Az Omaha a D-nap leghosszabb és legvéresebb partszakasza volt, ahol az amerikai hadsereg 1-es és 29-es lövészhadosztályának katonái szálltak partra azzal a feladattal, hogy június 6-án estére harminc kilométer hosszan és tíz kilométer szélességben foglalják el a Vire folyó torkolatától a Gold-partig húzódó területet. 

A partraszállást megelőző éjszaka, a rossz időjárásban végrehajtott bombázás és az azt követő haditengerészeti tüzérségi előkészítés csak minimális károkat okozott a németeknek. Amint az első hullám 36 partraszálló hajóján érkező 1450 katona reggel 6.35-kor elérte a partot, szembe találta magát a németek harcedzett, 352. lövészhadosztályával, amely 1944 májusában érkezett Normandiába a partot védő 716. hadosztály megerősítésére. A partraszálló gyalogság csak minimális páncélos támogatást kapott, mert két harckocsi zászlóalj 112 harckocsija közül csak 58 ért partot az Omahán és röviddel később 14 már kilőve vagy meghibásodva állt a homokban.

Az első órákban a német tűzerő egy cseppet sem gyengült, a 352-esek a part feletti magaslaton lévő bunkerekből és géppuskafészkekből koncentrált tűz alatt tartották a parti sávot. A partraszállók egymást követő hullámai hasonló fogadtatásban részesültek, mint az elsőként érkezők. A katasztrófa képe kezdett körvonalazódni az Omaha-parton. A helyzet délelőtt tíz óra magasságában kezdett változni, amikor az amerikaiak első csoportja kitört az Omaha keleti, Fox elnevezésű szektorában, ahol kevésbé volt heves a német ellenállás. A tengerről folyamatosan érkező katonák közül egyre többen jutottak fel a magaslatra, és támadták meg a német állásokat, amelyekből kora délutánig többet is elfoglaltak.  

A műszakiaknak is sikerült néhány átjárót nyitni lent a parton, így a harckocsik és más járművek időszakosan felfüggesztett partra szállítását újraindították. Késő délutánra már az amerikai csapatok uralták az Omaha-partot, bár a német mesterlövészek továbbra is lőtték az újonnan érkezőket és az evakuálásra váró sebesülteket. Az este folyamán a parti zűrzavar után újraszerveződő inváziós erők első csoportjai elérték a magaslaton húzódó és a partközeli településeket összekötő úthálózat egyes szakaszait. A harcok immár egy kilenc kilométer hosszú és három kilométer széles területen zajlottak.

A vártnál sokkal erősebb német ellenállás miatt az első napra kitűzött célt nem sikerült elérni, de estére 30 ezer amerikai katona szállt partra a közel hat kilométer hosszú Omahán. A tervezett 2400 tonna hadianyagból és felszerelésből csak 100 tonnát sikerült partra szállítani, a veszteség éjfélre elérte a 3000 (más források szerint a 4700) főt.

*

Csak a Csatorna hullámai ostromolják az immár 74 éve békés Omaha-partot.

A Dog Red és Easy Green szektor találkozásánál áll a Bátrak (Les Braves) elnevezésű szobor, amely az Omahán partra szállt katonák emléke előtt tiszteleg. A háromrészes alkotás középső eleme a Felkelés és Szabadság, két oldalsó része a Remény Szárnyai és a Testvériség Szárnyai nevet kapta.

Rossz helyen ért partot 1942. szeptember 12-én az Aquatint műveletben résztvevő tíz brit kommandós és francia társuk. A partraszálló csoportra egy német járőr nyitott géppuskatüzet. Az akciót öten élték túl – fogságban. A halottak között volt a parancsnok, a 34 éves Gustavus Henry March-Phillips is.

Az emléktábla az egykori Dog Red szektorban van, a parti sáv hullámtörőjén, ahol a színes ruhás úr nézi éppen.

Rálátás az Easy Red szektorra. Ebből a magasságból tarthatták tűz alatt a németek a partraszállókat.

A számtalan emlékmű egyike a 6. különleges műszaki dandáré az Omaha-part közelében.

*

Colleville-sur-Mer közelében van az Omaha-part múzeumainak egyike, az Overlord Museum. Alapítója Michel Leloup volt, aki 15 évesen volt szemtanúja a Normandiában zajló műveleteknek. Néhány évvel később a fafeldolgozó iparban kezdett dolgozni. Vállalkozásához számos hátrahagyott katonai járművet használt. 1970-ben talált egy olyan Sd.Kfz. 251-es féllánctalpas német járművet, amellyel megegyezőt valaha ő is használt a fakitermelésnél. Megvásárolta és ezzel egy négy évtizedes gyűjtőmunka kezdődött. Gyűjteményének egy részét egy volt sajtüzemből kialakított múzeumban állította ki Falaise-ben, de volt egy nagyszabású terve is: egy olyan múzeum, ahol a teljes gyűjteményt bemutathatja. Sajnos ezt már nem érhette meg, 2011-ben elhunyt. Ekkor már zajlottak a földmunkák az Omaha-part közelében vásárolt telken, ahol az új kiállítóhelyet tervezték létrehozni. A normandiai partraszállás fedőnevét viselő múzeum végül 2013-ban nyílt meg. Az 1400 négyzetméteres, ablaktalan, meglehetősen zsúfolt kiállítási területen többnyire diorámákba rendezve láthatóak a járművek és az egyenruhába öltöztetett bábuk.

Az ellenállók már a konyhában vannak. Karszalagjukat a francia trikolor színei és az ellenállás jelképe, a lotaringiai kereszt díszítik.

A tetőszerkezetről egy inváziós csíkokkal festett egymotoros brit kisgép, a Taylorcraft Auster lóg a látogatók fölé. A típust a Royal Air Force használta futár-összekötő feladatokra.

A sípoló katonai rendész (MP) és a haditengerészet jelzőpisztolyt tartó embere mögött egy hatkerekű, kétéltű DUKW jármű áll. A gyártó General Motors jelzésrendszerében ez az 1942-es gyártási évre (D), a többcélú felhasználásra (U), az összkerékhajtásra (K), és a dupla hátsó tengelyre (W) utal. Két és fél tonna terhet vagy 24 katonát szállíthatott.

A DUKW, egy MP és egy Harley-Davidson WLA 45-ös.

Az 1. lövészhadosztály (Big Red One) partraszálló katonái egy Sherman mellett a normadiai homokban. A diorámában - a háttérben -  egy elesett katonát is elhelyeztek.

Hordágyon visznek be egy sebesült katonát az egyik Higgins-féle LCVP (Landing Craft Vehicle Personnel) partraszálló hajóba. A fedélzeten több sebesült is várja, hogy evakuálják őket az Omaháról.

Kanadai katonák és CMP (Canadian Military Pattern) teherautójuk. A kocsit a Chevrolet és a Ford is gyártotta Kanadában.

Az amerikai hadsereg féllánctalpas M3A1-esének többféle változata is volt, de többnyire személyszállításra használták.

88 mm-es Flak 36-os ágyú. Mint a neve is mutatja, alapvetően légvédelmi fegyver volt (Fliegerabwehrkanone), de a németek eredményesen használták földi célpontok, például harckocsik ellen is.

Német tábori csendőr (Feldgendarmerie) egy féllánctalpas Sd. Kfz. 250-es előtt. 

A 16 tonna teherbírású állványdarut a Párduc és Tigris harckocsikon végzett tábori karbantartáshoz használták. Nyolc szerelő fél óra alatt állíthatta fel a darut, amelyet összecsukott állapotban a féllánctalpas Sd. Kfz. 9 Famo jármű vontatott.

A második gyártási szériából származó (Ausf. A) lánctalp nélküli, sérült Párduc a tábori javítóhelyen.

A Famo-val elsősorban tüzérségi eszközöket és meghibásodott harckocsikat vontattak a németek. Egy Tigris vagy Párduc megmozdításához két ilyen féllánctalpas kellett. A kiállított járművet egy útépítő cégnél találták, ahol éppen arra várt, hogy bulldózer legyen belőle. Hétéves munka eredménye, hogy ilyen szép állapotban lehetett kiállítani.

1944 augusztusában a kanadai 2. lövészhadosztály közeledtét látva hagyták ott Falaise közelében a németek ezt az Sd.Kfz. 3b Maultier féllánctalpast. Nevéhez méltóan a Maultier (Öszvér) két tonnáig mindent szállított.

Kanadai katonák - a jobb oldali a jellegzetes Mark III-as "teknős" sisakban - az elhagyott német jármű mellett. A Maultiert a hetvenes évek elején, egy almabor gyártónál találták, aki almát szállított az egykori katonai járművel.

Egészségügyi német katonák a tábori kórháznál.

A Panzer IV-es mellett Wehrmacht harckocsizó tisztek állnak. A sapkák, a váll-lapok és a parolik szegélye rózsaszín. Fogságba eséskor előfordult, hogy a parolin lévő halálfej miatt SS harckocsizóknak nézték őket és rövid úton végeztek velük. 

Ami az amerikaiaknak a Willys Jeep volt, az a németeknek a Kübelwagen. Nem terepjáró, de jó terepjáró képességgel rendelkező, kétkerék meghajtású kocsi volt. Az előtte álló BMW R75-ös oldalkocsis motor sajnos lemaradt a képről.

*

A kisebb eszközöket, jelvényeket, felszereléseket, egyenruhákat és a háborús évek mindennapjaira jellemző tárgyakat számtalan kisebb-nagyobb tárlóban állították ki.

*

A múzeumot körbeölelő parkban négy járművet állítottak ki, egy harckocsit, egy páncélvadászt, egy önjáró löveget és egy műszaki mentőt.

A 76 mm-es ágyúval felszerelt Sherman. A legismertebb második világháborús harckocsi öntött testű változatából valamivel több mint hatezret gyártottak.

A Sherman alvázra épített M10-es páncélvadász is 76 mm-es ágyút kapott. A gránátoktól és a repeszektől fentről semmi nem védte a személyzetet, tornya nyitott volt.

A brit ágyúval felszerelt kanadai önjáró löveg, a Sexton. Fő fegyverének javadalmazása 112 db 25 fontos (11,25 kg-os, 87,6 mm-es) lőszer volt. Hatfős személyzete ezen kívül két Bren géppuskával harcolhatott.

A Sherman M32B1 jelzésű műszaki mentő változatáról már sok minden hiányzik, például a jellegzetes forgatható daru is. A harci sérülés vagy műszaki meghibásodás miatt mozgásképtelenné vált harckocsik vontatására, harctéri javítására használt járműből a harckocsi zászlóaljakhoz öt darab, az önjáró tüzérségi zászlóaljakhoz két darab volt beosztva.

A műszaki mentő 81 mm-es aknavetőjéből füstgránátokat lőhettek ki, hogy annak füstje fedezze a harctéri „autómentőket”. Az M32B1 kezelői két géppuskával is védhették magukat, de sokszor ezek sem segítettek. A Shoot Six Bits nevű jármű jobb oldalán megmaradtak a – szerencsére nem végzetes - találat nyomai.

A műszaki mentőt egy Bailey-hídon állították ki egy kis mesterséges vízfelület felett. A szövetségesek több mint ezer darabot használtak az ilyen hidakból, amely nevét tervezője, a brit mérnök, Donald Bailey után kapta. A múzeum melletti hidat brit műszakiak állították össze az Orne folyó felett. A háború után a Noireau folyóhoz szállították át, ahol hatvan évig, 2004-ig szolgálta a közlekedést.

* * *

Fotó: Szórád Tamás