Sorozatom első részében egy A-6 Intruder bombázó balesetéről és elvesztésének körülményeiről írtam. A második részben következzen az ember, aki elhatározta, hogy megkeresi a tengerfenékre süllyedt gépet. A volt haditengerészeti és közforgalmi pilótát korábban is foglalkoztatta a gondolat, hogy megtalálja az Intrudert, de a végső lökést az adta számára, hogy élete nem várt fordulatot vett.  

Peter Hunt nevével bő tíz éve találkoztam először, amikor elolvastam Angles of Attack – An A-6 Intruder pilot’s war (Állásszögek – Egy A-6 Intruder pilóta háborúja) címmel írt öbölháborús memoárját. Hunt 1962-ben született New Yorkban. Gyerekként hat évet töltött Görögországban a szüleivel és ott kezdett búvárkodni 1978-ban. 1985-ben diplomázott történészként és azonnal csatlakozott a haditengerészethez. Miután az A-6 Intruder típusra képezték ki, pilótaként a USS Ranger és a USS Kitty Hawk repülőgép-hordozók fedélzetén három bevetésen vett részt a Perzsa-öbölben, az Indiai- és a Csendes-óceánon, illetve oktatópilótaként a nyugati parti A-6-os átképzőszázadnál is szolgált. Hunt tíz évig repült a haditengerészetnél, majd sok pályatársához hasonlóan a légiközlekedésben keresett és talált munkát. A következő éveket a United Airlines pilótájaként töltötte és szenvedélyes búvárként a magasság mellett otthonosan mozgott a mélységben is. Minden rendben ment egészen 2005-ig, amikor 43 évesen azzal szembesült, hogy szervezetét Parkinson-kór támadta meg. Hunt a kritikus infrastruktúrák stratégiai tervezése területen szerzett mesterfokozatot, és öbölháborús könyve után további négyet írt. Két felnőtt gyermeke van, feleségével egykori bázisához közel, Whidbey Islanden él.

Peter Hunt a század helyiségében, azon ritka alkalmak egyikén, amikor nem hajózóruhát viselt

- Miért éppen a haditengerészeti repülést választotta hivatásként?

- Fiatalon rájöttem, hogy bizonyos élményekkel csak a katonaságnál lehet találkozni. Repülni akartam és szolgálni a hazámat, ezért megkérdeztem magamtól: mi a repüléssel kapcsolatos, legnagyobb kihívást jelentő munka a fegyveres erőknél? Rájöttem, hogy az, ha a haditengerészetnél repülhetek, repülőgép-hordozókról.

- Kezdettől fogva az Intruder érdekelte, vagy ez a haditengerészet döntése volt?

- Mindkettő. A Top Gun című mozi akkoriban jelent meg, amikor 1987-ben megkaptam a szárnyamat, így az F-14 Tomcat volt a legtöbb végzős első vagy második választása. Az F/A-18 Hornet akkoriban vadonatúj volt és nagyon sokan vágytak arra is. Mindkettőt az A-6-osok elé tettem az álmaim preferencialapján, de tudtam, hogy valójában a három lehetőség közül bármelyikkel elégedett lennék, mert a taktikai repülőgépek valószínűleg a dolgok közepében lesznek, ha háborúba indulunk. Utólag visszagondolva az Intruder tökéletes volt számomra. 1987 szeptemberében kaptam meg a szárnyamat, és 1988 januárjában kezdtem el az A-6-os kiképzést. Amikor tíz év után - amelyből hetet az Intruderen töltöttem – abbahagytam az aktív szolgálatot, hajszállal kevesebb, mint kétezer repült órám volt az A-6-oson. A három repülőgép-hordozós bevetésen négyszázötven hajófedélzeti leszállást gyűjtöttem össze, több mint kétszázat éjszaka és negyvenöt harci bevetést teljesítettem a Desert Storm (Sivatagi Vihar) hadművelet során.

A két Grumman ikon közül a Top Gunnak köszönhetően a Tomcat volt az ismertebb, aztán néhány évvel később elkészült az Intruderek támadása című film is

- Mi volt a legemlékezetesebb élménye ezekből az évekből?

- A USS Ranger repülőgépeinek első bevetése Irak ellen a Desert Storm nyitányakor. Komplexitásában, a pilótával szemben támasztott követelményeivel és az ellenséges légvédelem általi sebezhetőséggel, a többi harci bevetés felett állt. Leginkább azonban a puszta rettegés miatt emlékezetes számomra, amelyet a nagyszámú csöves légvédelem és az éjszaka, kis magasságon végrehajtott behatolás keltett bennem. Alacsonyan, a föld felett körülbelül kilencven méter magasságban repültünk a cél felé, majd százhúsz méterre emelkedtünk a bombák kioldásához és abban a pillanatban, amikor azok leváltak a tartókról egy 5 g-s túlterhelésű fordulóval hatvan méterre süllyedtünk.

Az Intruderekre kis magasságon a csöves légvédelem jelentette a legnagyobb veszélyt. Ennek az A-6-osnak a jobb szárnyát lőtték át az öbölháborúban, de sikeresen leszállt

Mintha a bombázó feladat nem lett volna éppen elég, önként vállaltuk, hogy rakétával támadunk egy SA-2 (Sz-75 Dvina) légvédelmi rakétakomplexumot, amelyet a hírszerzés néhány nappal korábban fényképezett le. A lokátor elleni AGM-88 HARM indítása a cél felé közeledve még bonyolultabbá tette a feladatot. Olyannyira, hogy amikor a háború előtti intenzív felkészülés során a teljes repülőezredünk a haditengerészet Nevada állambeli Fallon légibázisán gyakorolt, a szakértők is határozottan ellene voltak, ugyanakkor a hajózószemélyzetek új taktikát próbálhattak ki új eszközökkel. Az én századom, a VA-145 tizenkét Intrudere közül addigra ötöt modernizáltak a SWIP (Systems Weapons Improvement Program) keretében. Az A-6-os a SWIP során beépített újabb, bonyolult számítógép révén indíthatott HARM-ot is, egy olyan rakétát, amely alapos repülés előtti tervezést és pontos kapcsolási sorrendet feltételezve, a célig követi a légvédelmi rakétakomplexum radarjának nyalábját. A VA-145 volt az első Intruder század, amely a SWIP-en átesett repülőgépekkel indult bevetésre, és hamarosan harcban is tesztelte azokat.

HARM-okkal felfegyvezett Intruder az öbölháborúban

Miközben a hordozónk San Diegótól a Perzsa-öbölig tartó hosszú utat megtette, a bombázótisztem és én két külön számítógépen gyakoroltuk a rakétaindításhoz szükséges, tizenhárom pontból álló kapcsolási és beállítási sorrendet. Biztosak voltunk benne, hogy meg tudjuk csinálni. Amikor elindultunk a hordozóról, a fegyverrendszert a HARM indításához állítottuk be. Amint a rakéta elindult, a fegyverrendszert és a SWIP számítógépet át kellett állítani ahhoz, hogy körülbelül három perccel később leoldhassuk a tizenkét Rockeye kazettás bombát. Közben alacsonyan és nagy sebességgel repülve kerülgettük a tucatnyi légvédelmi tüzelőállás nyomjelzőit. A taktika bevált, a HARM célba érkezésének időpontjában megszűnt a radarkisugárzás. Ez volt az első alkalom, hogy az Intruder harci körülmények között alkalmazta a HARM-ot.

Megsemmisített Sz-75 Dvina tüzelőállás valahol az iraki sivatagban

- Miért döntött úgy, hogy befejezi a haditengerészeti repülést?

- A családtól való hosszú távollétek miatt. A lányom egy héttel azután született, hogy a USS Kitty Hawk hat hónapos bevetésre indult San Diegóból a koreai partokhoz. A haditengerészet engedélyezte, hogy két héttel tovább maradjak otthon és Japánban csatlakozzak a hajóhoz, de nagyon hiányzott az immár kibővült családom. Ez volt a harmadik repülőgép-hordozós bevetésem, és amikor visszatértünk, úgy döntöttem, hogy kipróbálom a civil életet.

- A pilótatársakkal és a bombázótisztekkel kapcsolatban maradt?

- Igen, a volt bombázótisztemmel általában évente egyszer találkozunk, és a legtöbb barátom is a közelben lakik. Idén júliusban tartjuk a harmadik vagy negyedik századtalálkozót a Desert Storm időszakából. Ezeken az eseményeken körülbelül száz fő jön össze, ami egy A-6-os század körülbelül háromszáz fős méretét tekintve elég jó részvételnek számít. Azt szeretem ezekben a találkozókban, hogy jobban megismerem azokat, akik legénységi állományúként szolgáltak.

Peter Hunt és bombázótisztje, Rivers Cleveland egy repülésmentes „sörnapon”. Az amerikai hadihajókon 1914 óta alkoholtilalom van érvényben, de a kikötés nélkül egyhuzamban tengeren töltött 45 nap után fejenként két doboz sör jár

- Mi késztette arra, hogy könyvet írjon a háborús élményeiről?

- Mindig is élveztem az írást, és tudtam, hogy egyszer megtapasztalok valami olyan intenzív élményt, amiről egy egész könyvet írhatok. Ezért a részletes naplómat és a bevetés tervezési feljegyzéseim nagy részét megőriztem, mégis körülbelül hét évig halogattam, mielőtt elkezdtem volna az Angles of Attack-ot.

- Mint volt haditengerészeti pilótának, mennyire volt nehéz elhelyezkednie a légiközlekedésben?

- Nem volt nehéz, mert a kilencvenes évek elején tömegesen mentek nyugdíjba a pilóták. Amit inkább meg kellett tanulnom, az a kilebegtetés* technikája volt. Friss közforgalmi pilótaként először éjszaka repültem utasokkal. Nem volt nagy ügy, kivéve a kilebegtetést. Miután tíz évet töltöttem azzal, hogy minden leszállást úgy hajtottunk végre, mintha repülőgép-hordozóra érkeznénk, néhány hétbe telt, mire rájöttem a kilebegtetés technikájára és természetessé vált.

- A haditengerészeti repülés után hogyan alkalmazkodott a légitársasági környezethez?

- A fent említett reptechnikai kérdésen kívül, néhány apróság miatt, ha nem is nehéz, inkább furcsa volt az átállás. A légitársaságnál a napi munka közben semmilyen izgalmat nem akartunk, míg a haditengerészetnél az izgalomnak éltünk. Ha példát akarok felhozni arra, hogy mi, volt katonai pilóták másképp láttuk a világot, akkor az a 2001. szeptember 11-ét közvetlenül követő reakció volt. A korábbi katonai pilóták viszonylag gyorsan alkalmazkodtak, a civil pilótáknak ez nem mindig sikerült. Emlékszem, több hónappal azután, hogy a két utasszállító becsapódott a World Trade Centerbe, az egyik kapitány a repülés előtti eligazítás során azt mondta, hogy „Ha elkezdik megölni a légiutas-kísérőket, azt hiszem, be kell engednünk őket a pilótafülkébe”. Ez a lehető legrosszabb döntés lett volna. A volt katonai pilóták hozzászoktak a lehetetlen döntések meghozatalához, de nem minden polgári pilóta volt képes alkalmazkodni.

- Volt valami közös a katonai és a polgári repülés között abban a tekintetben, hogy az Intruder pilótafülkéjében is ketten ültek?

- Igen, megszoktam, hogy minden fontos és a feladat szempontjából kritikus információt megosszak egy másik személlyel. Nem azért, hogy megkapjam a jóváhagyását, hanem azért, hogy tájékoztassam arról, hogy mi történik. Nevezhetjük személyzeti koordinációnak vagy személyzeti erőforrás optimalizálásnak, ami a repülésbiztonság szempontjából kiemelt fontosságú. Nem is lehet másképp, hiszen a balesetek túlnyomó része pilótahibára vezethető vissza. Az Intruderrel bármilyen időjárási körülmények között, éjszaka, sokszor extrém bonyolult terep felett repülve a személyzet hatékony koordinációját szigorú fegyelem mellett gyakoroltuk. Merthogy a szabályokat vérrel írták.

Peter Hunt és Rivers Cleveland (álló sor középen) utolsó Intruder repülése, amikor 1995-ben egy A-6-ost adtak át a Museum of Flightnak a Seattle melletti Boeing Fielden 

- Milyen típussal repült a légitársaságnál?

- Boeing 737-essel körülbelül ötezer órát, majd úgy négy évvel később a B 767-essel és B 757-essel nagyjából háromezer órát. Aztán 2001. szeptember 11. és az azt követő elbocsátások után két évre visszatértem a B 737-eshez.

- Mikor vette észre először a Parkinson-kór jeleit?

- Visszagondolva, a tünetek 1999-ben jelentkeztek. Búvárként egy technikai és trimix** merülésre felkészítő képzésen vettem részt, amikor az 1956-ban elsüllyedt óceánjáró, az Andrea Doria roncsához való visszatérésre készültem. Ez a második könyvem témája volt. Nagyon fáztam ezeken a hosszú merüléseken, sokkal jobban, mint a hasonló ruhát és aláöltözetet viselő társaim. Az ujjaim sem voltak olyan mozgékonyak, mint kellett volna. Ezek mind aggasztottak, de visszatekintve, a leginkább árulkodó jel az volt, hogy a kezeim lemerevedtek fogmosás közben.

Amikor főnökömmel, a légitársaság seattle-i főpilótájával beszélgettem a folyosón, váratlanul remegni kezdett a jobb kezem. Kiderült, hogy tipikus Parkinson-remegés volt. Elég hamar abbamaradt, így nem is foglalkoztam vele, majd körülbelül egy hónap múlva még egyszer megtörtént. Ekkor már kezdtem aggódni, de úgy tűnt, hogy nem befolyásolja a repülőgép-vezetői képességemet. Néhány héttel később a repülőgép fedélzetén, az első ajtóban állva üdvözöltem az utasokat. Miközben ittam a kávém, egy tíz év körüli fiú lépett oda, rám nézett, és megkérdezte, hogy „Miért remeg a kezed?” Nekem ennyi elég volt. Elmentem egy neurológushoz, és tizenöt percbe telt, hogy diagnosztizálják a Parkinson-kórt. Soha többé nem repültem.

*

Az eltűnt Intruder utáni kutatás még évekig váratott magára, azonban a Parkinson-kór előrehaladásával és egy műtéti beavatkozás időpontjának közeledtével a terv a „majd egyszer” kategóriából a „sürgősbe” került. Ideje volt kihajózni a tengerre és megkezdeni a keresést.

Folytatjuk

***

A cikk nyomtatott változata az Aeromagazin 2025. májusi számában jelent meg. Fotó: Peter Hunt archív, US Navy

Nyitókép: Peter Hunt teljes hajózó felszerelésben, gépbeüléskor, az Intruder fellépőjén állva. A sisak plexijét a szemük védelme miatt már ekkor lehajtották

Megjegyzés*: szárazföldi leszállásnál a földet érés előtt a pilóta megtöri a siklószöget és kilebegtetve, finoman ér földet. Hajófedélzeti leszállásnál nincs kilebegtetés, a repülőgép a siklószöget tartva, keményen érkezik a fedélzetre

Megjegyzés**: a trimix az oxigén, nitrogén és hélium keveréke, amely lehetővé teszi a merülést a mélyebb, 40-100 méter közötti mélységbe