„Chuck Yeager a legjobb barátom. Barátságunkat a háború kovácsolta össze, amelyben együtt repültünk. Mustangon repülni Chucknak és nekem is a csúcs volt. Chuck beírta a nevét a történelembe azzal, hogy átlépte a hanghatárt. Mélyen belül mégis azt gondolom, hogy a harc és az, amit a második világháborúban véghezvitt, többet jelentett neki. Ha mint ember és pilóta nem is tett volna többet az életben, már ezzel is elégedett lett volna.”

Részlet Clarence E. „Bud” Anderson, a 363. vadászrepülő század tizenhét légigyőzelmes vadászpilótájának visszaemlékezéséből

Chuck Yeager a háborút tizenkét igazolt légigyőzelemmel fejezte be. 1985-ben megjelent önéletrajzi könyvében részletesen írt a légiharcokról, a földi célpontok támadásáról, lelövéséről és meneküléséről, de arról is, hogy milyen volt egy olyan bevetés, amikor nem került sor összecsapásra a német és az amerikai vadászrepülők között. A történetek közül az utóbbit választottam, egyrészt mert kevéssé ismert, másrészt jól szemlélteti, hogy hogyan zajlott le a leistoni Mustang pilóták egy átlagos napja.

*

Charles Elwood Yeager 1943 novemberében a Queen Elizabeth fedélzetén érkezett Európába, és az angliai Leistonba, a P-51 Mustanggal repülő 357. vadászosztály 363. századához került. 1944. március 5-én, a nyolcadik bevetésén egy Focke-Wulf 190-es pilótája Dél-Franciaország felett lelőtte Yeager P-51-esét. A pilóta kiugrott, ejtőernyővel földet ért és a francia ellenállás segítségével hetekig bujkált. Március végére a Pireneusokon át eljutott Spanyolországba és végül május közepén visszaérkezett Angliába, az alakulatához. Az érvényben lévő szabályok szerint haza kellett volna küldeni, mert egy újabb lelövést követő elfogás esetén a német hírszerzés, vallatás útján értékes információkhoz juthatott volna a francia ellenállás vezetőiről. Bujkálás közben Yeagernek csak az volt a vágya, hogy hazajusson és feleségül vegye szerelmét, Glennist. Amikor azonban visszatért a bajtársai közé, változott az álláspontja. Úgy gondolta, hogy ott a helye a többiek között és nem fejezheti be a háborút mindössze nyolc bevetéssel. Otthon valószínűleg repülőoktató lett volna, de inkább harcolni akart és kérvényezte a további szolgálatot. Az Eisenhower tábornokkal történt június 11-i londoni személyes meghallgatás, majd a washingtoni és az Eisenhower általi jóváhagyás után Yeager visszatérhetett alakulatához. Nyilván a tábornok előtt sem volt kérdéses, hogy minden kiképzett hajózóra szükség lesz, hiszen a Normandiában néhány nappal korábban partra szállt szövetségesek immár francia földön harcoltak.

Chuck Yeager száz évvel ezelőtt, 1923. február 13-án született és 97 éves korában, 2020. december 7-én hunyt el

Chuck Yeager visszaemlékezése:

„Amikor bevetésre mész, 5.30-kor kelsz. Hideg vizet locsolsz az arcodra, meleg víz nincs. Megborotválkozol, hogy ne legyél borostás, mert a szoros oxigénmaszk, amelyet közel hat órán át viselsz majd, felhorzsolná az arcodat. Még hideg van és sötét, amikor biciklire ülsz és áttekersz az osztály-eligazításra. Ott gyülekeznek mindhárom század pilótái, akik hozzád hasonlóan éppen csak ébren vannak. A mai feladat: nehézbombázókat kísérni mélyen Németország fölé. Az eligazítást az osztályparancsnok tartja, és a kézfejedre írsz három fontos számot: a felszállás időpontját, a bombázókkal történő találkozás időpontját és a főbb hazavezető irányokat. Ezután a hírszerző tiszt veszi át a szót. Elmondja, hogy Bréma és Berlin között heves légvédelmi tűzzel és ellenséges vadászokkal kell majd szembenézni. Csak remélni tudjuk, hogy igaza lesz és összecsaphatunk a vadászokkal. A meteorológus tiszt mindig mogorva. Nem számít, hogy az időjárás mennyire rossz, ő mindig rosszabbat jósol, hogy védje magát, ha később azzal jönnénk, hogy csak ötvenlábnyi volt a látás, vagy akkora volt az ellenszél, hogy visszafújt minket. Ha az időjárás olyan, hogy nem lehet repülni, akkor nem megyünk.

A kép 1944. október 12-én készült a Mustangja szárnyán álló Yeagerről, azon a napon, amikor öt légigyőzelmet aratott

Az eligazítás után átbiciklizel a század műveleti épületébe, hogy beöltözz. Felveszed a hajózóruhát, két pár gyapjú zoknit és a bélelt csizmát. Felcsatolod a pisztolyt, felveszed a bőrdzsekit és a mentőmellényt, átveszed az ejtőernyőt, a fejedre csapod a bőr fejvédőt és a szemüveget. Ezzel kész vagy. Megiszol pár bögre kávét, hozzá barna kenyeret eszel, amit vastagon megkentek mogyoróvajjal és narancslekvárral. Ez a reggelid. Senki sem beszél sokat. A srácok bevetés előtt magukba zárkóznak a gondolataikkal és mindannyian jól tudjuk, hogy ez a reggeli az utolsó is lehet.

Nem felejted el, hogy reggeli után könnyíts magadon, mert hat órát ülsz majd a fülkében, nagy magasságban és olyan hidegben, hogy a cső, amibe vizelhetsz, befagy majd és használhatatlan lesz. Még el sem kezdődött a nap, de már ekkor fázol és fáradt vagy. Jön a kocsi és kivisz a gépedhez. A gépem, a Glamorous Glen mindig gyönyörűen néz ki. A P-51 Mustang a háború legjobb vadászgépe, egyenlő bármivel, amit a németek fel tudnak küldeni ellene. Képes arra, hogy mélyen Németország fölé kísérje a bombázókat. A Mustang a vadászpilóták álma, a Packardnál gyártott feltöltős Rolls-Royce Merlin motor fantasztikus teljesítményt ad le, a gép sebességben és manőverező képességben egyaránt kiváló. Amikor feltöltik üzemanyaggal és lőszerrel, oda kell figyelni, hogyan repülsz vele, ugyanakkor sérülékeny is. Egy találat a hűtőbe, a hűtőfolyadék elfolyik és vége.

A pilóta és a szerelők. Yeager maga is repülőgépszerelőként kapott kiképzést, mielőtt 1942 végén pilótaképzésre jelentkezett

A gép főszerelője, Webber őrmester a szárnyon állva vár. Rákérdezel, hogy minden rendben van-e, de mindig rendben van. Bemászol és bekötöd magad az ülésbe. A hátad egy vastag páncéllemez védi, mögötte egy nyolcvanöt gallonos tartály van tele magas oktánszámú repülőbenzinnel. Felnézel az égre. Vastag felhőzet van, mint mindig. Ellenőrzöd a műszereket, de leginkább az oxigént, mert harmincezer lábon fogsz repülni. Motorindítás. Ekkor már arra gondolsz, amire a felszállás előtt mindig. Arra, hogy az ég tele lesz német vadászgépekkel és te és a haverjaid mind lelövitek. Mindig van némi idegesség is a bevetés előtt. Az első bevetésen, 1944. február 11-én valamennyiünknek halálfélelme volt, pedig csak a francia partok előtt söprögettünk. Lenéztem és arra gondoltam, hogy Jézusom, az ott egy megszállt terület. Aztán lőni kezdett a légvédelem és a rádióm zúgott, ahogy a németek radarja dolgozott. Aznap nem találkoztunk ellenséges vadászokkal, és nem mondhatom, hogy csalódottak voltunk. Ma már viszont, ha nem találkozunk velük, az olyan, mintha bemennél Londonba és ott jönnél rá, hogy az összes nő eltűnt a városból.

A felszállás 8.00-kor lesz, kettesével gurulunk a pályára, ahol egy tiszt áll vörös zászlóval és minden nyolc másodpercben int egyet. Indulás! Egyenesen emelkedve szállok fel, a kísérőm tíz másodpercig tíz fokot eltérve repül, majd az enyémmel megegyező irányon veszi fel a pozíciót. Ezzel megvan az elkülönítés a felhőáttöréshez. A légcsavarszéltől dobálva küzdjük fel magunkat a felhőzet fölé még mielőtt egymásba rohannánk. Mindkét gép ugyanazzal a beállítással emelkedik, fordulatszám 2600, sebesség 120 csomó. Ugyanannyi üzemanyaggal és lőszerrel terhelve emelkedünk, és egyszerre bukkanunk ki a felhő tetején. A reggeli napfény kápráztató, és a másik géppárral rajkötelékbe rendeződünk. A kísérőd közelebb húzódik. Egy új fiú, és csak remélni tudod, hogy tudja, mit csinál. Az ő dolga lesz védeni téged, minden körülmények között, még akkor is, amikor éppen egy német gépet üldözöl. Mindenfelé Mustangokat látni az égen, három század van a levegőben, egy század négy négygépes rajból áll. Rádiócsendben repülünk, csak jelekkel kommunikálunk. Ha szorosabb köteléket akarunk, megbillegtetjük a szárnyat és a fiúk közelebb húzódnak.

Bud Anderson – bajtárs és jóbarát

Felcsatolod az oxigénmaszkot és huszonnyolcezer lábra emelkedsz. A nap melegíti az arcod és a vállaidat, de odakint mínusz ötven fok alatti a hőmérséklet. A tested alsó fele árnyékban van és fázik. A kabinfűtés melegen tartja a jobb lábad, de a bal már zsibbad. Ráadásul a felfújható mentőcsónakon ülsz, ami nagyon kényelmetlen tud lenni. A fülke nem túlnyomásos és harmincezer lábon könnyen fáradsz. Megigazítod a selyemsálad, hogy a bőrdzseki gallérja ne dörzsölje a nyakad. Folyamatosan hátrafelé nézel, hogy ellenőrizd a hátsó légteret. Az a német fog lelőni, akit nem vettél észre – ezt már az első napon belénk verték a századnál.

Átrepüljük az Északi-tengert, és követjük a vezérkötelékben repülő osztályparancsnokot. Az ő dolga, hogy arra a pontra vigyen minket, ahol majd a bombázókkal találkozunk. A bombázók különböző irányokból érkeznek, hogy elkerüljék a koncentrált légvédelmi tüzet. Ami viszont pontosan időben kezd lőni ránk. Ki sem kell nézni a fülkéből, hogy tudjuk, hogy a Fríz-szigetek felett vagyunk a holland partoknál. Ahogy megismered a légvédelem elhelyezkedését, gyakorlatilag navigálni tudsz a segítségükkel. A motorod zúgása miatt nem hallod, ahogy robbannak a lövedékek. Ha meghallod, az valószínűleg téged talált el.

A Zuiderzee-től délnyugatra vesszük fel a bombázókat, három lomha B-24-es köteléket és fentről biztosítjuk őket. Kétszer olyan gyorsan repülve előre-hátra repülünk felettük és figyelünk, nehogy fentről támadjon az ellenség. A bombázók abban hisznek, hogy rommá bombázzák Németországot, mi pedig abban, hogy egy lelőtt amerikai géppel szemben közel tíz gépet veszít a Luftwaffe. Mindkét oldalon nagy egók harcolnak, bár az utóbbi időben tizenkétezer láb alatt nem folytathatjuk a német gépek üldözését. Maradj a bombázókkal – szól a parancs. Ha nem is rajongunk a bombázó fiúkért, a bátorságukért tiszteljük őket. Rettenetes, amit el kell viselniük, és ha egy gép odaveszik, az gyakran tíz ember halálát jelenti.

A bombázók a második vagy harmadik hullámban repülnek rá a célra, egy üzemanyag tárolóra. Mire odaérnek, a célpont felett a felrobbant légvédelmi lövedékek sűrű, fekete füstje gomolyog. Ezzel nem lehet mit kezdeni. A B-24-esek eltűnnek a füstben, miközben rárepülnek a célra. A bombák oldása után kifordulnak, és ilyenkor csapnak le a Focke-Wulfok és a Messerschmittek. Ekkor a bombázók nagyon szeretnek bennünket, vadászokat. Továbbra is figyelünk felfelé és hátra. Németország felett repülünk, ha valahol, akkor itt várható a támadás. Tőlem jobbra egy másik P-51D repül, Daddy Rabbit felirattal a motorburkolaton. Egy New Orleans-i haver, az utolsó bevetését repülő Charles Peters százados gépe, de megállapodtunk, hogy átveszem a P-51-esét. Holnaptól Glamorous Glen III névvel repül majd.

Yeager három P-51-est repült Európában. A Glamorous Glen I egy P-51B volt, ezzel lőtték le. A Glamorous Glen II és III egyaránt P-51D volt, utóbbi látható a képen. Miután Yeager hazatért a háborúból, egy másik pilóta kapta meg. Az akkor már Melody’s Answer nevű gép 1945. március 2-án került veszteséglistára, pilótája meghalt

A cél felett fekete füst terjed. A bombázók belerepülnek, és az egyik felrobban. A bombák és az üzemanyag hatalmas tűzgolyóvá változtatja a gépet. Ejtőernyők nincsenek. Látod, ahogy lent a földön bombák százai robbannak. Most vagyunk a maximális figyelésen, mert a bombázók mindjárt fordulnak, és a századparancsnok kiadja az utasítást a póttartályok dobására. Póttartályokkal nem lehet légiharcolni. Ezen a napon azonban nem tűntek fel az ellenséges vadászok, de a bevetés kimenetele addig bizonytalan, amíg haza nem érsz és biztonságban leszállsz. Sokszor a legnehezebb az, hogy a rettenetes időjárásban hazarepüljünk, esetleg egy sérült géppel és a kimerültséggel küzdve. Kora délután van, az Északi-tenger felett háromezer-ötszáz lábra süllyedsz, hogy levehesd az oxigénmaszkot. A fülke a benzin, az olaj és a tested szagától bűzlik. Fáj a fejed és éhes vagy. Előveszel egy darab csokit, ami a hidegtől olyan kemény lett, mint egy tégla. Oldalról tolod a szádba, hogy el tudd harapni. Csodálatos az íze. Mire visszaérünk, az étkezde zárva lesz. A leszállás után még egy óra, amíg a hírszerzés kikérdez minket, aztán vége a napnak. Ekkor már fél négy felé jár az idő. Ha nem esik az eső, biciklire ülünk és Yoxfordba tekerünk, hogy jóllakjunk fish and chips-szel.

Amikor már negyven mérföldre repülsz a brit partoktól, bejelentkezel és irányt kérsz Leistonba. Ha nagyon rossz az idő, átküldenek egy másik reptérre, ahol valamivel jobb. A vidéket már úgy ismered, mint a tenyered, a megközelítést az olyan dolgok segítik, mint egy világítótorony, egy út vagy egy szántóföld. Ha nagyon rossz az idő, a reptérről rakétákat lőnek fel. Csoda, hogy csak egy gépet vesztettünk balesetben, azt is egy hülyeség miatt. A srác az utolsó bevetéséről visszatérve belekiabált a rádióba, hogy „Megyek haza!”, majd csinált egy győzelmi orsót és bevágódott a fák közé.

Yeager 1945-ben, harctéri szolgálata után vette feleségül szerelmét, Glennist

Most viszont több száz yard a látástávolság, enyhe oldalszél van. Az állóhelyre gurulsz, ahol Webber őrmester várakozik és leállítod a motort. Látod az arcán a csalódottságot, amikor észreveszi, hogy a géppuskák torkolatán fent van a ragasztószalag. Ez azt jelenti, hogy nem lőttünk. Ez a huszonegyedik bevetés miután visszatértem a háborúba és nem volt légiharc. Olyan ez mintha hat órát vadásznál az erdőben és még egy nyavalyás mókust sem látsz. Kimászol a fülkéből olyan fáradtan, mintha az egész Luftwaffe ellen harcoltál volna. Holnap talán hármat is elkapsz vagy téged kap el az egyik, de ezeknek a hosszú, fárasztó napoknak mindig ugyanaz a rutinja. Mégis élvezed. Talán nehéz elhinni és még nehezebb megmagyarázni, de így van.”

* * *

Fotó: USAF, Hasegawa

A nyitóképen a Hasegawa makettgyártó cég dobozgrafikája van, amely Yeager Glamorous Glen III és géppárja, Bud Anderson Old Crow nevű Mustangját ábrázolja

Forrás: Yeager: An Autobiography, Charles E. Yeager and Leo Janos, Bantam Books, Inc., New York, 1985