Az amerikai haderő afganisztáni műveleteiben oroszlánrész jutott a helikopteres alegységeknek. Az ismertebb típusok, mint az Apache, a Blackhawk vagy a Chinook árnyékában egy ritkán említett forgószárnyas, az OH-58D Kiowa Warrior is fontos szerepet töltött be a konfliktus során. A hidegháború éveiben kifejlesztett típusnak az afganisztáni műveleti környezet ideálisnak bizonyult.

Ryan Robicheaux, az amerikai hadsereg veteránja, egykori OH-58D Kiowa Warrior pilóta, gimnazista volt, amikor 2001. szeptember 11-én bekövetkezett a World Trade Center elleni támadás. A családi hagyományok mellett ez az esemény keltette fel érdeklődését a katonai szolgálat iránt. Mindkét nagyapja harcolt a második világháborúban a csendes-óceáni hadszíntéren, apja a tengerészgyalogság A-6 Intruder típusán repült, bátyja szintén tengerészgyalogos volt, majd a hadsereghez csatlakozott és Irakban harcolt. Ryan Robicheaux főiskolán tanult tovább és közben csatlakozott a Nemzeti Gárdához, ahol felcserképzést kapott. Igazi célja a repülés volt, és a főiskola utolsó évében tudatosult benne, hogy nem vadászpilóta szeretne lenni, inkább a hadsereg helikopterein akar repülni. Azt is eldöntötte, hogy nem tiszti iskolára, hanem zászlós (warrant officer) képzésre jelentkezik, mivel csak a repülés és nem a majdani parancsnoki előmenetel érdekelte.

OH-58D Kiowa Warrior

Amikor a zászlós képzés után Fort Ruckerben, a hadsereg repülőiskoláján helikoptervezető képzést kapott, megtetszett neki az OH-58D Kiowa Warriorok független, önálló működése, a felderítésen és a földi csapatok támogatásán alapuló feladatrendszere. Bátyja is sokat mesélt neki a Kiowa pilótákról, akik gyakran mentették ki őket egy-egy nehéz helyzetből Irakban. Ezért egyik oktatója tanácsát megfogadva – Ne a típust, a feladatot válaszd! – Ryan az OH-58D-re jelentkezett. Kiképzett helikoptervezetőként a Georgia állambeli Savannah-ban telepedett le és a hadsereg Hunter repülőbázisán, a nevében lovassági hagyományokat őrző 17. ezred 3. századánál (3-17 Cavalry) kapott beosztást. Harci tapasztalatot Afganisztánban szerzett, ahol 2010-ben Bagramban egy évet majd 2013-ban Kandahárban kilenc hónapot szolgált. A harctéri szolgálat mély nyomot hagyott benne, élményeit egy 2021-ben megjelent, négyszáz oldalas könyvben írta meg. Ryan Robicheaux-t ezekről az élményekről, és az afganisztáni mindennapokról kérdeztem.

- Az addigi kiképzése felkészítette arra az aszimmetrikus hadviselésre, ami Afganisztánban várta?

- Nem igazán, ez inkább csapatszinten zajlott. A veterán pilóták megpróbálták átadni azt a tudást, amit a kézikönyveink nem hangsúlyoztak, de amellyel biztonságban voltunk és távol tartott a bajtól. A szabvány kiképzési feladatokon kívüli repülések voltak azok, amelyek valóban csiszolták a képességeinket, és veszélyesebbé tettek az ellenségre nézve. A csapattal együtt lenni és háborús történeteket hallgatni valójában sokkal fontosabb volt, mint amilyennek hangzik. Mások tapasztalatait és az általuk elkövetett hibákról szóló beszámolókat úgy szívtam magamba, mint egy szivacs.

Betonfallal védett Kiowák a bagrami légibázison. Háttérben a Hindukus csúcsai magasodnak

- Mi volt a napirend egy afganisztáni repülési napon?

- Ez tulajdonképpen attól függött, hogy az országnak melyik részén, és a háború melyik szakaszában voltunk. Az első bevetésemen Bagramban, gyorsreagálású erőként (QRF – Quick Reaction Force) működtünk tizenkét órás nappali és tizenkét órás éjszakai váltásban. A váltáskor nagyjából egy óránk volt arra, hogy átvegyük a szolgálatot és tájékozódjunk minden olyan lényeges eseményről, amelyet az előző váltás tapasztalt, vagy amely várható volt. Ezt követően a helikopterhez vittük a felszerelésünket, és elvégeztünk a gépen egy alapos repülés előtti ellenőrzést. Ezután egy újabb eligazítás következett a századnál. Ez több részletből állt: időjárás, hírszerzési információk, tervezett feladatok, konvojok, további információigény az egyes területekről és hasonlók. Ezután mi négyen, a két helikopter személyzete tartottunk egy saját eligazítást. Elsősorban azt kellett eldöntenünk, hogy az eligazításon elhangzottakat és a kiemelt feladatokat figyelembe véve mikor és hova a legjobb repülni. Ezután annyi repülést hajtottunk végre, amennyi szükséges volt ahhoz, hogy minden feladatot elvégezzünk. Ha a bázist vagy a saját erőket támadás érte, akkor rohantunk a helikopterekhez, és perceken belül a levegőben voltunk. A szolgálat átadásakor eligazítást tartottunk a következő váltásnak és átadtuk az információkat. Ez napszaktól függetlenül így ment, mivel huszonnégy órás szolgálatot adtunk és fele-fele arányban repültünk éjjel és nappal. A második, kandahári bevetésem rövidebb volt, és már nem QRF váltásokból állt. A feladataink a Crazyhorse (C csapat, amely az enyém volt) és a Blackjack (B csapat) között oszlottak meg. Ily módon szinte mindig voltak helikoptereink a levegőben, és bármire gyorsan és szükség szerint tudtunk reagálni. Ettől a különbségtől eltekintve, a szolgálat átadás-átvétel nagyrészt ugyanúgy zajlott Kandaharban is.

Erik és Chico - éjszakai felszállásra készül a Kiowa személyzete

- Ki döntötte el, hogy az adott feladaton ki melyik ülésben repül?

- A jobb vagy bal ülés kérdését a személyzet döntötte el. A bal ülésben jellemzően a bevetés parancsnoka (AMC - Air Mission Commander) ült, és egyben ő volt a Kiowa géppár parancsnoka is. Folyamatosan kommunikált és jegyzetelt, nem igazán ért volna rá a gépet vezetni. A másik helikopteren a pilóták preferenciáján alapult, de ha felmerült egy olyan feladat, ahol a tapasztalat számított, akkor az döntötte el, hogy ki hova ül.

- A szabvány öltözéken kívül milyen további felszereléssel repült a Kiowán?

- A kötelező felszerelésen kívül minden pilóta maga állította össze a továbbiakat. Nálam volt az M4-es karabélyom, az M9-es pisztolyom, a repeszálló mellényem, egy fényképezőgép, egy távcső és egy éjjellátó (NVG - Night Vision Goggles). A repeszálló mellényemben három-három tartaléktárat vittem a karabélyhoz és a pisztolyhoz. A túlélőkésemet úgy szereltem fel, hogy könnyen elérjem, akárcsak az ülésheveder elvágására szolgáló eszközt. A mellényen további zsebek voltak, amelyekben orvosi felszerelés és érszorító valamint túlélő felszerelés, például jelzőtükör, jelzőfény, személyi GPS, tűzgyújtó, kézi rádió, stb. volt arra az esetre, ha kényszerleszállunk, és rejtőzködnünk, menekülnünk kell. Volt nálam szárított ennivaló és egy kis snack is, arra az esetre, ha egy feladat hosszúra nyúlik, és az étkezés kimarad, ami nagyon gyakran megtörtént. Ezen kívül volt egy kis zsákom (Go-Bag) amit a fejem mögötti térbe zsúfoltam, és amihez kényszerleszállás esetén hozzáfértem. Ebben további víz, élelmiszer, tartalékelemek, M4-es tárak, stb. voltak. A légi navigációhoz alapvetően GPS-t használtunk, de volt nálunk egy jó öreg, bejelölt és rongyos térkép is.

A maszk nemcsak a szél zúgását tartotta távol a mikrofontól, hanem kényszerleszálláskor a pilóta állkapcsát is védte

- Mi döntötte el, hogy aznap merre repül a Kiowa géppár?

- Volt, amikor meghatároztak egy bizonyos területet vagy előre tervezett feladatokkal bíztak meg minket, máskor pedig önállóan kerestük a „munkát”. Az első, egy éves bevetésem jóval több, mint a felét önálló feladatokkal töltöttük. Sokszor azt sem tudták, hogy most akkor repülünk, vagy valahol a bázison vagyunk. Hacsak nem volt valóban szükség arra, hogy konkrét feladatot kapjunk, azt gondolom, hogy az önállóan végrehajtott repülések hozták a legjobb eredményt. A második bevetésemen a feladataink sokkal, de sokkal szabályozottabbak voltak, és nem volt rájuk hatásunk. A dolgok sokszor fordultak rossz irányba, és amikor a saját irányításunk helyébe a mikromenedzsment és a hibás irányítás lépett, a helyzet még rosszabb lett.

- A géppár két helikoptere között hogyan oszlott meg a feladat?

- Általában a vezérgép kutatott és, ha talált valamit, „kezelte a problémát”, a kísérő pedig követte és fedezte a vezért. A vezérgép azzal beszélt, akit a földön támogattunk, a kísérő helikopter a földi erők felsőbb parancsnokaival és a sajátjainkkal is. Könnyen át tudtuk venni egymás szerepét, és amikor szükséges volt, gyakran váltottunk oda-vissza.

- A felderítés vagy a közvetlen légi támogatás volt a gyakoribb feladat?

- Többnyire a konvojok és a gyalogos járőrök felett repülve fedeztük őket, felderítettük a környéket, és egy adott útvonal felett járőröztünk. Ezenkívül Blackhawkokat és / vagy Chinookokat kísértünk, és biztosítottuk a leszállási zónájukat. Persze volt közvetlen légi támogatás (CAS – Close Air Support) is, de sajnos az idő előrehaladtával a harcérintkezési szabályok egyre szigorodtak, és egyre jobban korlátozták a lehetőségeinket.

Kilátás egy konvojt kísérő helikopterből

Ennek ellenére rendkívül rugalmasak voltunk, és azonnal tudtunk váltani, amikor vagy ahol szükséges volt. Egy Kiowa géppár, az úgynevezett fegyveres felderítő csapat (SWT – Scout Weapons Team) széleskörű képessége volt véleményem szerint a legnagyobb erősségünk és előnyünk. Ha kint voltunk valamerre és a rádión bemondták, hogy „csapatok harcérintkezésben" (TIC - Troops in Contact), azonnal a harc irányába indultunk. A közvetlen légi támogatás, amikor csak szükséges volt, mindig elsőbbséget élvezett a felderítéssel szemben.

- Milyen szabályokat kellett figyelembe venni a harcérintkezés előtt?

- Ennek részletei valószínűleg még mindig titkosak. Alapvetően és nyilvánvalóan nem akartunk civil (nem harcoló) személyeket veszélyeztetni vagy feleslegesen kárt okozni nekik. Szükség volt továbbá valakire, aki engedélyezi az adott harcérintkezést, vagyis bele kell egyeznie abba, hogy felelősséget vállal az engedélyezésért és vállalja a következményeket, ha valami rosszul sül el. Sajnos egyre több olyan tisztet kellett elviselnünk, akiknek fontosabb volt a karrierje, mint a parancsnokságuk alatt álló vagy mellettük szolgáló beosztottak.

- Milyen gyakran volt szükség fegyverhasználatra?

- Nem olyan sokszor, mint gondolná az ember. Az iraki veteránokkal beszélgetve úgy gondolom, hogy ők sokkal többször használták a fegyvereiket, mint mi Afganisztánban. Ennek oka részben az volt, hogy szigorúbb harcérintkezési szabályokkal kellett szembenéznünk. Határozottan állítom, hogy többet is támadhattuk volna az ellenséget, ha a katonai vezetőink nem válnak egyre passzívabbá és kockázatkerülőbbé.

A Kiowák szinte mindig ajtó nélkül repültek

- A levegőből közvetlen közelről látott tűzharcot a saját erők és az ellenség között. Milyen gondolatai voltak akkor?

- Rendkívül dühössé és védelmezővé tett. Hajlandóak voltunk mindent megtenni, hogy megvédjük a ránk bízott katonákat. Amikor egyre kevésbé tudtuk őket úgy fedezni és támogatni, ahogy akartuk, és ahogyan kellett volna, úgy éreztem, mintha kitépték volna a szívemet. Ha azt kellene megfogalmaznom, hogy hogyan védelmeztük a szárazföldi erőket, azt mondanám, hogy úgy, ahogyan egy anyamedve vigyáz a bocsaira. Márpedig egy medvemamával nem lehet szórakozni!

- Milyen gyakran dolgoztak együtt az előretolt repülésirányítókkal?

- Nem olyan gyakran, mint ahogy azt korábban elképzeltem. Sokszor egyszerűen csak egy földi egységgel kommunikáltunk a saját belső frekvenciájukon, köszönhetően annak, hogy szorosan fedeztük őket és velük dolgoztunk. Amikor a Tagab-völgyben repültünk sokat dolgoztunk együtt a francia előretolt repülésirányítókkal (JTAC – Joint Terminal Attack Controller), vagy amiről azt gondolom, hogy a JTAC francia változata volt. Nem vagyok teljesen biztos benne, de szerintem a legtöbb különleges műveleti erő, amellyel dolgoztunk - amerikai vagy más - nyilvánvalóan kiképzett valakit, aki a repülőgépekkel kommunikált.

- Mennyi ideig tudott a Kiowa egy adott terület felett maradni?

- Az attól függött, hogy milyen nehéz volt a gép, mennyire agresszíven és gyorsan repültünk, és az időjárástól is. Jellemzően több mint két órát. Mindenhol voltak előretolt töltőpontok (FARP – Forward Arming and Refueling Point). Sok közülük messzi távoli előretolt állás vagy kis bázis volt. A töltés miatt csak akkor volt értelme visszarepülni a fő légibázisainkra, ha a közelben voltunk, de nem mindenáron.

Francia katona szemléli az amerikaiak helikopterét

- Mennyire volt gyors a kiszolgálás a FARP-on?

- Átkozottul gyors. Ha előre rádióztunk, és mondtuk, hogy sürgős a dolog, azonnal a helikopterhez rohantak amint a csúszótalpak földet értek. Az egyik katona a lőszerhevedert fűzte a géppuskába, mások a nem irányított rakétákat töltötték a konténerbe, egy másik katona pedig üzemanyaggal töltötte fel a gépet, miközben a hajtómű száz százalékon dolgozott. A Kiowa csak nagyjából háromszáz kilogramm üzemanyagot vehetett fel. Egy keményen dolgozó és motivált FARP személyzet nagyon gyorsan kiszolgálta a helikoptert.

- Milyen hatással volt a Kiowákra a nagy meleg és a tengerszint felett magasan lévő környezet?

- Megdolgoztatott minket! Minden repülőgépet hátrányosan befolyásol a tengerszint feletti nagy magasság és a nagy meleg. A mi problémánk az volt, hogy a Kiowa esetében már egyébként is szűk keretek között kellett dolgoznunk. A nagy tengerszint feletti magasság és a hőség olyannyira korlátozta a munkánkat, hogy rendszeresen választanunk kellett a több üzemanyag vagy a több lőszer között. 

A Kiowa géppár egyik helikoptere egy hegytetőn álló elhagyott harckocsit vesz szemügyre

- Mi volt az oka annak, hogy két Kiowa helyett olykor egy Kiowa / Apache páros repült? A tűzerő?

- Részben igen. De mindkét helikopternek számos erőssége és gyengéje volt egymáshoz viszonyítva. Az Apache egy repülő harckocsi, amely a Kiowa lőszerkészletének többszörösét képes szállítani. Az optikai szenzorai jobbak, és az orr alatti gépágyúja rendkívül pontos és erős. Ezen kívül az Apache, mivel több üzemanyagot vitt, hosszabb ideig tudott egy terület felett maradni. A Kiowa viszont sokkal jobban „látta" a körülötte lévő világot, mint az Apache, és ezért sokkal alacsonyabban tudott biztonságosan repülni. A Kiowában a szemünket használhattuk, és a kézi digitális kamera és a távcső segítségével olyan dolgokat láthattunk, amelyeket egy Apache vagy akár egy pilóta nélküli repülőeszköz (UAV – Unmanned Aerial Vehicle) valószínűleg nem látott volna. A Kiowa sokkal kevésbé volt hajlamos műszaki meghibásodásra, mint az Apache. Az Apache technológiai előnyben volt, mi a Kiowában humán szempontból voltunk előnyben. Hasonlóan ahhoz, ahogyan egy rendőr megismeri a körzetét, és ránézésre is tudja, hogy mi az, ami normális, és mi az, ami nem odaillő, mi is képesek voltunk kifejleszteni ezt az érzéket. Mi voltunk a vadászok, az Apache-ok pedig a gyilkosok, ezért nevezték a Kiowa / Apache párost Hunter / Killer Team-nek.  Hivatalosan rózsaszín csapatnak, Pink Team-nek is nevezték. Ami az ellenséget illeti, a nyomukban lévő Kiowa / Apache páros az elképzelhető legnagyobb fenyegetést jelentette számukra.

A kísérő egy Hellfire-ekkel felszerelt Apache. A rózsaszín elnevezés a vietnami háborúból maradt fenn, amikor az OH-6 Cayuse-ok az AH-1 Cobrákkal dolgoztak. A színkód rendszer alapján a harci helikopterek vörösek, a felderítők fehérek voltak, a rózsaszín a kettő keveréke volt

- Milyen feladatai voltak egy-egy repülés után?

- A repülés után mindig eligazítást kellett tartanunk. Mit láttunk, mit csináltunk, volt-e tűzharc, eltaláltak-e minket, megsemmisült-e valami vagy meghalt-e valaki, ellenséges vagy gyanús ember- vagy eszközmozgások, stb. Mindent, amit leírtunk, és aminek a koordinátáit megszereztük, elemeztek és figyelembe vettek, mivel mi voltunk a harctér szeme. A hivatalos század eligazítás után a csapatunk is elvégezte a saját értékelését. A négyfős csoport minden pilótája őszintén és kritikusan elemzett mindent - hogyan repültünk és gyűjtöttünk információkat, hogyan kommunikáltunk, lőttünk, stb. - olyan formában, amely arra kényszerített minket, hogy nyíltan és őszintén vizsgáljuk a teljesítményünket. Három válasz-kategória volt elfogadható: mondjuk el mit csináltunk jól, mit rontottunk el, és hogyan tudnánk a hibákon javítani.

- Nyilvánvalóan a legnagyobb elégedettséget a szárazföldi egységek sikeres támogatása jelentette. Mi volt a leginkább frusztráló?

- Ez így van. A legnagyobb frusztrációnk - és a többes szám alatt gyakorlatilag minden olyan katonát értek, akivel valaha beszéltem, vagy akit ismertem - az volt, amikor a kockázatkerülés és a harcérintkezési szabályok korlátozása olyan majdnem bekövetkező, vagy ami még rosszabb, tényleges veszteségeket eredményezett, amelyekről tudtuk, hogy elkerülhetők lettek volna. Ha erre gondolok, a mai napig jól láthatóan elvörösödök és remegek a dühtől. Sok amerikai és koalíciós katona koporsója van a földben, a több mint húsz éven át romló politika és a rossz döntéshozatal eredményeként, pedig nem kellene, hogy ott legyen. Csak meg kell nézni, hogy milyen katasztrofális volt az USA evakuálása Afganisztánból, és aztán megkérdezni valakit, aki ott szolgált, hogy meglepődött-e. Fogadok, hogy azt fogja mondani, hogy nem. Ez talán elmond valamit.

- Hogyan jellemezné a különbséget a bagrami és a kandahari bevetése között?

- Az északkelet-afganisztáni területet nagyon szépnek találtam és élveztem felette a repülést, természetesen eltekintve attól, hogy egész nap és éjszaka megpróbáltak megölni az ott lévő emberek. Kandahár viszont egyszerűen egész évben szívás, úgy néz ki, mint Las Vegas és a Mars keveréke, bűzlik és millió fekete légy van ott. A működésünk is nagyon más volt a 2010-es bevetésem során a 2013-ashoz képest. A háború elhúzódásával, sokkal több ellenőrzéssel, és fokozott korlátozásokkal kellett szembenéznünk. Az első bevetésemre mindig úgy emlékszem vissza, hogy sok-sok nagyszerű repülés volt benne, nagyszerű emberekkel. A második bevetésemen sokkal kevesebb ilyen volt. Mostanában olyan történeteket hallok a COVID alatt bevetett barátaimtól, amelyek nevetségesen abszurdak, így szerencsésnek érzem magam, hogy én nem voltam ott!

Tájkép Kandahar környékén

- Mi volt a véleménye a támogatott afgán katonai és rendőri erőkről?

- Diplomatikusan fogalmazva: kevéssé voltam lenyűgözve. Oké, nyers leszek és őszinte. Sokan rendkívül lustának és fegyelmezetlennek tűntek. Mások egyértelműen értéktelenek voltak. Egyikükben sem lehetett igazán megbízni, kivéve a különleges műveleti katonák és tolmácsok egy kis csoportját. A mellettük szolgálóknak még ekkor is óvatosnak és ébernek kellett maradniuk. A bennfentes támadások nem voltak ritkák, nagyon gyorsan és váratlanul történtek. Hogy igazságos legyek, tudtam, hogy az afgánok soraiban voltak olyan katonák, akik valóban az országuk stabilizálásáért és helyreállításáért harcoltak. Hittek az ügyben, és hajlandóak voltak meghalni érte. Más afgán katonák egyszerűen elfutottak a veszély puszta lehetőségétől is. Az én értelmezésemben, Afganisztánban a féktelen korrupció és a törzsi szövetségek szinte lehetetlenné tették, hogy valaha is legyen egy egységes és hatékony hadsereg. Az egyetlen oka annak, hogy ilyen sokáig fennmaradtak, az volt, hogy fogtuk a kezüket, finanszírozva, kiképezve, felszerelve és támogatva őket minden szinten.

- Mit gondolt a felkelőkről, mint harcosokról?

- Nem mondhatom, hogy mindannyian azok voltak, mert ez attól függ, hogy ki miért harcolt. Kezdem az általános „afgán felkelővel”, és itt valódi afgán állampolgárra gondolok, mert sokan törzsi származásúak voltak, és úgy tűnt, hogy nem is ismerik el Afganisztánt, de ez már egy másik téma. Ez az egyén úgy döntött, hogy fegyvert ragad egy olyan kormány és annak katonasága ellen, amelyet rákényszerítettek, szóval megértem őt. Az ellenségem volt, és megpróbált megölni, de ő egy harcos volt, aki azt tette, amit helyesnek tartott. Az Amerikai Egyesült Államok a brit korona elleni lázadásból született, és harcolnunk kellett ellenük, kétszer is. Ha azok a telepesek nem fogtak volna fegyvert az általuk igazságtalannak tartott kormány és megszállás ellen, az én hazám nem létezne. A legjobb „nemzetépítő" erőfeszítéseink ellenére a legtöbb afgán megszállóknak tekintett minket és a többi NATO erőt, így megértem, hogy általában miért nem kedveltek bennünket.

Ezúttal egy orosz DSK géppuskával felszerelt Ford Ranger került lencsevégre

Beszéljünk arról is, amiért egyáltalán ott voltunk: az Afganisztán határain belül tartózkodó és kiképzett harcosok indokolatlan „szent háborút" vívtak. A „szent harcosok" számomra nem mások, mint alantas söpredék. Volt közöttük afgán is, de többségük a világ különböző részeiről érkezett, hogy ellenünk harcoljon. Őket nem érdekelte Afganisztán. Csak azok leigázása és meggyilkolása, akik nem úgy értelmezték a Koránt és tartották magukat ahhoz, mint ők. Ezek az állatok kimondhatatlan borzalmakat, kínzásokat és bántalmazásokat okoztak és okoznak ma is bárkinek, akinek csak tudnak, különösen nőknek és gyerekeknek. Soha nem fogom elfogadni ezeket a legrosszabb fajta aljas lényeket harcosoknak. Véleményem alátámasztására erősen ajánlom Sean Parnell Outlaw Platoon (Törvényen kívüli szakasz) című kiváló könyvének elolvasását, hogy valós képet kapjunk arról, amit a katonáink a terepen tapasztaltak, különösen az ilyen söpredékkel való összecsapások során.

- Hogyan változott a hadseregen belüli morál az afganisztáni konfliktus előrehaladtával?

- Úgy vélem, hogy a „Miért vagyunk itt?" igazán soha meg nem válaszolt kérdése okozta a legtöbb frusztrációt. Miután a tálibokat kiszorították a hatalomból, Bin Ladent megölték, és az Al-Kaidát nagyrészt felszámolták, nyilvánvalóvá vált, hogy már nem sok célunk van. Az egyetlen ok, amiért ilyen sokáig maradtunk, az volt, hogy az afgán kormány és a hadsereg túlságosan alkalmatlan és korrupt volt, és szilárdan hiszem, hogy az amerikai kormányban vagy a hadseregben senki sem akart felelősséget vállalni azért, hogy a hely összeomlik, miután elmentünk. Valóban nem omlott össze látványos módon, ahogy azt oly sokan megjósolták? Azt hiszem, hogy ennek a végkifejletnek a régóta előre látható elkerülhetetlensége hozzájárult a morál csökkenéséhez, valamint ahhoz, hogy egyre inkább kevésbé hatékony és gyenge vezetőket léptettek elő, miközben az okos vezetők kikerültek a rendszerből. Az amerikai hadsereg azért is szenved továbbra is az alacsony moráltól, mert a külső politikai, progresszív és társadalmi igazságossági csatározások beszivárogtak egy olyan szervezet soraiba, amelynek apolitikusnak és háborúra felkészültnek kellene lennie. Mint amikor a haditengerészet SEAL-jei majdnem arra kényszerültek, hogy megváltoztassák a hitvallásukat, hogy elfogadhatóbb és befogadóbb névmásokat tartalmazzon. Egy elnökre volt szükség, hogy közbelépjen és megakadályozza ezeket a változtatásokat. Egyszerűen eltévedtünk az utunkon.

Földközelben, egy afgán lakóház felett manőverez egy OH-58D

- Hogyan változtak személyes érzései a háborúban töltött hónapok alatt?

- Ahogy a felhalmozódó tapasztalatok révén felnyílt a szemem a valóságra, érzelmileg megkeményedtem, és sokkal kritikusabban és elemzőbben kezdtem gondolkodni, mint korábban bármikor. Többé már nem bíztam vakon semmiben és senkiben. Nagyon büszke vagyok arra, hogy a Kiowa közösségben nem sokan tartoztak a „csak parancsot teljesítettem" emberek közé. Sok hadseregbeli társunkhoz képest a mi közösségünk rengeteg további információt, megbeszélést, és ellenőrzést kért, mielőtt igazán belementünk volna bármibe. Én is egyre nyugodtabban tettem fel kérdéseket, még akkor is, ha nagyfokú ellenségeskedés vagy felháborodás fogadta őket.

- Tapasztalata szerint az amerikai közvélemény mennyire foglalkozott az afganisztáni háborúval?

- Miközben a háború folyt, és a fásult média továbbra se nagyon számolt be a tényekről - vagy egyáltalán bármiről - nehéz volt tudni és elfogadni, hogy valójában milyen kevés támogatást kaptunk. Az átlagpolgárt a mindennapi életében nem érintette az Afganisztánban vagy az Irakban zajló háború. Ezt nem úgy értem, hogy önmagában nem érdekelte őket, hiszen tény, hogy ezekről a háborúkról nem tudósítottak naponta, mint a korábbiakról. Ha valakinek nem volt olyan barátja vagy családtagja, aki szolgálatot teljesített, úgy tűnt, hogy nem gondolnak a háborúra, hacsak nem kérdezik őket erről. A legtöbben nem nagyon tudták megfogalmazni, hogy mi a célunk a 2001. szeptember 11-i bosszúálláson kívül. Amikor képeket mutatok az embereknek Afganisztánról, a legtöbben megdöbbennek, és azt gondolják, hogy mi valahol egy sivatagban voltunk, és fogalmuk sincs, hogy hol van a térképen. Amikor megemlítem, hogy Afganisztánnak közös határa van Kínával, az emberek először nem hisznek nekem. Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy úgy gondolom, hogy az amerikaiak és a többi NATO országnak, akikkel együtt harcoltunk, a lakossága többnyire nem is volt képben az egésszel.

- Milyen volt a visszailleszkedés a békeidős otthoni működésbe?

- Némileg nehéz. Az afganisztáni szolgálat után kiábrándultam a békeidős katonai életből. Az alaki foglalkozás, a sorakozó és egyebek, amit mi úgy hívtunk, hogy „gyakorlás és ceremónia", nem az volt, amit személy szerint élveztem, és szinte megvetettem. A békebeli katonai élet is tele volt pazarlással, jelentéktelen feladatokkal és ötletszerű munkákkal, amelyeket a tisztek és az altisztek találtak ki, hogy megmutassák, hogy milyen jó vezetők. Azt, hogy a beosztottak milyen sok feladatot végeztek el, ezek az emberek beírhatták a tiszti vagy altiszti éves jelentésükbe. Ezek alapvetően éves katonai értékelő jelentések, amelyekkel a további katonai előmenetelért és előléptetésért versenyeznek. Ennek tanúja lenni és ezzel együtt élni egyre nehezebbé vált számomra, és egyre nehezebb volt elfogadni. Elárasztottak minket a PowerPoint prezentációk a biztonságról, a rugalmasságról, az öngyilkosság, a nemi erőszak és a szexuális zaklatás megelőzéséről, a munkahelyi etikettről, a faji és vallási előítéletekről és hasonlókról. Ugyanakkor felfedeztem a harci zónából való hazatérés pozitívumait is. Az olyan egyszerű dolgokat, mint például a szél zúgása a fák között, a madarak éneke, a személyes szabadság, az emberi szeretet, a test és az elme valódi ellazulása, valamint száz más érzés és érzékelés - mindezeket még mindig észreveszem és megbecsülöm, most sokkal jobban, mint valaha.

Ryan Robicheaux (jobbra) és Brian Fullen zászlósok az OH-58D szűk fülkéjében

- Hogyan hatott a költségvetési megszorítás az egységük mindennapi életére?

- Drasztikusan csökkentek a repült óráink, és ezáltal a képességeink is. Még mentességet is kaptunk, ha a repülési idő hat hónapon belül hetven óra alá csökkent. Egy egyszerű memorandum szinte bármilyen előírást vagy szabályt törölhetett vagy módosíthatott, függetlenül attól, hogy mennyire volt szükséges és fontos. Előfordult, hogy már saját WC-papírt kellett hoznunk otthonról. Egy másik alkalommal nem érkezett meg időben a fizetés. Aktív szolgálatban álló amerikai katonák nem kapták meg a pénzüket! Az egységek segélyalapokat hoztak létre, hogy kisegítsék egymást, amíg rendeződik a dolog. Volt olyan, hogy csak rózsaszín nyomtatópapírt kaptunk, ezért gondoskodtunk arról, hogy mindig, minden fontos dolgot erre a rózsaszín papírra nyomtassunk, hogy ha egy elöljáró látja, dühös legyen miatta.

- Miért döntött úgy, hogy otthagyja a hadsereget? 

- Tizenkét évig szolgáltam, és úgy éreztem, hogy elég volt. De hazudnék is, ha nem vallanám be, hogy ennél többről volt szó. A szomorú igazság az, hogy kezdtem kiábrándulni. Úgy érzem, hogy a hadseregünk tévútja - a vezetésünk egyre nagyobb mértékű kudarca és a katonákról való gondoskodás csökkenő képessége - szintén az elszakadáshoz vezetett. A hadsereg jelenleg nem különbözik sok más munkáltatótól. Nehezen tudnak toborozni, és még nehezebben tudnak lépést tartani a lemorzsolódással.

Ismét a földön az utolsó harci feladat után

- A Kiowa közösség hogyan élte meg a típus 2017-es kivonását?

- A hír, hogy a Kiowát közvetlen váltótípus nélkül vonják ki, rendkívül felkavaró és kiábrándító volt. A leváltására vonatkozó terv - egy Apache és egy drón, amelyek együtt dolgoznak - nevetséges volt bárki számára, aki tudta, hogyan dolgoztunk, és hogy a Kiowa Warriorok milyen nagy értéket jelentettek a harctéren. Sok pilótát azért küldtek el a hadseregből, mert akkoriban más egységekben nem volt hely számukra, hogy az Apache-okat, Chinookokat vagy a Blackhawkokat repülhessék. Néhányan más típusra vagy UAV-hoz mentek, de nagyon sok tapasztalat és tehetség veszett kárba. Úgy tudom, hogy jelenleg a hadseregnek kevés a pilótája, és a legtöbbjüket nem tudják tovább megtartani a kezdeti szerződésüknél. A legutóbbi megoldás az volt, hogy hosszabb szerződéseket kötöttek. Nem igazán jött be. Az, hogy nem tettünk többet azért, hogy a veterán Kiowa pilótákat a hadseregben tartsuk, égbekiáltó hiba volt. Szerencsére a legénységi állományú repülőműszakiak többségének lehetősége volt más típusra átképeztetnie magát.

- Foglalkozott valaha a gondolattal, hogy más szervezetnél, a Parti Őrségnél, rendőrségnél vagy egy hírügynökség helikopterén repüljön tovább?

- Valóban felmerült bennem a Parti Őrség, mint lehetőség, de a légitársaságok fizetésének és életstílusának csábítása felülkerekedett azon a vágyamon, hogy máshová menjek. Időnként eszembe jut egy-egy vad gondolat, hogy újra helikopterrel repüljek (Miért is ne tenném? Pokoli jó móka!), de mostanra ez már csak álom. Ott vagyok, ahol vagyok, és az élet nem is olyan rossz. Mivel csak napközbeni utakat repülök, minden este hazamehetek, és soha nem kell hotelben aludnom. Nem vagyok készenlétben semmiért és senkiért, és senki sem próbál megölni. Ezen a fronton tényleg nincs okom panaszra.

- Milyen volt a váltás a légitársasági életre?

- A kezdeti átállás érdekes és elég nehéz volt, helikopterről repülőgépre és az ezzel járó másfajta repülésre váltottam. Nem voltam oda a gyakori és hosszú távollétekért. Szerencsére kiléptem a regionális légitársaságoktól, és most egy Airbusszal repülök az Allegiant Airnél. Most sokkal több időt töltök otthon, mint amennyire valaha is lehetőségem volt. Látni a gyerekemet felnőni, és aktív részese lenni mindennek, többet ér számomra, mint bármi más a világon. Néha hiányzik az akció, még mindig gondolok a Kiowa pilótaként eltöltött időmre, élénken emlékszem azokra az intenzív helyzetekre, amelyekben harcoltunk. Aztán kortyolok egyet a kávémból, és tizenkétezer méter magasan kibámulok az ablakon a felhőkre és az alattam elterülő országra, amelyet szeretek, értékelem, hogy túléltem mindazt, és boldog vagyok, hogy békében élhetem le hátralévő napjaimat.

***

Fotó: Ryan Robicheaux

A cikk kétrészes nyomtatott változata az Aeromagazin 2023. júliusi és szeptemberi számaiban jelent meg.