Az amerikai hadsereg OH-6 Cayuse könnyű helikopterének kifejlesztése ugyanakkor kezdődött, mint a korábban már bemutatott forgószárnyasé, az OH-58 Kiowáé. A mindössze négy változatban készült Kiowa története viszonylag egyszerűen nyomon követhető, a Cayuse esetében azonban sokkal összetettebb a feladat. Az alaptípustól indulva a kisebb-nagyobb módosítások miatt számtalan alváltozattal lesz dolgunk, amelyeknek nemcsak a típusjelzése és a neve változott, hanem a képességeik is folyamatosan bővültek.

A Cayuse és a Kiowa történetének közös szála az a felhívás volt, amelyet a US Army egy könnyű megfigyelő helikopterre (LOH – Light Observation Helicopter) írt ki 1960-ban. A helikopterek a második világháború után terjedtek el az amerikai hadseregben, elsősorban tüzérségi megfigyelő és szállító feladattal. A dugattyús motorral felszerelt Bell OH-13 Sioux, és a Hiller OH-23 Raven is ebben az időszakban állt rendszerbe, és becsülettel szolgálta a békeidős feladatokat otthon és a harctéri műveleteket Koreában. Üzemeltetésük során rengeteg tapasztalat halmozódott fel.

A Sioux Koreában sebesültszállítóként lett ismert, de nem csak a hadsereg használta. A képen a Marines gépe érkezik egy sebesült tengerészgyalogosért

A katonai vezetés e tapasztalatok alapján döntött a könnyű, gázturbinás váltótípus kifejlesztését célzó felhívás mellett. Mint a program neve is mutatja, alapvetően egy megfigyelő helikopterről volt szó, de elvárás volt, hogy a gép felderítésre, mentésre, és fegyveres támogatásra is alkalmas legyen. Az összehasonlító tesztek, a Bell és a Fairchild-Hiller ajánlatával szemben a Hughes Tool Company / Aircraft Division Model 369 jelzésű gépét hozták ki győztesnek. A 369-es prototípusa 1963 februárjában repült először, a forgószárnnyal együtt mindössze kilenc méter hosszú, 1300 kilogramm maximális felszállósúlyú volt, csúszótalpakkal, négylapátos forgószárnnyal, jó kilátást biztosító buborék szélvédővel, a csepp alakú törzs hátsó részében ferdén beépített, 317 lóerő tengelyteljesítményű Allison T63-as hajtóművel, V alakú döntött farokrésszel, kétlapátos faroklégcsavarral készült, és 125 csomós (225 km/h) utazósebességre volt képes. A teljesítmény mellett nyomós érv volt, hogy a Hughes igen kedvező áron kínálta a típust, bár ez a későbbiekben visszaütött. A hadsereg 1966-ban rendszeresítette az új gépet, és először 714-et rendelt, majd a darabszámot felemelte 1300-ra. Az OH-6-os egy, a mai Oregon területén élt indián törzs után kapta a Cayuse nevet, ami egyben egy ott tenyésztett pónifajta neve is. Nem hivatalos neve Loach lett a LOH program nevének kiejtése után, de más jelentése is van: egy csíkféle fürge halat is így neveznek.

Csúcson a gyártás – készülnek az OH-6-osok

A LOH programban alulmaradt cégek közül a Fairchild-Hiller elengedte a dolgot, a Bell Helicopter Company azonban tovább dolgozott és létrehozta a civil piacról ismert Bell 206 JetRangert, majd azt később továbbfejlesztve az OH-58 Kiowát. Ezzel a géppel 1968-ban már győztesen került ki a következő fordulóból.  A LOH program újraindítását az indokolta, hogy a magát immár nyeregben érző Hughes folyamatosan emelte az új OH-6-osok és az alkatrészek árát, amelyet addig csak a biztos megrendelés érdekében tartott alacsonyan, vállalva a veszteséget is. A Bell győzelmével az OH-6-os megrendelés darabszámát csökkentették.

A Cayuse YOH-6A jelzésű protopéldánya

Ezek az üzleti csatározások persze a legkevésbé sem izgatták az OH-6-osok végfelhasználóit, a hadsereg könnyűhelikopteres pilótáit, akik nagyon várták már, hogy a dugattyús motoros gépek helyett egy izmosabb típussal repülhessék veszélyes feladataikat Vietnamban. Nem is kellett sokáig várniuk, a Cayuse-ok rövid időn belül, 1967 decemberétől megjelentek a délkelet-ázsiai országban és gyorsan leváltották a helyi klímával és domborzattal küzdő OH-13-asokat. Az OH-6-ossal repülő alegységek feladata ellenséges katonák, eszközök, táborok, bunkerek, szárazföldi és vízi járművek felkutatása és leküzdése volt a néhány hónappal korábban megjelent AH-1 Cobra harci helikopterekkel géppárban. Az OH-6-osok és az AH-1-esek úgynevezett rózsaszín géppárt alkottak. A színkód rendszer szerint a célkereső-felderítő helikopterek fehérek voltak, a harci helikopterek pedig pirosak, így e két helikopter és színkód keveréke adta a rózsaszín kódot. Ha két harci helikopter repült egyetlen felderítővel, a kód lila volt.

A tábori leszállóhelyről induló AH-1 Cobra mögött látszik géppárja, egy OH-6 Cayuse

A Cayuse-ok általános fegyverzete baloldalon egy hatcsövű, 7,62 mm-es, M134 Minigun géppuska volt, amelyhez kétezer darabos lőszerkészletet vihettek magukkal. A fegyver csőkötege függőlegesen állítható volt, de általában rögzítették és a pilóták a célzáshoz a helikoptert használták. A lehető legközelebbről nyitottak tüzet és a nyomjelzők alapján a kormányokkal helyesbítve „vezették” célba a lövedékeket. A hátsó fülkében jobb oldalon elhelyezett, ugyancsak 7,62 milliméteres M60-as géppuskát egy lövész-megfigyelő kezelte. A tartalék lőszer dobozait a padlón helyezték el, a fegyvert rugalmas gumikötéllel függesztették fel, szabad mozgást biztosítva ezzel a lövéshez. A gépek ajtó nélkül repültek, amelyek a kézifegyverek tüzétől egyébként sem védték a személyzetet, de akadályozták a kilátást és kényszerleszállás után a gyors gépelhagyást. A kétfős személyzet egy, az első világháborúból ismert módszert is alkalmazott: a kézigránátok dobását. A vörös, fehér, sárga, lila és zöld színű füstgránátokból általában öt-öt darabot függesztettek az első ülések mögött kifeszített huzalra, így kézre estek a hátsó ülésben dolgozó lövésznek. Villanó-, repesz-, és fehérfoszfor gránátokat szintén vittek magukkal. A személyzet gondolt az önvédelemre is, hogy ha földre kényszerülnének, ne álljanak ott üres kézzel, az állig felfegyverzett ellenséggel szemben. Mivel nem volt lekorlátozva, hogy mit vihetnek magukkal, egy 45-ös automata pisztoly, az M16-os gépkarabély és rövid csövű változata, a CAR-15-ös, a sörétes puska és az M79-es gránátvető mindig velük volt, de sok hajózó több pisztolyt is magával vitt. A kézifegyvereket szükség esetén a földi célok ellen is használták. A kreativitás náluk is utat talált és nem hivatalos fegyvert is bevetettek. Például olyan „bombákat”, amelyek hajtóműolajjal teli dobozokból és rájuk ragasztószalagozott gránátokból készítettek. Ezeket elsősorban bunkerek, földbe ásott alagutak ellen használták, és a földközelben manőverező helikopterből igyekeztek a nyílásba dobni, hogy az eszköz bent fejtse ki hatását. Az aljnövényzetben rejtőző ellenségre másfajta fegyvert dobtak: néhány összekötözött és a géppuskalőszer-hevederrel körbetekert villanógránátot. Ennek a közvetlen alkalmazásnak megvoltak az árnyoldalai is. Egyrészt a gépre és a benne ülőkre is veszélyt jelentettek – volt is ebből gépveszteséggel járó baleset - másrészt az ellenség nagyon közelről, tíz méteren belül nyithatott tüzet rájuk. Ha sikerült lelőniük a Cayuse-t, a személyzet azonnal a kezük közé került, és általában rögtön végeztek velük. Ezért több alegységparancsnok arra kérte a harci vágytól fűtött gépszemélyzeteket, hogy lehetőleg a Minigunt és az M60-as géppuskát használják, és ha azok kevésnek bizonyulnak, inkább bízzák a dolgot a Cobrákra.

A fegyveresek újratöltik a Minigunt

Mivel éjszaka csak kivételes esetekben és akkor is csak jó időben, sík vidék felett repültek, a nap korán kezdődött a kétfős személyzet számára. A 18-22 éves pilóták többsége a helikoptervezető alapkiképzés után Vietnamban kapott típusátképzést a Cayuse-ra és mindössze tíz óra tapasztalattal már bevetésre mehettek. A lövészek között voltak repülőműszakiak, de harckocsizó, vagy lövészháttérrel rendelkező katonák is. Készültségből akkor indultak, ha egy lelőtt repülőgép vagy helikopter személyzetének kiemelése légi úton nem volt lehetséges és a mentés földi erők bevonásával zajlott. Egyébként a személyzet a hajnali, kora reggeli órákban repült ki egy kijelölt térségbe és néhány méterre a fák vagy a terep felett lassan repülve kutatni kezdték az ellenség nyomát. Ha a magas fű valahol feküdt, az azt jelentette, hogy éjszaka valaki járt ott, mert a letaposott nedves növényzet még nem száradt meg és nem egyenesedett fel. Szó szerint minden fűszál alá benéztek, miközben a Cayuse forgószárnyszelével megmozgatták az aljnövényzetet, hátha ott lapulnak az ellenséges harcosok. Sokszor valóban ott is voltak a fűben, egy bokor alatt vagy az erdő szélén és az apró helikopter azonnal a fegyvereik elé került. (Kevés típus személyzete mondhatta el, hogy harcérintkezés előtt egy pillanatra az ellenség szemébe nézhetett.) A lövész ekkor füstgránáttal jelölte meg a helyet az 1500 láb (450 méter) magasan várakozó AH-1 Cobra harci helikopternek, a pilóta pedig igyekezett a lehető leggyorsabban elhagyni a közvetlen helyszínt, hogy a Cobra támadhasson. Az AH-1-es pilótája folyamatosan szemmel tartotta a lent dolgozó Cayuse-t. Ez kezdetben nem volt egyszerű, mert a kis helikopterek a hadsereg olívzöld színében repültek, jól beleolvadva a földháttérbe. (A színe és a formája miatt az OH-6-os egyik beceneve az „olívabogyó a fogpiszkálón” volt.) Ezen segítettek azzal, hogy a V alakú farokfelület egy részét színesre festették. Ha már a Cayuse nem volt útban, a Cobrák először nem irányított rakétákkal, majd a kevésbé pontos orr alatti géppuskával és gránátvetőkkel támadtak. Az OH-6-osok sem mindig maradtak néma szemlélők, fedélzeti fegyvereikkel, kézigránátokkal vagy a barkácsolt robbanóeszközökkel támadtak.

Hasonló volt az eljárás, amikor az UH-1 Iroquis szállító helikopterek lövészkatonákat vittek terepre, és az OH-6-osok kerestek számukra leszállóhelyet. Ha nem észleltek fenyegetettséget, egy színes füstgránáttal megjelölték azt, az UH-1-es pilótája visszaigazolta, hogy látja a füstöt és a színét is megnevezte. A Cobra közben magasabbról tartotta szemmel a környéket és fedezetet nyújtott a Cayuse-nak. Az UH-1-esek általában harci helikopter kísérettel érkeztek, amelyek a szállítók leszállása előtt nem irányított rakétákkal szórták meg a leszállóhely közvetlen környékét. A leszállás előtti pillanatokban az UH-1-esek fedélzeti lövészei a saját géppuskájukkal is megtették ugyanezt, majd a szállítók földet értek, a katonák pillanatok alatt kiszálltak és a helikopterek már távoztak is. Ezután léptek színre ismét az OH-6-osok. Ha ellenségre bukkantak, füstgránáttal megjelölték a helyet és rádión tájékoztatták az éppen kitett földi erőket a helyszín irányáról és távolságáról. Mivel a pilóta, és a lövész egyaránt a jobb oldalon ült, jobb köröket repülve tartották szemmel a helyszínt és a környéket, amíg a katonák előrenyomultak. Közben a Cobra a magasban várakozott és, ha a kis gépre tüzet nyitott az ellenség, a harci helikopter feladata volt fedezni a Cayuse-t. Amikor a földi csapat harcérintkezésbe került, az OH-6-osból folyamatosan információkkal látták el őket és fegyvereikkel segítettek nekik az ellenség leküzdésében. Ha körülmények lehetővé tették, a helyszínen leszállva begyűjtöttek mindent - fegyvereket, eszközöket, személyes tárgyakat - ami információértékkel bírt.

Korábban B-52-esek bombáztak itt, most egy OH-6-ossal vizsgálják át a helyszínt

A Cayuse szerkezeti kialakításának köszönhetően még egy durvább kényszerleszállást vagy földnek csapódást is jó eséllyel túlélhettek a fedélzeten lévők. Az a mondás járta a hajózók között, hogy „ha le kell zuhanni, akkor azt egy Cayuse-szal tegyük”. Ugyanakkor az ellenséges fegyverek tüzének közvetlen közelről kitett gépben könnyen lőtt sebet szerezhettek a pilóták és a lövészek. Nem volt ritka a vérrel telefröcskölt kabinnal visszaérkező Cayuse, de nem mindenki volt olyan szerencsés, hogy túlélje az őt ért találatot. Egy OH-6-os pilóta élettartamát Vietnamban hat hónapra becsülték. A személyzetnek jó megérzésekre, villámgyors reflexekre és egy nagy adag szerencsére is szüksége volt. Egyikük úgy fogalmazott, hogy a bevetéseken úgy érezte magát, mint egy rendőr, akit egy rosszhírű, veszélyes körzetbe helyeztek, felszereltek minden szükséges eszközzel, de ha nem ismerte az utca törvényeit, akkor halott volt. Érdekes képet mutatott a pilóták és lövészek egyéni háttere is. Aki zűrös helyről érkezett – és ilyenből volt bőven a hatvanas-hetvenes évek Amerikájának nagyvárosaiban – könnyebben ment bele kockázatos helyzetekbe. A Cayuse közösségből 233 pilóta és 251 lövész vesztette életét Vietnamban, sokan megsebesültek vagy az idegrendszerük nem bírta a stresszt. A gépveszteség magas volt, az 1422 darab legyártott OH-6-osból 964 darab került veszteséglistára a konfliktus során, nagyobb részben ellenséges beavatkozás, kisebb részben a földközeli (tíz méter alatti) repülés veszélyeiből adódó balesetek miatt. A gépek többsége nem jutott el odáig, hogy a háromszáz órás karbantartást elvégezzék rajtuk, mert addigra javíthatatlan ronccsá váltak. A típust a háború utolsó szakaszában az OH-58 Kiowa váltotta Vietnamban. A pilóták a Kiowát is szerették, de hiányzott nekik a fürge Cayuse manőverező képessége.

Napi karbantartás egy OH-6-oson. A gépek rendkívüli igénybevételnek voltak kitéve

A vietnami háborút követően csendesebb évek következtek. A Cayuse-t több európai haderő is rendszeresítette, például a dán hadsereg vagy a spanyol haditengerészet. Japánban a szárazföldi önvédelmi erők repültek a típussal, és a Kawasaki 387 darabos mennyiségben, OH-6J jelzéssel gyártotta is. Az UH-72 Lakota megjelenéséig az amerikai haditengerészet tesztpilóta képző iskolája TH-6B típusjelzéssel a leendő helikopteres berepülőpilóták továbbképzésére használta a Cayuse-t.

Az európai üzemeltetők egyike a dán hadsereg volt. OH-6-osuk egy 1989-es NATO gyakorlaton száll fel

TH-6B a US Navy tesztpilóta iskolájának sportos színeiben

Közben az OH-6-os civil piacra készült változatát, a Hughes 500C-t a magánüzemeltetők mellett számos állami szervezet (határvédelem, légirendészet, erdészet, tűzoltóság, stb.) használta és a típus kategóriájában számos rekordot is felállított. Az OH-6A alaptípust kis lépésekkel továbbfejlesztették – például erősebb hajtómű beépítésével - de ezek a helikopterek mind az alapváltozat négylapátos forgószárnyával és döntött V alakú farokrészével készültek. A Cayuse fejlődéstörténetében a hetvenes évek közepén történt egy jelentős előrelépés, amikor megjelent a Hughes 500D. Ez az egyelőre még szintén OH-6-osnak nevezett modell T alakú farokrésszel, ötlapátos forgószárnnyal készült, jó alapot biztosított a későbbi fegyveres változatok kialakításához, és közben a gyártó cég történetében is fontos változásra került sor. A következő részben erről lesz szó.

* * *

A cikk nyomtatott változata az Aeromagazin 2023. szeptemberi számában jelent meg. Fotó: Hughes Tool Company, US Army, US Air Force, US Navy, National Archives, AP/Richard Bystone