Az ötvenes években egy együléses, egy hajtóműves, szuperszonikus vadászgép jelent meg az amerikai haditengerészetnél, az F8U-1 Crusader. A műszaki fejlődés akkoriban olyan gyors ütemű volt, hogy egy-egy új típust rövidesen egy még újabb váltott fel. A Crusader volt az első, amely hosszú ideig szolgálatban maradt, de ebben szerepe volt annak is, hogy felderítő változata is létezett.

Az Egyesült Államokban a légierőhöz hasonlóan a haditengerészet is a negyvenes-ötvenes évek fordulóján lépett be a sugárhajtású korszakba és az ekkor kibontakozó hidegháború miatt igyekezett létrehozni a saját felderítő képességét. Taktikai felderítőgépei egy már meglévő sugárhajtású vadászgép áttervezéséből születtek, ami azzal járt, hogy a repülőgépek orr-részét a kamerák elhelyezése miatt átalakították, megtoldották. Ezek a célirányos átalakítások jócskán megváltoztatták az adott típus „személyleírását” és nem pozitív értelemben. Aztán jött egy új gép, amelynél ilyen drasztikus átalakításra nem volt szükség, mert a törzse alsó részében jutott hely a kameráknak is. Egy kevés módosítás kellett csak, de a gép elegáns vonalvezetését sikerült megőrizni, és ezzel elhagyni a korábbi felderítők ormótlan és a repülési jellemzőkre is kiható formavilágát. Ez az új típus az RF-8 Crusader volt.

Az F9F-8P Cougar felderítőt a vadászváltozat példányai kísérik. A Crusader megjelenése előtt még ilyen drasztikus átalakításra volt szükség az eredeti sárkányon

Az RF-8-as történetének megkerülhetetlen része az alaptípus, az F-8-as. A tengerészeti repülőgépekre szakosodott és leginkább a második világháborús F4U Corsair gépeiről ismert Vought a US Navy 1952 őszén kiadott felhívására jelentkezett. A haditengerészet által megfogalmazott követelményrendszer egy hangsebesség feletti, kis leszálló sebességű, gépágyúkkal felszerelt, repülőgép-hordozóról üzemelő vadászgépet írt elő. A Voughtnál John R. Clark vezetésével munkához láttak és egy teljesen újfajta koncepcióval álltak elő. A hosszú, karcsú sárkánynál a mérnökök a vadásztípusokon szokatlan felsőszárnyas megoldást választották, a szárny külső része a hajófedélzeti tároláshoz felhajtható volt, fékszárnyakat és lehajtható belépőélt alkalmaztak, de az igazi különlegesség az volt, hogy az egész szárnyat, beleértve a törzs tetejét lezáró szárnyközéprészt a fel- és leszállásokhoz hét fokkal meg lehetett billenteni. Ez volt a tervezők válasza arra, hogy a gépnek relatíve alacsony leszállósebességet kell tudnia. Ezzel a megoldással a szárny állásszögét úgy lehetett növelni, hogy a törzs vízszintes maradt, leszálláskor nem volt magasra emelt orr, ami akadályozta volna a kilátást előre. Mivel a főfutókat így nem lehetett a szárnyakban elhelyezni, a törzsbe behúzható rövid, kis nyomtávú futóművet terveztek. A pilótafülke mögött kapott helyet négy darab 20 milliméteres Colt-Browning Mk 12-es gépágyú, egyenként 144 darabos lőszerkészlettel és a törzs oldalán helyezték el az AIM-9 Sidewinder légiharc-rakéták indítására szolgáló síneket, oldalanként kettőt.

Az ötvenes évektől kezdve minden haditengerészeti gép utántölthető volt a levegőben. A hatvanas évek elején készült felvételen egy Skyhawkból tankol a felderítő Crusader

A Navy 1953 májusában elfogadta a Vought tervét és megkezdődhetett a munka, hogy a tervekből valóság legyen. 1955 márciusában a földi teszteken átesett, XF8U-1 jelzésű prototípust egy C-124 Globemasterrel átszállították az Edwards légierő bázisra és John Konrad berepülőpilóta végrehajthatta az első felszállást. Megtörtént az, ami korábban soha, hogy egy prototípus már az első repülésén átlépte a hangsebességet. Szeptemberben a második prototípus, és még ugyanazon a napon az első F8U-1 jelű szériagép is a magasba emelkedett. Az első repülőgép-hordozós felszállásra a következő év áprilisában került sor, a hajó a USS Forrestal volt. A korra jellemző megoldással a gépet drótkötél segítségével indították. A napjainkban használatos módszert az orrfutó nem bírta volna ki és egyébként is a típus gyenge pontja volt és maradt. A haditengerészet és a tengerészgyalogság első vadászszázadai végül 1957-ben kapták meg a Crusadernek, Keresztes Lovagnak elnevezett, nappali vadászgépként alkalmazható típus első példányait. A Crusader történetének érdekes mellékszála, hogy a gép átdolgozott és leegyszerűsített tervei alapján született meg 1963-ban a tömzsi, szubszonikus könnyű csapásmérő, az A-7 Corsair II-es.

*

A 144 darabos példányban gyártott felderítő változat kifejlesztése a vadászverzióéval közel párhuzamosan történt, és a megváltozott feladatrendszerre utalva az F8U-1P (Photo) típusjelzést kapta. A fegyverrendszer valamennyi elemét eltávolították és a törzs szárny előtti, lekerekített alsó részét szögletesre módosítva kialakították a kamerarendszer befogadására alkalmas teret. A különböző kamerák kombinációjából álló, a feladat jellege szerint variálható rendszert a kameratérben négy ponton helyezték el. Más készüléket lehetett beszerelni egy általános légifotózáshoz, a térképészeti felvételekhez, a tengerparti sáv kétéltű műveleteket megelőző fotózásához illetve az éjszakai felvételek készítéséhez. Utóbbihoz világítótöltetek is rendelkezésre álltak. A szívócsatorna alatt, a kidudorodó áramvonalas burkolat mögött egy ferdén előrenéző kamera, mögötte egy lefele néző valamint egy különböző szögben elfordítható kamera kapott helyet. Végül egy lefele néző és két, harminc fokos szögben oldalra néző kamera végezte a trimetrogon módszerrel történő, horizonttól horizontig való fényképezést. A törzs alsó részének átalakítása miatt, aerodinamikai okokból, a tetejét enyhén púposra tervezték át és nagyobb sebességük miatt a felderítők kisebb stabilizátorral rendelkeztek. Hajtóművük ugyanaz a Pratt & Whitney J57-es volt, mint a vadászoké, de nagyobb üzemanyagkészlettel indulhattak bevetésre. Az első átalakított Crusader 1956. december 17-én repült először, és mielőtt a felderítők szolgálatba állhattak volna, 1957. július 16-án egy szuperszonikus transzkontinentális repülésre került sor. Ez ma már nem lenne szenzáció, de az ötvenes években az ilyen kísérletek a média és a nyilvánosság érdeklődésének középpontjában álltak.

A kiengedett horoggal leszálláshoz közelítő RF-8-ason jól látszanak a kameraablakok és a megemelt szárny

A Project Bullet elnevezésű kísérlet névadója, egyben a repüléshez használt F8U-1P pilótája a tengerészgyalogság őrnagya, a későbbi űrhajós és szenátor, John Glenn volt. Véleménye szerint a kilőtt pisztolygolyóra utaló elnevezés jellemezte legjobban az Egyesült Államokat átszelő, hangsebesség feletti repülést. Azzal, hogy a légi utántöltés kivételével a teljes útvonalon utánégetővel repült, Glenn azt is bizonyítani akarta, hogy a J57-es hajtómű bírja a tartós maximális teljesítményt. A rekordkísérlet a kaliforniai Los Alamitos tengerészeti légibázisról indult. A felderítő változat nagyobb belső üzemanyagkészletének köszönhetően mindössze három utántöltésre volt szükség egy AJ Savage gépből. A tankolások után Glenn először kilencezer méterre majd az üzemanyag egy részét elégetve a gazdaságosabb fogyasztást biztosító 15 ezer méterre emelkedett. Nem csak az utánégető működött a teljes útvonalon, hanem a kamerák is, végigdokumentálva, hogy merre járt a Project Bullet Crusadere. Glenn 3 óra, 23 perc és 8,4 másodperces repülés után a New York-i Floyd Bennett Fielden szállt le. A hitelesített repülési idő alapján 1167 km/h-s átlagsebességet ért el, és ezzel egy időre John Glenn őrnagy lett a világ leggyorsabb tengerészgyalogosa.

*

A felderítő Crusadereket 1957 és 1960 között állították szolgálatba. Az atlanti-óceáni hordozókra a VFP-62-es fotófelderítő század, a csendes-óceániakra a VFP-63-as biztosított F8U-1P-ket, néhány gépes különítmény formájában. A szárazföldön maradt gépek és pilóták kiképzési repülést folytattak. Az új felderítőből a tengerészgyalogságnak is jutott, Crusadereik a VMCJ-2 századhoz kerültek. 1962. szeptember 18-án valamennyi haderőnemnél módosult a repülőgépek jelzésrendszere. A „kíváncsi” Crusader esetében áttértek az RF-8A jelzésre, miután a vadászok F-8A jelzését a felderítésre utaló R (Reconnaissance) betűvel módosították. Valójában a régi P és az új R is megfelelő volt, hiszen a gépek fotófelderítést végeztek. A frissen átkeresztelt RF-8-asok első éles bevetése alig egy hónapot váratott magára. A művelet fedőneve Blue Moon volt.

Alacsonyan, Kuba felett

Az nem volt titok az Egyesült Államok előtt, hogy a közeli Kubában a Szovjetunió mesterkedik valamiben, de csak az 1962. október 14-én és 15-én U-2-essel végrehajtott felderítő repülések révén vált bizonyossá, hogy a szovjetek közepes hatótávolságú ballisztikus rakéták indítóállásait építik ki a szigeten. Az U-2-es nagy magasságból készült felvételei mellett részletes, közeli fotókra is szükség volt. Annak ellenére, hogy a USS Enterprise-on a tengerészgyalogság, a USS  Independence fedélzetén a haditengerészet RF-8-asai egyaránt kéznél voltak, a VFP-62-esek szárazföldről hajtották végre a feladatot William Ecker századparancsnok vezetésével. Eckert október 19-én tájékoztatták, ezt követően a század kijelölt gépei, pilótái és földi állománya a floridai Jacksonville-ben lévő bázisáról a félsziget legdélebbi végébe, Key Westre települt. Key Westet a legkeskenyebb részén mindössze 150 kilométer széles Floridai-szoros választotta el Kubától. Október 22-én Kennedy televíziós beszédet intézett a nemzethez, és másnap Ecker parancsnok vezetésével három RF-8A géppár, három különböző helyszín fölé indult. Miközben az U-2-es felvételek alapján beazonosított területek felett 300 méteren, 870 km/h-s sebességgel áthúztak, nemcsak a kamerák dolgoztak, hanem az ellenséges légvédelem is. A Crusaderek mindössze négy percet töltöttek Kuba felett és meglepetésszerű megjelenésüknek valamint nagy sebességüknek köszönhetően sértetlenek maradtak. A felderítők a jacksonville-i Cecil Fielden szálltak le, ahol a kamerák filmjeit kivették és Washingtonba szállították elemzésre. Ecker parancsnokot is a fővárosba rendelték, a gépek pedig egy ellenőrzés és előkészítés után visszatértek Key Westre. Az RF-8-asok jó minőségű, közeli felvétele alapján sikerült bizonyítani a Kubában zajló és a szovjetek által addig tagadott tevékenységet. A helyzet rendezése ezután már a politikai vezetők dolga volt. (Ecker parancsnok és géppárja bevetése a „Tizenhárom nap” című film egyik jól sikerült jelenete.) A haditengerészet november 15-ig folytatta a kismagasságú felderítő repüléseket Kuba felett. Az RF-8-asok 73 bevetést hajtottak végre, a legtöbbet, tizennégyet október 27-én. A századból tizenkét pilótát vontak be a feladatba, a tengerészgyalogságtól pedig négyet vezényeltek a VFP-62-esekhez. A kubai rakétaválság néven elhíresült, kritikus napokat követően, november 26-án Kennedy elnök meglátogatta a századot és kitüntette a válság megoldásában játszott szerepükért. Egy másik, szerényebb ünnepség keretében a tengerészgyalogság pilótái az atlanti-óceáni flotta parancsnokától vehettek át kitüntetést. A tengerészgyalogság szokás szerint kisebb figyelmet és elismerést kapott. Kevéssé ismert, hogy a válság idején Kuba délkeleti végében, a guantanamói amerikai haditengerészeti bázison is települt két tengerészgyalogos RF-8-as, amelyek szintén repültek felderítő bevetéseket, köztük éjszakait is. (A bázis az 1903 óta amerikai érdekeltségbe tartozó területen létesült.)

A Crusader szárnyának felhajtható részét alaposan „megrágta” az észak-vietnámi légvédelem, de a gép mégis visszatért a hordozójára és most a hangárfedélzeten pihen

Egy évvel a kubai rakétaválság után a felderítőgépek egy olyan háborúba indultak, amely évtizedes harci alkalmazást jelentett az RF-8-as közösség számára. A felderítő Crusaderek 1963 októbere és 1974 januárja között összesen negyvenegy, egyenként 7-11 hónap időtartamú repülőgép-hordozós bevetést teljesítettek a vietnámi háborúban, többségét a régi Essex-osztályú hajókra települve. Ezek a hordozók kicsinek bizonyultak az F-4 Phantom II-es üzemeltetéséhez, vadászszázadaik F-8-asokkal repültek. Így már csak a logisztika miatt is ésszerű volt a felderítők Crusadereit ezekre a hajókra telepíteni. A bő tíz év alatt a felderítő közösségek is elszenvedték a maguk veszteségeit. Huszonnyolc RF-8-ast vesztettek, tizenkilencet a csöves légvédelem miatt, egyet ellenséges gép lőtt le, kettő pilótahiba, három műszaki meghibásodás, egy légi összeütközés, kettő pedig egyéb okból került veszteséglistára. Kilenc pilóta meghalt, egy eltűnt és hatan estek fogságba. A hadifoglyok közül egy sikeresen megszökött és visszajutott a saját erőkhöz, öten csak a háború végén térhettek haza. A harci kutató-mentőket és a hajók kutató-mentő alegységeit dicséri, hogy tizenegy pilótát sikerült kimenteni.

Szárny megemelve, mechanizáció kiengedve, kötél feszül, dübörög az utánégető – RF-8G indul a USS Coral Sea fedélzetéről

Az elvesztett felderítőgépek között nemcsak RF-8A-k, hanem továbbfejlesztett RF-8G-k is voltak. A régi repülőgép-hordozók rendszerben tartása gyors műveleti tempót diktált. Mivel más vadász- és felderítőgépet ezeken a hajókon nem lehetett üzemeltetni, a haditengerészet a megmaradt gépek korszerűsítése mellett döntött és a Vought az RF-8-asokkal kezdhette a munkát. Az A változatból hetvenhárom gépet repültek vissza a gyártóhoz, ahol az első ötvenhármat 1965 és 1967 között korszerűsítették és módosították. A maradék húsz 1968-70 között került sorra. A gépek új kamerarendszert, avionikát és navigációs berendezéseket kaptak, illetve a J57-es hajtómű erősebb változatát építették be. A törzs vége alá pótvezérsíkok kerültek, a szárnyak alatt póttartályok számára alakítottak ki függesztési pontokat. Az első, 1965-ben elkészült RF-8G már ott volt az 1966 nyarán vietnámi bevetésére induló USS Coral Sea fedélzetén.

Az F-4N Phantom II mögött egy RF-8G gurul a felszálláshoz a kaliforniai Miramar tengerészeti légibázison

A háborút követően a még üzemelő Essex-osztályú hordozókat sorra kivonták, és az F-4 Phantom II-esek mellett megjelentek az F-14 Tomcatek. A Crusader vadászváltozatának ideje az első vonalbeli, repülőgép-hordozós üzemeltetésben lejárt, nem úgy a felderítőké. A megmaradt RF-8G-k állapota bíztató volt, ezért a haditengerészet úgy döntött, hogy egy második korszerűsítési programmal, néhány évvel kitolja azok élettartamát. Ezeket a gépeket jól megkülönböztette a korábbiaktól, hogy még erősebb hajtóműveket kaptak, és az extra hűtési igény miatt levegőszívó csonkokat helyeztek el hátul, az utánégető felett. Felszerelték elektronikai ellentevékenységre szolgáló berendezéssel és a függőleges vezérsíkon egy besugárzásjelzővel – ami nem hátrány egy felderítőgépen (sem). Egy ilyen modernizált felderítő Crusader tűnik fel néhány pillanatra az 1979-es „Végső visszaszámlálás” című moziban.

A függetlenségi nyilatkozat 200. évfordulójára készült díszfestés egy RF-8G-n, 1976-ban

Az első vonalbeli VFP-62-es felderítőszázad még 1968-ban, a VFP-63-as jóval később, 1982-ben szűnt meg. Az RF-8G-k üzemeltetésének utolsó öt évére a megmaradt gépek a haditengerészet két tartalékos fotófelderítő századához, a VFP-206-oshoz és a VFP-306-oshoz kerültek. Mindkettő a kormányzati repülések lebonyolításáról ismert Andrews légierő bázisról üzemelt Washington DC-ben, repülőgép-hordozóra már nem települtek. A Crusaderek története itt ért véget 1987 márciusában. Az RF-8G-vel a típus végül jócskán túlteljesítette azt, amire megrendelői és tervezői az ötvenes években szánták.

* * *

A cikk nyomtatott változata az Aeromagazin 2025. májusi számában jelent meg. Fotó: US Navy, Defense Imagery