A helyszín ismét Hollandia, Maastrich közvetlen és kicsit távolabbi környéke, ahol a tiszta, rendezett kisvárosok közterein a háborús relikviák is helyet kaptak és a városkép szerves részei lettek. Ezúttal nem egy repülőgép lezuhanásának emlékművét, a környéken kiállított szövetséges harckocsit vagy más járművet kerestem fel, hanem a német hadsereg két páncéltörő ágyújánál álltam meg.

A két fegyver közül a Wehrmach legnagyobb számban használt páncéltörő ágyúja, a 75 milliméteres PaK 40-es az, amely a valkenburgi városháza előtti gondozott parkban áll. Valkenburgot az amerikai 30. lövészhadosztály, az Old Hickory 119. ezrede szabadította fel 1944. szeptember 17-én a reggeli órákban. Ők zsákmányolták a kiállított ágyút, amely a háború utáni évtizedekben egy kertben rozsdásodott. Ott találtak rá és egy felújítás után 1989-ben jelenlegi helyére szállították. Mellette egy pekándió fa és egy sziklatömb áll, mindkettő a várost felszabadító katonáknak állít emléket.

A PaK 40-es (PanzerabwehrKanone) megjelenése előtt a német hadsereg páncéltörő képessége a 37 milliméteres PaK 36-osokon és az 50 milliméteres PaK 38-asokon alapult. A közepes T-34-es és a nehéz KV-1-es és KV-2-es szovjet harckocsik megjelenése előrevetítette, hogy záros határidőn belül komolyabb páncéltörő fegyverre lesz szükség. Az új ágyú tervezését a Rheinmetall-Borsigra bízták, amely a nagyobb tűzerő, a két tüzelés közötti idő csökkentése valamint a gazdaságosabb és egyszerűbb gyártás érdekében átdolgozta és részben egyszerűsítette a PaK 36-osok és 38-asok terveit. Az eredmény a PaK 40-es lett, egy közel másfél tonnás, 6,2 méter hosszú, tömörgumis kerekeken gördülő, vontatható szerkezet. Percenként tizennégy lövés leadására volt képes, hatásos lőtávolsága ezernyolcszáz méter volt, de igazán eredményesen egy kilométeren belül működött. A 75 milliméteres ágyú kétféle lőszerrel ezer méteren belül 80-87 milliméteres, száz méteren belül 100-126 milliméteres páncélt tudott átlőni, attól függően, hogy a harckocsinak melyik részét találták el, illetve az ötfős kezelőszemélyzet mennyire volt tapasztalt és stresszhelyzetben is összeszokottan harcoló.  

A PaK 40 hivatalosan 1940 végén állt szolgálatba, de a gyártás kezdetben mindössze tizenöt darab volt havonta. Érdemi mennyiségben 1942 novemberére került a csapatokhoz, amikor a német hadsereg már javában harcolt a keleti fronton, de jutott a fegyverből nyugatra és Észak-Afrikába is. A gyártás ezután felfutott, a PaK 40-esből csak 1944-ben közel tizenkétezer darabot állítottak elő. 1945-ig huszonháromezer darab készült, amelynek túlnyomó részét, húszezret a Wehrmacht használt, de néhány száz példány erejéig a magyar, finn, norvég, bolgár, csehszlovák, román, és albán hadseregeknél is megjelent. A PaK 40-esek nem csak vontatott eszközként működtek, KwK 40 néven (KampfwagenKanone) gyártották járművekbe szánt változatát is. Ilyen fegyver került többek között a Panzer IV-es harckocsikba, a Jagdpanzer IV-es páncélvadászokba vagy a StuG III-as és IV-es rohamlövegekbe és magyar gyártású változataikat szánták a 44M Zrínyi I rohamágyúba és a 43M Turán III-as harckocsiba is.

*

Amíg a PaK 40-esről elmondható, hogy a német hadsereg legelterjedtebb páncéltörő fegyvere volt a második világháborúban, a legerősebb cím a 88 milliméteres, PaK 43/41-est illeti. A szövetségesek valamennyi harckocsija, páncélvadásza és rohamlövege ellen hatásos páncéltörő ágyú egyik példánya a Valkenburgtól északra eső Susterenben, szintén a városháza előtt kapott helyet.

Susteren egy nagyjából hétezer lakosú kisváros Limburg tartomány legkeskenyebb részén, ahol nyugatra a belga, keletre a német határ szinte karnyújtásnyira van. 1944 szeptemberétől 1945. január közepéig heves csaták zajlottak a térségben. Január 10-én brit és kanadai erők indítottak támadást egy kevéssé ismert művelet keretében. A harcok rövidesen már Susteren utcáin folytak, és a kisváros január 17-én felszabadult. A kivonuló németek által hátrahagyott nehéz fegyverek egyike az a PaK 43/41-es páncéltörő ágyú volt, amelyet a brit John Evans őrnagy adott át a városnak. A felszabadítók súlyos veszteségeket szenvedtek, az őrnagy maga is megsebesült, egyik karját később amputálni kellett. Nevét ma emléktábla és utca őrzi Susterenben, a kiállított ágyú közelében.

A németek még Észak-Afrikában próbálták ki, hogy az eredetileg légi célok ellen kifejlesztett ágyúk (FlaK – FliegerabwehrKanone) mennyire hatékonyak a földi célok ellen. Ha már a FlaK alegységek a földi csapatokat oltalmazva velük együtt mozogtak, akkor a fegyverek csövét, amikor arra szükség volt, a harckocsik ellen fordították. 1941 végére nagyságrendileg kétszázötven brit páncélos elvesztése volt a német légvédelmi tüzérek számlájára írható. Ezt a lehetőséget vették alapul a Krupp mérnökei, amikor 1943-ban nekiláttak a Rheinmetall 88 milliméteres FlaK 41-es légvédelmi ágyújának átalakításához páncéltörő fegyverré, PaK 43-as jelzéssel. A földi célok elleni alkalmazás más elrendezést kívánt, mint a légi célok elleni: a csövet nem kellett magasra emelni, ezért a fegyver jóval alacsonyabb lett, mint légvédelmi elődje, de ugyanarra a négykerekű lövegtalpra került. Hatékony működtetéséhez legalább hatfős kezelőszemélyzetre volt szükség, és percenként hat-tíz lövés leadására volt képes. Bár tizenöt kilométerre is ellőhettek vele, nem az volt az elsődleges cél, hogy a tábori tüzérség szerepét átvegye. Hatásos lőtávolsága négyezer méter volt, azon belül a távolság csökkenésével nőtt a pontossága és a találat valószínűsége. Ha egy ellenséges harckocsi vagy más harcjármű száz-ötszáz méteren belül manőverezett, vajmi kevés esélye maradt menekülni egy Nyolcvannyolcas elől.

A négykerekű lövegtalp miatt a PaK 43-as mozgatása nehézkes volt, ezért a Krupp a már meglévő eszközök felhasználásával módosította a fegyvert. Így került a valamivel hosszabb csövű változat egy könnyű tarack kétkerekű lövegtalpára. Az immár PaK 43/41 jelzésű, kilenc méter hosszú, 4,3 tonnás ágyú mozgatása így sem volt egyszerű és csak vontatójárművel volt lehetséges. A vontatott változatból kétezer-egyszáz darab készült, harcjárművekbe épített változatai PaK 43/1/2/3/4 jelzéssel a Jagdpanther, a Nashorn és az Elefant páncélvadászokba, KwK 43 jelzéssel a Tiger II-be kerültek.

A PaK 40-es, és a PaK 43/41 esetében is az volt a tapasztalat, hogy a tömegük miatt a helyváltoztatás nagyon nehézkes és fárasztó. Az előbbit derékszaggató munkával odébb lehetett mozdítani vagy elforgatni, az utóbbi esetében ez kézi erővel szinte lehetetlen volt. A mobilitás problémája különösen a keleti front sártengerében és vastag hótakarójában volt igaz, de nem volt sokkal könnyebb a helyzet a nyugati hadszíntér erdőkkel és dombokkal tarkított terepén sem. Közelharcban a PaK 40-es derékmagasságú pajzsa részben, a PaK 43/41-es két méter magas pajzsa méretéből adódóan jobban védett a szemből érkező tűztől. A két páncéltörő ágyú képességeit Németország védelme során lehetett igazán kihasználni, bár tervezésükkor ez aligha volt prioritás. Védekező szerepben nem vagy alig kellett mozgatni, ugyanakkor jól jött, hogy alacsony felépítésük miatt könnyebben voltak álcázhatóak és így sikeresen pusztították a szövetséges harckocsikat. Nem ritkán a németeket is, mert a harc közben zsákmányul ejtett vagy a kezelőszemélyzete által hátrahagyott PaK-okat az ellenséges katonák habozás nélkül használni kezdték, gyakran ugyanolyan eredményesen, mint az eredeti tulajdonosaik. A PaK 40-est a második világháború után több hadszíntéren is bevetették, a PaK 43/41 harci alkalmazása a németek kapitulációjával véget ért.

  * * *

Fotó: Szórád Tamás