A Dél-Dunántúlon úgy tartják, hogy létezik egy MiGmentő. Neki köszönhető, hogy a taszári gyűjtemény még mindig magáénak mondhat négy repülőgépet.

A MiGmentő – nevezzük Csillának, leginkább azért, mert így hívják – a taszári bázis mellett nőtt fel. Sokszor járt kint a piros vonalon, ahol édesapja a repülőgépeken dolgozott. Aztán úgy döntött katona lesz. Mindennapos lett a cikizés, hogy már ez is jó katonának? Mind az ötven kilójával? Hát ennyire rosszul áll a sereg? Később a fanyalgók is elismerték, hogy állja a sarat.

Aztán emberek jöttek levágni az amerikaiak által emelt betontöltetű vascsőkerítést, hogy a kamionok be tudjanak állni, elvinni a kiállított repülőgépeket. Ez az egész eljutott Csilláig is, aki egy hivatalos körértesítőből szerzett tudomást arról, hogy a helyzet „menthetetlen”.

Sokan írtak sokfelé, hogy hadd maradjanak a gépek. Sikertelenül. Akik valóban tehettek volna valamit, nem tettek, hiszen „Ércsed má mög, itten már nem löhet mit tönni. Mink má mindönt mögpróbátunk. El van döntve fölsőbbségileg, bele kő nyugonnotok.”

Persze, aki érzett valamit az ügy iránt, az kétségbeesetten kereste a megoldást. Eljött a nap, amikor a Tábornok azon az egyetemen járt, ahol Csilla tanult. Csilla szíve majd’ kiugrott a helyéről, de vette a bátorságot és az állománygyűlés után a Tábornok elé állt. Kellő tisztelettel valamint szolgálatilag szóba hozta az ügyet, mondván, ő ott nőtt fel, a bázis szinte az élete része volt, hiszen édesapja EMO-s volt MiG-21-esen. A megszólított másnapra maga elé kérte, azonban a szolgálati teendők miatt csak harmadnapra sikerült felkeresni.

A találkozón Csilla bővebben kifejtette, hogy jó kézben van Taszáron a hagyományőrzés és persze a MiG-ek is. Tényekkel és fotókkal érvelt, küzdött a gépekért. A Tábornok csodálkozott, hiszen ilyen kiállásra nem volt példa, majd némi feltételszabás után Csilla kérését jóváhagyta és ezt levélben is megerősítette.

A gépek ennek megfelelően Taszáron maradtak. A sikert aztán többen is magukénak tudták – ahogy az hasonló helyzetekben lenni szokott. Az egyik héten még „nem lehetett mit tenni”, a következőn tömegével lett, aki „elintézte”.

Nem mindenki örült annak, hogy maradtak a gépek, volt, aki még azt is felvetette, hogy a MiGmentő mi a sz..t keres a múzeumban, mikor még azt sem tudja, hogy mi a villanykapcsoló, nemhogy a repülés … (Merthogy a Migmentő nyári szabadságán bejárt a taszári múzeumba, ahol Kontsagh Sándor és Tarlósi József fáradozott a ma is látható kiállítás berendezésén. A bentiektől kapott a születésnapjára egy igazi MiG-21-es kabintrenázst.)

Hogy miért mondták ezt? Miért nem örültek a kulturális javak megmentésének? Ki tudja…

Csilla szűkebb baráti köre mellett más is akadt, aki értékelte a szándékot és az erőfeszítést. Így kapott a MiGmentő egy jutalomrepülést. Egy L-39-es hátsó ülésébe kapaszkodhatott fel és repülhetett egy volt taszári pilótával, Takács Gézával, természetesen szeretett bázisa felett is.

A MiG-ek azóta is ott állnak, bárki megtekintheti azokat. Hála a gondos kezeknek, szebbek, mint valaha.

A tanulság? Ne hidd el azt, hogy nem lehet…

* * *

Fotó: Simon-archív