EJTŐERNYŐ ÉS HEGYMÁSZÓKÖTÉL

Gazsó Krisztián törzsőrmester beosztásából adódóan mindkettőt gyakran használja, utóbbit szabadidejében is, hiszen az MH 86. Szolnok Helikopter Bázis Rubik Szállítóhelikopter Zászlóaljának kutató-mentő ejtőernyőse előtt nem ismeretlen a sziklafalak és magashegységek világa sem. A mélységi felderítő, majd különleges műveleti katonából lett kutató-mentő ejtőernyőssel Szolnokon, a szállítóhelikopter zászlóaljnál beszélgettünk hivatásáról és a nemzetközi tanfolyamokon szerzett tapasztalatairól.

032.jpg

- Már gyerekkoromban megtetszett a katonai életforma, és az ehhez társuló önállóság, így amikor eljött a továbbtanulás ideje a fegyverzettechnikai honvéd szakközépiskolát választottam Tápiószecsőn. Tulajdonképpen ennek kezdetére, azaz 1993-ra datálnám pályám kezdetét. Az intézménybe viszonylag gyorsan beilleszkedtem, könnyen felvettem a ritmust. Úgy éreztem mintha rám szabták volna az egészet, jól ment a dolog. Idő közben világossá vált, hogy négy év után mehetek más irányba is, nem kell feltétlenül maradnom a fegyverzettechnikai vonalon – elevenítette fel a kezdeti éveket Gazsó törzsőrmester.

- Az ötödik év során lett volna a technikus képzésünk, de én addigra már eldöntöttem, hogy váltok és jelentkeztem Szentendrére, a Kossuth Lajos Katonai Főiskola felderítő szakára. Addigra ugyanis minden vágyam az lett, hogy része lehessek a szárazföldi csapatok krémjének, s ejtőernyős harcoló katona legyek. Az ugrás a szememben rendkívüli dolognak, egyfajta kihívásnak tűnt. Amikor meg lett az ejtőernyős orvosim és tudtam, hogy mélységi felderítő szakirányban is gondolkodhatok, akkor már csak az a kérdés maradt, hogy végzésemet követően hova terveznek első beosztásba. Eltökélten Szolnokra akartam kerülni a Bercsényi László mélységi felderítő zászlóaljhoz, s ebből semmi áron nem engedtem. A negyedik év végén úgy alakult, hogy számomra ennek egyetlen járható útja az maradt, ha egyszerűen nem avattatom fel magam. A főiskolán meg voltak elégedve velem, s terveztek is velem, mint tiszttel, de nálam elsőbbséget élvezett a beosztás, a rendfokozathoz képest. Hogy szeressem, ahol vagyok, szeressem, amit csinálok. Ez a mai napig szigorúan igaz. A katonai felsőoktatásban eltöltött évekre természetesen nem gondolok elvesztegetett időként, mert szakmailag nagyon sok mindent adott. 2001-es végzésünk után ide kerültem Szolnokra és megkezdtem aktív szolgálatomat ejtőernyős mélységi felderítőként.

gk005.jpg

Az afganisztáni első magyar kontingens részét képező „Smart” csoport 2004-ben. Gazsó törzsőrmester a terepjáró tetején ül (jobbra). Fotó: Gazsó-archív

gk008.jpg

Második afganisztáni misszió 2010-ben. Különleges műveleti fegyverspecialista beosztásban az állig felfegyverzett Hummer lövésztornyában. Fotó: Gazsó-archív

*

Gazsó Krisztián 2001-től 2011-ig először, mint ejtőernyős-búvár, majd ahogy a mélységi felderítő zászlóalj átalakult különleges műveleti zászlóaljjá és változott az állománytábla, különleges műveleti fegyverspecialistaként szolgált. Tíz év után érezte úgy, hogy elérkezett a váltás ideje. Mivel addigra már tapasztalt ejtőernyősnek számított, az új irány a légi kutató-mentő szolgálat lett.

- A szállítóhelikopter zászlóaljnál akadtak kapcsolataim, hiszen gyakran működtünk együtt különböző gyakorlatokon, ráadásul évekkel korábban egy Bercsényis századtársam is idekerült, így sokat hallottam arról, hogy milyen a kutató-mentő ejtőernyős szakma. Egy kicsit nyugodtabb, kiszámíthatóbb, hosszútávon élhetőbb megoldásnak tűnt, ráadásul új kihívásként éltem meg a váltás ötletét. Ehhez hozzá tartozik persze az is, hogy bár fizikailag jó állapotban voltam, a harcolóként leszolgált, több misszióval fűszerezett tíz év keményen ki tud venni mentálisan az emberből. Döntöttem, akkori parancsnokom elengedett, itt pedig örömmel vártak.

2011 májusában érkeztem a helikopter bázishoz. Mivel egy objektumban vagyunk, lényegében az egyik épületből átköltöztem egy másikba. Kezdetben az idősebb, tapasztalt állomány oktatott, illetve a zászlóaljnál kellett megcsinálni a felkészítési terv szerinti kutató-mentő kiképzést. Ez egy néhány hetes program, amely azokra a témákra fókuszál, amivel ellátható a 24 órás kutató-mentő szolgálat. Van egy szárazabb elméleti része – felépítés, feladatok, jogi dolgok – és van egy szakmai, gyakorlati része.  

gk001.jpg

Ejtőernyős ugrás Szandaszőlős felett 2016-ban, Mars M-291 típusú légcellás ejtőernyővel. Fotó: Gazsó-archív

A Magyar Honvédség kutató-mentő ejtőernyőseinek minimum háromszáz ugrással és ejtőernyős oktatói szakszolgálati engedéllyel kell rendelkezniük. Áthelyezésemkor a papírt még nem mondhattam magaménak, viszont megvolt hozzá minden feltételem, így első adandó alkalommal beírattak szakszolgálati tanfolyamra. Az ejtőernyőzés azonban csupán egy aspektusa a gyakorlati képességeknek. Meg kellett tanulnom a műszaki berendezések használatát, a helikopterből ereszkedést és csörlést, alpintechnikai képzésen vettem részt, vízi mentő felkészítésen estem át, és megismertem az összes speciális eszköz használatát. Amikor az összes előzetes kiképzés megvan, akkor egy képzett kutató-mentő ejtőernyős parancsnok alatt vezényelhető a beosztott éles szolgálatba.

Ez után további tanulási szakasz következik, hogy az ember felzárkózhasson a többiekhez. Az egyik ilyen a kisgépkezelői tanfolyam, amire a honvédségnél vagy a katasztrófavédelemnél kerül sor és az ember papírt szerez arról, hogy a kutató-mentő helikopterben lévő műszaki mentő eszközöket – feszítővágó berendezés, amit a roncsok nyitására, szétvágására használunk, láncfűrész, stb. – kezelheti. A másik egy magasabb szintű ipari alpintechnikai képzés, ahol leginkább olyan helyzetekre készülünk, mint például fán, ipari objektumon, vagy netán sziklafalon fennakadt katapultált pilóta, vagy civil siklóernyős lementése, nem beszélve a teljesen egyedi esetekről. Aztán ott a nemzetközi vízimentő tanfolyam, hiszen vízfelszíni mentést is végre tudunk hajtani akár hideg, jeges vízből. Ehhez is rendelkezésünkre áll a megfelelő felszerelés, búvárruházat, maszk, snorkel, stb..

A sérülteket elsősorban a kutató-mentő felcser látja el, de egy sérült személy életfunkcióit szükség esetén nekünk is fenn kell tartani, amíg megjön a magasabb szintű segítség. Erre a kéthetes, harctéri életmentő (CLS – Combat Life Saver) tanfolyam tanít meg, amelyet kétévente egyhetes ismeretfelújítón frissíteni kell. Mindehhez jön még természetesen az említett ejtőernyős oktatói szakszolgálati tanfolyam, amit kétévente úgyszintén kötelező megújítani.

Az ejtőernyőzés mellett tehát alapvetően négy fő szakmai tanfolyam szükséges ahhoz, hogy valaki teljes értékű kutató-mentő lehessen. Beosztásomból adódóan időnként más ejtőernyős feladatokban is részt veszek, de a prioritást mindig is a szolgálatvezénylés szerinti kutató-mentő szolgálat ellátása jelenti.

*

Adódhat olyan helyzet, amikor adott kárhelyszín és környéke a kutató-mentő helikopter leszállása szempontjából bizonytalan és esetleg alpintechnikai ereszkedéssel sem lehet lejutni a sérültekhez. Ekkor válhat szükségessé a kutató-mentő ejtőernyősök ugrása, amelynek lényegét így vázolta fel Gazsó törzsőrmester:

- Az ejtőernyős kijuttatási módszer csak egy a többi közül. A gépparancsnok dönti el, hogy leteszi a gépet vagy sem illetve, hogy milyen módszert javasol a kirakásra. Ha a leszállás és a kötélen történő lecsúszás sem lehetséges, de a felhőalap és a szélerősség engedi, akkor a gépparancsnok utasítására, légcellás ernyővel kiugrunk. Ebben akadhat egy látszólagos ellentmondás, hisz ahol a szél engedi az ugrást, ott a gépnek is meg kellene tudnia függeni, azonban adódhatnak helyzetek, amikor a helikoptervezető – például terepadottságok miatt – nem lesz képes stabilan tartani a helikoptert, viszont probléma nélkül át tud húzni a terep felett. Az ugrást főképp az is indokolhatja, hogy a gépszemélyzetek nem függhetnek, és szállhatnak le bizonyos napszakokban, bizonyos helyekre csak akkor, ha az ki van jelölve. A leszállóhely kijelölése a kutató-mentő ejtőernyősök feladata. Ha megvan a kárhelyszín, rögzítjük a GPS-be, és ha más kijuttatási módszer nem lehetséges, felemelkedünk a kellő magasságra, magunkhoz vesszük a jelzőeszközöket, célszalagot dobunk és a helyszínre, vagy egy közeli alkalmas területre végrehajtjuk az ugrást. Földet érés után aztán a terep adottságainak, lejtésének, akadályainak figyelembe vételével választunk megfelelő helyet, kijelöljük azt (éjszaka fényrendszerrel), szélirány jelöléshez füstöt dobunk, és így a gépet biztonságosan be tudjuk hívni.

gk026.jpg

Szabadeső ejtőernyős ugrás szállító helikopterből 2010-ben. Fotó: Becs László ftőrm.

A valóságban általában ugrás nélkül is megoldható a feladat, de az élet hozhat bármit. Lehetetlen felkészülni az összes eshetőségre, mégis arra kell törekednünk, hogy bármilyen extrém esetet megoldjunk. Ezért is ennyire színes a mi hivatásunk, és ezért kell olyan sok dolgot készség szinten elsajátítanunk. Ha a szükség úgy kívánja a környező országok is kérhetik a segítségünket, sőt időnként nagyon meglepő felkéréseknek is eleget kell tennünk. Ki gondolta volna például tavalyig, hogy egyszer egy jégbe fagyott kompról kell a kollégáimnak embert menteniük.

*

Gazsó Krisztián még különleges műveleti katonaként szolgált, amikor először külföldi tanfolyamra vezényelték és más fegyveres erőknél történt képzései kutató-mentő ejtőernyősként is folytatódtak. A tengerentúlon nemcsak alapos, itthon is jól hasznosítható szakmai képzést kapott, hanem abba is betekintést nyert, hogy a civil társadalom hogyan viszonyul a fegyveres erők tagjaihoz.

Katona Európából

„Az alap ejtőernyős tanfolyamon többen vettünk részt nemzetköziek, a jumpmasterin csupán ketten. Mindkettő nagyon intenzív volt, habár többnyire normál munkarend szerint dolgoztunk, reggeltől délutánig, aztán szélnek eresztettek minket. Ebből adódóan nem is beszélgettünk egyéb témákról annyit, mint például a hegyi vezetői vagy a Sapper Leader tanfolyamokon, ahol éjjel-nappal együtt kellett lenni. Az amerikaiak egyébként meglehetősen érdeklődőek. Sokuk persze azt sem tudja, hol van Magyarország, azonban kíváncsiak, és kérdeznek. Nyilván érdekes nekik is, amikor egy külföldi csöppen közéjük a saját képzéseikre. Ugyanez persze nem volt másképp a svéd hadseregnél sem, ahol messziről jött kakukktojásként folyamatosan nagyobb figyelmet kaptunk az osztálytársaktól.”

- Az első külföldi tanfolyamra még 2006-ban a különleges műveleti zászlóaljtól iskoláztak be, az amerikai hadsereg Fort Leonard Wood bázisára, Missouri államba. Az altisztek számára szervezett közel kéthónapos előmeneteli alaptanfolyam (Combat Engineer BNOC – Basic Non-Comissioned Officer Course) után kint maradhattam még egy négyhetes tanfolyamra, a Sapper Leaderre. Ezt általában rohamutásznak fordítják és a Ranger iskolához hasonlítják. A Sapper Leader tanfolyamra nagyon ritkán iskoláznak be külföldit, engem is valószínűleg kint terjesztettek fel rá. A cirka 65 indulóból 45 fő maradt a végére, de csak 24-en értünk el elegendő pontszámot a graduáláshoz. Mivel a Sapper Leader a Ranger tanfolyam szellemiségét követi, ezért alvásmegvonással, kevés étellel és igen nagy fizikai igénybevétellel jár. E három kombinációja nagyon kimerítő, ráadásul mellette sokat kell magolni is. A BNOC-on már elsajátítottam pl. a robbantást, és annak számításait, de itt mindezt pokoli fáradtan, nyomás alatt kellett prezentálni. Abszolút előnynek számított hegymászó, sziklamászó múltam, mivel a képzésnek volt ilyen része is. Igaz oda is tettem magam, fizikailag jól teljesítettem, így végül egyedüli nemzetköziként ott állhattam a záróünnepségen. Három hónap után emelt fővel, büszkén térhettem haza – emlékezett vissza a törzsőrmester az első két amerikai tanfolyamra, amelyet egy évvel később újabb követett.

gk019.jpg

Beszállás az UH-60-as helikopterbe az amerikai tengerészgyalogság nyári hegyivezetői kurzusán a MWTC (Mountain Warfare Training Center) kifutóján. Fotó: Gazsó-archív

- Még mindig a különleges műveleti zászlóaljnál voltam, amikor gyakorlott hegymászó lévén egy évvel a BNOC és a Sapper Leader után beiskoláztak az Egyesült Államok tengerészgyalogságának nyári hegyi vezető kurzusára, Kaliforniába, ahol osztályelsőként sikerült végeznem. Ebben sokat segített az addigra számos hegyen és sziklafalon szerzett tapasztalatom. 45 fővel kezdődött a tanfolyam, köztük hárman külföldiek, egy kazah és – ha jól emlékszem – egy tadzsik katonával. Még az elején a kazah egy sérülés miatt, míg ázsiai társa magától szállt ki, így nemzetköziként egyedül maradtam. Habár sikerült egy komoly lábsérülést elszenvedni az utolsó vizsgafeladatnál, de megcsináltam azt is, és két hónap elteltével kiváló eredménnyel (Honor Graduate) végeztem. A tanfolyam szinte végig a terepen zajlott, Kalifornia és Nevada határán a Magas-Sierrákban. A hegyi hadviselési központ 2200-2300 méteren terül el, a legmagasabban 4000 méter közelében voltunk, tehát nagyjából 2-4 ezer között kellett mozogni. Vezető képzés lévén már nem csak azt nézték, hogy az egyén hogyan teljesítette a feladatot, hanem hogy a csapattársak mit gondolnak róla, mint vezetőről. A tanfolyam célja emberek mozgatása a hegyekben akár zászlóalj szintig. Van ennek egy téli változata is, amire két évvel később, 2009-ben küldtek ki, ugyancsak a tengerészgyalogsághoz. A téli hegyi vezetői egy közel héthetes tanfolyam, hegyi körülmények között, többnyire kint, a hideg, havas terepen, sok síeléssel.

gk020.jpg

Mammoth Lakes, Kalifornia: síkiképzés a USMC téli hegyi vezetői tanfolyamán 2009-ben. Fotó: Gazsó-archív

Katona vagy tengerészgyalogos?

„Mentalitásban van különbség a hadsereg és a tengerészgyalogság között, de kell is egy egészséges rivalizálás. Már megnevezésben is ott a jelenség, mivel az utóbbi nem katona (soldier) hanem tengerészgyalogos (marine) és erre nagyon is büszke! A USMC bizonyos értelemben a különleges alakulatok közé sorolható. Igazán kemény gyerekek. Én sem vagyok rossz formában, különösen akkor nem voltam, amikor náluk jártam. Viszont a szárazföldieknél könnyebben tudtam venni az akadályokat, míg a tengerészgyalogságnál a fizikai adottságok alapján nagyjából csak a középmezőnybe sikerült tartozni. Jó velük dolgozni, mert nagyon komolyan veszik a feladatukat. A haderőnemek mindegyike kicsit más világ, de ahhoz, hogy lássa az ember az igazi különbséget, egy bizonyos időt el kell tölteni köztük.”

 - E négy tanfolyam után már a légi kutató-mentő szolgálattól a Repülő Felkészítési Főnökség küldött ki ejtőernyős kollégámmal együtt a svéd fegyveres erők SERE (Survival, Evasion, Resistance, Escape), azaz túlélő oktatói tanfolyamára. Jelenleg ketten vagyunk a seregben, akik elmondhatják, hogy megélték ezt a nem feltétlenül pazar élményt. Kiválasztásomhoz hozzá tartozott, hogy már az előző alakulatomtól néhányunkat többször is meghívtak oktatni a helikopter bázis túlélő tanfolyamaira, hiszen harcolóként komoly tapasztalataink voltak e területen. Egy norvég és két finn katona mellett küzdöttünk az elemekkel külföldiként a skandináv országban. Először a képzés négyhetes nyári modulján vettünk részt Svédország közepén Karlsborg környékén, főleg erdei környezetben. A vízi túlélést egy hatalmas édesvizű tóban gyakoroltuk. Kísérleti hőkamrában szimulált sivatagi és dzsungel környezetre is felkészítettek. Fél év múlva hívtak vissza a téli modulra, úgy lett komplett a csomag. Utóbbi fent zajlott a sarkkörön túl, a svéd fegyveres erők téli kiképző bázisán, Kirunától nem messze. Itt aztán volt minden, ami kell: rénszarvasok, sarki fény és kíméletlen mínuszok. A nyári résszel együtt az Északi-sarkvidéken töltött 11 napot abszolválva válhattunk 2015 telén NATO-kvalifikált túlélő oktatóvá.

gk003.jpg

SERE oktatói tanfolyam: mínusz 35 fokban az Északi-sarkvidéken a másik magyar résztvevővel, Fehér Zsolt zászlóssal. Fotó: Gazsó-archív

gk004.jpg

A SERE oktatói tanfolyam 2015-ös végzős osztálya a Kalixfors bázison (alsó térdelő sor bal oldalán Fehér Zsolt zászlós és Gazsó Krisztián törzsőrmester). Fotó: Gazsó-archív

Felszerelés

„A nemzetközi tanfolyamokon feladattól függően lehet saját gyakorlót használni. Mivel az én kurzusaimon elég extrém környezetekhez kellett igazodni, Amerikában amerikai, Svédországban svéd felszerelést és ruházatot kaptam, míg Grúziában leginkább francia dolgokat használtunk. Példának okáért a Skandináv-félszigeten tartott túlélő nyári fázisán ugyan még megfelelt a magyar gyakorló, de a télihez már le kellett levelezni a kinti féllel, hogy szükségünk lesz speciális ruházatra is a technikai cuccokon túl, mivel a sajátunkban a sarkvidéki túlélésünk alig pár órában lenne mérhető. A mi hadseregünkben egyelőre aligha állnak rendelkezésre ilyen speciális téli ruházatok.”

*

A kutató-mentő ejtőernyős altiszt képzése ezután ismét az Egyesült Államokban folytatódott egy igazán szakmába vágó feladattal.

- Svédország után egy évre kerültem ki az amerikai hadsereg static line jumpmaster kurzusára. Amikor az Összhaderőnemi Parancsnokságtól megkerestek a lehetőséggel, azonnal rábólintottam, anélkül hogy tudtam volna, hogy pontosan mivel is jár, de úgy gondoltam, hogy ejtőernyős vagyok, ha belefogok, úgyis megcsinálom és egyébként is a Sapper Leader után mi lehet még nehéz?

A jumpmaster képzés egy ikonikus helyen, Georgia államban, Fort Benningben folyt. Beszálló kritériumként - hiába ugrottam már korábban amerikaiakkal, s rendelkeztem az amerikai ejtőernyős szárnnyal - kötelező volt átmenni a deszant katonák airborne tanfolyamán. Az Army háromhetes alaptanfolyamának végén öt bekötött rendszerű ugrást kellett végrehajtani, amelyeket egy, az államhatáron túli, alabamai ugrózónába (Fryar drop zone) szerveztek meg. Az iskola tömegesen ontja az ejtőernyősöket. Mi egyszerre úgy háromszázan voltunk, mellettünk pedig párhuzamosan is indítottak tanuló századokat. Ezt, az ejtőernyő raktárukat valamint azt látva, hogy három Hercules folyamatosan megy fel az ejtőernyősökkel, egy egészen más léptékkel szembesültem, mint amihez itthon szoktunk.   

A jumpmaster tanfolyam kapcsán még kiutazásom előtt megnéztem a neten az elérhető anyagokat, hogy miről is szól, és mik a követelmények. Egy weboldalon megdöbbenve olvastam, hogy állítólag a U.S. Army egyik legnehezebb tanfolyama. Micsoda? Kimegyek, ugrunk párat, mi lehet ebben nehéz? Hát kint megtudtam. Átlagosan a résztvevőknek alig több mint a fele fejezi be, a nemzetközi résztvevő ritka. Amit lehetett tehát letöltöttem vagy lekértem és nekiálltam felkészülni. Tanultam, tanultam és tanultam. Ugyanezt folytattam az airborne tanfolyam alatt is. Aztán bejelentkeztem a jumpmaster iskolába. Belépőként az ejtőernyő összes alkatrészét megismertük, minden szót tudni kellett betűre pontosan. Ha az alkatrész neve például -ing-es alakban van, akkor azt csak úgy fogadják el. A precizitás végig elvárás volt. Mindent tökéletesen tudni kellett úgy elméletben, mint gyakorlatban. Villámgyorsan morzsolódott le az állomány mellettem.

Oktatási koncepciójuk rendkívül sarkos, ami nem rossz, működik, és a biztonságot szolgálja. Minden egységesítve van, ezzel kerülik ki a hibalehetőséget. Mindenkinek ugyanazt a technikát verik a fejébe, mindenki ugyanúgy ugrik a gépből, ugyanúgy ér földet, és ha mindenki mindent egységesen csinál, akkor egy tömegképzés eredményesen megoldható. Az amerikai szárazföldi erők évente hozzávetőlegesen 10-15 ezer ejtőernyős ugrót képeznek ki. Mi idehaza más elképzelést képviselünk. Szükségesnek látjuk, hogy az ejtőernyős átlássa a teljes képet, tanuljon egy kis fizikát, meteorológiát, stb.. Ők ilyesmivel nem foglalkoznak, de működik az elképzelésük. Például náluk az ejtőernyős nem is hajtogat, erre külön emberek vannak, a riggerek. Piros sapkával különböztetik meg őket, kvalifikált ejtőernyősök, hogy tudják, miről van szó, de nem harcolók, nem ugranak, csak az ernyőkkel foglalkoznak, három műszakban hajtogatnak.

gk025.jpg

Szabadeső ejtőernyős ugrás MC-130 Combat Talon rámpájáról 2010-ben. Fotó: Becs László ftőrm.

A jumpmasteri tanfolyamomra egyéb haderőnemektől is jött résztvevő. Akadt tengerészgyalogos, de még parajumperek (PJ) is a légierőtől, akik a harci kutatás-mentést, a CSAR-t (Combat Search and Rescue) végzik. Nemzetközi résztvevőként ketten futottunk neki a programnak egy pakisztáni sráccal. Neki sajnos számos más amerikaihoz hasonlóan nem sikerült végeznie, holott rettentő eredményesen teljesített. A többség gyakorlatilag az utolsó nap utolsó vizsgafeladatán, a felszerelés ellenőrzésen bukott ki, ahol három ejtőernyősön kell hibákat megtalálni elképesztően szűkös időkereten belül. Életem legstresszesebb öt perce volt az a teszt.

Az amerikai ejtőernyős tanfolyamokon C-130-asból és C-17-esből ugrottunk T11-es nem irányítható ernyőkkel. A jumpmasteri végzettséggel valamennyi, a hadseregben rendszeresített amerikai légijárműből ugrathatok, vagy dobhatok bizonyos bekötött rendszereket. Az ő szabályzóiknak megfelelően bármely szolgálati személy feladataira felkészítettek, beleértve a felszerelés ellenőrzőt, a földet érés ügyeletest, és az ugrásvezetőit is.

*

- Ami feledhetetlen és ezt szinte mindenki megtapasztalja, aki kint tanul, hogy az Egyesült Államokban időnként már-már zavarba ejtő a katonák respektje. Hallottam olyanról, hogy amikor két Irakból hazatért veterán felszállását jelentette be a légiutas-kísérő egy civil járaton, az egész gép tapsviharban tört ki. Akad személyes tapasztalatom is jócskán. Volt, hogy egy hétvégi strandolásnál a Lake Tahoe egy fizetős helyére - megköszönve szolgálatunkat - ingyen mehettünk be osztálytársaimmal, miután a pénztáros megpillantotta az autó szélvédőjére ragasztott USMC (United States Marine Corps) matricát. Sok esetben hiába magyaráztam, hogy én nem amerikai állampolgár vagyok, nem számított. Szövetséges katonaként ugyanúgy megbecsülnek, mint a sajátjaikat. Előfordult, hogy nyilvános sípályán történt kiképzés során engem is kértek, álljak a civilek által készített közös csoportképre, hiszen mindegy milyen nemzetiségű vagyok, együtt harcolok a fiaikkal hadműveleti területen.

gk014.jpg

Idei kép magyar ejtőernyősök C-17-ből végrehajtott bekötött ugrásra történő oktatásáról. Fotó: Gazsó-archív

Túl az egyéni élményen és tudáson, a külföldön tanultakat beosztásomból adódóan kiválóan tudom hasznosítani itthon. A légi személyzetek számára szervezett vízi és szárazföldi túlélő képzéseknél rendszeresen kérik fel az ejtőernyős kutató-mentőket oktatni. Túlélő, vagy később Grúziában szerzett hegyi tanfolyamaim oklevelei tehát nem csak a falon lógnak, hanem ami a megszerzésükhöz kellett, azt a gyakorlatba átültetve is tudnom kell alkalmazni. Aztán ott van a static line jumpmaster jogosítás, amivel például a közelmúltban többször kellett ugratnom a pápai Globemasterekből. Kötelességemnek érzem, hogy használjam, átadjam a megszerzett ismereteket. Az elöljáróim által belém fektetett, pénz, energia és leginkább bizalom soha nem lehet hiábavaló.

* * *

Jelvények, hegyek, tengerek

(Fotóalbum)

„A ruhám jobb oldalán a magyar ejtőernyős felvarró van (lásd nyitókép), amit mindenki megkap, aki elvégzi az alap tanfolyamot, illetve ejtőernyős ugrást hajt végre a Magyar Honvédségnél. A többi is mind a szakmai múltamat tükrözi. Nekem fontosak, hiszen keményen megdolgoztam értük.”

gk029.jpg

Magyar osztályos fokozat, első osztályú ugró.

gk-j-2.jpg

Balra: „Főnix sas, a svéd túlélő oktatói tanfolyam jelvénye. Ilyennel idehaza csak ketten rendelkezünk. Alatta a régi szabadeső csoportom egyedi felvarrója kapott helyet.”

Jobbra: „Sapper tab, amit tudtommal szintén csak ketten érdemeltünk ki egy tatai tiszttel, aki korábban szintén elvégezte a tanfolyamot.”

gk030.jpg

A bal zseb felett az amerikai hadsereg jelvényei láthatóak. Fent a Combat Infantry jelvény a műveleti területen, Afganisztánban végrehajtott közös feladatért, középen – a jumpmasteri tanfolyamnak köszönhetően – a Master Parachutist jelvény, alatta pedig a szabadeső szárny, az amerikai különleges erőkkel közösen végrehajtott ugrások után.

*

„A mászást 1998 körül kezdtem Szentendrén, ami akkor főiskola volt, most az altiszti akadémia, és ahol mai napig található egy klassz kis mászófal a tornateremben. Hetente egyszer használhattuk. Tetszettek az alpintechnikai dolgok, és egyszerűen a magasban lenni, így egy év után beiratkoztam a Magyar Hegymászó Oktatók Egyesületének (MAHOE) alaptanfolyamára. Később sorban jöttek a magasabb szintek. A seregben számos alpinképzést csináltam, melyre építhettem civil mászási terveimet is, folyamatosan keresve a lehetőségeket. A kezdetek kezdetén a Magas-Tátrában tehettem próbára magam, aztán jött az Alpok, a Kaukázus, Dél-Amerikában az Andok, de rúghattam a hágóvasat Új-Zélandon is.”

gk024.jpg

2014 júliusa. Egyedül Európa legmagasabbján, az Elbrusz 5642 méteres csúcsán a Kaukázusban, Kabard- és Balkárföldön. Gazsó-archív, önkioldóval készített fotó

„Nem a magasság a lényeg, hanem a minél szebb hegyek, minél szebb útvonalak és az, hogy legyen benne kihívás. Logisztikailag is megvalósíthatónak kell lennie, hogy időben és pénzben is a kereteken belül maradjunk. Emiatt az utazás előtt minden alkalommal alaposan tanulmányozom az adott helyről fellelhető leírásokat, információkat. Megjegyzem a hegymászás csak egy része az életemnek, soha nem akartam mindent erre feltenni, s netán egyszer „ledobni a láncot” egy gleccserhasadékban. Tudom, pontosabban mászó társammal tudjuk, hogy hol vannak a határaink, mire vagyunk képesek, és ahhoz igazítjuk céljainkat. Az alpesi vagy expedíciós mászásoktól eltekintve a sziklamászást és a falmászást rendszeresen, edzésszerűen gyakorlom, mert ezeknél egy rövid kihagyás is rettentő sokat számít. Terepfutással, időnként úszással is karban tartom magam, melyek a beosztásom miatt is kiemelt hangsúlyt kapnak.”

gk022.jpg

Nyári hegyi tanfolyam Grúziában a Sachkhere hegyikiképző iskolában: csak úgy mint a USMC nyári hegyi vezetői kurzusát, ezt is osztályelsőként sikerült abszolválni. Fotó: Gazsó-archív

*

„A közeli régióknál a Dolomitok a legfigyelemreméltóbb Észak-Olaszországban. A világ egyik híres sziklamászó paradicsoma, csak az amerikai Yosemite száll vele versenybe, annyira szép és tökéletes. Hazánkból egy nap alatt elérhető autóval. Odaérve aztán csak kiszállsz a kocsiból, szinte lépsz hármat és máris előtted vannak a több száz méteres függőleges sziklafalak.”

gk012.jpg

Az olasz Dolomitokban a sziklafal közepén standolva (Sella-csoport, 2008). Fotó: Doszkoty Milán

gk013.jpg

2011 nyarán a Lyskamm Orientale csúcsán (Alpok, olasz-svájci határ) a legjobb baráttal, Milánnal (Gazsó tőrm. hátul).

*

„Milán barátom is mélységi felderítőként szolgált leszereléséig, majd kiköltözött Új-Zélandra, ahol szintén másztunk együtt 2009-ben.”

gk009.jpg

Castle Rocks, Új-Zéland déli szigete. Mászó útvonal keresése a sziklaparadicsomban. Fotó: Doszkoty Milán

gk010.jpg

Kipakolás a Grand Plateau gleccserén landoló Pilatus Porter kisgépből; háttérben Új-Zéland legmagasabb hegye a Mount Cook. Fotó: Doszkoty Milán

gk011.jpg

A Déli-Alpokban megmászott Mount Dixon előtt üldögélve. Fotó: Doszkoty Milán

*

„Dél-Amerika bakancslistás volt. Kevés magyar jár arra. 2016-ban másztunk meg ott két 5000 méter feletti csúcsot. Kiindulópontunk Bolívia adminisztratív fővárosa volt, La Paz, mely igen nagy magasságban fekszik, s ahonnan pár óra alatt ki lehet jutni a hatalmas hegyek közé, a lámák és alpakák világába. Az átlagosan 3600 méteren elterülő város előnye, hogy turistáskodással is kiválóan lehet akklimatizálódni, nem kell nomád körülmények között kivárni, amíg a szervezet alkalmazkodik az oxigén csökkent parciális nyomásához.”

gk015.jpg

Alakulatzászlóval pózolva a Pequeño Alpamayo 5370 méter magas csúcsán, a bolíviai Andokban. Fotó: Doszkoty Milán

gk016.jpg

Két sikeres csúcsmászás utáni levonulás a Condoriri-csoport alaptáborából (2016). Fotó: Doszkoty Milán

gk017.jpg

Elszigetelt alaptábor a dél-amerikai Illimani hegyóriás tövében. Fotó: Doszkoty Milán

gk018.jpg

Expedíciós mászás az Andokban, 2016-ban. Fotó: Doszkoty Milán

*

„Az én aspektusomból a sport az, ami fizikai teljesítményben mérhető, amihez oda kell tenni magad. A búvárkodás ennél fogva nem tartozik ide, legalábbis ahogy én látom. Viszont számomra nagyon érdekes, miképp hat a szervezetre. Összetett a fizikája, a fiziológiája, de a felszerelések működése is, melyet szinte a végtelenségig lehet tanulni. Ehhez társul a csodálatos víz alatti világ, akár már az Adriában, nem beszélve Egyiptomról vagy a Maldív-szigetekről. Sok egzotikus helyen merülhettem már. Nem szeretek visszamenni oda, ahol már megfordultam, főleg a távoli desztinációk esetében. Ha mondjuk jártam Zanzibáron, akkor annyira nem vágyom vissza, helyette más helyeket, más embereket, más kultúrákat is szeretnék megismerni. A világ ehhez szerencsére elég nagy.”

gk-006.jpg

Már végzett Divemasterként DPV (Diver Propulsion Vehicle) tanfolyamon Jannik Farup oktatóval 2013-ban Egyiptomban. Fotó: Andrea Heinold

gk007.jpg

Merülés a Vörös-tengerben a negyedik misszió (MFO – Sínai-félsziget, Egyiptom) során. Fotó: Révfalvi Zsolt

gk021.jpg

Búvárkodás Thaiföldön a Koh Chang nemzeti park egyik merülőhelyén (2013). Fotó: Miskolczi Nóra

* * *

Az Aeromagazin 2018. márciusi számában megjelent cikk fotókkal bővített változata.