A Magyar Honvédségnek két olyan alakulata van, amely a légvédelmi rakétások és a vadászrepülők közötti küzdelmet gyakorolhatja. A vadászokat a kecskeméti MH 59. Szentgyörgyi Dezső Repülőbázis Puma századának JAS 39-es pilótái, a földi telepítésű légvédelmet pedig a győri MH 12. Arrabona Légvédelmi Rakétaezred Mistral és Kub (SA-6 Gainful) kezelői képviselik.
A közös gyakorlás nem újkeletű dolog, hiszen a légvédelmi rakétások (a szlengben „lérak”) a MiG-29-esekkel és az L-39-esekkel is dolgoztak együtt. A 2006-tól beérkező új Gripenekkel az első közös gyakorlás 2008-ban volt, igaz még nem célzottan. A kecskeméti vadászok repülték a saját feladatukat, és a lérak dolgozott rájuk.
Az első konkrét közös gyakorlásra a 2009 őszén megtartott kéthetes magyar-svéd Lion Effort gyakorlat adott lehetőséget. A Lion Effort-ot a NEWFIP (NATO Electronic Warfare Force Integration Program) elnevezésű elektronikai hadviselési gyakorlat követte. Ekkor már főleg a Gripenek repültek a lérak ellen olyan profilokon, amit a rakétások kértek illetve olyanokon, ami a vadászrepülők céljait szolgálta. Utóbbiak a Kubok ellen használták először a Gripenek zavaróképességét. Ettől a gyakorlattól kezdve a Gripen-Kub-Mistral együttműködés folyamatosnak mondható.
A 2010-es esztendő májusa az Ohio Légi Nemzeti Gárda F-16-osaival közös Load Diffuser gyakorlatot hozta. Ezen csak három csökkentett Kub üteg vett részt, ami három radarból és két-két indítóállványból állt. Ez a 2011-es Logical Decision gyakorlaton tovább csökkent és a Mistral ezen sem vett részt. Tavaly a NATO líbiai művelete miatt a NEWFIP is elmaradt, de az arra tervezett keretet a Gripen pilóták a szolnoki helikopter bázisra dolgozva lerepülhették.
Otthon viszonylag egyszerűbb dolguk van a légvédelmi rakétásoknak. Minden hónapban egy hetet a gyakorlótéren töltenek, ahol - akárcsak a laktanyában - megvan a radar fedezőszögének (a radar számára nem látható szögtartomány) figyelembevételével kialakított optimális települési pont, de települnek közúti felüljáróra is (felüljáró harcrend). Lehet azonban olyan feladat is, amikor csapatot vagy más objektumot kell oltalmazni, ehhez viszont bázisuktól távolabb kell települni.
A településhez meg kell tervezni a menetvonalat, majd a kitelepülés helyén, ha az nem bázison belül van, biztosítani kell a technikai eszközök őrzés-védelmét, a kezelőszemélyzet ellátását, de tisztában kell lenni a földterületek tulajdonjogával is, hiszen sok föld magánkézben van. 2009-ben és 2010-ben a kecskeméti repülőbázison belül települtek a győriek; a technikát vasúton szállították át. 2011-ben a szolnoki helikopterbázisra a 42 technikai eszközzel már közúton jutottak el a rakétások.
A menetoszlopok a Mistral esetében a Mercedes teherautóra telepített vezetési pontból (MCP) és az Atlas rakétaindítókból, a Kub esetében a lánctalpas célfelderítő, célkövető és rávezető radarból (SzURN /Straight Flush), az ugyancsak lánctalpas alvázon lévő rakétaindítóból és a töltő-szállító teherautóból állnak. Hogy miből mennyi indul útnak az mindig az adott feladattól függ. Az oszloppal tart még a harcvezetés feltételeit és az őrzés-védelem koordinálását biztosító harcvezető kabin (ICC-2KPC), és egy tűzvezető kabin (K1P), amellyel a SzURN és az MCP tűzvezetése valósul meg.
Amikor megérkezik a parancs, hogy a légvédelmi alegység foglaljon harcrendet egy bizonyos koordinátán, akkor először a Mistral indul útnak, amely a Kub közel-légvédelmét is biztosíthatja. Az SA-6-os 3-5 kilométeren belül nem tud manőverezni mindaddig, amíg a rakéta első, szilárd hajtóanyagú gyorsító fokozata kiég. Miután a torlósugaras menethajtómű beindul, a rakéta már manőverezhet, de ezt a rövid távolságot a Mistrallal le lehet fedni.
Miután a Mistral egység elfoglalta a helyét, a közel-légvédelem készen áll, és a harcvezető- és a tűzvezető kabinokkal együtt települ a Kub is. Ettől kezdve együtt dolgoznak. Ha a település Kecskemétre történik, akkor a lérakosoknak nincs könnyű dolguk. A repülőbázis erdősávval van védve, lapos, sík terület, a fedezőszög szempontjából előnytelen és a Gripen pilóták szeretik kihasználni ezeket az előnyöket. A SzURN fedezőszöge egy bizonyos értéknél nagyobb nem lehet, mert akkor az az alatt közeledő légi célokat nem látja. A bázis melletti erdősávon a rendszer nem lát át, ezért célszerű a SzURN-t magaslatra telepíteni. A települt erők álcázzák az eszközöket, bekapcsolnak, működési ellenőrzést hajtanak végre, majd megkezdik a tevékenységet.
Az automatizált tűzvezető rendszer bevezetése óta a prioritás a „csendes” (silent) mód használata. Az eljárás célja, hogy a légvédelem anélkül is tisztában legyen a cél térbeli helyzetével, hogy a radarral kisugározna. Ekkor nem kell kisugárzást, vagyis a SzURN felderítő radarját bekapcsolni, mert a korszerűsítésnek köszönhetően a járműben megjeleníthető az azonosított légi helyzetkép.
Az alkalmazott műveleti módtól függően ilyenkor a veszprémi Légi Irányító Központ (CRC) vezeti vagy felügyeli a tűzalegység tevékenységét. A CRC-ben dolgozó légvédelmi rakétairányító tisztek a telepített radaroktól kapott légi helyzetképet látják. Ha AWACS is szolgáltat adatokat, akkor a földközeli magasságon repülő légi célok is megjelennek. A CRC-ben az azonosítást végző tiszt kategóriákba sorolja a gépeket, és az azonosított légi helyzetkép egy adatátviteli rendszeren megérkezik a kitelepült tűzvezető kabinba és egy védett rádiókapcsolaton keresztül a SzURN-ba. Tehát ugyanaz a légi helyzetkép látható a CRC-ben, a tűzvezető kabinban és a SzURN-ban is. A CRC kiadja, hogy melyik célra kell tevékenykedni.
A tűzvezető kabinban lévő tűzelosztó tiszt (FDO) kiadja a célmegjelölést. Ekkor a SzURN-ban lévő tűzvezető tiszt (TCO) rákattint az adott ikonra (célra) és a felderítő radar az infrakamerával együtt automatikusan ráfordul a megfelelő oldalszögre és magasságra. Miután a közeledő légi cél a légvédelmi rakéta alkalmazási zónán belülre ér, az FDO kiadja a tűzparancsot, amennyiben ennek jogosultságát részére delegálták. Amikor a TCO úgy ítéli meg, hogy a cél a komplexum megsemmisítési zónáján (maximum 24 km) belülre érkezett, akkor kapcsolja az alávilágító berendezést. Ez már azt jelenti, hogy a rakéta pillanatokon belül elindul. Ez tehát az a módszer, amivel „csendben” lehet dolgozni.
Ha a támadó gép pilótája nem ismeri a telepített légvédelem pozícióját, és csak ekkor világítják alá, akkor felkészületlenül éri, hogy ott egy légvédelmi rakétaegység települ. Folyamatos besugárzás esetén a lérak elárulná magát, és a támadó gép elkerülné a térséget, de ha csak a légi helyzetképre és az infrakamerára hagyatkoznak, akkor ez a pilóta számára azt jelenti, hogy ha besugárzás van, akkor már indították rá a rakétát. Ekkor kitérő manővert tesz és megszakítja a feladatot.
A közel-légvédelmet biztosító Mistral esetében az MCP-re telepített radar megközelítőleg 25 kilométeren belül szolgáltat adatokat, de itt is működik az automatizált tűzvezetési rendszer, valamint a saját – idegen felismerő (IFF) rendszer, vagyis az MCP-ben is megvan az azonosított légi helyzetkép. A rávezető tiszt ezen információ segítségével szabhat feladatot az ATLAS indítóállvány állományának, hogy mire lőhet és mire nem, így a saját gép lelövése (friendly fire) elkerülhető.
A célpont adatai kikerülnek az Atlas indítóállványhoz, ahol a kezelő megkapja azt az oldalszöget ahonnan az ellenség várható. A tűzparancsot 6 kilométeren belül adják ki. A Mistral rendszert a jármű miatt komplikáltabb alkalmazni, mint a tavaly kivont, a gyalogos katona által is hordozható (MANPADS) és vállról indítható Iglát mert az indítóállványt telepíteni, a járműveket pedig álcázni kell. (Az Atlas indítóval rövid megállásból is lehet tüzet nyitni.)
Minden tevékenység rögzítésre kerül ugyanolyan naplóba (logbook), amilyet a Kubosok is használnak. Ez alapján lehet nyomon követni, hogy a felderítési szakaszon belül vagy már kívül volt megsemmisítve a cél. Ez is fontos, mert, ha bejut a repülőeszköz, akkor már képes alkalmazni bizonyos eszközöket a lérak ellen, de az is lehet, hogy csak azután semmisítették meg, hogy a feladatát végrehajtotta. Természetesen a célfelderítés és megsemmisítés adatainak, a kapcsolódó jelentéseknek az elektronikus rögzítésére és visszajátszására is van lehetőség.
A lérakosok és a vadászok minden közös feladat után kiértékelik a tevékenységet. Egyeztetik, hogy ki milyen eredményt ért el, mit kell másképp csinálni, mit kell fejleszteni. Az eddig gyűjtött tapasztalat jelentős részét az a három nemzetközi gyakorlat adja, amelyen 2009 és 2011 között vettek részt a légvédelmi rakétások.
A kiértékelés szempontjából a vadászok jó helyzetben vannak, mert az objektív kontrolljuk kiváló, vagyis valamennyi adat letölthető, kivetíthető. Ebből másodpercre pontosan meg lehet mondani, hogy a pilóta mikor, hol, milyen tevékenységet végzett, mikor jelezte a besugárzásjelző, hogy alávilágították, mikor kapcsolt zavarást, stb..
A lérakosok úgy tudják összerakni a képet, hogy a vadászok adatait összevetik a saját, kézzel írott adataikkal, illetve a tűzvezető rendszer elektronikus naplójával. Ennek pontossága a kezelőtől függ, akinek foglalkoznia kell a tűzvezetéssel, a harcvezetéssel, a jelentésekkel, és irányítania kell a többi kezelő munkáját is. Ez pontatlanságot eredményezhet, így a vadászok és a rakétások együttes adataiból lehet összeállítani az eredményt. (A németek, akik az NDK-tól örököltek egy SzURN-t és indítókat is, kitűnő modern objektív kontrollt építettek be, amellyel, akárcsak a repülőgépeknél, minden tevékenység pontosan visszaellenőrizhető, hogy a kezelő mikor mit kapcsolt, milyen tevékenységet végzett.)
A győriek egyik Kubos tisztje így foglalta össze a légvédelmi rakétások és a vadászrepülők közötti gyakorlás lényegét:
„Van egy etap, ami alatt a SzURN kezelő vezet egy naplót. Ebben rögzíti, hogy megkapta a cél kódját, kapott egy követési parancsot, elfogta a célt, a következő parancs rakétaindítás volt, és indított a célra. Félaktív rávezető rendszer van, a cél ekkor már folyamatosan alá van világítva. Ezt a kabinban a besugárzásjelző jelzi a pilótának, aki kitérő manőverbe kezd.
A kezelő lejelenti, hogy 18 kilométeren rakétát indított, a pilóta azt mondja, hogy 18 kilométeren érzékelte, hogy alávilágították és azt a manővert hajtotta végre, hogy hátraarc és teljes gáz. Ha az ember utánaszámol, ebből az következik, hogy 700 m/s sebességgel megy a rakéta, a Gripen gyorsít, a távoli megsemmisítési határ 22-24 km között van, tehát az a rakéta már nem érte volna utol. Megvannak az eljárások, hogy a távolság függvényében mit célszerű csinálni. Például a megsemmisítési zóna közepén, 10 kilométeren már nem tudott volna kirepülni a zónából, mert utoléri a rakéta.
Órákat, sőt néha egy napot is igénybe vesz az elemzés, hogy lett volna-e találat vagy nem, észrevett-e, végzett-e kitérő manővert, alkalmazott-e elektronikai zavarást és elvesztettük-e. Minden etap után összeülünk, értékelünk és minden gyakorlat után készítünk egy jelentést, amiben részletesen le van írva minden nap cselekménye, például első nap, első etap történései.
A Gripenek kemény diónak számítanak, a pilóták nagyon képben vannak, a kanadai és a svédországi képzés nagyon sokat adott nekik. Összekötő tisztként dolgoztam már velük. Jól csinálják a dolgukat, folyamatosan keresik a megoldásokat, kíváncsiak a véleményünkre, a javaslatainkra. Közösen megosztjuk a tapasztalatokat és segítjük egymást. Mindez folyamatos kommunikációt és elemzést igényel, és még így, a lérak igazi objektív kontrollja nélkül is 80 százalékos pontossággal ki lehet elemezni, hogy mekkora volt a kiképző értéke annak az etapnak. Mert igazán nem is az indításszám a lényeg, hanem hogy mit lehetett tanulni belőle. Ez a fő hangsúly. Ez alapján kell mindenkinek feldolgozni a tapasztalatokat, hogy hol hibázott, min kell dolgoznia, hogy jobb legyen.”
* * *
Fotó: Szórád Tamás
