AZ ÁHÍTOTT ARANYSZÁRNYAK

Egy együléses vadászgép esetében nem kérdés, hogy aki a fülkében ül, az csakis a gép pilótája lehet, de más a helyzet, ha többen is vannak a fedélzeten. Az amerikai haditengerészet (US Navy) és tengerészgyalogság (Marines) esetében elég egy pillantást vetni az egyenruha vagy az overall bal felső részére és a jelvény azonnal megmondja, hogy viselője milyen beosztásban dolgozik egy repülőgép vagy helikopter fedélzetén.

A pilótajelvények története szinte egyidős a repülőgép katonai célú felhasználásával. Hiába gondolták a Wright fivérek, hogy valami olyat alkottak, amely megakadályozza az újabb háborúkat, a valóság nem is állhatott volna távolabb a derék úttörők alapgondolatától. Nem sok idő kellett ahhoz sem, hogy a levegő harcosai először alegységeiket, majd magukat is jelvényekkel különböztessék meg mindenki mástól. A századjelvények esetében a legkülönbözőbb megoldások születtek, a pilótajelvényeknél pedig a szárny lett a közös pont.

Az amerikai haditengerészeti repülés elmúlt több mint száz évében megannyi jelvényt hoztak létre a különböző beosztásokhoz. Szárnyas kitűzőt viselhettek a ballonpilóták, repülőorvosok, ápolónők, logisztikusok, megfigyelők, meteorológusok, ejtőernyősök és a haditengerészeti háttérrel rendelkező űrhajósok is. Néhány még ma is rendszerben van, de elsősorban három aranyszárny a meghatározó. Ezeket viselik a tiszti rendfokozatú haditengerészeti pilóták (Naval Aviator) és haditengerészeti repülőtisztek (Naval Flight Officer) valamint a legénységi állományú hajózók (Aircrew), akik a repülőgépek és helikopterek fedélzetén szolgálnak. Legyen bármilyen a szárny, közös vonásuk, hogy egyiket sem adják könnyen és megszerzésük, ha vérrel nem is, de verítékkel és esetenként könnyekkel jár. Írásomban e három, sokak által áhított és kevesek által megszerzett jelvény rövid történetéről lesz szó.

Szárnyas tengerészek

Az egyenruha mellére tűzhető vagy felvarrható jelvény kérdésében a haditengerészet egy kissé le volt maradva a szárazföldiekhez képest. A Navy pilótái azután adtak hangot a megkülönböztető jelvény iránti igényüknek, hogy a hadsereg (Army) 1913-ban már bevezette azt. A haditengerészet addig nem foglalkozott ezzel a kérdéssel, az akkori idők sztárjai a csatahajók voltak, és a repülőgépek szerepét csakis támogató feladatkörben képzelték el. A változás 1917 nyarán következett be. Június 29-én egy levél érkezett a G.F. Hemsley nevű cégtől a haditengerészethez, amelyben bemutatták egy, a sapkán és az egyenruha gallérján viselhető jelvény terveit. Az első hivatalos állásfoglalás, amely e kérdésben megfogalmazódott, július 17-én keltezett és a flotta műveleti parancsnokságának repülési részlegétől a navigációs osztályhoz továbbították. Ez az 1862-ben alapított iroda foglalkozott a hajózási térképekkel, műszerekkel valamint a kutatással, majd 1889-től – tehát 1917-ből nézve nem túl régen – hozzájuk került a személyügy is. Az iroda így kapcsolódott az egyenruha viselési szabályzatot érintő kérdésekhez, így a jelvényhez is. A levélben mellékelték a G.F. Hemsley terveit, azzal a megjegyzéssel, hogy nem támogatják, ugyanakkor megfogalmazták, hogy mivel a hadsereg és számos külföldi haderő repülőalakulatainál a hajózószemélyzetek már évek óta saját jelvényt viselnek, a haditengerészet pilótái is kapjanak olyan megkülönböztető jelzést, amely a képesítésüket fejezik ki. A levélben egy vázlatos tervet is csatoltak a leendő jelvénnyel kapcsolatban. A terv a repülés és a hajózás kapcsolatát jelképező szárnyat, horgonyt és kötelet tartalmazta, középen az Egyesült Államokat jelentő US (United States) betűkkel.

Az aranyszárny presztízse töretlen

Az új jelvény elkészítésével kapcsolatos teendőket a műveleti parancsnokság repülési részlegénél dolgozó John H. Towers korvettkapitányra osztották, aki a művészi vénával megáldott Henry Reuterdahl hadnagyhoz fordult segítségért. Reuterdahl fontos szerepet játszott a jelvény megalkotásában, és amikor 1919. májusában a US Navy egyik NC-4-es repülőcsónakja elsőként repülte át az Atlanti-óceánt, az esemény művészi megörökítését is feladatba kapta. A hadnagy megnézte a felskiccelt elképzelést, majd azzal fordult a pennsylvaniai Bailey, Banks and Biddle Companyhoz, hogy készítsen egy mintadarabot, egyszerűsítse és csökkentse a tollak számát, hogy a jelvény kevésbé cizellált, inkább karakteres legyen. Javaslatokat tett a horgony és a kötél módosítására és arra is, hogy a mellrészhez simulva a jelvény enyhén hajlított legyen, mert a széttárt szárnyak kilógva beleakadhattak volna az egyenruha más részeibe.

Több változat is elkészült és várt jóváhagyásra. A horgony elé egy pajzs került, a US betűket abba illesztették, de ezek végül lekerültek a véglegesnek szánt mintáról. A jelvény anyagaként először bronzban gondolkodtak, de ezt gyorsan elvetették és az arany és ezüst kombinációját célozták meg. Ezt azután ezüst, majd végül a teljesen arany kivitel váltotta 1917 októberében és a jelvény méretét az eredeti 7,6 cm-ről 7 cm-re csökkentették. A Bailey, Banks and Biddle október 24-én elküldte az első, immár kézzelfogható jelvényt, amelyet több, apróbb módosítással készített darab is követett. A haditengerészet végül 1917. november 21-én hozta meg a végső döntést és a legdrágábbat választotta - a jelvény darabára 1 dollár 15 cent volt. Az első jelvénycsomag vételárának kifizetése után a haditengerészet még decemberben átvehette azt és egyúttal azt kérték a gyártótól, hogy külön ne értékesítse az immár hivatalos jelvénnyé lett aranyszárnyat.

Az egykori USS Enterprise sajtótisztje elsősorban helikoptervezető. Egyenruháján fémjelvény formájában viseli az aranyszárnyat

A VF-103-asok századparancsnok-helyettese - és F-14-ese - 2000 őszén Taszáron. A hajózóöltözéken tépőzáras, hímzett névtáblán látható a szárny

A kitűzőt hivatalosan a következő évtől vezették be. Kiosztása 1918. január közepén kezdődött, miután a hátoldalába gravírozták leendő tulajdonosa sorszámát, nevét és alakulatát. Ezt a gyakorlatot röviddel később megszüntették. A jelvény hivatalos jóváhagyása egyébként már 1917. szeptember 7-én megtörtént, még azelőtt, hogy a végleges verziót elfogadták volna. A haditengerészeti miniszter azon a napon hagyta jóvá az egyenruha viselésére vonatkozó 1913-as szabályzat módosítását azzal, hogy a jelvényt a haditengerészet és a tengerészgyalogság azon tisztjei és legénységi állománya viselheti az egyenruha bal mellrészén, akik haditengerészeti pilótaképesítéssel rendelkeznek. A szabályzatot többször átírták, miután kisebb módosításokkal a jelvény is változott. Sőt, tulajdonképpen csak az 1920. május 13-ai szabályzatmódosítást követően lett hivatalosan is „jelvény” addig csak „eszköz”-ként szerepelt a leírásban.

A jelvény teljes hivatalos leírása az 1922. szeptember 20-ától érvényes szabályzatban jelent meg és így hangzott: 2,5 cm magas, arannyal hímzett vagy aranyozott fémkitűző, szárnnyal, horgonnyal és 1,3 cm magas pajzzsal, 7 cm távolsággal a szárny végei között. (Az eredeti szövegezésben természetesen angolszász mértékegységeket tüntettek fel.) Egy 1951-es minimális méretváltoztatástól eltérően a jelvény gyakorlatilag megmaradt akkorának, amekkorának az 1922-es szabályzat leírta. A húszas, harmincas és negyvenes években többször finomítottak rajta, részletgazdagabbá tették a szárnyat, majd a pajzson változtattak egy keveset, de az alapok nem változtak. A második világháború idején annyira részletes lett a jelvény, hogy a horgony egyik kapájába egy kis kört véstek, ami azt a nyílást jelképezi, amelyen egy kötelet átvezetve a horgony rögzíthető volt, hogy menet közben ne püfölje a hajó oldalát. Bár nem a haditengerészet kötelékében szolgálnak, de ugyanilyen pilótajelvényt viselnek a parti őrség (Coast Guard) repülőgép- és helikoptervezetői is, akik szintén a US Navy képzési rendszerében szerzik meg a képesítéseiket.

Az Egyesült Államokban egy 1942-es törvény rögzítette, hogy haditengerészeti repülőgép-vezető beosztáshoz felsőfokú végzettség és tiszti rendfokozat kell. A háborús veszteségek ezt felülírták és az arra alkalmas legénységi állományú tengerészek előtt is megnyílt az út a pilótafülkébe, de a háború után ez gyorsan visszarendeződött és a pilótajelvény már csak tiszt mellére kerülhetett fel. Nem úgy a következő szárny, amelynek viselői legénységi állományúak voltak és azok ma is.

A legénység szárnya

Időrendben haladva, a haditengerészet repülőinek következő jelvényét azoknak szánták, akik legénységi (altiszti) rendfokozatban, nem pilótaként szolgáltak a repülőgépek fedélzetén. Ettől függetlenül a jelvényt azok a tisztek és zászlósok is megkaphatták, akik szintén nem pilóták voltak, de a követelményeknek megfeleltek. Az első közlemény 1943 decemberében jelent meg és így írta le a kitűzőt: ezüst szárny, középen egy körben elhelyezett horgonnyal, felül csillagok elhelyezésére szolgáló sávval. Viselésének feltételrendszere összetett volt, egyik alpontja az 1941. december 7-ig tartó, vagyis a Pearl Harbor elleni japán támadás és az Egyesült Államok hadba lépése előtti időszakot jelölte meg. Az illetőnek három hónapig kellett szolgálnia egy harci gép fedélzetén, tehát megfigyelő, felderítő, és szállító gépek személyzetei nem jöhettek szóba. Az is megkaphatta, aki december 7-e után, bevetés közben sebesült meg egy ilyen gép fedélzetén, és ezzel alkalmatlanná vált az addigi beosztására. A jelvény felső részén lévő sávon legfeljebb három csillagot helyezhettek el, az ellenséges repülőgéppel vagy hadihajóval történt harcérintkezésben illetve a szárazföldi bázisok bombázásában való részvételért. A szabályzatban ennél sokkal aprólékosabban részletezett feltételrendszert a háborús években többször módosították, de a jelvényen is változtattak egy keveset: továbbra is ezüst maradt, a kerek rész a horgonnyal aranyozott lett és alulra az Aircrew felirat került. A szárny fesztávolságát 5 cm-ben határozták meg és nem teljesen vízszintesen álltak, hanem a hadsereg jelvényéhez hasonlóan egy kissé megemelt szárnyvégekkel.

A repülőgépek és helikopterek személyzetének legénységi állományú tagjai jogosultak ilyen jelvény viselésére

1958 gyökeres változást hozott, az addigi jelvényt tovább finomították (Combat Aircrew) és megjelent egy újabb, immár teljesen arany szárny. A napjainkban is használatos, a megfigyelő (Observer) jelvényen alapuló kitűzőn a szárnyak között egy egyszerű kör van, benne egy horgony és az AC (Aircrew) betűk. A pilótaszárnyhoz hasonlóan a méret itt is 7 cm, a kör átmérője 1,9 cm. A jelvény állandó használatát csak évekkel később, 1965-ben engedélyezték. Az érintettek addig csak akkor viselhették, amikor repülőgép fedélzetén szolgáltak, és ha éppen parti bázisra voltak beosztva, a jelvényt le kellett venniük. Ez változott meg 1965-ben, és tulajdonosa immár állandóan viselhette, akár a levegőben, akár szárazföldön teljesített szolgálatot. A legénységi aranyszárnyat évtizedek óta a haditengerészet szállítógépeinek rakományáért és utasaiért felelős loadmasterek, a járőr és tengeralattjáró-elhárító típusok egyes rendszereinek kezelői illetve a helikopterek kabinszemélyzete – szenzorkezelők, vízimentők – viselik. A parti őrség szállítógépeinek és helikoptereinek legénységi állományú kabinszemélyzete szintén ilyen jelvény viselésére jogosult.

Aranyszárnyas rendszerkezelők

A műszaki fejlődéssel együtt járó komplex fedélzeti rendszerek megjelenése egyre képzettebb hajózót kívánt a pilóta mellé (vagy mögé) és ezért 1965. február 8-án új beosztást vezettek be, haditengerészeti repülőtiszt (NFO – Naval Flight Officer) megnevezéssel. Ebbe a beosztásba azok a főként civil egyetemeken és főiskolákon végzett fiatalok kerültek, akik a haditengerészeti pilótaképzést célozták meg, de egészségügyi okokból – például minimálisan gyengébb látás miatt – repülőgép-vezetők nem lehettek. Ők a katonai alapkiképzés és a szakirányú képzés után a fegyver- és egyéb rendszerek kezelőiként vadász, vadászbombázó, felderítő, járőr és tengeralattjáró-elhárító, légtérellenőrző, illetve elektronikai hadviselési gépek fedélzetén repülhettek. A „minden bogár rovar, de nem minden rovar bogár” elv alapján valamennyien NFO-k voltak, de az Intruderben például BN-ek (Bombardier/Navigator) a Phantomban és később a Tomcatben RIO-k (Radar Intercept Officer) az elektronikai hadviselési gépeken EWO-k (Electronic Warfare Officer) repültek, de egy Orion vagy Hawkeye kijelzői és berendezései előtt ülő tiszteknek is megvolt a hasonló jellegű megnevezése. Számukra 1968. július 18-án hagyták jóvá az NFO jelvény viselését. A jelvény alapvetően megegyezett a pilótákéval, azonban a pajzs mögött két kisméretű, keresztben elhelyezett horgony váltotta az addigi egy „vasmacskát”.

A szárnyon két horgony jelzi, hogy viselője nem pilótaként repül

Bár az NFO beosztás felsőfokú végzettséget igényelt, a US Navy 1980 márciusában indított egy másik programot, amely a középfokú végzettséggel rendelkező tengerészek számára nyitott lehetőséget, hogy repülő státuszba kerülhessenek. A szükséges szakirányú képzések elvégzése után a legénységi állományú légi hadviselési specialista (Enlisted Air Warfare Specialist) akár egy S-3-as Viking, egy P-3-as Orion vagy egy E-2-es Hawkeye személyzetének tagja is lehetett. Számukra egy ezüst szárnyat hoztak létre, középen egy pajzsba helyezett horgonnyal, alatta pedig az Air Warfare (légi hadviselés) felirattal. Ez a képesítés napjainkban a haditengerészeti repülést kiszolgáló és támogató repülőműszaki, adminisztratív, logisztikai és más beosztásokban hasznosítható.