Az 1991-es Öböl-háborúra készülve az amerikai légierő öt bázisáról négy ideiglenes ezredbe vontak össze B-52-eseket, amelyek azután Szaúd-Arábiába, Spanyolországba, Nagy-Britanniába és az Indiai-óceánon lévő Diego Garciára települtek.

Megemlékezés a Barksdale-en a Sivatagi Vihar művelet 25. évfordulóján.

A B-52-esek bevetésének tervezési fázisában a Louisiana állambeli Barksdale légierő bázis 2. bombázóezredének 596. századából kijelölt hét gépszemélyzet teljes titokban kezdte a felkészülést egy nagy távolságú bevetésre. Gyakorolták a hosszútávú repülést, a teljes terheléssel végrehajtott légi-utántöltést és a csapásmérő robotrepülőgépek indítási eljárását.

M117-es bombák a Szaúd-Arábiába telepített SAC Time nevű gépen.

Elérkezett 1991. január 16. Hét B-52G szállt fel a Barksdale-ről és indult Szaúd-Arábia felé, hogy a személyzetek élesben alkalmazhassák a gyakoroltakat. Az útvonalon KC-135-ösök és KC-10-esek biztosították légi utántöltésüket.

Már január 17-ét mutatta a naptár, amikor a bombázók reggel megérkeztek a fedélzetükön szállított AGM-86C csapásmérő robotrepülőgépek indítására kijelölt szaúdi légtérbe. Nyolc kiemelt célpontra indították az AGM-86C-ket, összesen harmincötöt. Huszonnyolc biztosan eltalálta a célt, egy szaúdi területre zuhant, a többi feltételezhetően a cél közelében csapódott be. Hírszerzési becslések szerint hat célt sikerült kiiktatni, egyet megrongálni, egy pedig sértetlenül vészelte át a támadást.

A rekord időtartamú bevetésre készülő személyzetek egyike január 16-án.

Ez volt az első olyan bombázó bevetés, amelyet az USA területéről indítottak, és egyben ez volt az AGM-86C csapásmérő robotrepülőgépek első éles alkalmazása. A történelem addigi leghosszabb, 25 ezer kilométeres bombázóbevetése gépenként négy-négy légi-utántöltést és 35 óra 24 perc repült időt igényelt.

Másnap a michigani Wurthsmith légierő bázis tíz bombázója indult az Öbölbe, de ők már nem tértek vissza, hanem a csapásmérés után leszálltak szaúdi bázisukon.

*

A B-52-eseket szinte minden elképzelhető célpont ellen bevetették. Fegyverzetük a 337 kilogrammos régi M117-es és a 227 kilogrammos Mk 82-es hagyományos bombák illetve a CBU-52/58/71/87/89-es kazettás bombák voltak. A Diego Garcián települő bombázók a brit 450 kilós bombákat is használták. A legtöbb bombát a Szaúd-Arábiában települő gépek juttatták a célpontok fölé, mivel a hadszíntérhez való közelség miatt ezek a B-52-esek repülhettek a legnagyobb terheléssel.

Fegyvertechnikusok dolgoznak a törzs végébe épített négycsövű géppuskán. Az USAF nem verte nagydobra, de az Öböl-háborúban egy vélhetően saját vadászgépről indított rakéta eltalált egy B-52-est, amiről a teljes géppuskatorony leszakadt.

A művelet első három napján elsősorban éjszakai, kis magasságú feladatokra küldték a bombázókat. A harmadik naptól áttértek a nagy magasságú bevetésekre, a radarral végzett bombázásokra, háromgépes kötelékben, többnyire vadász- és a légvédelmet lefogó (Wild Weasel) kísérettel.

A Sivatagi Vihar műveletet irányító Schwarzkopf tábornok ragaszkodott hozzá, hogy az iraki Köztársasági Gárdát B-52-esekkel támadják, így a bombázók a legtöbb bevetést ezzel a feladattal teljesítették. A B-52-es kötelékek a nap 24 órájában, három óránként támadták a Gárda katonáit és eszközeit.

Ezzel a feladattal ideiglenesen akkor hagytak fel, amikor január 29-én az iraki erők három helyen is átlépték a szaúdi határt. A tengerészgyalogos parancsnok kérésére a légierő átmenetileg B-52-eseket vont el a Köztársasági Gárda elleni harcból és irányított Dél-Kuvaitba, az iraki erők támogatására induló páncélozott járművek ellen. Ami a B-52-esek támadása után még mozgott, azzal két, harcászati repülőgépekből összeállított kötelék végzett.

A helyszín és az üres fegyvertartók valószínűsítik, hogy a KC-135-ösből üzemanyagot vételező B-52-es Diego Garcia felé tart.

A szárazföldi műveletek megindítása előtt nyolc B-52-est pszichológiai hadviselési feladatokra emeltek ki. A szórólapokkal konkrét iraki alegységeket céloztak meg, jelezve, hogy másnap B-52-es támadás éri őket. A következő napon a támadás valóban bekövetkezett. Harmadnap újabb szórólapok érkeztek a levegőből, amelyek a támadás megismétlését jósolták és azt javasolták az iraki katonáknak, hogy mentsék a bőrüket és szökjenek meg. Negyednap ismét megérkeztek a B-52-esek és a bombáik. A hadifoglyok kihallgatásaiból arra lehetett következtetni, hogy az iraki dezertőrök közel negyede a szórólap-bombázás-szórólap-bombázás hatására szökött meg alakulatától.

*

Február 3-án a bevetésen lévő, Hulk 46 hívójelű bombázó egyik hajtóműve meghibásodott. Egy nyolc hajtóműves típus esetében ez nem lett volna gond, azonban a Diego Garciára igyekvő gépen, a repülőtér megközelítése közben, a fékszárnyak kiengedése után olyan elektromos meghibásodás lépett fel, hogy az üzemanyag-szivattyúk leálltak és a még működő hét hajtómű táplálása megszűnt. Miközben a hajtóművek tolóereje nélkül sikló géppel a pilóták megpróbálták elérni a mindössze néhány kilométerre lévő futópályát, a pilótafülkében teljes lett a zűrzavar. Végül a hattagú személyzet 400 és 70 méter közötti magasságon hagyta el a gépet, amely ezt követően az Indiai-óceánba zuhant.

Egy ugyancsak Diego Garciára tartó B-52-es és két KC-135-ös tanker azonnal elkezdte a túlélők keresését. A haditengerészet helyszínre érkező SH-3 kutató-mentő helikoptere már csak a személyzet három tagját tudta kimenteni, a többiek eltűntek. 

Ez volt a Sivatagi Vihar egyetlen B-52-es vesztesége. A háború csúcspontján hatvannyolc B-52-est vetettek be. A gépek 1741 bevetést és 15269 repült órát teljesítettek a művelet ideje alatt, közben 27 ezer tonna bombát dobtak le.

A jó öreg füstokádó J57-esek hazafelé tolják a B-52-est. A háború véget ért.

* * *

Forrás és fotók: U.S. Air Force