A nyolcvanas évek közepén, a U.S. Navy agresszor századainál üzemelő A-4 Skyhawk és F-5 Tiger II típusok mellé egy újat kellett találni, hogy a haditengerészet vadászpilótái felkészülhessenek a legújabb ellenfél, a MiG-29-es elleni légiharcra. A választás 1985 januárjában az F-16-osra esett.
Két évvel a típus kiválasztását követően 26 darab F-16-os készült, amelyek az N jelzést kapták, utalva az üzemeltetőre (Navy). Az F-16N tulajdonképpen egy F-16C Block 30-as volt, az agresszor feladathoz szükséges átalakításokkal, egyszerűsítésekkel. A gép orrában a C modell APG-68-as radarja helyett az F-16A könnyebb, de kisebb teljesítményű APG-66-osa kapott helyet, a törzs végében a General Electric F110-GE-100-as hajtómű dolgozott. A szárnyat megerősítették, a szárnyvégen kialakították a manőverező légiharc adatait a földi állomásra továbbító berendezés függesztési pontját. További könnyítés céljából a gépágyút és a hozzá tartozó berendezéseket kiépítették. Kétüléses változat is készült, az F-16D alapján kialakított TF-16N. A gépek színe eltért a szabvány F-16-os festésmintától, a szürkés-kékes árnyalattal a Fulcrum színeit igyekeztek felidézni, de voltak sivatagi festésű Falconok is.
A gépeket 1987 és 1988 között adták át három agresszor századnak. Elsőként a kaliforniai Miramar tengerészeti légibázis VF-126 Bandits százada kapta meg a Falcont, öt együléses és egy kétüléses változatot. A második agresszor század a floriday Key Westen települő VF-45 Blackbirds volt, ők tíz F-16N-t és két TF-16N-t kaptak. Szükség is volt az új gépekre, hiszen az F-14-es századok rendszeresen települtek egy-egy hétre Key Westre, légiharc gyakorlatra. Harmadikként a keleti part központi tengerészeti légibázisa, az Oceana VF-43 Challengers százada lett a típus üzemeltetője. Az F-16-os alkalmazása akárcsak a nyugati parti Miramaron, az F-5-ösökkel, A-4-esekkel és T-2-esekkel közösen történt. Az Oceana F-16-os pilótái a floridai agresszorokkal osztoztak a típuson. A 26 darabos gépmennyiség utolsó nyolc darabja szintén Miramarra, a Topgun iskolához került. (Az eredeti írásmód Topgun, a Top Gun csak a mozifilm miatt terjedt el a köztudatban.)
Valamennyi agresszor század meg volt elégedve a típussal, amely új lehetőségeket nyitott a légiharc-kiképzésben. A tapasztalt agresszor pilóták által repült A-4-esek és F-5-ösök is okozhattak nehéz perceket egy F-14-es személyzetnek, hát még egy F-16-os.
A Falcon haditengerészeti szolgálatának első felvonása azonban rövidnek bizonyult. A kilencvenes évek elején a védelmi költségvetés drasztikus csökkentése miatt először a légierő állított le agresszor gépeket. A haditengerészet F-16-osai akkor még csak műszaki okok miatt kényszerültek földre. Az intenzív használat, a manőverező légiharc megviselte a gépeket, amelyek közül többnek a szárnyában repedéseket találtak, ezért az F-16/TF-16N-ekre repülési tilalmat rendeltek el. Hosszas, évekig tartó huzavona után a Navy nem kapott pénzt a szükséges javítások és megerősítések elvégzésére, ezért az F-16-os üzemeltetést kénytelenek voltak befejezni. Az utolsó F-16N 1995 januárjában repült át az USAF Davis-Monthan bázisán kialakított repülőgép-tárolóba.
Az agresszorok máshol is besegítettek, ha kellett. Egy TF-16N az Andrews légibázison 1993-ban, a N változat üzemeltetésének vége felé.
*
Amikor az utolsó Falcon is elindult a Davis-Monthan felé, még senki sem gondolta, hogy a NAVY felirat ismét felkerül majd egy F-16-osra. Pedig így történt, igaz addigra változott egy s más.
Az F-16N-ek helyét F/A-18-asok vették át, az F-5-ösök maradtak, de az A-4-eseket leállították. A Topgun sem létezett már a régi formájában, a kiképzés új helyszíne a kilencvenes évek közepétől a nevadai Fallon tengerészeti légibázis lett. Előtérbe kerültek a levegő-föld feladatok, ezért az elnevezés is változott, az egykori Navy Fighter Weapons School az átszervezés után Naval Strike Air Warfare Center lett és ismét szóba került egy, az F/A-18-astól eltérő típus alkalmazása.
2002-ben a Davis-Monthan területén tárolt számtalan F-16-os közül tíz együléses és négy kétüléses Falcont vettek elő. A 14 gép a Pakisztán részére legyártott, de átadásra végül nem került 28 darab, Block 15-ös F-16A és B közül került ki. A másik 14-es csomagot a légierő kapta. A gépek annak idején jóformán a gyártósorról kerültek a sivatagba, így minimális repült óra volt a sárkányaikban, de ettől függetlenül a szerkezeti megerősítéseket elvégezték.
A típusra pilótákat kellett képezni, hiszen akik korábban repülték az F-16-ost, már régóta más beosztásban voltak vagy elhagyták a haditengerészetet. Kezdetben az Arizona Légi Nemzeti Gárda tucsoni bázisán történt a típusátképzés, de 2004-ben - néhány pilóta kezdeményezésére – áthelyezték a Fallonra és Arizonában csak a szimulátoros képzés maradt. A gyakorlati átképzést és a repüléseket továbbra is a légierős tematikára alapozva, de saját igényeiket és a korábbi átképzési utasításokat is figyelembe véve már Nevadában hajtották végre.
Az F-16-osokat Vipernek nevezik az amerikai üzemeltetők, Európában inkább az eredeti elnevezés, a Fighting Falcon a megszokott
Manapság egy 1000 repült órával rendelkező Hornet pilótát nem nagy ügy átképezni az F-16-osra, a negyedik felszállásnál már egyedül repülhet a Falconon. Ezután még nagyjából tíz repült órát igényel az átképzés, majd részben a légierős agresszorok segítségével egy héthetes kiképzés következik, amelyen megtanulják, hogy hogyan repüljenek az F-16-ossal – ellenségként.
* * *
Fotó: U.S. Navy
