A sorozat harmadik, záró részében folytatjuk a beszélgetést Peter Hunttal, előtte azonban ejtsünk néhány szót magáról az A-6-os típusról.

A Grumman A-6 Intruder a hidegháború szülötte volt. Azért készült, hogy áthatoljon a Szovjetunió és szövetségesei által felállított, radarokból, vadászgépekből, rakétákból, és csöves fegyverekből álló integrált légvédelmi rendszeren és bombáit a célpontra juttassa. Fegyverterhelését tekintve, hidat képezett a vadászbombázók és a nehézbombázók között, alkalmas volt hagyományos és nukleáris csapásmérésre, aknatelepítésre, közvetlen légi támogatásra és precíziós bombák alkalmazására. A gép egyik lelke a térképező radar és az inerciális navigációs rendszer kombinációja volt, a másik a pilótából és bombázótiszt-navigátorból álló kétfős személyzet. Egymás melletti elhelyezésük és ennek kommunikációs előnyei - látták egymás kézmozdulatait és testbeszédét is – a haditengerészeten belül a leghatékonyabb párossá tették az A-6-os személyzeteket. Miután a hagyományosan nagy magasságban operáló bombázók dolgát a légvédelmi rakéták igencsak megnehezítették, az Intruderek személyzetét arra képezték ki, hogy a célt nagy sebességgel, kis magasságon, éjjel-nappal, bármilyen időjárási körülmények között megközelítsék és elpusztítsák. A rakéták jelentette veszély kis magasságon sem szűnt meg teljesen, ráadásul a gépek a csöves légvédelem fegyverei elé kerültek. Védelmüket zavarótöltetek kivetése és az agresszív manőverezés jelentette, miközben az ellenség abban bízott, hogy a személyzet figyelmét annyira leköti a lelövés elkerülése, hogy a földnek ütköznek. Azt, hogy a hajózók ezt elkerüljék és készségszintre fejlesszék a kismagasságú repülést, a nyugati parti századok a Washington államból Oregonba átnyúló Cascade-hegységben gyakoroltak. A Whidbey Island tengerészeti légibázisról felszálló A-6-os kirepült a tenger fölé, hogy a repülőgép-hordozóról való indulást szimulálja, majd a partvonalat 800 km/h-s sebességgel keresztezve berepült a hegyek közé, és a völgyekben manőverezve mintegy negyvenöt perces repülés után közelítette meg az oregoni lőtéren lévő célpontját. A kismagasságú repülésnek és a nagy túlterheléssel járó agresszív manőverezésnek megvolt az ára. Az idő előrehaladtával, egyes gépek szárnyában repedések keletkeztek, de ezek csak akkor derültek ki, amikor a szárny leszakadt, a gép lezuhant és a személyzet életét vesztette. Mivel az Intrudernek fegyverterhelés és hatótáv szempontjából a nyolcvanas években nem volt váltótípusa, a végleges megoldásig a haditengerészet civil alvállalkozó bevonásával új, kompozit szárnyak felszerelése mellett döntött. Arról is döntés született, hogy a gépeken képességnövelő korszerűsítést hajtanak végre. Ez volt a SWIP (Systems Weapons Improvement Program), amellyel a gép immár földi és tengeri célok illetve lokátor elleni rakétákat is indíthatott. A SWIP-gépek egy része megkapta a kompozit szárnyakat, a többin maradtak a fémépítésűek.

Az öbölháborús tapasztalat, hogy az öt elvesztett Intruderből négy kismagasságú bevetésen veszett oda, a harci alkalmazás újragondolására késztette a katonai vezetést. Ez volt az első szög az A-6-osok koporsójába és az Intruder, amely a vietnámi háborútól kezdve az Egyesült Államok minden fontosabb hadműveletében részt vett, vesztésre állt az idővel vívott csatában. Minden korszerűsítés ellenére, a legmodernebb légvédelmi rendszerek fokozott veszélyt jelentettek a szubszonikus gépre, amelynek karbantartása is egyre nagyobb kihívást és költséget jelentett. Elkezdődött a típus kivonása és az utolsó század 1997. február 28-án búcsúzott ikonikus csapásmérőjétől. Az Intruderek kivonásában talán az is szerepet játszott, hogy Whidbey Island messze volt Washington DC-től és a nyugati parti hajózók mindent elkövettek, hogy elkerüljék a Pentagonba való vezénylésüket. Inkább repültek és az első vonalban szolgálták a hazájukat, de ez azzal is járt, hogy az A-6-os közösségnek nem volt számottevő képviselete a washingtoni katonai-politikai környezetben.

*

Beszélgetés Peter Hunttal

A 693 darab legyártott Intruder egyike az 1989. november 6-án szerencsétlenül járt, 159572-es gyári számú gép volt. Az A-6-ost a tengerészgyalogság kapta meg 1978-ban és Japánba, Ivakuniba telepítve állította szolgálatba. Három év múlva a haditengerészet vette át és a szintén Japánban állomásozó, előretolt repülőgép-hordozó, a USS Midway repülőezredéhez került. Ezután 510-es oldalszámmal egyike lett a Whidbey Islanden állomásozó VA-145 Swordsmen század tizenkét A-6-osának. (Mivel az Intruder-századok 4-essel vagy 5-össel kezdődő oldalszám kiosztást kaptak, valójában minden századnak volt egy 510-ese.) A géppel csapásmérő feladatokat gyakoroltak illetve tanker konfigurációban légi utántöltést végeztek a VA-145-ösök hajózói, így Peter Hunt is, aki négy alkalommal repült az 510-essel.

Az 510-es Intruder utáni kutatásban az amerikai haditengerészet Salvor nevű műszaki mentőhajója is részt vett

Az elvesztett Intruder után csak hetekkel a lezuhanása után, 1989 decemberének végén indult meg a keresés. Az első hajó egy aknakereső volt a közeli Bremertonból, de a keresés eredménytelen volt. 1990 januárjában a Honoluluban állomásozó, USS (jelenleg USNS) Salvor műszaki mentőhajó kapott parancsot, hogy hajózzon a Whidbey Island előtti vizekre és kezdje meg a kutatást. Január közepétől február közepéig a Salvor vezetésével összesen négy hajó kutatott a térségben oldalra pásztázó és aknakereső szonárral, illetve több, különböző típusú távirányítású, személyzet nélküli mini tengeralattjáróval. A tengerfenékről több ígéretes jel érkezett vissza, de közelebbről megvizsgálva semmi közük nem volt az 510-es Intruderhez. A téli időszak viharai és az erős áramlatok nem segítették a kutatást. Végül tizennyolc napnyi szonárfelderítés és hatnapos mini tengeralattjárós kutatás után a keresőhajók elhagyták a térséget. A következő kutatás huszonöt évvel később indult a tengerfenéken nyugvó 510-es után. A volt A-6-os pilóta és képzett búvár, Peter Hunt lehetőségei és a rendelkezésre álló felszerelés sokkal szerényebbek voltak, mint a haditengerészet eszközrendszere, ráadásul kutatás közben nem csak a hajóforgalmat és az áramlatokat kellett figyelembe vennie, hanem a Parkinson-kórral is nap, mint nap meg kellett küzdenie.

Az 510-es Intruder repülésének utolsó, rekonstruált pillanatai Google térképen ábrázolva. A kép jobb szélén jól látszanak a Whidbey Island tengerészeti légibázis futópályái, amelyeket már nem sikerült elérni

- Mióta foglalkozott búvárkodással és milyen tapasztalattal rendelkezett?

- Körülbelül 46 évvel ezelőtt kezdtem el búvárkodni, amikor Görögországban éltem. Akkoriban még nem voltak azok a haladó tanfolyamok, amelyek ma mindenhol elérhetőek. Szerencsém volt, mert Steve Bielenda kutatóhajóján, a Wahoon dolgozhattam, és munka közben tanulhattam meg a roncsmerülés technikáját. Mielőtt 2000-ben visszatértem New Yorkba, hogy ismét merüljek egy 1956-ben elsüllyedt óceánjáróhoz, az Andrea Doriához, elvégeztem az összes elérhető technikai, gázkeverékes (trimix) és mélymerülő tanfolyamot, a tengerfenékre helyezett, a fenéken tölthető időt növelő (stage) palackokkal és gyorsított dekompresszióval. A kilélegzett levegőt újrahasznosító újralégzők (rebreather) nem voltak a hajón, pedig szívesen kipróbáltam volna őket.

- A Parkinson-kór hogyan hatott a búvártevékenységre?

- Ahogy az ujjaim ereje és ügyessége idővel egyre csökkent, a felszerelésem felvétele és kezelése is egyre nehezebbé vált. Az utolsó merülésem a fiammal volt, körülbelül 15 méter mélységben.

- Mikor találkozott először az 510-es elvesztésének történetével?

- A történetet ismertem, mert a századunk készenléti helyiségében voltam és hallgattam a bázis rádióján, ahogy az események kibontakoztak 1989 novemberében.

Peter Hunt hajója kormányánál, az A-6-os utáni kutatás napjaiban

- Mikor kezdett el foglalkozni a gondolattal, hogy megkeresi az eltűnt gépet? Mi motiválta ezt a nehéz feladatot?

- Szinte azonnal, miután lezuhant, végül is négyszer repültem azzal a konkrét repülőgéppel. Mivel akkoriban aktív búvár voltam, sokat gondolkodtam rajta, de 1989-ben nem volt meg a motivációm, nem sürgetett semmi. Közben eltelt egy negyed század és 2014-ben minden megváltozott, mert a Parkinson-kór miatt közeledett az idegsebészeti (mély agyi stimuláció) műtétem időpontja. Magam sem voltam biztos benne, hogy miért fontos megtalálni a gépet, és bizonyos szempontból még mindig nem tudom.

- Hol kezdte az adatgyűjtést és hogyan szervezte meg a keresést?

- 2014 márciusában kezdtem el aktívan kutatni a balesettel kapcsolatban, amikor felkerestem a helyi könyvtárat és a baleset közelében lévő Lopez-sziget könyvtárát, hogy átnézzem az összes olyan cikket, amelyek irányt mutattak az Intruder lezuhanásának helyéhez. Valójában nem szerveztem meg a keresést. A véletlenek egybeesésének köszönhetően onnan, hogy nem volt önként jelentkező segítségem, eljutottam oda, hogy végül több búvár lett, mint amennyit el tudtam helyezni a hajómon. Nem volt olyan tervem sem, amihez mereven ragaszkodtam volna, a problémák mindaddig megoldódtak, amíg nem adtam fel. Őszintén szólva, nem tudom honnan jött a hitem, hogy megtaláljuk az elveszett Intrudert, de megingathatatlan volt, az biztos.

- A könyvtárakon kívül milyen egyéb forrásokra támaszkodott?

A katonai ügyészség (JAG - Judge Advocate General) baleseti jelentése az információ szabadságra vonatkozó törvény alapján benyújtott kérelem útján volt elérhető. Itt találtam egy hibát a radarképen, de egyébként nem befolyásolta jelentősen a keresést. A USS Salvor jelentéséről is volt egy példányom. Sokat kutattam az interneten és beszélgettem bárkivel, aki meghallgatott a témában. Nem hagytam figyelmen kívül semmilyen információt, ami esetleg más szemszögből mutatta volna a dolgot.

- Milyen felszereléssel és segítséggel végezte a kutatást?

- Kezdetben volt egy 32 láb (10 méter) hosszú, iker dízelmotoros Bayliner hajóm, ami kiváló kereső- és búvárplatform volt, és egy új, csak lefelé pásztázó halkeresőm, amit két barátom vett nekem. Néhány barátomon kívül a tengerészeti dokumentációs társaság volt segítségemre, amely alapvetően egy mélységi merüléseket végrehajtó technikai búvárklub volt, és ők biztosították a szükséges búvárokat. Különösen azt a hármat, akik soha nem mondtak nemet, és azonnal merültek, ha egy fenékről visszavert jelet kellett azonosítani.

Paul Hangartner, Rob Wilson és Dan Warter búvárok a 2015. október 17-i merülés után

- A Parkinson-kór mennyire befolyásolta a keresést?

- Fájdalmassá és szorongásossá tette a vízen töltött napok minden pillanatát, de most már tudom, hogy ez a fajta kihívás jó terápia. Azt mondják, hogy általában a stresszt kerülni kell, ha valaki Parkinson-kórban szenved. Nem értek egyet ezzel. Van jó stressz, ami kihívás és jutalom alapú és van rossz stressz. A rossz stressz vég nélkül rágja az embert anélkül, hogy segítene a helyzetén, és ezzel tovább rontja az érintett személy cselekvőképességét.

- A Parkinson miatt idővel abba kellett hagynia a merülést?

- Igen, a keresés elején két merülést is végrehajtottam, 41 és 44 méter mélyre. Ezek dekompressziós merülések voltak, de a sportbúvárkodás határán, mert nem állt rendelkezésre információ a Parkinson-kórral végzett gázkeverékes merülésről. Én 28 százalékos oxigénkeveréket használtam, de a határt a trimixnél húztam meg. A búvárkodást végül 2021-ben teljesen abbahagytam.

- Volt olyan pillanat, amikor arra gondolt, hogy feladja?

- Szinte minden nap megfordult a fejemben ez a gondolat, de már akkor eldöntöttem, hogy addig nem állok meg, amíg meg nem találom az A-6-ost. Nem is álltam meg.

- Végül hogyan találta meg a gépet?

- A keresés első felében oldalra pásztázó szonárt és egy szonároperátort használtam, de a keresés második felében ő már nem tudott részt venni. Így maradt a jó minőségű halkereső, amely aligha volt a megfelelő eszköz ehhez a feladathoz. Visszaültem az asztalhoz, átnéztem az összes paramétert, és hozzáadtam a helyi árapállyal kapcsolatos tapasztalataimat, amelyeket a gép keresése során gyűjtöttem. Sikerült leszűkítenem a keresési területet fél tengeri négyzetmérföldre (1,7 négyzetkilométer). Aztán négy nyári napot töltöttem tökéletes árapály és szélviszonyok között a vízen, miközben 15 méteres sávokat fésültem át a keresési területen addig, amíg az egészet lefedtem. Volt egy elszórt, sík homokos terület, ahol körülbelül minden harmadik átfésülés után határozott visszajelzést kaptam. A búvárok is egyetértettek azzal, hogy ott kell merülni, és első merülésükkor sikerült azonosítani a roncsot. Elképesztő volt!

Egy darab Intruder: a tengerfenékről felhozott üvegszálas szívócsatorna az egyik búvár, Paul Hangartner kezében

A tenger élővilága birtokba vette az 510-es Intruder egyik J52-es hajtóművét, amely örökre a mélyben marad

Az A-6-osokat gyártó Grumman táblája az egyik szívócsatorna nyílásánál

- Összesen mennyi időbe tartott megtalálni az A-6-ost?

- Körülbelül másfél évbe.

- Mit érzett abban a pillanatban, amikor kiderült, hogy megvan a gép?

- Az elégedettség és a szomorúság kombinációját éreztem. Elégedettséget, hogy sikerült és szomorúságot, hogy véget ért a feladat. Ezt a különös érzést még ma is érzem, amikor valami nehéz dolgot próbálok megcsinálni.

- Milyen mélyen és milyen állapotban volt az 510-es a becsapódás és a tengervízben töltött évtizedek után?

- Hatvanhárom méteren, és alaposan össze volt roncsolódva. A legmagasabban kiálló része a két hajtómű és a farokrész volt.

- Tájékoztatta a haditengerészetet, hogy megtalálta a gépüket?

- Igen, de hagyták, hogy azt csináljunk, amit akarunk. Addigra az A-6-ost már vagy húsz éve kivonták, és mivel senki sem halt meg a szerencsétlenségben, nem foglalkoztak vele.

- A roncs a tengerfenéken marad?

- Igen.

- Visszatekintve, mi volt a kutatás legnagyobb kihívása?

- A Parkinson-kór, mert az soha nem pihen, nem tart szünetet, és nem könnyű együtt élni vele, így a jövő elég sivárnak tűnik, ha hagyja az ember. Az életben minden tapasztalatomból tanultam, különösen a Parkinson-kórból. Ha valaki tudomásul veszi, hogy beteg, csakis rajta, az egyénen múlik, hogy elfogadja a valóságot is, és annak megfelelően alkalmazkodik. Sajnálat nélkül tekintek vissza az életemre, és igyekszem elkerülni, hogy a jövőben reménykedjek. A remény semmit sem tesz hozzá ahhoz, hogy boldog és örömteli életet éljek.

***

Fotó: Peter Hunt, Dan Warter, Rob Wilson, US Navy, Szórád Tamás Nyitókép: A fedélzet szélén parkoló kortársak előtt egy Intruder érkezik a USS Kitty Hawkra 1968-ban

A merüléstechnikai kérdésekben nyújtott segítséget ezúton is köszönöm Benkő Jánosnak és Maglódi Ádám technikai oktatónak (diveworld.hu)

Az A-6-os századok mindennapjairól, az Intruderről és az elveszett gép utáni kutatás részleteiről további érdekességek Peter Hunt The Lost Intruder című könyvében olvashatóak