Ma délután a Fiumei úti sírkertben kialakított hősi emlékhelyen, katonai tiszteletadás mellett újratemették vitéz Bertalan Árpád őrnagyot. A hazai ejtőernyős fegyvernem megszervezője 72 évvel ezelőtt ezen a napon vesztette életét, amikor egy bevetésre készülve az őt és ejtőernyős csapatát szállító Savoia-Marchetti SM.75 repülőgép a felszállás után lezuhant és kigyulladt. A katasztrófában a zászlóaljparancsnok mellett hősi halált halt 15 ejtőernyős és a repülőgép személyzete.

Singer Éva írása

A második világháborúban egy új fegyvernem született: az ejtőernyős. Az első komoly próbálkozások és kísérletek az 1930-as években az Egyesült Államokban, valamint a Szovjetunióban történtek. Ezek a sikerek adtak ösztönzést más államoknak is, hogy megkezdjék az ejtőernyős csapatok felállítását. Magyarországon a 30-as évek második felében élénkültek meg a viták ebben a kérdésben. 1936-ban a Légügyi Hivatal már az ejtőernyős kiképzés bevezetését tervezte a hivatal személyzete, valamint a honvédség különleges alakulatai részére.

Hosszas tervezgetés és vita után 1938 augusztusában, Szombathelyen megalakulhatott egy önkéntesekből álló kísérleti ejtőernyős keret. Parancsnokául vitéz Bertalan Árpád századost jelölték ki, aki már az első világháborúban is bizonyította bátorságát és rátermettségét.

Bertalan Árpád 1898. október 20-án született Pozsonyban. Tanulmányai befejeztével a Budapesti Hadapródiskolába jelentkezett, melynek elvégzése után, 1916-ban az olasz frontra vezényelték, ahol a Bosznia-Hercegovinai 3. tábori vadász zászlóaljnál kezdte meg katonai szolgálatát. Embereivel végrehajtott sikeres vállalkozásai nyomán hamarosan zászlóssá, majd hadnaggyá léptették elő. 19 éves hadnagyként a Globočak hegycsúcs elleni támadás során egy bosnyákokból álló rohamosztag élén, mélyen az ellenséges vonalak mögött három olasz állást számolt fel. A szembenálló olasz tüzérosztály tisztikarát fogságba ejtette, így akadályozva meg a támadó saját csapatok lövetését. Haditettéért megkapta a Tiszti Arany Vitézségi Érmet, később a Katonai Mária Terézia Rend Lovagkeresztjét. Az első világháború után hivatásos tisztként a győri gyalogezredben szolgált. 1922. augusztus 15-én vitézzé avatták, szeptemberben előléptették főhadnaggyá, 1927. november elsejével pedig századossá. 1935 tavaszán Mosonmagyaróvárra helyezték át, ahol május elsejével átvette az árkász század parancsnokságát.

Bertalan százados nagy lelkesedéssel vágott bele új feladatába, az ejtőernyős keret megszervezésébe. Ő válogatta ki a budapesti Mária Terézia laktanyában azokat a fiatal tiszteket, akik 1938 nyarán a Honvédelmi Minisztérium körlevelére jelentkeztek. Közben a légierő 2 db ejtőernyős szállításra átalakított Caproni Ca.101 gépet adott át az ejtőernyős kiképzésre. Az ejtőernyős keretbe jelentkezők közül kiválasztott 7 tiszt: Kiss Zoltán, Lédeczy László, Majthényi Imre, Mátray Károly, Pataky Géza, Szokolay Tamás, Vértes Béla hadnagyok már augusztus 26-án megkezdték a földi felkészítést és a szoktató repüléseket Szombathelyen. Szeptember 2-án a parancsnok éppen távol volt a kísérleti keret tiszteseinek és legénységi állományának kiválogatása miatt, ám a hét tiszt úgy döntött, készen áll a próbára. Az ugrást két csoportban hajtották végre. A tapasztalatlanságra jellemző, hogy az első csoport négy ugrójából kettő lábtörést szenvedett. A második csoport már baj nélkül ért földet. Ezzel hivatalosan is megszületett a magyar katonai ejtőernyőzés.

A visszatérő Bertalan százados is minél előbb teljesíteni akarta első ejtőernyős ugrását, amelyre szeptember 9-én, igen erős szélben került sor. Az ugrás során kificamította bokáját, és emiatt többheti lábadozásra kényszerült. A kísérleti keret tagjai rájöttek, hogy a meglepően sok lábsérülés oka a nem megfelelő lábbelikben keresendő. A tiszti állomány ugyanis lovaglócsizmában ugrott, ami nem biztosított megfelelő védelmet a bokának. A parancsnok így megtiltotta embereinek a tiszti lovaglócsizmák további hordását és előírta, hogy bokájukat rugalmas pólyával rögzítsék.

Szeptember 11-én megérkezett a tisztesi állomány, akik a szoktató repülések és az elméleti oktatás után szeptember 20-án végrehajtották első ejtőernyős ugrásukat. Így vált teljessé a kísérleti keret létszáma.

A megfelelő cipő mellett egyéb, égetőbb hiányossága is volt a csapatnak: a nem megfelelő számú ejtőernyő. Az első néhány hónapban az angol Irvin, valamint a német Schröder és Heinecke típusok álltak rendelkezésre. Mentőernyőnek az olasz Salvatort használták. Az ejtőernyők azonban részint elhasználódtak, részint az állomány növekedésével újabb darabok beszerzése is időszerűvé vált, azonban a külföldről történő vásárlás anyagi okokból szóba sem jöhetett. A legkézenfekvőbb megoldás így a hazai gyártás volt. Erre Hehs Ákos mérnök vállalkozott, a szükséges engedélyeket és pénzt Bertalan Árpád szerezte meg. Az ejtőernyő 1939 januárjában már dobópróba alatt állt. Bertalan százados folyamatosan tartotta a kapcsolatot Hehs századossal, így kifejezetten az ejtőernyősök igényeinek megfelelő konstrukció kezdett alakot ölteni. Január második felében a parancsnok Székesfehérvárra utazott, ahol két próbadobás megtekintése után behajtogattatta, majd felvette az új ejtőernyőt. Meglepetésére Hehs százados is felszerelkezett egy akkor elkészült, még ki sem próbált ejtőernyővel, és közölte, hogy ő is ugrik. A két tiszt először 800, majd 500 méteres magasságokból próbálta ki a két prototípust, majd kijelentették, hogy az ejtőernyők kiválóan működnek. A bizottság egybehangzó véleménye alapján végül ezt az olcsó, mégis megbízható ejtőernyőt rendszeresítették 1939 mintájú Hehs-féle kettős gyakorló ejtőernyő néven.

Pápai ejtőernyősök a Hehs ernyővel.

1939 februárjában a keret vándorugrást tervezett Mosonmagyaróvár környékére. 28-án Bertalan Árpád egy Ju-86 repülőgép fedélzetén a leugrási hely felderítésére indult, azonban a repülőgép sűrű ködbe kerülve lezuhant. A pilóta, Mészáros repülő hadnagy életét vesztette, Bertalan százados boka-, térd-, lábszár- és bordatörést szenvedett. Jellemző akaraterejére, hogy bár az orvosok többször kijelentették, nem ugorhat többet, ugyanez év júniusában visszatért az alakulathoz és szeptemberben már újra ugrott.

*

A következő megoldatlan probléma a szállítógépek hiánya volt. Az eddig használt olasz Caproni Ca.101/3m típusú könnyűbombázó és szállító repülőgépeket ugyanis nem ejtőernyős ugrások végrehajtására tervezték. Erre jelentett megoldást a MALERT-től a Magyar Királyi Honvéd Légierő részére átadott öt darab Savoia-Marchetti SM.75 szállító-repülőgép, (HA-SMA, HA-SMB, HA-SMC, HA-SMD és HA-SME polgári lajstromjellel) melyeket a csepeli Weiss Manfréd Művek Repülőgép Építő Üzemében alakították át hadi felhasználásra, az ejtőernyősök igényei szerint. Beszereltek egy további ajtót, az ülések helyére pedig két padot, mellyel megkönnyítették és felgyorsították az ejtőernyősök gépelhagyását. A repülők védelmének megerősítése céljából három darab 12.7 mm-es géppuskát építettek be egy forgatható kupolába és a törzs hátsó részébe. Emellett az álcázó festést, valamint a Magyar Királyi Honvéd Légierő ék alakú jelzését és fehér keresztes hadijelét is megkapták, továbbá új lajstromjellel vették őket nyilvántartásba. Az öt darab Savoia-Marchetti SM.75 (E.101, E.102, E.103, E.104, E.105 katonai lajstromjellel) gépenként egy pilótával és három szerelővel tartós átvezénylésre került az ejtőernyős alakulathoz, ezzel – papíron – megoldódtak az ejtőernyősök gépparkját érintő hiányosságok is. Valójában az öt darab SM.75-ös átalakítása olyan lassú ütemben folyt, hogy az utolsó darab leszállítására 1940 júniusáig várni kellett. Az így jelentkező géphiányt a három addig is használt (B.103, B.105 és B.115 katonai lajstromjelű) Caproni Ca.101/3m típusú repülőgép átvezénylésével oldották meg.

Az SM.75-ös.

1939 őszén időszerűvé vált az alakulat további sorsának rendezése, mert kinőtték a szombathelyi repülőteret. Szeptember 15-én döntöttek a századdá alakításról és a Pápára való áthelyezésről. Már az új állomáshelyre vonult be az a mintegy négyszáz fő, akik a különböző alakulatoktól jelentkeztek ejtőernyős szolgálatra. Bertalan Árpádot 1939. november elsején őrnaggyá léptették elő.

1940. május 1-én Pápára vezényelték nemes nagyernyei Kelemen Károly repülő századost, aki Bene László repülő főhadnaggyal megszervezte az I. Ejtőernyős Szállítórepülő Századot a két SM.75 és a három Ca.101 géppel. A század parancsnoka Kelemen százados lett, aki évekig repülte az SM-75-ös típust a légiforgalomnál. Nagyon agilisan kezdett hozzá a szervezéshez. Tiszthelyettes pilótákat hozott különböző repülő alakulatoktól és kiegészítette a műhelyben dolgozó szerelőgárdát is. Közben folytatta a pilóták átképzését az új típusra, hogy mire a többi gép megérkezik, legyen, aki azokat megbízhatóan repülje. 1940 augusztusának végére megalakult az 1. Magyar Királyi Honvéd Ejtőernyős Zászlóalj. A második bécsi döntés új katonai feladatokat hozott: a Magyarországnak ítélt észak-erdélyi területek katonai megszállásában az ejtőernyős egység is részt vett.

Az 1940-es év végének legjelentősebb eseménye az volt, amikor november 1-én a Légierő parancsnoksága alá rendelték a zászlóaljat.

*

Időközben a világpolitika eseményei is felgyorsultak. Jugoszlávia és Németország között a viszony egyre feszültebb lett. A március 27-i belgrádi puccs után a katonai összecsapás elkerülhetetlennek látszott. Bizonyossá vált, hogy ebből Magyarország sem tudja kivonni magát. Április 6-án Németország megkezdte a hadműveleteket, amelybe 7-én a Magyarországon állomásozó német erők is bekapcsolódtak. Április 10-én Zágrábban kikiáltották a Horvát Köztársaságot, így elhárult a magyar csapatok bevetésének addig fennálló diplomáciai akadálya. 11-én a magyar erők átlépték a déli határt.

A fokozódó háborús feszültség miatt a honvédségnél az összes tanfolyamot leállították, a hallgatókat visszaküldték csapattesteikhez. Bertalan Árpád őrnagy is visszaérkezett a törzstiszti iskoláról Pápára. Miután egyre világosabb lett, hogy a Jugoszlávia elleni támadásban a magyar honvédség is részt fog venni, igyekezett elérni, hogy az ejtőernyős alakulatot bevessék a hadművelet során. Egy harccsoport bevetésére ígéretet is kapott. Megkezdődött a legénység kiválasztása Majthényi főhadnagy századából. Elosztották a katonákat és a felszerelést a gépeken, melyről gondos számítások után Kelemen Károly százados, a szállítórepülő-század parancsnoka döntött. Egyetlen fenntartása azzal kapcsolatban volt, hogy a pápai repülőtér hótól felázott talaja nem fogja bírni az SM.75-ös repülőgépek súlyát. (Az időjárás nem volt kegyes 1941-ben. Április elején még méteres hó volt a környéken.)  Némi tanácskozás és táviratváltás után az az elhatározás született, hogy a bevetést a Veszprém melletti jutasi repülőtérről hajtják végre. Ez Pápától mintegy ötven kilométer távolságra van, talaja köves, minden időben jól használható. A határozat szerint a gépek üresen repülnek oda, a harccsoport pedig gépkocsikkal települ át. A legénységnek 12-én délig kellett a veszprémi repülőtérre érkeznie, de már a hajnali órákban ott voltak. Bertalan őrnagy itt ismertette a katonákkal a feladatot. A támadás célja: az Újverbász közelében levő Ferenc-csatorna fölötti kettős híd birtokbavétele, a híd robbantásának megakadályozása és esetleges védelme a gyorshadtest beérkezéséig. A második csapat éjszaka felkészül, és 13-án hajnalban ugrik le, csatlakozva a harccsoporthoz.

Az eligazítás után távírón jelentették a Vezérkarfőnökség felé, hogy az ejtőernyős harccsoport vitéz Bertalan Árpád őrnagy vezetésével bevetésre kész. A vezérkar ellenezte Bertalan részvételét az akcióban. Elképzelésük szerint Majthényi főhadnagynak kellett volna vezetnie a harccsoportot. Az őrnagy ekkor utasította Szokolay Tamás főhadnagyot, hogy fogalmazzon meg egy táviratot, miszerint ez egy több alegységből álló harccsoport és csak neki van harci tapasztalata, ezért mindenképpen ő vezeti az akciót. A táviratot csak akkor adhatja fel, amikor már megérkezett az indulási parancs.

A bevetési parancs 15:45-kor érkezett meg a 3. hadsereg parancsnokságától. A legénység egy utolsó eligazítás és ellenőrzés után 16:45-kor beszállt a gépekbe. Ekkor a zászlóaljnak négy repülésre alkalmas SM.75-ös szállítógépe volt, az ötödiket a féklapok korróziója miatt javításra kellett küldeni. A vezérgépet (E.101) Kelemen százados vezette. A gép parancsnoka Bertalan őrnagy volt, rajta kívül a fedélzeten volt még Majthényi Imre főhadnagy, Szokolay Tamás főhadnagy fényképészként, Sacelláry György zászlós, valamint további 24 katona. A következő (E.103) SM.75-öst Gelencsér Ferenc repülő hadnagy vezette, a gép parancsnoka Kiss Zoltán hadnagy volt, 24 fő ejtőernyőssel. A sorban harmadik (E.102) repülőgép pilótája Szalkai Sándor repülő őrmester, a gép parancsnoka pedig Néma Tibor hadnagy volt, a fedélzeten 25 fő ejtőernyőssel. A negyedik működőképes Savoiát (E.104) Kurtz Róbert repülő főhadnagy vezette, a gép parancsnoka dr. Vándor Ferenc orvos-főhadnagy, a zászlóalj orvosa volt. Ezen a gépen szállították a harci különítmény segélyhelyét, valamint itt utazott Szentkirályi Ottó hadnagy vezetésével egy ejtőernyős félszakasz is. Mivel csupán 40-45 perces légi útról, mintegy 220 kilométeres távolságról volt szó, a repülőgépek üzemanyagtartályait csak félig töltötték fel, ezzel is csökkentve a felszállósúlyt.

A négy gép eredetileg a két kis hangár előtti betonon állt, majd egymásután fordultak jobbra, elgurultak a repülőtér város felőli végébe, ott szembefordultak a széllel és a bakonyi Papod-tetővel, majd az E.101-es nekifutott. Szokolay Tamás beszámolója szerint „a katonák a két oldalt elhelyezett padon ültek. A gép hátsó harmadában voltak két oldalt az ajtók, melyeken a beszállás történt. A gépben mindenki ült, csak hárman álltunk a két, egymással szemben levő ajtó között. A baloldali ajtónál Bertalan őrnagy, a jobboldalinál Majthényi főhadnagy állt. Én kettőjük között helyezkedtem el a géppuskalövész állása alatt. Bertalan őrnagy és Majthényi főhadnagy kezdte volna az ugrást, ez lett volna a jeladás a többi gépnek is.”

A vezérgép hirtelen meredeken kezdett emelkedni felfelé, elvesztette sebességét és 50-60 méter (más adat szerint 100 méter) feletti magasságban átesett, majd kissé lógó jobb szárnnyal csúszott lefelé. Lapos szögben, de működő motorokkal siklott, és nem belefúródva, hanem érintve a talajt csúszott. A gép légcsavarjai leszakadtak, a jobb motor levált és benyomódott a kabin oldalába, az alsó burkolat feltépődött, az alsó géppuskaállás leszakadt, majd a kiömlő benzin a forró alkatrészektől lángra lobbant. Szokolay Tamás főhadnagy így emlékezett a tragédiára: „A zuhanás pillanatában önkéntelenül körbepillantottam a gépben. Minden ember a helyén ült, Bertalan az ajtó kinyitásával foglalatoskodott. Majthényi, aki közvetlenül előttem állt, kinyitotta a jobboldali ajtót és ugrani akart. Válla fölött átpillantva láttam, hogy a föld túl közel van, már késő ugrani. Visszarántottam, erősen megkapaszkodtam a szemben lévő merevítőben és már a földön is voltunk. A gép, erősen jobbra dűlt helyzetéből visszatért megközelítőleg vízszintes helyzetbe, de még így is, jobb szárnyával ért először földet. Majthényi kilépett a félig nyitott ajtón. Ebben a pillanatban hallottam a kiáltást: Ég a gép! A következő másodpercben Sacelláry zászlós és egy ejtőernyős katona kiléptek a gépből. Ekkor egy tűzcsóva vágott végig a gépen, melyet szerencsére nem szembe, hanem csak félbalról kaptam, és így a repülősapka megvédte arcomat és csak kisebb sérüléseket okozott. Ekkor én is - kissé szédelegve - de kiugrottam az égő gépből. Utánam ezen az ajtón nem jött már ki senki sem, ezt biztosan tudom, mert hátrálva távoztam a géptől, ahogy a hőség fokozódott, a hátsó géppuskalövész ugrott még le a lőállásból és csúszott le a gép oldalán a földre. Szédelegve hátráltam a géptől. Azt láttam, hogy a bal kezem el van törve, de ezért még nem kellett volna szédülnöm. Csak később tudtam meg a hátsó géppuskalövésztől, hogy az összes géppuska töltényrakasz a zuhanás végén a fejemre esett. Hátrálás közben eszembe jutott feladatom, a fényképezés. Fél kézzel előkaptam a gépet és készítettem vagy fél tucat képet az égő gépről.”

Benkő István repülő-lövész szakaszvezető a hátsó géppuskaállásból a gép oldalán lecsúszva menekült. Rajtuk kívül még négyen maradtak életben, ők a belső térből törtek ki a lángtengeren keresztül. Bakó István szakaszvezető középtájon ült a gépben. Ő így vallott megmeneküléséről: „Emlékezetem szerint a zuhanás pillanatában kivágódott az egyik ajtó, s maga mögé zárta Bertalan Árpád őrnagyot, aki így nem tudott menekülni. A másik ajtón keresztül néhányan kijutottak a szabadba. Én az alattam heverő testek vergődését érezve gyorsan összeszedtem magamat... A tűz pokolian perzselt. Kétségbeesett dühvel rántottam ki a rohamkésemet, s magam mellett többször végighasítottam a gép vászonból készült oldalát. Feltárult előttem a menekülés útja... Félig eszméletlenül, iszonyú kínok között jutottam át a gépet körülvevő lángokon. Itt katonák vártak és gondjaikba vettek.”

Székely Sándor szakaszvezető, századhírvivő közvetlenül a pilótafülke mellett kapott helyet, így őt a fülke fala egy ideig megvédte a bevágódó lángoktól: „A földetérés okozta ütődéstől a padlón tehetetlenül heverő katonák többsége a pilótafülke ajtajához vágódott... Borzasztó volt, amint fetrengtek az emberek és egymást marták. Én pillanatokig tanácstalanul álltam, az arcomat igyekeztem védeni. Közben a láng belekapott az overallomba, s lágyékig le is égett rólam... Ekkor a gép oldala, mely vászonból volt, leégett, s látni lehetett a tűztengert, mely körülvette a gépet. A következő pillanatban a bordák között kiugrottam. Meglehetősen nagy volt a magasság, s a lábam erősen megrándult, úgy sántikáltam kifelé. Már nemcsak a lábaimról, hanem a karjaimról is leégett az overallom. A gép körül nagyobb távolságban katonák voltak, akik a többi szakaszokból odarohantak menteni.”

Ennyi maradt az E.101-esből.

Urbán László szakaszvezető Székely Sándorral szemben ült. A pilótafülkéből kiáramló tűzzel szemben neki is nyújtott némi védelmet a fülke fala: „Jobb szárnnyal ütődtünk a földhöz. Az ütődés következtében a szárnyakban levő benzintartályok összeroncsolódtak, és a kiömlő benzin azonnal meggyulladt. A széjjelfolyó és égő magas oktánszámú repülőbenzin szörnyű állapotokat teremtett. A gépben levők az erős ütődés következtében egymásra estek, és... pokoli harc kezdődött a tűztengerből való kijutás érdekében... Volt, aki az ütődéstől úgy sérült, hogy kijutásra reménye sem lehetett, de még mozgott, ki háton, ki más testhelyzetben, csak a kezek mozogtak segélykérően, az életösztöntől vezérelve. Akik összegabalyodtak, igyekeztek egymástól szabadulni. Az elevenen égők a fájdalomtól irtózatosan üvöltöttek.... Szinte önkívületi állapotban másztam ki a gép sérült, kiégett oldalán... Néhány lépésnyire az égő géptől lefeküdtem, és mint egy égő fáklya... beletörődve sorsomba vártam a véget. Olyan közel feküdtem a géphez, hogy a lángok, a füst már-már elért. Hallottam a gépben egymás után felrobbant lőszer hangját. És ekkor jött egy újabb villanásszerű felismerés: meg kell szabadulnom a nálam levő kézigránátoktól, lőszertől! Utolsó erőfeszítéssel összeszedtem magam, és megpróbáltam a rajtam levő égő ruházattól, ernyőtől, oldalzsáktól szabadulni, erőm azonban már nem volt. Egyszer csak azt látom, hogy katonák futnak a gép felé. Az egyik nyitott zsebkéssel rohan, és mikor hozzám ér, zsebkésével elvágja oldalzsákom hevederét... Megmentőm, miközben állandóan beszélt, bátorított, rövid idő alatt megszabadított az ernyőktől, derékszíjtól.”

Legendába illő, de többen is megerősítették, hogy az egyik katona, aki kimenekült a lángokból, visszarohant, hogy szeretett parancsnokát, Bertalan Árpádot kimentse. A tragikus jelenetet így írta le évekkel később a mentésben részt vevő második harccsoport egyik katonája: „A robbanások közepette itt is ott is jajgatások hallatszanak... Egy ember a sebesültek közül felugrik, rohan az égő gép felé és ordítja: Az őrnagy úr még bent van! Mentsük meg! A letörött ajtót félrelöki és bemászik. Újabb detonáció következik be. Többé nem mozdul semmi."

17 óra 01 perc volt, az egész alig 2 perc alatt zajlott le, s a vezérgép vastag füsttel égett. A startoló második gép visszagurult az állóhelyre. A földi személyzet és a tartalékos ejtőernyős legénység futott a mentéshez, de a robbanó lőszerek és nagy lángok miatt a roncsot nem tudták elérni. Felszedték a gépből élve kijutott 9 főt, elszállították a mentés közben megsérült 7 katonát, majd visszahúzódtak. A sebesültek viszonylag hamar a veszprémi kórházba kerültek.

*

A legénység temetése április 15-én volt Veszprémben. Három felekezet papjai közösen végezték a szertartást. Egyeseket a család kívánságára a lakóhelyükön helyezték örök nyugalomra. Bertalan Árpád és a repülőtisztek, Kelemen Károly és Bene László temetése április 16-án volt Budapesten a Farkasréti temetőben. Szokolay visszaemlékezése szerint a gyászszertartáson megjelent Horthy Miklós kormányzó, József főherceg, Bartha Károly honvédelmi miniszter és a tábornoki kar tagjai közül sokan. Bertalan őrnagy koporsóját repülő akadémikus fia és leánya kísérték.

A vezérgép lezuhanásának okairól szinte azonnal megindultak a találgatások. A pilótahibát azonnal kizárták. Kelemen repülő százados közel egy évtizeden át repült a polgári forgalomban SM.75-ösökkel, kiválóan ismerte a géptípust, az országban talán ő volt a Savoiák legnagyobb szakembere. Így maradt a technikai problémák keresése. Sokan úgy vélekedtek, hogy a gépeket túlterhelték, hiszen egy teljesen felszerelt ejtőernyős akár 110 kg-t is nyomhatott, és mellettük még ott volt a harccsoport törzsének felszerelése, fegyverzete. Ezt több szakértő és szemtanú is cáfolja, köztük a katasztrófát túlélő Szokolay főhadnagy. Állításuk szerint a repülőgép fel sem emelkedett volna, ha túlterhelik, és ez ellen szól az a tény is, hogy Kelemen százados az összes repülőgép terhelhetőségét személyesen határozta meg és ellenőrizte le többször is, amit Bertalan őrnagy minden esetben jóvá is hagyott. A másik, sokkal valószínűbb kiváltó ok a mechanikai meghibásodás. Valószínűsíthető, hogy a magassági kormány kiegyenlítő rendszere (trimm) hibásodott meg, amit a két rendkívül tapasztalt és felkészült pilóta együttes fellépése sem tudott helyrehozni. Erre utal többek között a helyszíni szemle, melynek során a légierő parancsnoksága által kinevezett szakértői bizottság egybehangzó véleménye alapján is mechanikai rendellenesség okozta az E.101-es lajstromjelű Savoia-Marchetti SM.75 típusú szállítógép lezuhanását. Bár a bizottság által készített jegyzőkönyv az ejtőernyős alakulat többi iratával együtt a háború végén megsemmisült, a mai napig a technikai problémára visszavezethető géphibát tartják a katasztrófa okának.

*

 * * *

Forrás:

Sztojalovszky Gábor hőr. őrgy: A Magyar Királyi Honvédség Ejtőernyős Alakulata megalakulásától 1945-ig

Szokolay Tamás: A magyar ejtőernyősök lovagkora. 1938-1941. (Kanadai Magyar Szárnyak, 1985.)

Gibás Andor: Szemelvények a magyar ejtőernyőzés történetéből (1945-ig)

M. Szabó Miklós: A Magyar Királyi Honvéd Légierő a második világháborúban

Huszár János: Honvéd ejtőernyősök Pápán 1939-1945. A Magyar Királyi „vitéz Bertalan Árpád" Honvéd Ejtőernyős Ezred története.

Sárhidai Gyula: Az 1941. április 12-i ejtőernyős deszant hadművelet (Hadtörténelmi Közlemények 1982/2.)

Nagyváradi Sándor - M. Szabó Miklós - Winkler László: Fejezetek a magyar katonai repülés történetéből