A második világháború során az Egyesült Államok hadseregének légiereje (USAAF) hat olyan repülőteret tartott fenn Oregon államban, ahol a bombázó- és vadászgépekre képeztek hajózó utánpótlást. A repterek egyike egy Madras nevű kisvárosnál volt és ott működik ma is. Az aszfaltos futópályákkal rendelkező repülőtér forgalmának túlnyomó részét a közforgalmon kívüli repülés adja, és itt kapott helyet az Amerikában fellelhető magángyűjtemények egyike, az Erickson Aircraft Collection is.

Jack Erickson 1969-ben kezdte vizsgálni, hogy milyen lehetőségei vannak a helikopteres teheremelésnek a fakitermelésnél, majd két évre rá megalapította Erickson Air Crane nevű vállalkozását. Az induláshoz három S-64 Skycrane helikoptert vásárolt a Sikorskytól és rövidesen a teheremelés számos területére kiterjesztette működését. Húsz éven belül nemcsak a legnagyobb S-64 üzemeltető lett, hanem a gyártó cég engedélyét megszerezve több módosítást végzett a helikoptereken. Cége fejlesztése mellett Erickson a régi repülőgépek iránti szenvedélyének is hódolt. 1980-ban vásárolta meg első gépét, a nyitóképen is látható P-51D Mustangot. 1983-tól már a gyűjtemény bővítése volt a cél, lehetőleg repülőképes vagy azzá tehető példányokkal. Az Erickson gyűjtemény 2014-ben költözött az óceánhoz közeli Tillamook Air Museumból az Oregon belsejében lévő Madras repülőterére. Tavaly ősszel itt tett látogatást és készített néhány fotót az Egyesült Államokban élő barátom. Az egykori helikopteres hajózó nem a fotózás kedvéért, csupán az élményért nézett be az amerikai léptékkel nézve kisméretű reptérre, de érdekességek így is akadnak az alábbi képeken.

A P-47 Thunderboltból 15 683 darab készült, ezek egyike az Erickson gyűjtemény buborék kabintetős, D változatú gépe. A háború után eladták, és a perui légierőhöz került, ahonnan magánszemélyek vásárolták vissza 1963-ban. Három évtizeden át több helyen is kiállították, majd 1995-ben kezdődött az a felújítás, amelynek célja a Thunderbolt légialkalmasságának visszaállítása volt. 

A P-47-esre az Angliában állomásozó 56. vadászosztály színei, a parancsnok, David Schilling ezredes neve és légi győzelmeinek jelzése, a motorburkolatra pedig egy kedvelt képregény figura, Hairless Joe került fel.

Az 1944-es gyártású B-17F Flying Fortresst a műszeres körülmények közötti bombázáshoz H2X (hivatalosan AN/APS-15, nem hivatalosan Mickey) térképező radarral szerelték fel és kiképzési célra az Egyesült Államokban tartották. 1959 után civil vállalkozások üzemeltették teherszállító és mezőgazdasági gépként. Az Erickson gyűjteménynek 2013 óta darabja.

A Repülő Erőd jelenlegi festését 2019-ben kapta, egy másik Flying Fortress személyzetének emlékére. 1943. december 20-án a Ye Olde Pub nevű B-17-es megrongálódva repült angliai támaszpontja felé, amikor felbukkant mellette a Luftwaffe egyik Bf 109-es vadászgépe. A német pilóta nem lőtte le a megtépázott bombázót, hanem biztonságos légtérig kísérte. A történetet Adam Makos Felettünk a csillagos ég címmel magyarul is megjelent könyvében írta meg részletesen.

A kétmotoros A-26B Invader a Douglas Long Beach-i üzemében készült és csak 1945 augusztusában került az USAAF-hoz. A második világháborúban már nem vetették be, de 1957-ig folyamatosan használták. Az ekkor letárolt Invader nem sokáig porosodott, mert magánüzemeltetőkhöz került. Az Erickson gyűjtemény 1995 óta tulajdonosa a fémszínű gyorsbombázónak.

A gyűjtemény B-25J Mitchell közepes bombázója 1945. februári gép. Az ötvenes évek végéig különböző kiképzőezredek használták otthon, az Államokban. A légierőnél feleslegessé vált gépet ezután a mezőgazdasági repülésben hasznosították, majd szerepelt A 22-es csapdája című filmben. 1992. április 21-én egyike volt annak a két Mitchellnek, amelyek a USS Ranger repülőgép-hordozóról felszállva emlékrepüléssel tisztelegtek a USS Hornet fedélzetéről indított B-25-ösökkel Tokió ellen végrehajtott támadás 50. évfordulóján. Ericksonnak 2014-ben sikerült megvásárolnia a kétmotoros bombázót.

A Consolidated által 1944 márciusában átadott PBY-5A Catalina ma is repülhet. A US Navy 1950-ig használta, többször cserélt tulajdonost és üzemeltetőt, végül az Erickson gyűjtemény vásárolta meg 1990-ben. A hangárban két- és négykerekű szépségek is helyet kaptak.

Egy igazi hidegháborús veterán, az amerikai haditengerészet P2V-7 Neptune tengeralattjáró-felderítő gépe. 1961-től szovjet tengeralattjárók után kutatva 16 éven át járőrözött a tengerek és óceánok felett. A két dugattyús motor mellett két kis gázturbinával is felszerelték, innen ered „2 turning, 2 burning” beceneve is. Nemcsak a gépet sikerült megmenteni az utókornak, hanem a beépített felderítőrendszerek többségét is.

A tengerészeti gépek felhajtható szárnya jól jön a szűkös hangárban. Itt egy Hellcat és egy Skyraider osztozik a helyen, előttük egy Corsair áll. Az F6F-5 Hellcat éjszakai vadász változata 2017 októberében került a gyűjteményhez. Harci bevetésre sohasem került, csak 1945 júliusában adták át a haditengerészetnek. Az ötvenes évekig maradt rendszerben, majd az akkor már elavult gépet értékesítették. Még évtizedeknek kellett eltelnie, hogy egy másik múzeum a nyolcvanas évek közepén repülésre alkalmas állapotba állítsa vissza. A Skyraidert a Douglas AD-4W típusjelzéssel korai előrejelzőként, a későbbi E-1-esek és a mai E-2-esek elődjeként adta át a haditengerészetnek 1952-ben. Egy évtized múlva a US Navy feleslegesnek ítélte a gépet, a brit Royal Navy viszont nem és további tíz évig repülte a Skyraidert. 1980-ban már a svéd légierő vonta ki a szolgálatból, ahol szintén korai előrejelzőként repült és célzsákot vontatott. Évekkel később magánüzemeltetők adták-vették, majd 1991-ben az Ericksonnál kötött ki.

A Hellcat és a Skyraider előtt parkoló F4U-7 Corsair egy kicsit közelebbről. Amerikai felségjelzés csak a múzeumban került rá, eredetileg a francia haditengerészetnek készült 1952-ben. Harci bevetést Indokínában, Szueznél és Algériában teljesített. Jack Erickson gyűjteményébe 1994-ben került, ahol a VF-32-es vadászszázad jelzéseivel restaurálták.  

A felújító csapat nem véletlenül választotta a VF-32-eseket, ezzel tisztelegtek a koreai háborúban meghalt Jesse L. Brown emléke előtt. Brown 1950. december 4-én tengerészgyalogosok támogatására szállt fel Corsair gépével. Találat érte, és miután kényszerleszállást hajtott végre az ellenséges vonalak mögött, a roncsba szorult. Egy másik pilóta, Thomas J. Hudner a közelben hasra szállt a gépével és a roncshoz futva megpróbálta kiszabadítani barátját, Brown azonban belehalt sérüléseibe. A társadalom ellentétes oldaláról származó két pilóta barátságát bemutató történet magyarul is megjelent, szintén Adam Makos könyvében, A végtelen ég hősei-ben. A történetről film is készült, ennek plakátja áll a gép előtt.

A Hellcat leváltására / kiegészítésére szánt nagyteljesítményű, dugattyús motoros Grumman-vadász, a Bearcat már nem játszott szerepet a második világháborúban. A Madrasban kiállított példány 1948 és 1957 között repült a haditengerészetnél, majd polgári lajstrommal amerikai gyorsasági versenyeken, később európai repülőnapokon szerepelt. 1997-ben vette meg egy Washington állambeli múzeum, a gépet a haditengerészet szakemberei restaurálták, az Erickson Collection 2021-től birtokolja.

A gyűjtemény egy torpedóvető TBM-3E Avengert is magáénak tudhat. A csendes-óceáni hadszíntéren fontos szerepet betöltött gépet a General Motors gyártotta. A restauráláskor a kor szabvány haditengerészeti festésével és a VT-40 torpedóvető század jelzéseivel látták el. 

A Ki-43 Hajabusza – vagy, ahogy az amerikaiak nevezték, az Oscar – a japán császári hadsereg vadászgépe volt. A gyűjtemény példánya DC-3-asokon használt 14 hengeres, 1200 lóerős Pratt & Whitney R-1830 Twin Wasp csillagmotort kapott, hogy újra repülhessen. A harmincas évek végén a japánok licenc alapján L2D típusjelzéssel maguk is gyártották a DC-3-ast és a motorokat a Ki-43-asokat is gyártó Nakadzsima állította elő. Az amerikai erőforrás valamivel nagyobb átmérőjű, mint a Nakadzsima motorjai voltak, de éppen elfér a burkolat alatt. A légcsavaragy szintén a DC-3-asról, a légcsavarlapátok némi módosítással a kétmotoros Lockheed Lodestarról kerültek a japán vadászgépre.

A spanyol Hispano Aviación HA-1112 jelzéssel és Buchon névvel az ötvenes évekig gyártotta a Messerschmitt Bf 109-est. Ilyen volt a Madrasban látható gép is, amely szerepelt az angliai csatáról készült mozifilmben, majd miután Jack Erickson 1989-ben megvásárolta, átalakították. A gépben ekkor már Rolls-Royce motor volt a Hispano Suiza erőforrás helyett, de azt is kicserélték olyan Allison V-1710-es folyadékhűtéses motorra, amely a kor több amerikai vadászgépében is dolgozott. Szintén lecserélték a Buchonra jellemző motorburkolatot a Bf 109G-10-esen használtra és módosítottak a farokrészen is.

Az Erickson 2017-es beszerzése a P-40E, amely eredetileg a Royal Air Force-nál állt szolgálatba 1941. november 6-án. A gép nem segélycsomag részeként érkezett a szigetországba, a britek közvetlenül a gyártótól, a Curtiss-től vásárolták. Később Kanadába került és ott repült a háború végéig. A nyolcvanas évek elején tették repülőképessé, de 1996-ban egy kényszerleszállás során megsérült. Kijavítása és felújítása 2000-ben kezdődött és közel két évig tartott.

Osztott vezérsíkos gépek orrfutós és farokkerekes kivitelben. Az SC-7 Skyvan előtt egy PV-2D Harpoon tengerészeti járőrgép parkol. A Skyvan éppen ejtőernyősökre vár, egy kisebb, harci kutató-mentő katonákból álló csapat ugrik majd belőle. A PV-2-eseket a tengerészet aktív századai 1948-ig használták, ezt követően tartalékba kerültek. A madrasi előtéren parkoló gépet 1999-ben szerezte meg a gyűjtemény.

A Skyvan lajstromjeléből visszaköszön a gépet üzemeltető Win Win Aviation neve. Valóban mindenki jól jár: az üzemeltető is, amely katonai ejtőernyősöket ugrathat Madras felett és a fegyveres erők is, mert nem kell egy kis létszámú ugró csapat miatt valamelyik drágább típusból koptatni a repidőt.

A napfénybe kitolt Mustang mögött egy T-6 Texan látszik, távolabb egy DC-7-es tűzoltógép. Az Erickson tűzoltórepülői ezzel a típussal és a tűzoltásra szintén átalakított MD-87-essel is repülnek a rövid madrasi futópályákról.

Teljes terjedelmében a fenti képeken is látható DC-7-es tűzoltógép. Az 1958-as gyártású négymotoros az Eastern Airlines-nál kezdte pályafutását, majd nyolc különböző üzemeltető után az Ericksonhoz került, ahol három ilyen gép repül.

A P-51D Mustang Ausztráliában, a melbourne-i Commonwealth Aircraft Corporation-nél készült 1944-ben. A háború után atombomba-tesztekhez és célvontató gépként is használták, később magántulajdonba, majd 1983-ban Jack Ericksonhoz került, megalapozva a későbbi gyűjteményt. A Mustang mögött a csendes-óceáni hadszíntér egyik kevéssé becsült, de nagyon fontos típusa, az SBD Dauntless hordozófedélzeti zuhanóbombázó melegíti a motorját. Érdekessége, hogy a gép a hadsereg saját jelzésrendszerében A-24 Banshee-ként repült célzsák vontatóként, később szúnyogot irtottak vele. Az Erickson kollekcióba 1994-ben került és lett légialkalmas.

Texan, Mitchell, Dauntless és Mustang – színes, hétköznapi „warbird” felhozatal a madrasi előtéren

* * *

Fotó: Jeff Manthos