A történelmi Németalföld Alsó-Lotaringia hercegségén belüli Limburgi Hercegség területe napjainkban Belgium északkeleti és Hollandia délkeleti tartományát alkotja és áthúzódik Németország Észak-Rajna-Vesztfália tartományába is. Földrajzi elhelyezkedésénél fogva Limburg a második világháború heves harcainak helyszíne volt. A Németország felé nyomuló amerikai csapatok nyomában számos kilőtt vagy meghibásodott jármű maradt hátra a terepen. A háború után ezeknek a járműveknek a többsége kohóban végezte, egyes darabok magángyűjteményekbe, múzeumokba kerültek, néhány pedig közterületen felállított emlékmű lett. Ilyen a hollandiai Beekben kiállított M24 Chaffee, a határ közvetlen túloldalán, a belgiumi Kotemnél látható LVT-4 Buffalo vagy a Mopertingennél álló Sherman. Ha a szűkre szabott időkeret hosszabb múzeumi túrát nem tesz lehetővé - például a nem túl távoli Bastogne-ba és környékére - az egymáshoz közel kiállított járművek némi útvonaltervezéssel rövid időn belül felkereshetők.

Tavaly októberben, amikor az amerikai légierő KC-10A Extender légi utántöltő és szállítógéppel felszerelt kontingense hazatért Szaúd-Arábiából, a US Air Force hivatalosan is bejelentette, hogy véget ért a típus utolsó hadműveleti bevetése és 43 éves üzemeltetés után, 2024 szeptemberében kivonják a szolgálatból.

A KC-10A Extender története az 1973. októberi arab-izraeli háborút követően kezdődött. Az Egyesült Államokból fegyverszállítmánnyal Izraelbe tartó C-141 Starlifter és C-5 Galaxy szállítógépek közül csak az utóbbi volt képes lerepülni a teljes távot, de csak a hasznos terhelés rovására teletöltött üzemanyagtartályokkal, a Starlifternek viszont szüksége volt egy közbenső leszállásra tankolás céljából. Egy ilyen technikai leszállás lehetősége mindig attól függ, hogy a kiszemelt ország engedélyezi-e. 1973-ban Portugália jóváhagyásával az amerikai szállítógépek az Azori-szigeteken tankolhattak. Az amerikai légierő ezután döntött egy olyan repülőgép beszerzéséről, amely a légi utántöltő képesség mellett - és nem annak rovására - nagyobb létszámú kontingenst és annak felszerelését is el tudja szállítani nagy távolságra, akár korlátozott méretű futópályával rendelkező repülőterekre is. A felhívás iránt az amerikai repülőgépgyártás két nagyágyúja, a Boeing és a McDonnell Douglas mutatott érdeklődést. A Boeing a 747-essel, az MDD a DC-10-30CF-fel vett részt a pályázaton. A Lockheed nem indult, pedig a DC-10-eshez hasonló L-1011 Tristar gépe néhány éve már kereskedelmi forgalomban állt. (Az amerikaihoz hasonló koncepció alapján, de szerényebb képességűre átépített Tristarok végül 1984-ben álltak szolgálatba a brit Royal Air Force-nál, ahol 2014-ig repültek.)

Két hónappal ezelőtt, egy korabeli fotókból összeállított albummal emlékeztem meg az MH 87. Bakony Harcihelikopter Ezred utolsó kiképzési repülési napjáról. A húsz évvel ezelőtti események újabb évfordulójához közeledve, Brandt Gyula nyugállományú őrnagy, Mi-8/17 helikoptervezető megemlékezése következik.

*

2004. július 8-án utoljára volt hangos a szentkirályszabadjai légtér a helikopterek jellegzetes zajától. Végrehajtottuk az utolsó összevont kiképzési ezredrepülést, aztán a következő napokban a technika elszállt Szolnokra. Megszűnt a mindennapi élet, a nyüzsgés, elfogytak az emberek, eltűntek a helikopterek. Kivéve egy üzemképes „madárkát”, ami aztán egészen szeptember 15-ig ott állt megszokott állóhelyén, összekötve a vastag kábelköteggel az indító gépjárművel. Ez volt a kutató-mentő helikopter. Addig a dátumig továbbra is Szentkirályszabadjáról biztosítottuk a nyugati országrész szolgálatát.

Az utolsó előtti napon a Vegyes Szállítóhelikopter Zászlóalj hajózói és műszaki-kiszolgáló szakemberei — mind, aki tudott, aki valaha is részt vett ebben a feladatban — egy kis búcsúztatóul összejöttünk és utoljára benépesítettük a készültségi épületet, megsimogattuk a forgószárnyasunkat. Örültünk egymásnak, de nem örültünk az alkalomnak. A készültségi épület előtt jelképesen egy temetést rendeztünk fejfával, megemlékező beszéddel.

A megszokott helyszínen, a Gyöngyös melletti Pipishegyi repülőtéren szeptember 2-án, hétfőn kezdetét vette a Magyar Honvédség hagyományos őszi kutató-mentő gyakorlata, az Air Wolf Hunting. A szeptemberi nyárban tartott gyakorlat első két napján H145M helikopterek dolgoztak a hegyen, a 01-es és az EUFOR missziót megjárt 17-es oldalszámú gépek, majd szerdától egy H225M is csatlakozott hozzájuk, a 77-es oldalszámú helikopter. Öt nap néhány mozzanata egy fényképes beszámolóba sűrítve. 

A magyar kalibráló repülések történetét áttekintő sorozat első részében a hatvanas években megjelent feladatról és az ahhoz szükséges repülőgépekről volt szó. Egy évtizedes tapasztalatszerzés és három, átmenetinek mondható típus után a hetvenes évek közepén, az akkori lehetőségek közül a Jak-40-esben sikerült megtalálni a leginkább megfelelő gépet. Miután a kibővült ellenőrző csoport összeállt, elkezdődhettek a rendszeres, napi kalibráló repülések.

A leengedett lépcsővel mintha még ma is személyzetére várna az Aeroparkban kiállított HA-YLR

Az 1975 decemberében érkezett HA-YLR lajstromjelű Jak-40-es a típus első példánya volt Magyarországon, korábban magyar pilóta ilyen gépen nem repült. Először négy főt jelöltek ki a típusra, a Malév egyik Tu-134-es kapitányát, a légügyi hatóság főpilótáját és kisgépes főpilótáját valamint a Magyar Honvédelmi Szövetség (MHSZ) egyik pilótáját. Ők az oroszoktól kapták a típusátképzést, amit oktató jogosítással fejeztek be, hogy kiképezhessék az utánuk következőket. A négyfős csapat rövidesen további két pilótával bővült, egyikük a mezőgazdasági repülésből, a Ka-26-os helikopterről érkezett, a másik repülőgép-vezető az MHSZ-től. Ők már a fiatalabb korosztályba tartoztak, más szemlélettel rendelkeztek, és szakmai fejlődésük érdekében később átmentek a Malévhez. Változást az hozott, hogy a nyolcvanas évektől a Malév leendő Tu-154-es pilótái a Szovjetunióban, Aktyubinszkban tanultak, ahol Jak-40-esen repültek és vizsgáztak, s már kiképzett repülőgép-vezetőként a típuson szerzett tapasztalattal érkeztek haza. Az 1973. január 1-jén megalakult, a ferihegyi repülőtér és a földi navigációs berendezések üzemeltetéséért felelős Légiforgalmi és Repülőtéri Igazgatóság (LRI) közülük bérelt egy szűk, ötfős csapatot, akiket maléves munkájuk mellett kalibráló repülésre is beosztottak. Mivel a nemzeti légitársaságnál egy pilóta csak egyfajta gépen repülhetett, külön engedélyt kaptak a vállalati főpilótától, hogy két típuson dolgozhassanak.

Repülőgép-hordozós riportutunk 2005-ös albumából előhalászott F-14-es fotók után következzenek a Tomcattel egykor szorosan együttműködő E-2C Hawkeye-ról és logisztikai leszármazottjáról, a C-2A Greyhoundról készült képek. Akárcsak az F-14-es, ez a két légcsavaros-gázturbinás gép is a Grumman gyártósorairól került le a hatvanas évek derekán. Először az E-2-es készült el, majd szárnyainak, hajtóműveinek, légcsavarjainak, futóműveinek, vezérsíkjainak felhasználásával és a törzs teljes áttervezésével a C-2-es. Bár általában nem ezek a típusok vannak az érdeklődés fókuszában, a hordozófedélzeti repülőezred, mint komplex rendszer működése szempontjából nélkülözhetetlen gépekről beszélhetünk.

E-2C Hawkeye

C-2A Greyhound

*

Az egyik legjelentősebb horvát tengerparti város, Zadar (Zára) repülőterének forgalmát túlnyomó részben a jól ismert ír diszkont légitársaság gépei bonyolítják. Korábban itt kaptak képzést Mi-171-esen az Afganisztánba készülő szolnoki helikoptervezetők és néhány pályakezdő magyar pilótát is itt képeztek a horvát légierő Zlin 242-esein. Némi szerencsével el lehet kapni a Krila Oluje PC-9-eseinek zárt kötelékben végrehajtott felszállását vagy az ugyancsak itt települő tűzoltógépeket, de mindezt a tengerpartról javallott megtenni, mert a kerítés melletti szpottingot a horvát hatóságok kevéssé tolerálják.

Hazafelé tartó és kiengedett futókkal a leszállóirányra helyezkedő Canadair CL-415-ös tűzoltó-amfíbia a strandról fotózva. Addig jó, amíg csak egyet-egyet látunk ezekből a gépekből és a kisebb Air Tractorokból, mert ha folyamatos a sárga gépek forgalma, akkor az azt jelenti, hogy valahol bozóttűz tombol

Ugyanakkor a hajószpotting sem elvetendő dolog – ha valakinek van ilyen irányú érdeklődése. A repülőgépkövető internetes felületekhez hasonlóan a hajóforgalmat is nyomon követhetjük, rákeresve, hogy a nagyobb kikötőkben mikor találunk valami érdekességet a szokásos vitorlásokon és csúcskategóriás jachtokon kívül.

A North American F-100 Super Sabre az amerikai légierő első szuperszonikus gépeként másfél évtizedig volt a US Air Force első vonalbeli típusa Nyugat-Európában. Elsődleges feladata a nukleáris csapásmérés volt, célpontjait a Szovjetunió és a kelet-európai szocialista országok területén jelölték ki.

A North American olyan típusokkal alapozta meg hírnevét, mint a P-51 Mustang, a B-25 Mitchell vagy az F-86 Sabre. Utolsó, önállóan tervezett bombázójuk a negyvenes évek végén rendszerbe állított sugárhajtású B-45 Tornado volt. Később részt vettek a B-1-es tervezésében is, de a cég addigra már beolvadt a Rockwellbe. A sikertelen B-45-ös után a North American a vadászgépek irányába fordult. Célja egy olyan konstrukció létrehozása volt, amely vízszintes repülésben is képes átlépni a hangsebességet. Ezt a célt az úgynevezett százas sorozat első gépével, az F-100-assal sikerült elérni. A Super Sabre - amely a sikeres F-86-os nevét vitte tovább - az utolsó olyan amerikai vadászgép volt, amelynél a levegőbeömlő nyílás a gép orrán volt. Beépített fegyvere a szívócsatorna és a pilótafülke alatt elhelyezett négy darab 20 mm-es gépágyú volt, a lőszerkészletnek a fülke mellett szorítottak helyet. A törzs többi részét az üzemanyagtartályok és az utánégetős hajtómű foglalta el. A negyvenöt fokra hátranyilazott szárnyakat a belépőél közel teljes hosszában automata orrsegédszárnnyal látták el, és szakítva a vízszintes vezérsík/magassági kormány megoldással, akkoriban újnak számító stabilizátort szereltek a törzs-hátsórész alsó részére. Futóműve még viszonylag erős oldalszélben is stabil gurulást tett lehetővé, amit a kormányozható orrfutó is segített. A gép prototípusa már az 1953. május 25-én végrehajtott első felszállásnál vízszintes repülésben átlépte a hangsebességet, faképnél hagyva a kísérő F-86-ost és a berepülési program során sebességi rekordot is felállítottak vele.

A portugál főváros, Lisszabon Belém kerületében, a Tejo torkolatának közvetlen közelében magasodik egy szürke, úszótalpas repülőgépet mintázó emlékmű. A gép légcsavaros orra az Atlanti-óceán felé néz, arra, amerre 1922. március 30-án két portugál repülő elindult, hogy eljusson Brazíliába.

Portugália, a kis ibériai ország, amely Luzitánia néven a Római Birodalom egyik tartománya volt, a XV. század második felétől a tengeri kereskedelem révén tornázta fel gazdaságát. Jelen volt az Atlanti-óceáni szigeteken és Afrikában, s még távolabb, India és a Távol-Kelet felé kacsintgatott. Miután Bartolomeu Dias és Vasco da Gama Afrika megkerülésével megtalálta a kelet felé vezető utat, a portugálok ott is megvetették a lábukat és folytatták azt, amit a fekete kontinensen már magas szinten űztek: a kizsákmányolást, és a helyi lakosság rabszolgasorba hajtását vagy legyilkolását. A Lisszabonból induló kereskedelmi hajók először az uralkodó passzáttal a dél-atlanti vizek felé hajóztak, hogy megkerülhessék Afrikát. Valószínűleg ennek volt köszönhető, hogy 1500 áprilisában a Pedro Álvares Cabral vezette flotta a mai Brazília partjaihoz vetődött. Az új területnek egy ideig nem szenteltek komolyabb figyelmet, mert a fókuszban továbbra is Afrika és a kelet kincsei valamint „humán erőforrása” volt. Idővel azért elkezdték rugalmasan értelmezni a világot spanyol és portugál érdekszférára osztó, 1494-es tordesillasi szerződést. Hosszas ottlétre rendezkedtek be a hatalmas földterületen, amely végül az 1530-as években portugál gyarmat lett. Nevét az atlanti erdőiben honos, vörös folyadékot tartalmazó brazilfáról kapta és a mai napig az egyetlen ország Dél-Amerikában, ahol a spanyol helyett a portugál a hivatalos nyelv.

Április elsején egy újabb fejezet zárult le a nagygépes repülés történetében. Ezen a napon teljesítette utolsó feladatát a NASA DC-8-as kutató repülőgépe. A négyhajtóműves klasszikus tizenhat évig üzemelt a közforgalmi repülésben, majd repülő laboratóriumként három és fél évtizeden át tudományos célokat szolgált.  

Az ötvenes évek elején a Douglas Aircraft Company repülőgépei uralkodtak a közforgalmi repülésben. A légitársasági igény ekkor még a négymotoros, légcsavaros DC-6-osok nagyobb hatótávolságú változata iránt mutatkozott, de ebben a kategóriában a cég mérnökei inkább már egy sugárhajtóműves típusban gondolkodtak. Ez lett a DC-8-as, amelynek első felszállását 1958. május 30-án hajtották végre a Douglas tesztpilótái. A folyamatos fejlesztések után 1965-ben készült el a DC-8-60-as sorozat és annak rövidebb törzsű, de megnövelt hatótávolságú -62-es változata. Ebből a sorozatból került ki a Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatal, a NASA későbbi DC-8-asa is, amelynek pályafutása Európában kezdődött.