem indítjuk a rakétát, az már nem éri utol a célt.
Szóval a szakaszparancsnok számolt vissza a harcjárműben, csak hogy tudjuk, mennyi ideje van még Józsinak a sikeres indításig. A cél fénylő pontként haladt el felettünk és ekkor jöhetett a befogás. A gyakorló rakéta nálam tette a dolgát, elsőre megfogta a célt, utána már csak Józsira összpontosítottam.
Négy, három, kettő, egy - aztán semmi, csak a nagy csend másodperceken át! Na, mondom ez beragadt, előfordult vagy kétszer már másokkal is aznap. Aztán egy nagy durranás és elindult a rakéta, de nem egyenes irányon, hanem mintha hullámvasúton követte volna célt. Úgy tűnt túl sokáig repül utána, már azt hittük nem éri utol, de aztán a cél fölé emelkedett, és fentről rácsapott! Az eredmény egy villanás volt a távolban! Nagy volt az öröm! Utána Józsi elmesélte, hogy minden simán ment, néhány másodperc alatt felpörgött a girostabilizált fej, a célt a rakéta látószögébe cserkészte, nyitotta a konténer fedelét, kis előretartást emelt, de a rakéta fejét imitáló kör az optika főkörében maradt, nem ragadt a célra! Sokan elkövették azt a hibát, hogy így indítottak, nem győződtek meg erről és a rakétájuk eltűnt a nagy semmiben! Aztán Józsi újra kezdte a procedúrát és ekkorra a fej már rajtamaradt a célon. Ezért volt a késés. Nagy bánatunkra az ütegünk ezzel csak „jó” értékelést kapott, holott a célt leküzdöttük, de ezt így ítélte meg az ottani bizottság. A lövészet során egyedül a bajaiak kaptak kiváló értékelést, igaz az ő rakétájuk úgy ment a cél után, ahogy az a nagykönyvben le volt írva. Ettől függetlenül meghívtak bennünket egy pohár pezsgőre a légvédelmi főnök sátrába.
*
- Sajnos az ezredet a ’80-as évek végén Gyöngyösre helyezték át és a laktanyába a Zrínyi Miklós tüzérdandár költözött. A technika sem volt hosszú életű, kivonásra került és a helyét a korszerűbb Sztrela-10 lánctalpas harcjármű vette át.
Ezen a 2012-es fotón a zsámbéki múzeumban még egymás mellett áll a Sztrela-1-es és utódja, a Sztrela-10-es.
* * *
Fotó: Kelemen-archív, Szórád Tamás
