A 2004 novemberében megszüntetett sorkatonai szolgálatot mindenki másként élte meg. A többség elfecsérelt időként tartja számon és igyekszik elfelejteni, de vannak, akik kihívásokkal és élményekkel teli hónapokat tudhatnak maguk mögött még akkor is, ha ezek a hónapok olykor keservesen teltek is.

Vári Tamás a csapat légvédelemnél töltötte sorkatonai szolgálatát, egy ZSZU-23-4 Silka önjáró légvédelmi gépágyú főkezelője volt. Bár az akkori államrenddel finoman szólva nem értett egyet, a szolgálat szakmai részére ma, közel harminc évvel leszerelése után is szívesen emlékszik vissza.

A szabadszállási Silkák

- 1985 augusztusától 1987 februárjáig voltam sorkatona. A bevonulásom után Szabadszálláson derült ki, hogy a csapat légvédelemhez kerülök. Szabadszállás és Nagyatád, a két harckocsizó ezred és Lenti, a gépesített lövész ezred kiemelten kemény helyek voltak, évtizedekig ez volt a három legrettegettebb alakulat. A bevonulásom idején annyit tudtam, hogy harckocsizó és vegyivédelmi katona nem akarok lenni. Igazság szerint meg sem fordult a fejemben, hogy az ágazati mozi szakmáim, a hobbi szinten akkor már hat éve űzött fotózás, fekete-fehér labortechnika és a 8 mm filmezés mellett én nem stúdiós leszek. Naiv voltam, a politikai megbízhatatlanság bennem fel sem merült.

Fotó: Vári archív

Szabadszálláson három harcoló és egy kiképzőzászlóalj volt a harckocsizóknál és ezeket a kiszolgáló alegységek, vagyis az ellátó, javító, híradó, kommendáns és vegyivédelmi századok és a ZSZU-23-4 Silka önjáró légvédelmi gépágyúval felszerelt légvédelmi üteg szolgálta ki. A kommendáns és a légvédelem volt az a kettő, ahová többnyire civil szakma nélküli embereket raktak. A többi kiszolgáló alegységhez döntően szakmai kötődésű emberek kerültek. Például a javító századhoz autószerelők, a híradókhoz elektrotechnikusok, tv-szerelők, az ellátóhoz szakácsok és így tovább.

A kommendáns század, ahová eredetileg kerülnöm kellett volna a mozi-üzemvezetői és mozigépész szakmám miatt, politikai megbízhatatlanság miatt ki volt zárva, kép- és hangrögzítő eszközök közelébe nem kerülhettem. Erről az operatív elhárító tiszt személyesen intézkedett. Maradt a légvédelmi üteg és a Silka. Amikor a harmincnapos alapkiképzés végén, még az eskütétel előtt beosztottak minket, a sorban előttem álló bajtársam is az üteghez került. Megkérdezték tőle, mi a szakmája. Miután megmondta,  hogy repülőgép-szerelő, közölték vele: „Eddig szerelte a repülőgépeket, most le fogja őket lőni".

*

- Az alapkiképzést követő három hónapos szakmai kiképzésre tartós vezényléssel Szabadszállásról átvezényeltek Nagyorosziba. Szeptember végén az alapkiképzés után letettem az esküt, akkor kaptam a többi kopasszal (újonc, első időszakos) együtt egy eltávozást. Vasárnap este otthonról vissza, hétfő reggel a málhazsákommal és a többi leendő Silkással irány Nagyoroszi.

ZSZU-23-4 Silka  Fotó: Haditechnika archív

A kiképzés után 1986 januárjában visszakerültem Szabadszállásra. Először „lőszeres" lettem. Ők ültek a Silka küzdőterében jobb oldalt, ők adták meg az irányszöget. Az őrvezetői rendfokozatba való előléptetésem és gumi (köztes, másodidőszakos) korom kezdetén  „főkezelő" lettem. A főkezelők ültek középen, az indikátorernyőn meghatározták a távolságot, vagy az optikai irányzék segítségével tüzeltek. Balra ült a parancsnok. Ez a Magyar Néphadseregben akkoriban tiszthelyettesi beosztás volt. Ennyiben eltért a harckocsizó egységek szervezeti rendjétől, ahol a harckocsi parancsnok sorállományú, a harckocsi szakaszparancsnok tiszthelyettes, a harckocsi századparancsnok pedig tiszt volt. A Silkában Szabadszálláson őrmesteri rendfokozatú hivatásos tiszthelyettesek szolgáltak ebben a beosztásban. Nagyorosziban képezték őket, két éves tiszthelyettesi iskolában.

*

- A szabadszállási MN 7038 jelű harckocsizó ezred akkor még nem dandár volt, csak 1989-ben lett az és még nem volt kiképzőbázis sem, amivé a rendszerváltás után alakították. Akkor még úgynevezett első lépcsős, vagy harcoló alakulat volt. Az egyik kiképzési napon elmondták nekünk, hogy a Varsói Szerződés hadműveleti terveiben Szabadszállásnak az a feladata, hogy megnyissa az utat a Szovjet Déli Hadseregcsoport előtt Alsó-Ausztriában, Észak-Olaszország felé. Közölték azt is: a szabadszállási ezrednek nincs külső körlet kijelölve Ausztriában, hanem a legelső lépcsőben felmorzsolódott ezred megmaradt egységeit berakták volna a megfelelő szovjet alakulatokhoz. A szerepe a legelső hullámban az lett volna, hogy annyira felpuhítsa a nyugati védelmet, hogy a szovjet harckocsik áttörése gyorsabb  és egyszerűbb legyen.

A Silka még a szolgálati időmben is titkos technika volt. A telephelyen zárt ajtók mögött tárolták és volt egy menetrend is, amit frissítettek, hogy mikor nem lehet kihozni a műhold átrepülések miatt. A Silkában a legfélelmetesebb a komplexitása és ugyanakkor a végtelen egyszerűsége volt. Tudott felderíteni és tüzelni lokátorral vagy optikával, éjszaka infrával, de akár szabad szemmel is. A tornyot és a gépágyút lehetett mozgatni kézzel vagy hidraulikával. A hidraulikát fel lehetett tölteni turbináról, de a jármű motorjáról is üzemelhetett. A négy 23 milliméteres gépágyút fel lehetett húzni sűrített levegővel és kézzel is. A főkezelő tudott tüzelni kézzel, de volt pedál is. Ha a főkezelő meghalt vagy megsebesült, akkor a parancsnoknak is volt optikai irányzéka és tüzelni is tudott.

Egy harcfeladatot ellátó üteg négy Silkából és egy parancsnoki járműből állt. A parancsnoki jármű egy átalakított BTR volt, amelyik az ezredhálóval tartotta a kapcsolatot és adta ki a célfelderítéshez, célkövetéshez majd tűzvezetéshez szükséges adatokat.

Parancsnoki BTR áll fel egy vasúti kocsira. Fotó: Magyar Honvédség archívuma

A Silkák csapatban vadásztak, de tudtak önállóan is tevékenykedni. Az üteg is, és az ütegen belül egyetlen harcjármű is. Ha az ezred megszűnt, az üteg ment tovább. Ha az üteg megszűnt, akkor a harcjármű önállóan dolgozott. Igazából ahhoz, hogy teljesen veszélytelen legyen vagy mindenkinek meg kellett halnia, vagy teljesen meg kellett semmisülnie a járműnek. Nem volt olyan része, amelyiknek a kiiktatása teljes működésképtelenséget okozott volna.

Hétköznapok, gyakorlatok, élmények

- A hétköznapok a Magyar Néphadsereg akkori kiképzési rendje szerint teltek. Féléves ciklusok voltak a bevonulási és leszerelési rend alapján. Szinte naponta beültünk a járműbe. Elméleti oktatások, gyakorlati kiképzés, karbantartás és gyakorlat. Szombat délelőtt karbantartási nap volt telephely takarítással és mellette gép- és harcjármű karbantartással.

Az üteg teljes készlete a külső raktárban volt. Ez a laktanya melletti területen volt, külön úgynevezett külső őrséggel és külső telephellyel. Minden századnak, ami az ezredet alkotta, külön külső raktára és telephelye volt, bemálházva, teherautókra rakva. Az üteg harc- és gépjárműveiből a következők voltak a laktanyán belül: négy Silka, a parancsnoki BTR, a javító-szerviz URAL és két Csepel teherautó. Minden más, felmálházott jármű a külső raktárban volt.

Indulásra előkészített Csepel és sofőrje, Szűcs Attila a külső lőszerraktárban. Fotó: Szabadszállás MN 7038 Kossuth Lajos laktanya Facebook oldala

Riadó esetén a laktanya ÜGYAL (Ügyeletes Alegység) Csepeljei kivitték a beosztott gépjárművezetőket a külső raktárba, ahonnan az alegységek málhája megindult a külső körletbe. A laktanyában található harc- és gépjárművek a negyvenedik percben elindultak a külső körletbe. A harcjárművek éles lőszerrel való feltöltése, a személyi állomány éles lőszerrel való ellátása is ott történt meg. Az egész folyamat rendkívül precízen fel volt építve. A belső és külső őrséget is azonnal leváltották, és ki volt jelölve az a két század, amelyik kitelepülés esetén ezt a két őrséget azonnal felvette.

1986-ban legalább féltucat olyan riadó volt, amelyik külső körletbe való kitelepüléssel járt együtt. Ez a külső körlet a Kiskunsági Nemzeti Park területén volt akkoriban. A hadműveleti tervek szerint onnan vagoníroztak volna be minket és indultunk volna nyugatra. Vagonírozásra, vasúton történő szállításra is évente többször volt szükség.

Ennyi maradt a főkezelő helyéből egy kiállítási célra megőrzött magyar Silkában. A lokátor indikátorernyője alatti markolat jobbra-balra forgatásával a tornyot lehetett forgatni, előre vagy hátrabillentésével pedig a gépágyúkat le-fel állítani. A markolat egyik gombjával a jobb ülésben ülő kezelő által bemért adatokat rögzítették. Ezután a torony egyetlen gombnyomásra ráfordulhatott a célra és a giroszkóp, ha be volt kapcsolva, célon tartotta a rendszert akkor is, ha a jármű menetben volt. A másik gombbal - ez a markolat jobb oldalán volt - tüzelhetett a főkezelő. Fotó: Szórád Tamás

A harcjármű parancsnok tűzkiváltó markolata. A parancsnok ült a küzdőtér bal szélén. Fotó: Szórád Tamás

A bevonulásom előtt néhány hónappal az ezred ott volt a Tranzit 85 és a Duna 85 gyakorlatokon is. Mindkettő Varsói Szerződés szintű volt. Ezredszintű gyakorlat legalább egy tucat volt. Az üteg az én szolgálati időm alatt háromszor mozgott országon belül. Először 1986. január közepén, ezen még én is részt vehettem. Kitelepítettek minket Győrbe, ahol a Kub volt rendszerben és Varsói Szerződés szintű szolgálatot látott el az üteg 3-4 hétig. A kialakított tüzelőállásban leponyvázva álltak az éleslőszerrel feltöltött Silkák. Jött a riasztás és négy percen belül tűzkész állapotban kellett várni a honi légvédelem központjából érkező információkat. Egy hónapig ruhában és bakancsban aludtunk, mert az a négy perc nagyon rövid volt, főleg januárban, amikor a téli ruhát félig felvéve, rohanás közben öltözve kellett kijutni a kb. kétszáz méterre lévő tüzelőállásba, ott a motort és a turbinát indítani, lokátort felemelve célt keresni, majd követni. Több ellenőrző berepülés is volt, azt nem tudtuk, hogy magyar vagy szovjet részről.

1986 májusában célkövetési gyakorlat volt Kecskeméten, júniusban pedig éleslövészet a Nagyoroszi-Drégelypalánk lőtéren. Volt egy fegyverbalesetem, ezért mindkét gyakorlatról lemaradtam, ezt életem végéig sajnálni fogom. Azok a katonatársaim, akik ott voltak, azt mondták fantasztikus élmény volt. Ráadásul a szabadszállási Silkák a kilencven százalék feletti lőeredményükkel az első helyen végeztek.

1987 januárjában, amikor a „Nagy tél" volt, a gépjármű és harcjármű-vezetők kétóránként mentek le a telephelyre és ki a külső telephelyre. Indítás, melegítés majd húsz percig járatták a motorokat. A szabadszállási ezred a fél Alföldön tevékenykedni tudott. Szülő nőtől a kenyérszállításig minden volt, az ezred egy része folyamatosan kint volt a terepen.

Az optikai irányzék prizmáit belülről mozgatható védőkupak takarta, a képen az egyiket elmozdították. Fotó: Szórád T.

*

- A legemlékezetesebb élményem a ’86. januári győri éles szolgálat volt. Előtte sokat gyakoroltuk, hogy hogyan lehet hozni a négyperces szintidőt. Akkor lett kialakítva az a rendszer, hogy a tüzelőállásban a ponyvát nem rögzítettük minden pontján, hogy két ember egy mozdulattal le tudja húzni annyira, hogy a lokátort be tudjuk kapcsolni.

Az egyik berepülésnél ott voltunk a küzdőtérben és hirtelen iszonyatos füst jött be és beindultak az automata oltógépek. Mindenki ugrált kifelé, akkor láttuk, hogy a turbina szívónyílása, amelyik bekapcsolásnál lenyílik, beszívta a ponyvát és a turbina nem kapott levegőt. Szerencsére nem gyulladt ki vagy robbant fel. Kitakarítás után - ez már Szabadszálláson történt - minden jól működött. Fél év múlva az elhárító tiszt ezt, mint tudatos szabotázs akciót, rám akarta fogni.

Az 1986. április 23-án történt fegyverbalesetem, nyugaton élő rokonaim és politikai nézeteim miatt kemény meghurcoltatásban volt részem a katonaidőm második felében. Ennek (is) köszönhetően a tizennyolc hónapos sorkatonai szolgálatom alatt mindössze hatszor voltam otthon Budapesten. Abból egy az eskü utáni eltávozás volt, amit minden újonc megkapott. Kétszer engedtek el Nagyorosziból, a negyedik a fegyverbaleset utáni egészségügyi szabadság volt, az ötödik 1986 szeptemberében egy eltávozás mezőgazdasági munkáról, majd a hatodik a leszerelés előtt a civil ruháért való eltávozás. Akkoriban még nem volt civil ruha a laktanyákban. Mindez annyit jelent, hogy normál eltávozásom nem is volt.

A fegyverbaleset miatt harminc nap fogdát kaptam és 1986. december 1-én lefokoztak; kiállítottak az ezredsorakozón és letépték rólam a rendfokozati jelzéseket.

Leszerelő csoportkép, Vári Tamás a jobb szélen áll. Fotó: Vári archív

Summázva: rengeteg katonatörténetet hallottam akkor is most is. Állandó fókáztatásról, szívatásról, kerítésen való dobbantásokról, kocsmázásról, szolgálatban való alvásról, az őrtorony mellett éjszaka elkapott lányokról. Igen, ilyenek is voltak, lehettek. Beszélnek arról is, hogy a Magyar Néphadsereg gyenge volt, a kiképzés mit sem ért, a felszerelés elavult volt.

Nekem más volt minden, mást láttam, mást éltem meg. Szabadszállás, mint első lépcsős harcoló ezred, egy kemény hely volt. Keményen kiképeztek bennünket, egy-két nap alatt minden visszajönne fejben. Amiben kevesebb lennék, az a fizikai állóképesség. Nem mindegy, hogy egy 85 kg-os 20-22 évesről beszélünk, vagy egy 110 kg-os 51 évesről.

Évek óta gyűjtöm életemnek ehhez a részéhez kapcsolódó emlékeket, mert úgy látom, hogy ami nincs időben dokumentálva, az egy idő után örökre elvész. Egyszerűen felszívódik, eltűnik az időben.

* * *