2013. szeptember 7-én szerencsétlenül járt az afgán légierő egyik MD 530F helikoptere. A súlyos sérülést szenvedett kétfős személyzet mentését amerikai erők hajtották végre, és a műveletet magyar helikopteresek biztosították a levegőből. A tíz évvel ezelőtti írásomban részletekbe nem bocsátkozhattam, de a túlélő amerikai pilóta jóvoltából, immár bővebb és pontosabb képet kaphatunk a történtekről.

A balesetben megsemmisült helikopter parancsnoka Andy Miller zászlós volt. Miller 1991-ben diplomázott és magánúton ismerkedett meg a helikopteres repüléssel. 1995-ben lépett be a hadseregbe, ahol zászlós iskolát végzett, majd helikoptervezető képzést kapott. Csapatszolgálatát az OH-58D Kiowa Warrior típuson kezdte, amelyen később oktatópilóta lett. Szakmai múltja és a 2008-ban Irakban szerzett harctéri tapasztalata lehetővé tette, hogy 2012-től részt vegyen az afgán légierő helikoptervezetőinek képzésében. Afganisztán Herat tartományában, a Sindand légibázison működött az amerikai légierő expedíciós légi tanácsadó csoportja, amely az afgán pilótákat képezte Mi-17-es helikopterekkel, amerikai, és NATO szövetséges oktatókkal, köztük magyarokkal. A történet idején, az akkori MH 86. Szolnok Helikopter Bázis légi tanácsadó csoportjának hatodik váltása szolgált Sindandban. A légibázison egy kis támogató csapat is működött, amely a könnyű MD 530F helikopterrel repült. A F változatot forró környezetre és nagy tengerszint feletti magasságra optimalizálták, 650 lóerő tengelyteljesítményű hajtóművel, hosszabb forgószárny lapátokkal és nagyobb faroklégcsavarral készült. Az MD 530-as csapat minden pilótája a közép-ázsiai magashegység után a Pamír hívójelet kapta és egy számot, amely a beosztására utalt. Miller zászlós hívójele a Pamír 62 volt. A Mi-17-esek az Afganisztán északi határán folyó Amu-darja középkori arab neve után a Jayhoon hívójellel repültek.

Afgán MD 530F helikopter

Miller zászlósnak mindössze 18 napja volt hátra a közel egyéves szolgálatból, amikor a baleset történt. 2013. szeptember 7-e szombatra esett, amely az iszlám kultúrában a pénteki imanapot követően a munkahét első napja. Andy Miller megreggelizett, megitta napindító kávéját, majd átment a felkészülési helyiségbe. Ellenőrizte az időjárást, elolvasta a repüléssel kapcsolatos információs anyagot, majd magához vette M4-es karabélyát, repeszálló mellényét és csatlakozott két másik amerikai pilótához. Mindhárman azzal a két fiatal afgán pilótával gyakoroltak, akik lehetőséget kaptak, hogy Mi-17-es kiképzésüket befejezve, az afgán légierő első helikopteres oktatói legyenek. Az oktatói átképzés előtt azonban még további repült időt és tapasztalatot kellett gyűjteniük az MD 530-ason. A gyakorló repüléseket Miller zászlós kezdte Maszúd Iszlamhil hadnaggyal. Az afgán pilóta házasemberként érkezett vissza szabadságáról. Két hónapja nem ült helikopterben, de felkészült és készen állt a repülésre. Miller és Iszlamhil a hangárban magához vette a hajózó felszerelést és kiment a 182-es oldalszámú MD 530-ashoz.

Miller zászlós és Iszlamhil hadnagy a végzetesnek bizonyult repülésre készül

A nyugati helikoptertípusokon az elsődleges pilótaülés a jobb oldali, de az MD 500-as típuscsalád gépein a bal ülést használják erre a célra. Miller zászlós engedélyezte a hadnagynak, hogy a bal ülést foglalja el, mert praktikusnak tűnt, hogy a járó hajtómű melletti váltásnál Iszlamhil hadnagy kiszáll és társa beül a helyére, minimálisra csökkentve ezzel a földi időt. Felszereléseiket és a fegyvereket az utastérben rögzítették, elvégezték a repülés előtti ellenőrzéseket, majd beültek a helikopterbe. A másodikként betervezett hadnagy a hangár árnyékába vonult vissza, az amerikai-afgán páros indított, és 8 óra 20 perckor felszállt.

Andy Miller zászlós az MD 530 jobb ülésében

Először a sindandi repülőtéren gyakoroltak megközelítéseket a futópályával párhuzamos gurulóútra, majd a gyakorlást a légibázis körzetéhez tartozó terepen folytatták. Innen továbbrepültek a lakatlan területen kijelölt, 5-ös számú tesztlőtér közelébe, ahol a Mi-17-esek, Apache-ok és a Blackhawkok személyzetei ellenőrizték a fedélzeti fegyverek működését. Az MD 530-ast Iszlamhil hadnagy vezette, élvezte a feladatot, a földközeli repülést és, hogy nincs más gép a közelben. Oktatója ekkor vetette fel a nagy pontosságot igénylő leszállást egy sziklatömb tetején. Az afgán pilóta tapasztalatszerzés miatt szívesen gyakorolta volna az eljárást, ezért Miller azt javasolta, hogy kezdjék egy alacsonyabb sziklával, amelyiken nagyobb vízszintes felület van a leszálláshoz. A fiatal afgán végrehajtotta a feladatot, utána újra átbeszélték a megközelítés és leszállás technikáját majd további landolásokat hajtottak végre a sziklára. Iszlamhil hadnagy hibátlanul dolgozott. A sziklatetőn álló gépből jól látszott a tesztlőtér másik, nagyobb sziklatömbje, ami közel egy kilométerre magasodott éppen előttük, és amelyen Miller korábban már többször leszállt. Az oktató átvette a helikopter vezetését, felszállt az MD 530-assal és miközben a másik sziklatömb felé repült, a szélirány fontosságáról és a leszállóhely-kiválasztás kritériumairól beszélt az afgán pilótának. A sziklához érkezve egy tágabb kört repültek, hogy a hadnagy szemrevételezhesse a helyet. Mint általában, most is ajtók nélkül repültek, így semmi sem zavarta a kilátást. Minden nyugodt volt, semmi szokatlant nem tapasztaltak és egy újabb kör után megkezdték a leszállást. Miller folyamatosan magyarázta a megközelítés technikáját és, hogy a fókuszban mindig az a pont legyen, ahova a helikopterrel leszállnak, majd finoman letette az MD 530-ast a szikla tetejére. Ellenőrzésképpen kinézett a jobb oldali leszállótalpra, és a pedálok előtti alsó plexiablakon át a talajra.

Amikor bal kezével teljes alsó állásba engedte a kollektív kart és a helikopter tömege a leszállótalpakra nehezedett, egy hangos dörej kíséretében robbanás rázta meg a gépet. Balról jobbra egy narancsvörös tűzgolyó hatolt át a pilótafülkén. Miller ösztönösen elfordította a fejét és védekezésül leszegte az állát. A robbanást mechanikus zajok követték, a helikopter rázkódni kezdett és a botkormány vadul rángatózott a pilóta kezében. Miller nem engedte el, azonnal leadta rádión a vészjelzést, a hívójelet és a helyszínt majd rákiáltott az afgánra, hogy hagyja el a gépet. A helikopter balra dőlt, de nem borult az oldalára. Miller először elfelejtette a hevedereket kioldani, majd miután megtette és az ajtókeretbe kapaszkodva kifelé húzta volna magát, a bal lába nem engedelmeskedett. Két kezét a térd mögött összekulcsolva megemelte és kijutott a helikopterből. A földre ült, arccal a gép farokrésze felé nézve. Amint a helikoptert egyre jobban elborították a lángok, odébb vonszolta magát. A természetellenes szögben álló lábát látva meg volt győződve arról, hogy elveszíti a végtagot.

Ennyi maradt a 182-es oldalszámú MD 530-asból

A másik oldalra pillantva meglátta Iszlamhil hadnagyot. Az afgán repülőtiszt bal karja könyök felett szétszakadt, bal lába térd alatt hiányzott. Átgurult az amerikaihoz és közösen csapkodva fojtották el a ruháját égető lángokat. Az égő roncs felől egyre nagyobb hő áradt feléjük, ezért Miller odébb vonszolta magát és mellényénél fogva az afgán pilótát is. Távolabb nem jutottak, mert a sziklatető kezdett erősen lejteni, mielőtt függőlegesbe ment át. Miller levette a sisakját, majd letépte és dühösen a tűzbe dobta a térdblokkját. Felült és megpróbált nem ránézni a lábára. A mellény egyik zsebéből kivette az érszorítót és a bal combjára helyezve megszorította. Figyelme ismét Iszlamhil hadnagyra irányult, akinek a bal felkarcsontja kilátszott, az izom és a szövet hiányzott. Miller kivette Iszlamhil mellényéből az ő érszorítóját is és azt a hadnagy egyik combjára helyezte fel. A többi egészségügyi felszerelés az égő helikopterben maradt, ezért Miller a mellényében lévő, személyi mentésnél használt kiemelő hevederéből csinált egy szorítókötést és azzal az afgán pilóta másik combját szorította el. Az angolul tökéletesen beszélő Iszlamhil fájdalmával küzdött, és közölte, hogy meg fog halni. Miller igyekezett megnyugtatni, hogy a bázison tudják, hogy mi történt és jönnek értük. Valójában fogalma sem volt arról, hogy vette-e valaki a vészhívást, annyira gyorsan történt minden. Elővette a PRC-112-es túlélő rádiót és azon is egy vészhívást kezdeményezett. Nem jött válasz. Körülnézett, és a környéket vizsgálta. Biztos volt benne, hogy egy IED-re (Improvised Explosive Device) szálltak le, egy olyan robbanóeszközre, ami nyomásra működött. Ha mobiltelefonnal indított IED lett volna vagy RPG találat, akkor felbukkantak volna azok, akik működésbe hozták, a kézifegyverek pedig nem okoztak volna robbanást. A többszöri vészhívásra végül a sindandi irányítóktól érkezett válasz. Miller ismét közölte hívójelét, pozíciójukat és, hogy mindketten súlyosan megsérültek. Az a válasz jött, hogy a mentés szervezése már folyamatban van. Iszlamhil közben öntudatlan állapotban, hol angolul, hol dari nyelven beszélt, egyre halkabban és ritkábban.

*

A túlélés első reményét az a Cessna 208-as adta, amelyen egy szerződéses civil amerikai oktatta afgán növendékét. Bruce Robertson hallotta a vészhívást, látta a füstöt, és odarepült a Cessnával. Sokat nem tudott tenni, de azzal, hogy a roncs felett körözött, hatalmas mentális támogatást nyújtott. Miller időről időre kapcsolatba lépett Sindanddal és a kérdéseire kapott higgadt, határozott válaszok megnyugtatták. Talán még nyugodtabb lett volna, ha tudja, hogy a világ túlsó felén, a kaliforniai Beale légierő bázis információ feldolgozó rendszerének ügyeletes adatkapcsolati altisztje, Ashley Howard őrmester vette a PRC-112-esen indított vészhívást. A Beale-re érkeztek be az Afganisztán felett tevékenykedő U-2-esek, RQ-4 Global Hawkok és az egyéb felderítő és hírszerző rendszerek által begyűjtött információk. Miller vészhívását az ügyeletes a személyi mentést koordináló központ felé továbbította. Amiről ugyancsak nem tudott, az egy repülésre induló Mi-17-es géppár volt Sindandban. A Jayhoon 11 hívójelű vezérgépen amerikai személyzet, Mary Clark százados és Michael Kardoes alezredes helikoptervezetők, Keller törzsőrmester fedélzeti technikus valamint Garcia és Heller törzsőrmesterek, ajtólövészek készültek a felszállásra. Örültek, hogy most nem oktatás a feladat és tanulók nélkül repülhetnek. A tűzoltó képesítéssel rendelkező Dan Parker főtörzsőrmestert és egy olasz tanácsadót vitték volna át egy másik bázisra, hogy onnan tűzoltó felszereléssel térjenek vissza Sindandba. A Jayhoon 12 hívójelű kísérőn szolnoki személyzet volt: a pilótafülkében Balla Tibor őrnagy és Dajka Attila százados, helikoptervezetők és Tóth Péter zászlós, fedélzeti technikus, a tehertérben Kise Zoltán százados, Gecse Zoltán főtörzsőrmester és a tíznapos kihagyást követő kötelező kvalifikációját teljesítő Mátyás Zoltán zászlós, ajtólövészek. Mindkét szállítóhelikopter 7,62 mm-es, M240-es géppuskákkal volt felszerelve. A Mi-17-es és az MD 530-as csapat közvetlen napi kapcsolatban volt és ismerték egymást. A torony és Miller zászlós közötti rádióforgalmazást hallgatva, a vezérgép fedélzetén gyors döntést hoztak: Clark százados közölte az irányítókkal, hogy a Jayhoon géppár kész az azonnali indulásra és a fegyveres légi támogatásra. Az engedélyt megkapták és felszálltak.

A szikla az égő ronccsal a magyar személyzet gépéből nézve

A Sindandtól mintegy tíz kilométerre lévő szikla tetején Andy Miller azon töprengett, hogy túlélőkésével széttöri és a tűzbe dobja a számtalan személyes adatot és fényképet tartalmazó iPhone-ját, nehogy elfogásuk esetén az ellenség kezébe kerüljön, de amikor meglátta a közeledő Mi-17-eseket, gyorsan letett a tervéről. A szállítóhelikoptereket a Cessna pilótája vezette a szikla fölé, értékes perceket megtakarítva ezzel, majd amikor a Jayhoon géppár megérkezett, elhagyta a helyszínt. Az idő 9 óra 43 perc volt. Miller jelezte Sindandnak, hogy látja a helikoptereket, de mivel nem védett frekvencián beszélt, további részleteket nem közölt. A vezérgép földközelbe süllyedt, a kísérő magasabbra emelkedett és a helyszín felett egy tágabb körön repült. Látszott, hogy az ajtólövészek célpont után kutatva jobbra-balra mozgatják a géppuskákat. Millert megnyugtatta, hogy az egyik magyar ajtólövész intett és bólintott. Néhány áthúzás után a vezérgép a sziklatömb lábánál egészen alacsonyra süllyedt, három méter magasan egy pillanatra megfüggött, majd azonnal továbbindult.

Miller arra figyelt fel, hogy valaki a nevét ismétli. Ez a valaki a jobb oldali ajtólövész, Matty Garcia törzsőrmester volt, aki a vezérgép földközeli függése közben kiugrott belőle, majd felmászott a sziklára. Géppuskájához a fedélzeti technikus, Keller törzsőrmester állt. Garcia Millerhez sietett, ellenőrizte a szorítókötést, inni adott neki és megnyugtatta. A hosszú percek óta csendes afgán pilóta állapotát is ellenőrizte és a rögtönzött szorítókötés fölé egy másikat tett fel. A még égő roncsban ekkor kezdtek felrobbanni és repkedni a kézifegyverek lőszerei, ezért Garcia egy szikladarab mögé támasztotta Millert. A testével is védte a forgószárnyszéltől, mert közben a vezérgép olyan közel jött a sziklához, amennyire lehetett, és ismét megfüggött egy pillanatra. Ezúttal Parker főtörzsőrmestert tették ki, aki tűzoltó képesítése mellett komolyabb egészségügyi képzettséggel is rendelkezett és valamennyire beszélte a dari nyelvet. Parker ellenőrizte Iszlamhil állapotát, és hogy eszméleténél tartsa, angolul majd anyanyelvén kérdezte a nevét. Utóbbira halk, gyenge választ kapott.

Miller a vérveszteség és az átéltek hatására kezdett gyengülni, és egyre sűrűbben érdeklődött rádióján az evakuálás felől. Ekkor már közeledtek az UH-60-as Medevac helikopterek és a biztosításukat adó AH-64 Apache. A Missouri Nemzeti Gárda Task Force Nightmare elnevezésű különítményének harci helikoptere műszaki berepülésen volt, amikor a sindandi irányítás kérte, hogy kísérje az UH-60-asokat a baleset helyszínére. A magasban biztosító magyar személyzet jelezte, hogy a mentőhelikopterek még nem látják a helyszínt, ezért a Jayhoon 11-ből segítettek a Blackhawk pilótáknak. Az egyre gyengébb Miller látta, hogy jönnek a helikopterek és, hogy Garcia és Parker katonákkal beszél. A katonák a Georgia Nemzeti Gárda különítményének (Task Force Granite) emberei voltak. Ők biztosították a sindandi bázist és azért érkeztek földi úton, MRAP járművükkel a sziklához, hogy biztonsági gyűrűt vonjanak köré és megakadályozzanak egy támadást.

Garcia Miller felszereléséből elővett egy mini jelzőfáklyát és azzal adott jelzést a Medevac gépeknek. Az első Blackhawk megfüggött a szikla felett, és a csörlővel felcsert és hordágyat juttatott le a sérültekhez. Garcia és Parker gyors tájékoztatást adott Tom Easter hadnagynak, aki először a kritikus állapotban lévő Iszlamhilt látta el és készítette elő a szállításra. Az afgán pilótát hordágyon csörlőzték a Medevac gépbe és az elindult Sindand felé. Millert, akit nagy fájdalmak között egy összerakható hordágyon rögzítettek, csörlővel a másik Blackhawk fedélzetére emelték. Amint a hordágy felért a helikopterhez, Andrew Neil őrmester behúzta a gépbe és azonnal fájdalomcsillapítót adott Millernek. Ez a gép 10 óra 31 perckor hagyta el a helyszínt és rövidesen leszállt a sindandi bázis emelt szintű (Role 2) tábori kórháza mellett.  

A Medevac helikopter felcsert és hordágyat enged le a sziklára

Parker és Garcia körülnézett, hogy ne maradjon hátra semmilyen titkos anyag, majd átadta a helyszínt a georgiai gárdistáknak és helikopteren elhagyta a sziklát. A tűzszerészek a környék átvizsgálásakor egy másik, szintén nyomásra működő IED-t találtak. Mivel a helyszín az utaktól egyébként távol esett, az ellenség minden bizonnyal megfigyelte, hogy a helikopterek a szikla tetején gyakorolják a leszállásokat, ezért célzottan telepítették a robbanóeszközt éppen a magaslatra.

*

A tábori műtőben rögzítették Miller sérült bal lábát. A törött lábszárcsontba hosszú csavarokat fúrtak és a lába köré helyezett kerethez rögzítették azokat, a kellő pozícióban tartva így a végtagot. A sebet vákuumkötéssel zárták el, hogy megakadályozzák a fertőzés kialakulását és ellátták azt az égési sérülést is, amelyet a pilótafülkén átcsapó tűz okozott Miller nyakán. Másnap Sindandból Bagramba evakuálták. A pilóta a mai napig megható pillanatként emlékszik arra a mozzanatra, amikor bajtársai a C-130-as rámpája mögött felsorakozva, tisztelegve búcsúztak tőle. Bagramban átesett egy nagyon fájdalmas kezelésen és előkészítésen, hogy másnap továbbszállíthassák Európába. Egy sebesültszállításra berendezett C-17-essel a németországi Ramsteinbe, majd mentőbusszal Landstuhlba, a US Army regionális egészségügyi központjába szállították. Landstuhlban négy napot töltött és miközben megkapta a szükséges ellátást, kiválaszthatta, hogy Amerikában melyik kórházban kezeljék tovább. Egy Georgia állambeli intézmény mellett döntött, egyrészt jóhírű ortopéd sebészete miatt, másrészt a választható kórházak közül ez volt legközelebb alabamai otthonukhoz. A balesete után hat nappal ismét egy C-17-esben feküdt, amely a Washington melletti Andrews légierő bázisra szállította. Másnap egy C-130-as repülés várt rá, majd mentőautóval vitték a kiválasztott kórházba, ahol műtétek sorozatát végezték el rajta. Ott tudta meg, hogy Iszlamhil hadnagy elhunyt. A sindandi tábori kórházban az amerikaiak ellátták, majd az eljárásrend szerint átadták az afgánoknak. A hadnagy sebei elfertőződtek és a fiatal helikoptervezető meghalt.

Miller december 12-én hazatérhetett családjához. A balesete óta 97 nap telt el, és 12 műtéten volt túl. A további terápiás kezelést már otthona közelében kapta. 2014 áprilisában visszaszerezte repülőorvosi minősítését és újra repülhetett - UH-72 Lakota helikopteren kapott gépparancsnoki beosztást egy katonai légimentő egységnél. Mivel előmenetelre nem volt lehetősége, húsz éves katonai pályafutását a következő évben befejezte. A leszerelési ceremóniára 2015. április 24-én Fort Ruckerben került sor. A helyszín a hadsereg repülő erőinek múzeuma volt, ahol 1995-ben a zászlósi kinevezését kapta, és ahol egy évvel később a pilótaszárnyat is feltűzték az egyenruhájára.

Köszönjük, magyarok!

Andy Miller civilként sem szakadt el a forgószárnyas repüléstől. Leszerelését követően a Bell Helicopternek dolgozott Bell 429-es oktatóként. 2017-ben családjával egy másik államba költözött és a polgári légimentésben helyezkedett el. Egy újabb költözést követően is maradt a légimentő cégnél és napjainkban is ott repül. A magyarok segítségére, amelyet a helyszín légi biztosításával nyújtottak, a bajtársi elismerésen túl a szolnoki helikopterdandár csapatmúzeumában őrzött emléklap és az a zászló emlékeztet, amelyet egy MD 530-as fedélzetén vittek bevetésre Afganisztán felett, 2013. szeptember 22-én.

***

Fotó: Andy Miller, Terry Griffith, US Army / EOD, Magyar Honvédség. A cikk nyomtatott változata az Aeromagazin 2023. szeptemberi számában jelent meg