Közel öt esztendeje, hogy 2019. május 20-án az utolsó váltás hazaérkezésével véget ért a magyar szállító helikopteres közösség afganisztáni szerepvállalása. A Mi-17-es helikoptervezetők, fedélzeti technikusok és repülőműszakiak egy nemzetközi koalíció részeként, nyolc éven át segítették az afgán nemzeti hadsereg szállítóhelikopteres állományának képzését. Az ott szerzett tapasztalatokon nem változtatott az sem, hogy két évvel később, a 2021 nyarán bekövetkezett összeomlást és a tálib hatalomátvételt követően Afganisztán történetében új fejezet kezdődött.

A teljes magyar helikopteres fegyvernemet érintő afganisztáni feladatokból a szállítóhelikopter zászlóalj két misszióval vette ki a részét. 2011 és 2014 között Légi Tanácsadó Csoportként (AAT – Air Advisory Team) dolgoztak Sindandban, majd 2015-től Kabulban folytatták a munkát az Eltökélt Támogatás Misszióban (RSM – Resolute Support Mission), mindkét helyen amerikai parancsnokság alatt.

*

Az első misszió 2011 augusztusától indult és kilenc váltást élt meg. A Légi Tanácsadó Csoport a nyugat-afganisztáni Herat tartományban lévő Sindandban, a sivatag közepén dolgozott. Először a klímával, a tábori körülményekkel, és a sátras elhelyezéssel kellett megbirkóznia a csapatnak. A kontingens egy repülőiskolát üzemeltetett, később mentorált, amerikai és olasz partnerekkel együttműködve, az alapoktól kezdve. Egy alapképesség kialakítása volt a feladat olyan kezdő ajtólövészek, fedélzeti technikusok, és helikoptervezetők számára, akik közül néhányan az Egyesült Államokban már kaptak képzést, vagy akikről az afgán vezetés döntött úgy, hogy alkalmasak helikoptervezetőnek és beiskolázta őket erre a tanfolyamra. Az afgán pilóták között voltak, akik már a szovjet érában is repülték a Mi-17-est. Egy részük évekig, évtizedekig távol volt a szakmától és sok időt kihagyott, de volt, aki folyamatosan repült attól függetlenül, hogy éppen ki volt hatalmon az országban. Ők megújító képzést kaptak illetve megismerték az új módszereket. A különböző célcsoportok számára tehát más-más kiképzési eljárást kellett kidolgozni.

 „Nehezen besorolható az a feladat, amit kint végeztünk. Nem mondhatjuk, hogy háborús feladat volt, azt sem, hogy kiképzési feladat volt, ez inkább egy műveleti környezetben végrehajtott kiképzési feladat volt. Nem is biztos, hogy szövetségen belül megvoltak erre a pontos szabályzók, hiszen más vonatkozik egy műveleti repülésre és megint más egy kiképzési repülésre. Voltak aggályok, de végül rugalmas hozzáállással, a vonatkozó szabályzókat alkalmazva, olykor talán súrolva azokat, de végrehajtottuk a feladatainkat” – fogalmazott a Rubik Szállítóhelikopter Zászlóalj akkori parancsnoka.

Repülőműszaki vonalon az afgánok erős kihívásokkal küzdöttek, nagy szükségük volt arra a koalíciós támogatásra, amit logisztikában és műszaki kiszolgálásban kaptak. A helikopterek napi előkészítésével nem volt gondjuk, de a hangárszintű munkákat inkább olyan partnerek végezték, akiket a szövetség szerződtetett azért, hogy folyamatosan ott legyenek és üzemben tartsák a helikoptereket.

 „Le a kalappal a magyar repülőműszakiak előtt, akik nagyon komoly munkát végeztek. Egyrészt azon dolgoztak, hogy kialakítsák az afgánok alap repülőműszaki képességét, másrészt pedig támogatták a mi repüléseinket – mondta a zászlóaljparancsnok. Adott esetben az ő feladatuk nehezebb volt, mint a miénk, mert azok a tanulók, akiket az afgán fél repülőműszaki vonalra irányított, nagy részben nem rendelkeztek olyan alapképzettséggel, amivel a szakmát elsajátíthatták volna. Ezért volt nehéz dolguk volt a fiúknak és ezért volt az, hogy az afgánok később is inkább szerződéses partnerrel hajtották végre a komolyabb műszaki munkákat.”

A magyar hajózóknak és repülőműszakiaknak a műveleti környezetben lévő kiképző iskola kialakítása után hátrébb kellett lépniük és hagyniuk, hogy az afgán fél maga üzemeltesse azt, ugyanakkor a háttérben készen kellett állni arra, hogy azonnal segíthessenek, amikor szükség volt a támogatásra. Az afgánok komoly műveleti tempót diktáltak, de humán téren erőforrás hiánnyal küzdöttek. A Légi Tanácsadó Csoport kilenc váltása eljutott odáig, hogy Sindandban a repülőiskola végül afgán üzemeltetésben működött.

 „A vége felé nyugodt szívvel vettem tudomásul az elöljáró döntését, hogy nem megyünk oda többet, mert az afgán szállítóhelikopteres közösség képes volt megtervezni és végrehajtani a feladatait és feldolgozni a tapasztalatokat. Nyilván más eredményekkel, de önálló feladatvégzésre voltak alkalmasak, amikor befejeződött a szerepvállalásunk – mondta a zászlóaljparancsnok. Amikor döntés született arról, hogy ez a feladat befejeződik, az iskola jól működött, hajózó szempontból lényegében önjáróak lettek. Több szimulátoruk is volt a különböző típusokra, MD530-asokkal, Mi-17-esekkel, kétféle Cessnával, oktatókkal rendelkeztek, tették a dolgukat. Megfigyelhető volt ez a mi repülési időnkben is. Amikor elindult a misszió, akkor minden pilótánk havonta 100 órás nagyságrendű időt repült, ami nagyon megterhelő egy magashegyi, poros, helikopteres műveleti környezetben. Aztán ahogy a repülőiskola haladt, úgy csökkentek a repülési idők. Végül koalíciós szinten a repülőiskolában való közreműködést befejeztük.”

*

Sindandban az afgán szállítóhelikopteres közösség többségében új pilótái megtanulták repülni és üzemeltetni a Mi-17-est, de jelentős részük nem rendelkezett semmilyen harci alkalmazási tapasztalattal. Ez volt az alapja a következő feladatnak, ami az ISAF (International Security Assistance Force – Nemzetközi Biztonsági Közreműködő Erő) 2014-es megszűnésével 2015-ben létrejött Eltökélt Támogatás Misszió égisze alatt indult be, és ami már deklaráltan nem műveleti feladatrendszer volt. Kiképzés, segítés, tanácsadás - ez a három dolog volt, amivel a koalíció továbbra is az afgánok mellett állt. Az Eltökélt Támogatás Misszió első magyar helikopteres kontingense 2015 januárjában kezdte meg a munkáját immár az afgán fővárosban, Kabulban. (A szállítóhelikopter zászlóalj a misszió ideje alatt, 2016-ban vette fel a Rubik nevet.) A kontingens feladatrendszerét kevésbé kontrasztosan érintette az új misszió, hiszen a szolnokiak Sindandban is kiképzési, tanácsadási, és mentorálási munkát végeztek, de az Eltökélt Támogatás Missziónak szélesebb volt a spektruma. Kabulban az alapvető hangsúly a harci alkalmazáson volt. Az afgán helikopterek nem irányított rakétákkal rendelkeztek és alkalmazták is azokat, de gépveszteségük is volt, ami arra vezetett vissza, hogy a fegyverrendszer alkalmazása nem szakszerűen történt.

„Olyan magasságokban, olyan sebességekkel hajtották végre a manővereket, amit nem tolerált a helikopter – emlékezett vissza a második misszió kezdetére a zászlóaljparancsnok. Ebbe csatlakoztunk be azzal, hogy kialakítottunk egy alap lövészeti kiképzési folyamatot, mind a függeszthető gépágyúra, mind a nem irányított rakétákra. A kabuli missziót repülési idő tekintetében már nem lehetett Sindandhoz hasonlítani, de így is mindenki repült váltásonként 40-50 órát. Elkezdtük tehát a fegyverrendszer üzemeltetésének és az alapszintű műveleti-harcászati eljárásoknak az oktatását, ami másfajta kockázatokat jelentett, mint a sindandi oktatás. Meg kellett küzdeni azzal, hogy Logar tartományban kifejezetten nem baráti területen volt a gyakorló lövészetre kijelölt, részben hegyekkel körbevett sivatagi lőtér. Többször előfordult, hogy a felderítők jelezték, hogy az adott napon nem kellene odamenni.”

A szállítóhelikopteresek gyakorlatilag egy kisvárosban éltek, a kabuli repülőtéren belül, ami a legnagyobb koalíciós bázis volt az országban. Kint a városban sok minden történt, de a bázison, annak ellenére, hogy a magyarok kinti működése alatt is voltak incidensek, a háborús feszültség kisebb volt, mint Sindandban.

„Biztonsági szempontból is olyan érzésünk volt, hogy ez stabilabb hely, mint amilyen Sindand volt. Érezhető volt az, amit az ember a különböző nyilvános hírforrásokból is megtudott, hogy a nagyvárosokban, különösen Kabulban, erősebb a kormányzati befolyás és nyugodtabb a helyzet, amit persze igyekeztek megzavarni. Egy tapasztalt, ötvenes pilóta, akit oktattunk, elmondta, hogy ő Kabulban simán járt az egyenruhájában, de nem vállalta, hogy abban vezessen át Sindandba a kocsiján, mert úgy érezte, hogy ott más a helyzet, mint a fővárosban. Sindandban nem múlt el úgy nap, hogy valami belövés vagy közeledő rakéta ne legyen, vagy ne szóljanak a géppuskák a falakon. Kabulban is előfordultak ilyenek, de nem napi rendszerességgel, talán kéthetente, havonta” – idézte fel a biztonsági helyzetet a zászlóaljparancsnok, azzal folytatva, hogy a kontingensnek saját „őrangyalai” is voltak.

„Meg kell említenem azokat a különleges műveleti katonákat, akik a biztonságunkra vigyáztak. 2011 áprilisában egy afgán katona lelőtt kilenc amerikai pilótát, ezért Sindandban a misszió felétől, Kabulban pedig szerepvállalásunk teljes ideje alatt biztonsági támogatást kaptunk a különleges műveleti zászlóaljtól. Az volt a feladatuk, hogy egész nap mellettünk legyenek, biztosítsák az irodáinkat, kikísérjenek a helikopterhez és a fedélzetre is velünk jöjjenek, ha úgy ítéli meg a kontingensparancsnok. Ez akkor fordult elő, ha afgán tolmácsra volt szükség, mert máshogy nem tudtunk volna kommunikálni az afgán pilótával, de nem tudtuk ki a tolmács, nem ismertük őt. Ezért a különlegesek eljöttek velünk repülni, és a fedélzeten is vigyáztak ránk. Mielőtt reggel bementünk a munkavégzésre, ők mentek be először az épületbe és vártak minket. Egyszóval biztonságban éreztük magunkat.”

Kabulban leginkább a légi forgalommal és az időjárással kellett megküzdeni. A kabuli repülőtéren civil és katonai forgalom egyaránt zajlott. Az afgánok a fővárostól délre eső kisebb reptérre jártak oktatni, mert a főváros légterében egyszerűen nem volt hely a kiképzési repülésekre.  A munkát az sem könnyítette meg, hogy közben az afgán légiforgalmi irányítók képzése is zajlott.

„Mindig tudtuk, hogy mikor beszél egy afgán és mikor nem ő, mert néha nehéz volt megérteni. Sindandban előfordult, hogy be kellett iktatni egy tolmácsot a fedélzeti munkába. Ez megnehezítette a feladatunkat és előfordult, hogy az adott repülésre kitűzött célt nem értük el, mert az oktató elmondta a tudnivalót a tolmácsnak, az valamit – ki tudja mit - továbbadott az afgán pilótának, és ezzel rengeteg idő ment el. Kabulban már más volt a helyzet, a pilótákat nagyrészt ismertük Sindandból, mi tanítottuk őket, tudtuk, hogy mit várhatunk el tőlük, nem kellett a tolmács – mondta a zászlóaljparancsnok. Furcsamód Kabulban többet küzdöttünk az időjárással, mint Sindandban. A kabuli reptér közel 1800 méter magasan van a tengerszint felett, egy medencében fekszik, hegyekkel körülvéve. Télen nagyon hideg van, azzal fűtenek, amijük csak van és a délelőtti órákban úgy beáll minden, hogy a látástávolság egy-másfél kilométerre csökken. Úgy kellett kimanőverezni a nagy forgalomban, hogy jóformán a házak között repültünk, ráadásul vezetékek is voltak. Az afgánok ismerték az útvonalat, tudták már egy kereszteződésről is, hogy melyik út megy a hegyek felé, de ez így komoly repülésbiztonsági kockázat volt. Itt jött az, hogy elbeszélgettünk velük az IFR (műszerrepülés), a VFR (látás szerinti repülés) és a különleges VFR eljárásokról, amikor már rossz az idő, de a földet még látod. Volt egy dedikált századuk, ami arra szolgált, hogy az elnöküket igény szerint szállítsa. Mi velük kezdtük el a bonyolult idős repülést és mi voltunk az egyetlenek, akik az ő munkájukba belefolyhattunk. Valóban más minőséget képviseltek azok, akik ebben az alegységben voltak, nyitottak voltak és jól haladtunk a képzésükkel.”

A zászlóaljparancsnok azokról a filozófiabeli különbségekről is beszélt, amelyekkel szintén meg kellett birkózniuk a misszió során.  

„Adott esetben feszültséget okozott, hogy ugyanahhoz az afgánhoz máshogy közelített egy amerikai és máshogy egy magyar. Amíg az amerikai egy szögletes standardokat felállító megfelelt / nem felelt meg rendszer szerint működött, addig mi igyekeztük bevonni magát az embert, hogy elérjük a célt. Ez a különböző filozófiákból adódott. Mi azt örököltük, hogy bizonyos határok között ugyan, de zászlóaljparancsnokként egy pilótának egy repülési feladatból meghatározhatok annyit, amennyit én jónak látok, azzal a céllal, hogy elérje a kívánt kiképzettséget, azt a profi ténykedést, amit elvárunk tőle. Az amerikai filozófia az, hogy erre van 15 órám és vagy megcsinálod, vagy menj innen. Röviden így fordítható le. Hozzáteszem, lehet, hogy ez a jobb megoldás. De biztos vagyok benne, hogy abban a helyzetben nem lehetett alkalmazni. Nem volt emberük, és ha én tíz emberből ötöt elküldök, nem pedig beleteszek még 10-15 órát, akkor azt fogom kockáztatni, hogy az amerikai, cseh vagy horvát bajtársam, aki az afgán helyett repül, az kockáztatja az életét, mert nincs kiképzett afgán pilóta, aki megcsinálja a feladatot. Azt bátran mondhatjuk, hogy akár harci, akár szállító helikopteren, magyar oktató alól nem került ki úgy pilóta, hogy ne állta volna meg a helyét. Egy fő kivételével mindenki gépparancsnok lett, egy embert pedig el kellett tanácsolnunk.”

Az Eltökélt Támogatás Misszió egyik fele nagyjából erről szólt. A másik fele az volt, amikor már érezték a döntéshozók, hogy ez egy lecsengő, kifutóban lévő történet. Ezt jól jelezte a repülési idő, ami hajózónként tízegynéhány órában volt mérhető a négy hónap alatt, és ami arra utalt, hogy az afgán rendszer önjáróvá vált. Az éleslövészetet a magyaroktól, az éjjellátó (NVG) használatát az amerikaiaktól tanulták meg. Elkezdték használni a felderítési adatokat is. Azelőtt ez nem érdekelte őket különösebben, megkapták, megtervezték és lerepülték a feladatot. A felderítőktől bármelyik pilóta megtudhatta, hogy mi a helyzet, mire számíthat, mi vár rá, 3D-s képeket kapott a leszállóhelyről vagy a környező helyekről. Sikerült rávenni őket, hogy repülés után is elmondják a felderítőknek, hogy mit tapasztaltak, hogy az adatok naprakészek legyenek a következő pilótának. Meg tudtak csinálni mindent, egyre kevésbé volt szükségük arra, hogy külföldiek folyjanak bele a munkavégzésükbe. Ezért a Rubik Szállítóhelikopter Zászlóalj tizenkettedik váltása 2019 februárjában befejezte a munkát Kabulban. A helyszínen egy kisebb csoport maradt, hogy segítse a Mi-17-esről UH-60 Blackhawk típusra váltó hajózók szinten tartását. Ez a csoport május 20-án érkezett haza. A misszió helyszíni felszámolása nagyjából úgy történt, mint Sindandban. Mivel mindkét helyszínen amerikai vezetésű egységbe tagozódtak be a magyarok, különösebb háttérfelszerelést nem kellett itthonról vinni. Az alapvető dolgokat az amerikaiak biztosították, a magyar kontingens esetében inkább a személyes és fegyverzeti felszerelésről beszélhetünk. Ezeket gyári szám, működőképesség alapján kellett leadni, és a Nemzeti Támogató Elem intézte, hogy a katonai logisztika tekervényes útján visszakerüljenek Szolnokra. A misszióból hazatért katonák visszaillesztésével az MH Egészségügyi Központ foglalkozott a saját szakmai protokoll alapján.

*

Egy-egy kontingens létszáma 7-10 fő között változott, attól függően, hogy az adott váltásnak mekkora volt az igénye vagy az előtervezési konferencián mit határoztak meg. A missziók kezdetekor az volt az elgondolás, hogy a kontingensparancsnok olyan személy legyen, akinek már van vezetői tapasztalata. Ezért az első néhány váltásban a zászlóalj és a bázis vezetéséből kerültek ki a parancsnokok, majd ahogy nőtt a tapasztalat, az egyes rajparancsnokok - akik alatt 9-10 ember dolgozott - is kontingensparancsnokok lehettek. A kiutazó személyi állomány összeállításánál az alapelv az önkéntesség volt. Van azonban egy sajátos határvonal, hiszen, ha valaki nem akar részt venni egy misszióban, akár parancsba is kaphatja. A zászlóaljparancsnok, aki önként vett részt három váltás munkájában erről a következőképpen vélekedett.

„Egy olyan közösségben, amiben a tagok legalább annyit dolgoznak a másikért, mint saját magukért, tudják, ha én nem megyek, másnak kell majd menni. Én parancs helyett egy eligazítást tartottam a srácoknak, hogy ez a feladat, el fog tartani egy ideig, és ha te nem mész, akkor másnak kell. Ha te úgy érzed, hogy neked ez rossz, akkor annak milyen rossz lesz, akinek ezért többször kell menni. Azt a bázis- és a zászlóaljvezetés is szem előtt tartotta, hogy aki például már kétszer volt kint karácsonykor, az olyan váltással menjen harmadszorra, ami nem érinti az ünnepeket, vagy itthon lehessen egy fontos családi eseményen és egy másik váltás tagjaként utazzon Afganisztánba. Akik az egészet elkezdték, 3-4 váltást teljesítettek, akik később kerültek sorra, azok általában két váltásban vettek részt, de legalább egyszer mindenkire sor került. A rekordot öt váltással tartja egy kolléga.

Annak fényében, hogy időközben változott kint a feladatrendszer és más lett a csapat terhelése, az elöljáró úgy döntött, hogy a kinti időt az Eltökélt Támogatás Misszió tizenegyedik váltásától négy hónapról hat hónapra növeli, mert gyakorlatilag minden afganisztáni misszió féléves váltási ciklust látott el. Amikor 2010-ben elindult a harci helikopteresek kabuli mentor-missziója és a mi sindandi missziónk valamint a különleges műveleti katonáknak is volt egy missziója, akkor figyelembe vették a fegyvernemhez köthető speciális követelményeket. Ilyen például a helikoptereseknél a féléves orvosi vizsgálat, ami kizárta, hogy a misszió féléves legyen, de talán nagyobb súllyal esett a latba a pszichés terhelés, ami Afganisztánban éri a feladatot végrehajtó katonát, hiszen mind a helikopteresek, mind a különlegesek elég nagy pszichés terhelés alatt dolgoztak. Ezért lett tehát négy hónapos egy váltás. Ahogy változott a feladatrendszer, úgy változott hat hónapra ez az időtartam, ami katonai-logisztikai szempontból sokkal logikusabb volt. Ráadásul az amerikai fél hosszabb váltásokban gondolkodott, ahogy tette ezt máskor is, és a horvát és cseh fél is betagozódott ebbe, hogy a század váltásában meglegyen a folyamatosság.”

A sivatagban azzal kellett megküzdeniük a kontingens tagjainak, hogy nehéz volt a kapcsolattartás a családdal. Sindandban este hatkor műveleti okokból lezárták a mobiltelefon hálózatot, az internet sátorban több száz emberre volt tíz gép. A kapcsolattartás lehetősége egy olyan morális követelmény, amit bele kell kalkulálni mindenféle katonai feladatba. Azt a katonát, aki azon aggódik, hogy mi lehet a szeretteivel, mert két hete nem beszélt velük, nem lehetett volna arra használni, hogy egy afgán katonát oktasson, és közben mindenre egyébre figyeljen. Feszültséget okozott az is, hogy a Légi Tanácsadó Csoport bent volt a sivatag közepén egy körbezárt repülőtéren és meg kellett birkózniuk az összezártsággal. A békekörnyezetből érkezett katonák nem szoktak hozzá, hogy folyamatosan éles fegyverek, éles lőszerek vannak körülöttük, amit adott esetben azonnal használniuk kell, ahogy ahhoz sem, hogy egyfolytában rakétákkal lövik a bázist, és állandóan ropognak a géppuskák. A mentális feszültség kifáradással kombinálva, olyan helyzetet szült, hogy feszültebbek lettek az emberek. Előfordult, hogy nagyon komoly gyökerekig kellett visszanyúlni ahhoz, hogy baráti kapcsolatok ne bomoljanak fel.

Egészségügyi vészhelyzet nem volt, csak olyan eset, amikor laborvizsgálatot kellett kérni a szövetséges egészségügyi támogatástól vagy fogászati esetek, amikor másik bázisra kellett vinni az érintetteket. Sindandban nem volt szakorvosi rendelés, csak egy elsődleges beavatkozó egészségügyi létesítmény, ahol fogadták a Medevac gépeket, majd osztályozták és tovább vitték a sebesülteket. Kabulban volt egy kisebb klinika, szakorvosokkal, köztük magyarokkal is. A legmagasabb szintű ellátó hely Bagramban volt, de szerencsére nem kellett igénybe venni.

Ha nagy baj nem is történt, a levegőben akadtak rázós esetek. Ezekből és még sok minden másból is tanultak a magyarok és olyan tapasztalatra tettek szert, amellyel a missziós szerepvállalás nélkül nem rendelkeznének. A zászlóaljparancsnok ezekre így emlékezett vissza:

„Gondoljunk el egy szituációt, amikor egy kétezer méter feletti hegyen vagyunk, nem baráti környezetben, és a magyar pilóta tolmácson keresztül oktatja az afgán pilótát. Egy hegy tetejére akarnak leszállni, és mire a beszélgetés a tolmácson át lezajlik, hogy mit és hogyan kellene csinálni, az afgán már dől le a helikopterrel a hegyről. Elképzelhetjük, hogy ott milyen lélekjelenlét kellett a pilótánknak, hogy azt a helikoptert onnan összeszedje. Vagy amikor az amerikai és afgán személyzet rutinleszállásokat hajtott végre MD530-assal. Valamilyen okból mindig ugyanoda szálltak le, amit az ellenség, aki nem ostoba, figyelt. Ezek ide szállnak le mindig? Akkor odateszek valamit. Így is történt, és az MD530-assal leszálltak az előre odatelepített robbanóeszközre. A mentési műveletet magyar helikopterszemélyzet biztosította és mi is tanultunk belőle. Például, hogy amikor csak kiképzést végzünk, akkor se legyünk kiszámíthatóak. Itthon, ha kimegyünk a lőtérre, az egyik úton kimegyünk, a másikon visszajövünk. Ha műveleti területen ugyanezt csináljuk, lehet, hogy bajban leszünk. Nem ugyanarra a hegytetőre kell leszállni, nem ugyanabból az irányból kell bejönni. Ezeket más kárán tanultuk meg.

Többek lettünk azzal, hogy olyan tapasztalatokra tett szert a csapat oktatói állománya beleértve a fedélzeti technikusokat is, amit itthon nem tudott volna megszerezni. Ha csak a repülést nézzük, részt vettünk magashegyi kiképzéseken Szlovéniában és Franciaországban. Szimulátoros képzés is volt, szinten tudtuk tartani a srácokat, amíg kimentek. Az igazi viszont az afgán por volt, amit nagyon szimulálni nem lehet. Finom, púderszerű, ha felkavarja a helikopter, és a szél sem fúj, hosszú tízpercekig ott marad.

A repüléstechnikai tapasztalat azonban csak egy része a történetnek. Sokat kaptunk a műveleti együttműködés területén és nyelvtudásban is azzal, hogy nemzetközi környezetben, csehekkel, horvátokkal, amerikaiakkal, olaszokkal, szlovákokkal dolgoztunk együtt. Többek lettünk abban, hogy hogyan közelítünk meg bizonyos kérdéseket, és milyen gyorsan születnek logikus döntések. Ha őszinték akarunk lenni, néha jellemző a magyar hozzáállásra - és ez alól nem kivétel egyetlen szakma sem - hogy ezt ezért vagy azért nem lehet megcsinálni. Ezen a téren kaptunk egy filozófiai váltást, gyorsabban találjuk meg azokat a megoldásokat, amelyek összetett katonai gondolkodást igényelnek, mint mielőtt kimentünk.

Előfordult, hogy lőttek a személyzetre a repülés során. Az egyik repülésen, a fedélzeten készült fényképen egy fényes vonal látszott, amit az amerikai felderítők olyan rakétának azonosítottak, aminek a helikopter volt a célpontja. A repülési feladathoz olyan magasságot választottunk, hogy azon a magasságon annak a rakétának nem volt esélye. Egyszer kifejezetten kiképzési céllal betettünk egy kamerát a fedélzetre, ami veszi a pilóta arcát, látszik, hogy a kormányokon mekkorát mozdít és látszik, hogy a poros leszállásoknál hogy jön előre a por hátulról. Azért készítettük a videót, hogy ennek alapján magyarázzuk el az afgánoknak, hogy jön a por, de még magasan vagyunk, nem szállunk le, vagy jó lesz és megcsináljuk. Amikor utólag megnéztük a felvételt, látszott, hogy fényes csíkok jöttek előre, ami éppúgy lehetett felvert kavics vagy az, hogy valamilyen kézifegyverből lőttek a gépre. A gépeinken nem volt önvédelmi berendezés, esetenként páncélzat sem, sőt az egyik sindandi gépen még géppuska felfogatási lehetőség sem. Ezzel a helikopterrel nem mentünk sehova, amíg le nem cserélték egy másikra.

A feladatok végrehajtásánál olyan utakat választottunk, hogy a műveleti cél felett álló legfontosabb célt megvalósíthassuk és ez sikerült is. Számunkra ugyanis a legfontosabb cél az volt, hogy annyian jöjjenek haza, amennyien kimentek!”

* * *

Fotó: Magyar Honvédség

A cikk kétrészes, nyomtatott változata az Aeromagazin 2024 márciusi és áprilisi számaiban jelent meg