Április 30-án, valamivel dél előtt a British Airways Dubajból London felé tartó Boeing 777-ese a rádiókapcsolat felvétele nélkül közelített a magyar légtérhez. Miután a légiforgalmi irányító szolgálat sikertelenül próbálta felvenni a kapcsolatot a géppel, értesítette a Magyar Honvédség Légi Vezetési és Irányítási Központját, végül a határ után két Gripen fogadta a tripla hetest.

Amióta Magyarország része a NATO légvédelmi rendszerének, a készültségi vadászgépek riasztásának elrendelése a NATO légi műveleti központjából történik, akár éles, akár gyakorló riasztásról van szó, bár ez utóbbit bizonyos esetekben delegálhatják a magyar fél felé. Ez a központ 2014 nyara óta a spanyolországi Torrejonban van.

Ha egy repülőgéppel nincs rádiókapcsolat (Comloss – Communication Loss), a Légi Vezetési és Irányítási Központ váltásparancsnoka a HungaroControltól érkező információ alapján értesíti a torrejoni központot. A készültségi gépek riasztásáról az ottani váltásparancsnok dönt, és döntéséről azonnal tájékoztatják a Magyar Honvédséget. Nagyon fontos a gyors kommunikáció mert, ahogy telnek a másodpercek, a 800-900 km/h sebességgel haladó repülőgépek gyorsan közelednek. 

A honvédség ezután már saját rendszerében intézkedik. Értesítik a kecskeméti harcálláspontot, ahonnan megtörténik a készültség riasztása. Így volt ez április 30-án is. A készültségi géppár egyik pilótája éppen egy repülésbiztonsági dokumentációt készített elő, amikor telefonon értesítették, hogy egy Comloss gép közeledik a határhoz, várhatóan riasztásra kerül sor.

*

- Az, hogy van egy Comloss gép, még nem rendkívüli, ilyen gép sok van. Ezért úgy voltam vele, hogy meglátjuk mi lesz. Szóltam a kísérőmnek, hogy készüljön, mert esélyes a felszállás. Pillantok múlva megszólalt a sziréna és telefonon is tájékoztattak. A sziréna hangjából egyébként tudni, hogy gyakorló vagy éles riasztás történik – emlékezett vissza a riasztás pillanataira az április 30-án készültséget adó és az elfogást végrehajtó egyik pilóta.

- Van egyfajta stressz, ha az ember készültséget ad. Az ember arra van kihegyezve, hogy lesz valami. Például, ha a telefon megszólal a készültségben, az nem olyan mintha a századnál, vagy az irodámban szólal meg. Aznap is úgy voltam vele, hogy bármelyik pillanatban lehet éles riasztás. Ráhangolódik az ember, felkészíti magát, és arra készül, hogy segítsen. Például ha le kell vezetni egy gépet, amelyik olyan helyzettel küzd, amelyet külső segítség nélkül nem tud megoldani.

Reggel a készültségben megbeszéljük az összes lehetőséget, és hogy mit csinálunk, ha valakinek problémája van. Ez egy részletekbe menő briefing, hogy ne legyen kérdés a levegőben, akár nagygépre, akár földközeli kisgépre megyünk. Ez a nap is így kezdődött.

Felszalad az ember pulzusa, amikor riasztáskor a gépbe ül, aztán nagy levegő, nyugalom, és a feladatra koncentrál. Ilyenkor még benne van dologban a lefújás lehetősége. A Comloss gép a határhoz közeledik, olyankor frekvenciát váltanak és bejelentkeznek, tehát addig is változhat a dolog, helyreállhat a rádiókapcsolat, amíg kifutunk a géphez. Persze éles riasztásról van szó, aminek vannak fokozatai és az ember érzi, hogy ebből felszállás lesz. Kifutunk a géphez, bekötjük magunkat, indítjuk a segédhajtóművet, ami elektromos energiával látja el a Gripent. Ezt a Baltikumban is sokat gyakoroltuk, mert ott szinte biztos volt a felszállás.

Az emberben ott van, hogy három dolog történhetett a Comloss géppel. Az egyik, hogy nem figyeltek a pilóták és elfelejtettek bejelentkezni. A másik, hogy bár többszörösen túl vannak biztosítva a rendszerek, lehet olyan műszaki meghibásodás-sorozat, ami nemcsak a rádiót érinti, hanem annál komolyabb.  A harmadik az eltérítés, aminek azért minimális az esélye.

A gépben ülve várakoztunk, hátha helyreáll a kapcsolat, de nem így történt. Ilyenkor mi már rádiókapcsolatban vagyunk a harcállásponttal, amely kiadta a parancsot az indításra. Indítás után az ember mindent elrendez maga körül, én is felcsatoltam magamra a térdblokkot, mert most már biztos volt, hogy felszállunk.

Készültségi Gripen (illusztráció).

Így is lett. Az ellentétes pályairány miatt a felszállás után azonnal visszafordultunk, és ráálltunk a román határhoz vezető irányra. Először Flight Level 300-ra (30 000 láb, 9000 méter) kaptunk engedélyt, hogy addig emelkedjünk. A vadászirányító nem kért hangsebesség feletti repülést, mert nem volt értelme, így 0,9 Mach-hal mentem. Már ezzel a tempóval is több mint 2000 km/h-val közeledtünk egymás felé. Úgy voltam vele, hogy a román határon fogjuk meg a gépet, ami Flight Level 400-on (40 000 láb, 12 000 méter) repült. Meglepően nagy volt a forgalom ahhoz képest, hogy szombat volt. Sok gépet láttunk a lokátoron és vizuálisan is, mert húzták a kondenzcsíkokat.

A lokátoron tudom, hogy a sok közül melyik gépről van szó, mert a gépnek van egy négyjegyű kódja (squawk), amit a válaszjeladója sugároz. Ezt a kódot kiválasztva a sok piros jel között ott lesz egy zöld és arra figyelek. Rá tudok nézni az adott gépre és máris mindent tudok róla. Ráadásul a Head-Up Display-en megjelenik egy jel, hogy hol lesz a gép. Ez nagy segítség. Amíg a MiG-29-esen repültünk, azt hittük, hogy a világ legtökéletesebb gépén repülünk. Igen, a világ legszebben repülő gépén repültünk, most meg az egyik legokosabbján.

Így látszott a Gripen fedélzetéről a kecses ívben hajló szárnyakkal, rádiócsendben haladó Boeing 777-es. 

Köztünk és a Comloss gép között gyorsan fogyott a távolság. A román határra nem futottunk rá, mert a vadászirányító nagyon ügyesen egy olyan manőverre utasított, hogy FL 400-ra egy 360 fokos fordulóval emelkedjek. Mire végrehajtottam már ott volt a közelemben a 777-es és csak rá kellett fordulni.

Azon a magasságon nem olyan virgonc a Gripen sem, odafigyeléssel kell manőverezni, mert el lehet veszíteni a sebességet. A kísérőm jelentette, hogy pozícióban van, és ekkor balról a gép mellé repültem. Szinte az összes ablakon be volt húzva a függöny, így az utasok sem látszottak.

Rádión elmondtam minden adatot, amit tudtam: típus, lajstromjel, sebesség, irány, stb.. Tudni kell, hogy ha én nem is, de a rendszer feltételezi, hogy miután régóta nem jelentkezett be, egy eltérített gépről van szó. Ezért küldtek fel. Azt kérték, hogy ellenőrizzem a pilótafülkét is. Megfelelő közelségből látszik, ha a két hajózó a helyén ül és a helyzet normális. Adott esetben a döntéshozók az alapján döntenek, amit én ott látok.

Balról nem látszott semmi, mert a pilóták oldalablaka is be volt függönyözve. Ekkor mondtam, hogy átmegyek a másik oldalra és jobbról megnézem. A gép hasa alatt átmentem a jobb oldalra. Pár nappal később a kollégáim viccesen meg is jegyezték, hogy biztos azért mentem át a másik oldalra, mert a gép angol, tehát jobbkormányos…

Az utasszállító pilótái nem tudják, hogy egy Gripen repül a közvetlen közelükben. 

Ilyenkor a kísérő biztosít, és felveszi videóra az egészet. Ez egyrészt bizonyíték lehet, másrészt, ha a másik gép egy vadász, akkor a szó szoros értelmében biztosít, és nekem nem kell attól tartanom, hogy az idegen gép esetleg árthat nekem. A kísérőm jobban látja a helyzetet és reagál. Ez persze egy utasszállítónál nem várható.

Hogy milyen közel megyek az elfogott géphez az az én döntésem, de nem veszélyeztethetem. Például a szárny elé nem megyek be, mert a hajtóművét is leállíthatnám ezzel.

Az látszott, hogy távolabbról nem fogom tudni megnézni a kabint, messziről nem lehet belátni. Addig helyezkedtem, amíg meg nem láttam a pilótákat. Közben a nemzetközi vészfrekvencián folyamatosan ment a rádiózás, engem nem is kértek meg, hogy hívjam a gépet. Katonai frekvencián voltam, de kapocsként meghagytam a vészfrekvenciát, bár mi egy katonai feladat végrehajtásakor szeretjük, ha csend van és csak a vadászirányítót halljuk.

Közelről már látszott, hogy ketten vannak a fülkében és már jött is a hívás, hogy megvan a kapcsolat. A Dubaj-London útvonalon kb. 5 órája repültek, gyönyörűen sütött a nap, álmosító egyhangúsággal telhetett az idő. Meggyőződésem, hogy egy kicsit ellankadt a figyelmük, de ahogy közelebb mentem, már rádióztak.

Az egész kötelékezés öt perc volt. Közben Kecskemét fölé érkeztünk és éppen elhagytuk a várost, amikor megkezdtük a leszállást, nem töltve több időt feleslegesen a levegőben. Gyors elfogás volt, összesen 30 perc volt a repült idő.

A műszakiak újra előkészítik a visszatért gépeket (illusztráció).

Minden egyes feladat után akár éles, akár gyakorló, egy mission report-nak nevezett jelentést készítünk. A tartalma miatt ez már egy titkosított vonalon megy el Torrejonba. Ha kérik, csatoljuk az elfogásról készült fotókat is. A mission report után tovább folytatjuk a készenlétet, a műszakiak pedig ismét előkészítik a gépeket – fejezte be beszámolóját a pilóta, hozzátéve, hogy az éjszakai elfogások hasonlóak, bár nappal gyorsabban lehet tisztázni a helyzetet.

*

Comloss gépek azonban nem csak nagy magasságban közlekednek, hanem a kisgépek által használt földközeli magasságban, nem ellenőrzött légterekben is, jellemzően a nappali órákban, többnyire nyugati irányból berepülve. Ugyanúgy ahogy a nagyok, repülési terv szerint, de rádiózás nélkül.

Kisgéppel is lehet nagy bajt okozni, ezért nem csak az ország, hanem egyes kiemelt objektumok biztonsága érdekében a rendszer tudni akarja, hogy nincs rossz szándék a háttérben. Ilyenkor általában nagyon gyors, hangsebesség feletti elfogást kérnek a készültségi pilótáktól.

A kisgépek sebességtartományuk miatt szinte álló célként jelennek meg. A sebességkülönbség miatt az azonosításra csak néhány másodperc van, nem beszélve arról, hogy hozzájuk is „be kell nézni”, hogy mit csinál a személyzet.

Olykor a földközelben repülő kisgépekre is riasztják a készültséget (illusztráció).

Ami egy nagygépnél egy mellérepüléssel kideríthető, az a kisgépeknél más eljárást kíván. Ezért a készültségi géppár mindkét gépe folyamatosan körözve ellenőrzi az ilyen repülőgépeket, hogy egyikük mindig lássa azt. Ha egyikük kihagy valamit, a másik folytatja, többször elmennek mellette és ebből áll össze a kép.

Ez sokkal több energiát vesz el a pilótáktól és a vadászgép fogyasztása is sok, mert földközelben manővereznek. A kisgépes pilóták is ugyanúgy reagálnak, mint a nagygépesek, a rádiókapcsolat nagyon gyorsan helyreáll.

A magyar légtérben repülő Comloss gépekre történt riasztás költségét a magyar állam fizeti.

* * *

Fotó:  MH 59. Szentgyörgyi Dezső Repülőbázis, Szórád Tamás

Az Aeromagazin 2016. júniusi számában megjelent cikkem másodközlése.

A hazai légiforgalmi irányító szolgálat hetente átlagosan két-három alkalommal szembesül azzal, hogy a magyar légtérbe belépő repülőgépek a rádiókapcsolat felvétele nélkül haladnak tervezett útvonalukon. Ilyenkor igyekeznek felvenni a kapcsolatot a repülőgéppel, ami az esetek túlnyomó részében sikerül is. Ha nem, értesítik a honvédség illetékes szolgálatát.

A napi híradások révén a közvélemény előtt sem titok, ha egy közforgalmi repülőgépet a kecskeméti repülőbázis Gripenjei elfognak és kísérnek, amíg helyreáll a kétoldalú rádiókapcsolat a pilóták és az irányító szolgálat között. Az ilyen szituáció kialakulásának megértéséhez érdemes közelebbről megismerni a légiforgalmi irányítás rendszerét, azon belül is a távolkörzeti irányító szolgálatot, amely a rádiókapcsolat nélküli gépekkel szemben intézkedik.

Magyarországon az állami tulajdonú HungaroControl Zrt. végzi az ország légterében zajló forgalom irányítását. Ezért a szolgáltatásért a repülőgépek üzemeltetői navigációs és átrepülési díjat fizetnek, így a HungaroControl nem csak a saját költségeit termeli meg, hanem az állam felé is biztosít bevételt. A bevétel túlnyomó részét az átrepülő forgalom generálja, ami időszaktól függően 2000-3600 gép naponta. Ebből körülbelül 300 gép az, amelyik érinti a közepes forgalmúnak mondható Liszt Ferenc nemzetközi repülőteret.

Az irányítás rendszere az egész világon hasonlóan épül fel, Európán belül még a berendezésekben sincs nagy eltérés. A magyar irányítók egy világszínvonalú rendszerrel dolgoznak, a francia Thales céggel közösen fejlesztett MATIAS-szal (Magyar Automated and Integrated Air Traffic Control System). Ennél korszerűbb rendszer ma nemigen létezik, nélküle nem lehetne kezelni a forgalmat. 

*

Amikor egy gép elindul A-ból B-be, a torony kezeli nagyjából addig, amíg felszáll és behúzza a futót. Ekkor a közelkörzet (Approach) veszi át a gépet. Felelősségi körzetük a repülőtér körzetére boruló sokszög alakú légtér egy adott magasságig. Feladatuk, hogy kivezessék az indulókat a közelkörzet széléhez és átadják a távolkörzetnek, az ACC-nek (Area Control Center) ami a közelkörzeten kívüli ellenőrzött légtérben - beleértve a magaslégtereket – irányítja a forgalmat. Ezek a légterek az országhatárokon összeérnek és az irányítók kézről kézre adják a gépeket. A célországba érkező járatot az ottani távolkörzet besüllyeszti a rendeltetési reptér közelkörzetébe, ahol úgy forgatják a gépeket, hogy megfelelő térközökkel közelítsenek a leszálláshoz, amelyet már a torony utasításai szerint hajtanak végre.

A Budapestről induló kora reggeli járat a Dunát keresztezi.

A pilóták természetesen maguktól is eltalálnak A-ból B-be, de az már az irányítás dolga, hogy a légtérben hemzsegő repülőgépeknek a minimális biztonságos távolságot, vagyis az elkülönítési minimumot biztosítsa. Ez oldalirányban 5 tengeri mérföld (9 kilométer) ami soknak tűnik, de a gépek sebességét figyelembe véve egyáltalán nem az. Ennek töredéke a magassági elkülönítés, 1000 láb (300 méter), ami pontos műszereket és pontos magasságtartást igényel. Ha utasként egy másik gépet látunk szembetartó vagy keresztező irányon, akkor érzékelhetjük, hogy nagyon gyorsan, lövedékszerűen halad el a közelünkben, éjszaka pedig a villogót látva nem tudni, hogy alul vagy felül megy majd el.

Az irányítás másik feladata a szolgáltatás, hogy a repülőgép a felszállástól a leszállásig a leggazdaságosabb profilt követhesse. Egy korszerű utasszállítónak az a tartománya, ahol gazdaságosan tud üzemelni, magasan van és elég vékony. Ezt sok tényező befolyásolja, típustól, felszállósúlytól, magassági széltől, külső hőmérséklettől függően más és más. A pilóta vagy a navigációs részleg a számítógépes program által kiszámolt adatok alapján a repülési tervben megkéri, hogy aznap milyen magasan és milyen útvonalon szeretne repülni. Az irányítás részéről, mint szolgáltatás következik az, hogy a repülőgép ebbe a tartományba mihamarabb eljusson, lehetőleg folyamatos emelkedéssel, megszakítás nélkül. Néha ez nem jön össze, mert más gép útban van, de az irányítók azon dolgoznak, hogy ez működjön és a gép az útvonalon végig ebben a tartományban maradhasson, aztán a számítógép által kiszámolt ponton megkezdhesse a süllyedést a rendeltetési repülőtérre. Ez az optimális, gazdaságos profil.

Egy adott légtérben egy ember egy adott számú gépnél többet nem tud kezelni úgy, hogy megmaradjon a biztonságos elkülönítési minimum, ezért a légteret fel kell osztani. Magyarországon nagyjából a Duna vonalától számítva van egy nyugati és egy keleti légtér. Mindkettőt öt-öt szektorra lehet osztani magasságilag (lower-middle-upper-high-top), tehát tíz szektor van a távolkörzet irányítási rendszerében.

Napi forgalom Magyarország felett - egy-egy piros vonal egy-egy gépet jelent.

A szektorok nincsenek mindig nyitva, a forgalmi igények szerint lehet azokat konfigurálni. Éjszaka sokszor egy is elég, hajnalban már lehet nyitni még egyet és így tovább. A szektorokat a supervisor - ő felel a munkateremben zajló valamennyi tevékenységért és az ott dolgozókért - konfigurálja a forgalmi előrejelzések alapján.

Ezeket az automatikusan érkező forgalmi előrejelzéseket az áramlásszabályozási munkahelyen dolgozó szakember kezeli, aki az egész Európa repülési terveit fogadó brüsszeli adatbázisból válogatja be, hogy melyik járat érinti a magyar légteret. Az ő kijelzőjén megjelenített grafikonokon látni, hogy mekkora lesz a terhelés, ami egy határértéken túl nem mehet. Ha a terhelés túllépi a szektor kapacitását, akkor további szektort kell nyitni. Minden szektorhoz saját irányító, saját berendezés és saját frekvencia tartozik. Az adott szektorban minden repülőgép ugyanazt az VHF (URH) frekvenciát használja, hogy hallja a többieket, így a pilóta fejben is össze tudja állítani a „légi helyzetképet”.

Amikor egy gép elérkezik a szektorhatárra, átküldik a következő szektorba, amely már várja a saját frekvenciáján. Általában ilyenkor történik a frekvenciaváltás elmulasztása, a Comloss (Communication Loss).

*

Egy szektorban két irányító ül. Egyikük a végrehajtó, az EC (Executive Controller), aki a pilótákkal kommunikál. Mellette ül a tervező, a PC (Planning Controller), aki az EC-t segíti azzal, hogy előre tervezi a feladatokat. A PC állandó kapcsolatban van a külföldi irányítókkal is és igyekszik előre megoldani a várható konfliktusokat, például ha keresztező útvonalon repülő gépek között sérülne az elkülönítési minimum. Ezt elkerülendő a MATIAS segítségével egy tervet készít, hogy mikor merre kell majd forgatni a gépeket.

A két szerepkör pontosan le van szabályozva, hogy ki mit csinálhat, mit mondhat egy adott szituációban, hogy ne legyen káosz. A váltásuk is átfedéssel zajlik, nem egyszerre, hogy egyikük mindig „benne legyen” az aktuális helyzetben. Az irányítók 12 órát töltenek szolgálatban, ennek 75 százalékát a munkateremben. Egy EC legfeljebb másfél órát ülhet a monitor előtt, utána át kell ülnie a PC helyére, vagy ki kell mennie a pihenőbe, de 3 óránál többet nem lehet a helyén.

Az EC és a PC előtt ugyanazok a berendezések vannak. Van egy nagyméretű elsődleges kijelző, amin a forgalmat látja az irányító, továbbá egy kommunikációs kijelző, amin más irányítót, más szektort vagy a honvédséget hívhatják. Van egy különálló feldolgozó egységgel rendelkező tartalékrendszer arra az esetre, ha a MATIAS leállna. A tartalék arra jó, hogyha le kell zárni a magyar légteret, akkor biztonságosan kivezessék a forgalmat az ország fölül. A kommunikációs rendszernek is van egy tartaléka továbbá egy meteorológiai monitor, hiszen zivatarok is befolyásolhatnak egy útvonalat.

*

Amikor egy repülőgép közeledik a magyar határhoz, a szomszédos irányítás rendszere automatikusan küld egy adatcsomagot a MATIAS rendszernek. A beérkező adatcsomaggal a HungaroControl ekkor még nem foglalkozik, de rendelkezésre áll, ha rá akarnak nézni.

A szomszédaink fölé is belátó kőrishegyi és püspökladányi radarok képén ekkor már jól látszik a közeledő járat. A repülőgép fedélzeti válaszjeladójának (transzponder) lesugárzott jeleit a rendszer összeveti az adatcsomaggal, majd képez egy radarjelet, felrajzolja a repülőgép útvonalát és mellé tesz egy adatcímkét és a repülőgépet jelző kis négyzetet.

Az egyes gépek adatcímkéjét színlogika alapján is megkülönböztetik: kék, amit éppen irányítanak; fehér, ami bejön majd a szektorba; kék-fehér, ami éppen átadás alatt van két szektor között. Ez a címke az átvétel után kék lesz, ha nem, hívják a szomszédos szektort vagy a határ esetében a szomszéd ország irányítóját. A zöld szín egy koordinációs folyamatot jelöl, ha például a magassági értéket megváltoztatja az irányító, akkor a következő szektort ezzel a színnel informálja. Miután a következő szektor nyugtázza, megváltozik a színe. Ez a csendes koordinációnak nevezett módszer.   

Az adatcímke tartalmazza a hívójelet, jelzi, hogy egy előzetes adat tájékoztató jelleggel elment a következő szektorhoz, kijelzi a típust, a turbulencia kategóriát, a sebességet és a magasságot, jelzi, hogy a gép melyik pontra tart és a rendeltetési repteret. Megmutatja a következő szektor frekvenciáját is, ahova majd át kell küldeni a gépet, ha elér a szektorhatárra.

Az irányító látja, amikor a gép elérkezik a szektorhatárhoz – jelen esetben a magyar államhatárhoz. A szomszéd ország irányítója megadja, hogy a pilóta milyen frekvencián jelentkezzen be a magyar irányítónak. A pilóta nyugtázza, átkapcsol a magyar frekvenciára és bejelentkezik. Az irányító azonosítja és figyeli a gépet. Ha a magyar légtérben tervezett útvonalán nincs konfliktus, akkor különösebb teendő nincs vele. Elérkezve a következő ponthoz átadják a következő szektornak és ez így megy, amíg kilép az országból és átveszi egy szomszédos ország irányítója.

A MATIAS kilistázza és grafikusan, fontosság szerint színnel is megkülönböztetve megjeleníti azokat a gépeket, amelyekre majd oda kell figyelni. A rendszer jelzi, hogy pl. 12 percen belül csak 6 mérföld lesz az elkülönítés. Ez eggyel több, mint a minimum, de oda kell figyelni, mert ez az egy mérföld plusz gyorsan el tud fogyni akár a magassági szél változásából is. Ha konfliktus adódik, az irányító sebességnövelésre, csökkentésre, irányváltásra vagy emelkedésre, süllyedésre ad utasítást.

A gépeknek adott utasításokat be kell vinni a MATIAS rendszerbe, mert különben az nem tudja, hogy mi történik a légtérben. A címkék összes adata interaktív. Például a magasságváltásra szóló utasításhoz lassú lenne beírni a számokat, ezért egy legördülő menüből választják ki a magasságot. A MATIAS jelzi is, hogy a magasságkészletből melyik lenne a legjobb az adott forgalmi szituációban. A színlogika itt is működik, a saját magasságkészlet fehér, a sárga magasságértékek pedig azt jelentik, hogy az adott szektor nem illetékes azokon a magasságokon, azokat a szektor irányítója már nem adhatja ki a gépnek.

A katonai szállítógépek is ugyanazt az eljárást követik mint a közforgalmi gépek.

A repülőgépek S módú transzpondere jóvoltából az irányítók nemcsak a normál adatokat kapják meg, hanem ugyanazokat az értékeket is, amiket a pilóta a műszerein lát. Ha például emelkedésre adnak utasítást és a pilóta a robotpilótán beállítja a kért értéket, az S módú transzponder lesugározza. A rendszer jelzi az irányítónak, ha a beállított adathoz képest a gép esetleg máshova emelkedne.

A magyar rendszer tudja azt, amit Európában még kevesen használnak és csak 2018-tól lesz kötelező. Ez a CPDLC (Controller-Pilot DataLink Communication), amely a MATIAS rendszerbe bevitt utasítást adatkapcsolati rendszeren keresztül feljuttatja a fedélzetre, ahol hangjelzés és szöveges üzenet formájában jelenik meg a pilóták előtti kijelzőn. Ha van ilyen berendezés a gépen, a pilóta nyugtázni tudja, hogy vette.

 *

A rádiókapcsolat elvesztése szinte mindig humán faktorra vezethető vissza. A hosszú távú járatokra jellemző, hogy a pilótáknak nagyon sokszor kell szektort és frekvenciát váltani és ilyenkor becsúszhat egy hiba, akár fáradtságból adódóan is, hiszen a személyzet esetleg már 6-7 órája ül a pilótafülkében.

A rádióhiba igen ritka - ezt a pilóták a transzponderen beállított kóddal jelzik az irányításnak - ráadásul a repülőgépeken több készlet rádió van. Ha a frekvenciaváltás és bejelentkezés nem történik meg, a következő szektor irányítója rádión keresni kezdi a gépet. Az egyik rádiókészlet általában a nemzetközi vészfrekvencián van, bár ez csak az óceán és Afrika feletti repüléseknél kötelező. Az irányító ezen a frekvencián próbálja meg elérni a gépet, ami általában segít, és a pilóta áttér a normál frekvenciára.

Az is megoldás lehet, ha a szektorban van ugyanannak a légitársaságnak egy másik gépe, amely a céges ACARS (Aircraft Communications Addressing and Reporting System) rendszeren keresztül üzenetet küldhet a gépnek. Ez a hívás hangjelzéssel jár a fedélzeten és az üzenet megjelenik egy kijelzőn. Ha van a gépen a már említett CPDLC berendezés, akkor azon is jelezhetnek és az az ACARS-hoz hasonlóan hanggal és szöveges üzenettel jelzi, hogy keresik a gépet.

Ha egyik sem vezet eredményre, az irányítók a harmadik hívási kísérlet után hívják a katonai irányítást, mert amióta a terroristák a repülőgépet fegyverként is használhatják, a légvédelmi rendszerek nagyon érzékenyek a némán repülő gépekre.

Az irányítópult kommunikációs paneljéről közvetlenül hívható a Magyar Honvédség Légi Vezetési és Irányítási Központja. A katonák első kérdése általában az, hogy a gép tartja-e az útvonalát, látszólag rendben van-e. Ha eltér az útvonalától, akkor nem kérdés az azonnali vadászemelés.

Ha a katonai döntéshozatali folyamat eredménye a készültségi gépek emelése, akkor erről a légi vezetési és irányítási központ tájékoztatja a HungaroControl supervisorát. A vadászok felszállása után az irányítónál megjelenik a Gripenek transzponderjele, de a vadászok a vadászirányító frekvenciáján vannak. A polgári irányító közvetlenül tud beszélni a vadászirányítóval, akivel folyamatosan tájékoztatják egymást és koordinálják a manővereket. Az irányítás feladata, hogy szabaddá tegye a vadászgépek útját, nehogy más géppel veszélyes közelségbe kerüljenek.

A készültség felszállása után az irányító - annak reményében, hogy a rádiókapcsolat esetleg helyreállt és a személyzet hallja - továbbra is tájékoztatja a pilótát, hogy elindult a készültség, elfogásra kerül sor.

A vadászgépek megjelenésekor rendszerint villámgyorsan helyreáll a rádiókapcsolat, a pilóták bejelentkeznek a frekvencián. Az irányítók következő feladata, hogy a vadászok süllyedéséhez biztosítsák a tiszta légteret és az élet visszaáll a normál kerékvágásba.

* * *

Fotó: HungaroControl, Szórád Tamás

Az Aeromagazin júniusi számában megjelent cikkem másodközlése. A következő cikkben egy konkrét esetről, a British Airways Dubaj-London járatának április 30-i elfogásáról és azonosításáról lesz szó.

Az MH 86. Szolnok Helikopter Bázissal kapcsolatos hírek elsősorban a helikoptertípusokról szólnak, a közösségről kevesebb szó esik. A szolnoki hajózók és műszakiak továbbra is jelen vannak Afganisztánban, ha feladataik módosultak is, itthon pedig egy névválasztással kapcsolatos teendők egészítik ki mindennapjaikat.

A helikopterbázis Légi Tanácsadó Csoportja (AAT – Air Advisory Team) 2014 őszén, a kilencedik váltással fejezte be a 2011 augusztusában megkezdett feladatát a nyugat-afganisztáni Sindandban. Mindössze három hónapos szünet után, 2015 januárjában, a NATO felkérésére egy újabb AAT csoport kezdte meg a munkáját, de már Kabulban, az Eltökélt Támogatás Misszió (RSM – Resolute Support Mission) keretében. A megbízás egyelőre 2016 végéig szól. A csoport feladatrendszerét Kovács Krisztián őrnagy, a szállítóhelikopter zászlóalj megbízott parancsnoka foglalta össze. A megbízott parancsnok maga is repült és oktatott Sindandban és Kabulban egyaránt.

Missziós feladat

- Kezdjük azzal, hogy a két csoport feladatrendszerében vannak eltérések és hasonlóságok is. A hasonlóság az, hogy még mindig az afgán légierő, pontosabban fogalmazva az afgán nemzeti hadsereg légi hadtestének szállítóhelikopter személyzeteit képezzük, mentoráljuk. Eltérés viszont, hogy már nem alap repülési készségek kialakításával foglalkozunk. Sindandban az afgán légierő repülőiskolájának az üzemeltetésében vettünk részt. Kabulban a Légi Expedíciós Tanácsadó Század részeként működik a csapatunk. Ez a szövetséges katonákból álló század az afgán repülőszázad mellett dolgozik, az ő feladataikat segítve, mentorálva, kiképzésüket támogatva. Itt már nincs alapképzés, továbbképzésről beszélhetünk. Az ide kerülő hajózók között vannak olyanok, akikkel már Sindandban is találkoztunk, akik nem csak, hogy velünk, magyarokkal kezdték a repülő pályafutásukat, de a továbbképzést is tőlünk kapják.

Az afgánok intenzív műveleti tempót diktálnak és a saját jól felfogott érdekük és hosszú távú céljaik figyelembevételével igyekeznek annyit kihozni a képzésből, amennyit csak lehet. Mi alapvetően ebben segítünk nekik.

Amit elindítottunk és jelenleg is zajlik, az a hajózók kiképzése a fegyverrendszer stabil, biztonságos üzemeltetésére. A gyakorlatban ez a függesztett gépágyú konténerrel és a nem irányított rakétával végrehajtott különböző harceljárásokra való felkészítést jelenti. Az ottani expedíciós kiképzőszázad képességei lehetővé teszik, hogy alapkiképzést is folytassunk, vagy a kiképzés más ágában is részt vállaljunk, de jelenleg arra van igény, amit most végzünk.

Az első néhány váltást úgy építettük fel, hogy olyanok menjenek ki, akiknek sindandi tapasztalatuk van. Volt olyan, akinek ez már a harmadik AAT missziója volt. Mivel most már ez egy stabilan működő missziós feladatrendszer, szeretnénk, ha mi is nyernénk ebből és ezért olyan kollégákat is beforgatunk, akiknek ez lesz az első missziós feladatuk.

Az Eltökélt Támogatás Misszió harmadik váltása.

A kabuli AAT misszióra való felkészülés hasonló a Sindandihoz. Egyrészt a Béketámogató Kiképző Központban történik, a harctéri életmentő (CLS – Combat Life Saver) képzés pedig az Egészségügyi Központban. Mindezek mellett kollégáink felkészítést kapnak civil-katonai együttműködési (CIMIC – Civil-Military Cooperation) vonalon is.

A felkészülés része a cseh-horvát-magyar együttműködésben megvalósuló misszió előtti közös kiképzés, amely szimulátoros és valós repüléseket jelentő felkészülést is jelent. Ezek mellett az itthoni repüléseink során is kiemelt figyelmet fordítunk a felkészülés hatékonyságára.

Rajtunk kívül cseh, horvát és amerikai oktatók dolgoznak mindhárom fedélzeti pozícióban, tehát helikoptervezetőként, fedélzeti technikusként és ajtólövészként is és a 311-es század mindenkori parancsnoka is cseh. A fedélzeti összetétel ennek megfelelően vegyes. A pilóta afgán, a másik, aki oktatja, magyar vagy az említett szövetséges országokból érkezett hajózó. A fedélzeti technikus szintén afgán, aki mögött egy magyar vagy szövetséges oktató fedélzeti technikus áll és oktatja. Ha nincs afgán fedélzeti technikus, akkor a középső ülésben közülünk, szövetségesek közül dolgozik valaki. Műveleti területről lévén szó, mindig ajtólövésszel hajtjuk végre a feladatokat. Attól függően, hogy van-e éppen oktatás, afgán lövész és szövetséges oktató az összetétel, ha nincs oktatás, akkor szövetséges ajtólövész van a fedélzeten.

Maga a fedélzeti munka emiatt nem egyszerű. Ha olyan afgán személyzettel repülünk, akiknek az angol tudása megfelelő, akkor egyszerűbb a dolgunk, mert van egy közös nyelv, amin meg tudjuk érteni egymást. Ha nem, akkor egy tolmácsot is vinni kell, és könnyű elképzelni, hogy ez megbonyolítja a fedélzeti kommunikációt. Ezzel már Sindandban is szembesültünk, és az ottani tapasztalatainkat alkalmazva birkózunk meg ezzel a feladattal.

A kabuli mindennapokban a katonai élet szabályai érvényesülnek. A kijelölt személyzetek megjelennek munkakezdésre az afgán hajózószázadnál, pontosítják az előző nap megbeszélt feladatokat, elvégzik a repülés előtti felkészülést és végrehajtják a feladatokat. Tantermi elméleti foglalkozások is vannak vagy szimulátor gyakorlat. Ezután egy ebéd közbeiktatásával folytatódik a nap. Ez heti hatnapos igénybevételt jelent, egy szabadnappal, ami az afgánok kultúrájában a péntek.

Sindanban a reptér körzetében kijelölt légterekben zajlottak a repülések. Ez Kabulban is hasonló, de kiegészül a lövészetekkel. Az ütem nem annyira intenzív, mint Sindandban volt, és ez kevesebb repülést is jelent.

A magyar és afgán műszakiak közösen dolgoznak.

A magyar csapatot két műszaki erősíti. Őket a feladatrendszerhez alkalmazkodva választjuk ki, hogy legyen olyan szakember is, aki a fegyverrendszerre specializálódott. Az ő feladatuk vegyes. Alapvetően a mi repülésünket biztosítják, de segítik az afgán műszakiakat is.

Ahogy Sindandban, Kabulban is a Mi-17V-5-öst repüljük. A gépekben az itthoni Mi-17-esek hajtóművének egy modifikációja van, amivel már találkoztunk. A sárkányszerkezet egy kicsit más, és a súlyponthelyzet is, de ez nem okoz reptechnikai gondot. Alapműszerezettsége ugyanaz, mint az itthoni Mi-17-eseknek, de van eltérés is, például a digitális megjelenítésű irányszög-rendszer. Az afgánok rendelkeznek a Mi-17V-1-essel is, ami egy „klasszik” változat, a mieinkkel megegyezik.

Mi-17V-5

Amit jó látni az az, hogy akik roppant kevés repült idővel kezdték Sindandban, már gépparancsnokként harcérintkezéssel járó bevetéseket repülnek. Ők egy műveleti század, amelynek a minőségi mutatója az a repült idő, amit a szárazföldi alakulataik érdekében repülnek és ez a repült idő egy növekvő érték. Ez az afgán műszakiakat is dicséri, és áttételesen a mi műszakijainkat is, akik felkészítették az afgánokat. A század egy fejlődési vonalon megy végig és annyi hajózószemélyzetük van már, hogy a műveleti tempót fenn tudják tartani. Ebben benne van a munkánk, és erre büszkék lehetünk.

Díszőrség mindenszentekkor az Afganisztánban elesett bajtársak emlékművénél.

*

Hívóneve: RUBIK

A katonai repülő közösségekben a csapatszellemet, a közösséghez tartozást erősítő elemek egyike a választott elnevezés, ami általában a hívónév formájában is megjelenik. A szállítóhelikopteresek a közelmúltig CARGO hívónévvel repültek, de aki fülel az éterben, ma már a RUBIK szót hallja.

A szállítóhelikopter zászlóalj a nemzetközi gyakorlatok során szembesült azzal, hogy az általuk használt CARGO hívónév nagyon elterjedt, sokan használják, ami a levegőben, feladat végrehajtás közben zavaró. Emiatt és repülésbiztonsági okokból is felmerült, hogy kell egy hívónév, ami egyértelműen azonosítja a zászlóalj helikoptereit és nem kell visszakérdezni, hogy kihez beszélt az irányító. Innen indult a zászlóalj kezdeményezése egy olyan név kiválasztására, amellyel mindenki azonosulni tud. 

A névválasztás demokratikus módszerét választották, mindenki beadhatta javaslatát és szavazhatott a beadott nevekre. A javaslatok közül messze a legtöbb szavazatot a RUBIK kapta, ez a név került felterjesztésre a helikopterbázis vezetése felé, akik szintén támogatták a javaslatot.

Amíg a legtöbb embernek a Rubik név hallatán a kocka jut az eszébe, a repülő embereknek azok a repülőgépek, amelyeket az idősebb Rubik Ernő tervezett. Akiknek manapság a repülés a hivatásuk, túlnyomó részben Rubik gépen, leginkább az R-26 Góbén kezdték a repülést. A névválasztás egyfajta tisztelgés is tehát a tervező előtt.

Ugyanakkor a zászlóalj nem feledkezett meg a Rubik névhez kapcsolódó kockáról sem, amelynek megoldása intelligens felfogást és gyors észjárást igényel. A szállítóhelikopteresek feladatrendszerükben gyakran találkoznak olyan feladatokkal, amelyek szintén ilyen hozzáállást igényelnek és ezért azonosulni tudnak vele.

A névfelvétel elképzelhetetlen a Rubik család hozzájárulása nélkül, akik pozitívan fogadták a bázis megkeresését és hozzájárulásukat adták a névhasználathoz. A Rubik név felvétele tehát hívónévnek indult, de a cél, hogy a szállítóhelikopter zászlóalj neve is ez legyen. Az engedélyeztetési folyamatra ebben az évben kerül sor.

* * *

Fotó: Kovács Krisztián, Török Tamás, USAF

Az Aeromagazin 2016. júniusi számában megjelent cikkem másodközlése.

 * * *

Az elmúlt héten hivatalosan is átadták a honvédségnek a légimentőktől átvett két AS350B Ecureuil helikoptert. Az immár 101-es és 102-es oldalszámot és az állami légijárművek ék alakú felségjelét viselő könnyű forgószárnyasok 1991-92-től HA-BDA és HA-BDB lajstromjellel több mint két évtizedig szolgálták a magyar légimentést. Az alábbi fotók ennek az időszaknak egy-egy mozzanatát örökítik meg.

Budaörsi Repülőtér

2007 ősze Budaörsön. A háttérben a Pintér Művek Agusta 119 Koalája áll.

2007 februárja. A éjszakára hangárban tárolt gépet egy kis traktorral vontatták ki az előtérre. A HA-BDB ma már 102-es oldalszámmal repül.

Az előtér másik oldalán már ott áll a leendő váltótípus, az EC135-ös.

A közel két tonna maximális felszállósúlyú típus egy tankolással 2 óra 40 percet repülhet.

Az AS350-es hagyományos faroklégcsavarral, az EC135-ös Fenestronnal rendelkezik.

Járó hajtóművel, felszállás előtt a gurítható helipadon.

A budaörsi körépület előtt készenlétben álló HA-BDA. 

Napfürdőzik a Hotel-Alpha-Bravo-Delta-Alpha. A gép a honvédségnél a 101-es oldalszámot kapta.

A hangárból ezúttal nem a helipadon, hanem a talpakra felhelyezhető kerekekkel gurították ki az AS350-est.

A földi mozgatást lehetővé tevő kerekek.

Hajtóművezés a januári hidegben 2008-ban, a budaörsi nagyhangár árnyékában. A háttérben egy EC-135-ös száll le a körépület elé. A légimentők akkoriban egy faházban települtek a budaörsi repülőtéren.

Nyitva a HA-BDA hajtóműtere, akad némi tennivaló a hajtóművezés után.

Piros, sárga, kék - a forgószárny lapátokat és a bekötési pontokat színlogika alapján párosították.

Jobbról így néz ki a Turbomeca Arriel 1B hajtómű.

Balról pedig így.

A faroklégcsavar pókvezérlése. Mivel a faroklégcsavar csak kétágú, a "póknak is két lába" van.

*

Budapest, XIII. kerület

Messziről készült 2008-as fotó a honvédkórház tetején leszállt AS350-esről. Talán kiképzési repülés volt, de az is lehet, hogy éppen életet mentettek a helikopterrel. Az Ecureuil egy fő sérültet szállíthatott.

*

Hajmáskér, MH Bakony Harckiképző Központ központi gyakorló- és lőtér

Ki gondolta volna a 2008-as Cooperative SAREX nemzetközi kutató-mentő gyakorlaton, hogy a HA-BDA 2016-ban a honvédséghez kerül majd...

*

MH Pápa Bázisrepülőtér

"Várjatok, engem mindig itt hagytok!" A két dübörgő Mil nyomában repül az Ecureuil a pápai tengelyben.

A Cooperative SAREX-en a légimentők is Pápára szállították a "sérülteket".

*

HA-BDC, a harmadik Ecureuil

A harmadik Ecureuil az 1994 óta üzemeltetett HA-BDC volt. A helikopter 2009-ben Balatonfüreden felborult és annyira megrongálódott, hogy selejtezni kellett. Ezen a 2007 decemberében készült képen még a budaörsi hangárban áll.

A HA-BDC az eredeti festéssel, 2000. augusztus 19-én, a mátyásföldi repülőnapon.

Mátyásföldön mentési bemutatót is tartottak az AS350-essel. Sajnos kevés repülőnapon tartanak légimentő bemutatót, pedig azok a látványosság mellett hasznos tudnivalókkal is szolgálhatnak.

A légimentők helikoptere a légirendészet R505 lajstromjelű MD-500-asa mellett kapott helyet Mátyásföldön.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

Harminc évvel ezelőtt, 1986 májusában egy különleges film került az amerikai mozikba. A nagyrészt Kaliforniában játszódó történet szereplői rámenős pilóták és vadászgépeik voltak, helyszínéül a haditengerészet vadászpilótáit továbbképző iskolát, a Topgunt választották az alkotók. A lenyűgöző légi felvételeknek köszönhetően a néző úgy érezhette, hogy maga is ott ül egy F-14 Tomcat fedélzetén, a légiharcok kellős közepében…

Az egész a California magazin 1983-as cikkével kezdődött. Ehud Yonay munkája, a Topgun pilóták mindennapjait bemutató, Charles "Heater” Heatley F-14-es pilóta fantasztikus légifotóival illusztrált írás, felkeltette két hollywoodi producer figyelmét. Jerry Bruckheimer és Don Simpson azonnal egy mozifilmet vizionáltak, amelynek középpontjában a Topgun állt. Megkeresték hát a haditengerészet illetékeseit a Pentagonban, akik áldásukat adták a filmre. Az engedély birtokában a producerek egyeztették az igényeket és a lehetőségeket a csendes-óceáni flotta vadászrepülő századainak műveleti parancsnokával, majd a Topgun parancsnokával, és 1985 tavaszán, két éves előkészítés után elkezdődhetett a munka. A főbb szerepekben az akkor még kevéssé ismert Tom Cruise, Anthony Edwards, Val Kilmer és Kelly McGillis játszhatott. A film címének megtartották az iskola nevét, de az eredeti írásmódtól eltérően két szóban írva: Top Gun.

F-5E Tiger II, mint MiG-28-as

A forgatást különböző külső helyszíneken és a repülőgép-hordozók fedélzetén kezdték, majd nyáron a stáb megjelent a Topgun otthonában, a Miramar tengerészeti légibázison, San Diegóban. A szövegírók addigra már állandó vendégek voltak a Topgunnál, ahol részt vehettek az eligazításokon és az olyan előadásokon, amelyek titokvédelmi szempontból nem voltak minősített foglalkozások. A látottak-hallottak alapján írták meg a párbeszédeket és csiszolták a forgatókönyvet. A színészek is kezdtek fel-felbukkanni, hogy megérezzék a Topgun légkörét, beszélhessenek a hajózókkal, valamint megtanulják azt, hogy hogyan kell mozogni a hajózó felszerelésben és a gépek körül. Az eredeti terv az volt, hogy a színészekről valós repülés közben készült felvételeket használnak majd. Többen repültek is az F-14-es hátsó ülésében, de Anthony Edwards ("Goose”) kivételével egyikük sem volt olyan állapotban, ami vállalható lett volna a mozivásznon. Így a pilótafülke-felvételeket egy makett fülkével készítették el az egyik burbanki stúdióban.

*

A miramari és a nevadai Fallon tengerészeti légibázis közelében végzett forgatásokon természetesen szükség volt azokra a hajózókra, akik a Topgun A-4-eseit, "Viper” (Tom Skerrit) és "Jester” (Michael Ironside) gépeit valamint az ellenséges, feketére festett, a filmben MiG-28-asnak nevezett F-5E és F-5F gépeit repülték. Az egyik kétüléses "MiG” hátsó ülésében, fekete overallban és fekete sisakban Dave "Bio” Baranek ült.

Dave "Bio" Baranek hadnagy

Bio 1980-ban végzett a haditengerészet repülőiskoláján. F-14 Tomcat típusra került, RIO lett (Radar Intercept Officer) és a gép fegyverrendszeréért volt felelős. Első beosztása a Miramarra szólította, a VF-24 Fighting Renegades századhoz került. Századával két tengeri bevetést teljesített a USS Constellation fedélzetén. A második út alkalmával az egyik leszállás során, a fékezőberendezés hibás beállítása miatt gépük nem állt meg a fedélzeten és katapultálni kényszerültek. Néhány nap múlva ismét repülhetett, de az út nem csak ezért lett emlékezetes. Már a bevetés végén jártak, amikor a század vezetése másodmagával kijelölte a Topgun öthetes tanfolyamára. Miután visszatért századához, egy újabb bevetés várta, ezúttal a USS Ranger fedélzetén. Közeledett az idő, hogy a VF-24-eseket elhagyva betöltse következő beosztását. Korábban azt tervezte, hogy csereprogram keretében egy brit Tornado századhoz kéri magát, de a Topgun öt hete, az iskola professzionális szellemisége, a közösség olyan hatással volt rá, hogy oktatói beosztásba kérte magát az iskolára. Erre egyébként a Topgunnál nyújtott teljesítménye alapján oktatói biztatták is.

Baranek hadnagy neve felkerült a kabintető keretére, de a haditengerészetnél sem voltak személyre szóló gépek és ritkán fordult elő, hogy valaki azzal a géppel repült, amelyre a neve volt festve.

A beosztást megkapta, oktató lett. Az F-14 Tomcat hátsó ülését két és fél évre felcserélte az F-5F Tiger II hátsó ülésére és a tanterem világára. Feladata a flotta F-14-es RIO-inak elméleti és gyakorlati továbbképzése volt. Napi elfoglaltsága mellett 1985 nyarán részese volt a Top Gun forgatásának. Nem csak a légi felvételeknél repült, hanem szakmai segítséget is adott a stábnak. Élményeiről 2010-ben Topgun Days címmel könyvet írt. A közelmúltban jelent meg újabb könyve, a Before Topgun Days, amely az F-14-es RIO-képzésről szól.

*

Hogyan fogadták a Topgun oktatók, hogy napi feladataik mellett egy mozifilm készítésének is részesei lesznek? 

- Eleinte még nem volt napi téma köztünk. Tudtunk, hogy San Diego környékén forgatnak majd egy filmet, amelyben lesznek F-14-esek is. A Topgun vezetése már korábban kijelölt egy összekötőt, Bob "Rat” Willard F-14-es pilótát, Topgun oktatót. Időnként persze szóba jött, hogy milyen jelenetek lesznek a filmben, milyen lesz a forgatókönyv, de egészen addig, amíg a filmesek 1985 augusztusában meg nem jelentek a Topgunnál és el nem kezdték a forgatást a bázison, addig nem igazán foglalkoztunk vele. Én azután kezdtem érdeklődni a film iránt, miután láttam, hogy a stáb és a színészek milyen komolyan veszik a dolgukat. Igazi profikról beszélhetünk, akik valami fantasztikusat akartak alkotni. A film nyugati parti bemutatója 1986. május 15-én volt, azután visszatértünk a megszokott feladatainkhoz és az életünk ment tovább a régi kerékvágásban.

A Paramount limuzinnal vitte a bemutatóra a Topgun tisztjeit és feleségeiket. Bio a bal szélen áll, a jobb oldalon álló tiszt, "Jaws" Winnefeld hadnagy, később tengernagy lett.

A hajózók kiválasztása hogyan történt?

- Akit kijelöltek a feladatra, de nem akart szerepelni a filmben, az nem volt köteles részt venni ezeken a repüléseken, de emlékeim szerint valamennyi oktató repült legalább egyszer a légi jelenetek forgatásán. A legtöbb F-14-es jelenetet Lloyd "Bozo” Abel repülte, bár eredetileg nem ő volt tervezve a feladatra. Amikor a stáb úgy döntött, hogy a tervezettnél korábban kezdik a légi felvételeket, Bozo százada egy gyakorlaton volt, de Bozo, aki már egy új beosztásra készült és ezért nem vett részt a gyakorlaton, otthon maradt Miramaron. Ezért ő repülte az első olyan jeleneteket, amelyben már az F-14-esre is szükség volt. A rendező, Tony Scott, annyira elégedett volt, hogy Bozo lett az első számú F-14-es pilóta a további felvételekhez.

A légi jelenetek forgatása sokkal inkább szabályozott volt, mint a normál Topgun repülések, ahol jellemzően négy, nyolc vagy akár több gép gyakorolt együtt. Ezek nagyon dinamikus repülések voltak, míg a filmnél előre megírt manővereket repültünk. Arra is figyelnünk kellett, hogy a kamerák látóterében maradjunk és még más dolgokra is, amire a mindennapok során természetesen nem.

Bio Baranek és Rat Wilard a forgatáshoz feketére festett F-5F előtt.

A filmesek minden apróságra figyeltek. Az F-5F hátsó ülésében, mint „ellenséges hajózó”, megpróbáltam a filmhez kapott fekete overall ujját feltűrni, hogy majd később tudjam, mikor vagyok látható a jelenetben. Mielőtt a Learjet fedélzetén lévő kamera forogni kezdett, rám szóltak, hogy „a kétüléses hátsó ülésében ülő RIO hajtsa le az overallja ujját.”

A légiharc-felvételekhez hány repülésre volt szükség?

- A pontos számra már nem emlékszem, húsz vagy valamivel több olyan repülésre volt szükség, amely a Topgun gépeit igényelte, repülésenként 3-4 repülőgépet. A legtöbb feladaton ehhez még hozzájött két Tomcat és további F-14-es repülésekre is szükség volt. A haditengerészet valamennyi repülés költségét, beleértve az üzemanyagot, a kiszolgáláshoz használt anyagokat, a hajózók és a műszakiak fizetését, az utolsó centig kiszámlázta a Paramountnak. Ezt a következő évben a haditengerészet ellenőrizte, és a költségkimutatásokban semmi hibát nem talált.

Hogyan kapcsolódott be a szövegírásba?

- Hetekkel a légifelvételek elkészítése után szóltak, hogy készüljek, mert Hollywoodba utazom, a Paramounthoz. A filmesek ugyanis több légi jelenetet használnak majd fel, mint tervezték és segíteni kell nekik abban, hogy milyen párbeszéd zajlik a hajózók között repülés közben. A kommunikáció nem jelentett gondot, Topgun oktatóként az egyik előadásom az "F-14 Tomcat elfogási eljárások" című volt, amelyben érintettem a hatékony kommunikáció fontosságát is, így ez közel állt hozzám.

Bio az F-14-es hátsó ülésében. A kommunikáció a RIO-k feladata volt.

Az ötlet az volt, hogy John "Smegs” Semcken volt F-14-es pilótát - aki éppen befejezte haditengerészeti pilóta pályafutását, de a tengerészet és a filmesek közötti összekötőként a forgatás idejére még maradt - és engem elküldenek a Paramounthoz, hogy a vágószobában megnézzük a légi felvételeket és kitaláljuk, hogy milyen legyen a szöveg a filmbeli hajózók között. Leültünk a rendezővel és a vágókkal, akik a légi jeleneteket rakták össze. Néhányszor megnéztük a felvételeket, azután Smegs és én szakmai szemmel, mint pilóta és RIO, megbeszéltük a látottakat, majd elmagyaráztuk a lényeget a filmeseknek. A szövegírók ennek segítségével írták meg azt, ami azután a filmbe is bekerült.

A filmbeli és a valódi RIO, azaz Anthony Edwards és Dave Baranek valamint utóbbi felesége egy közös képen. Fotó: Russ Novak

De nem csak mi ketten dolgoztunk a szövegen. A szövegírók is eljöttek hozzánk, beszéltek a pilótákkal és a RIO-kal is, szakmai élményeikről kérdezték őket. A hallottakból néhányat beleírtak a forgatókönyvbe. Magán a történeten és az elkészült szövegen később még tovább finomítottunk.

Visszatérve a repülésekhez, az eligazítások mennyivel voltak mások, mint egy normál Topgun repülés előtt?

- A repülés előtti és utáni eligazítások lényegében megegyeztek a normál eligazításainkkal, a különbség a repülések tervezésében és abban volt, ahogy ezek az eligazítások kezdődtek. Tony Scott megjelent egy köteg kézzel rajzolt vázlattal. Ezek a storyboardok azt ábrázolták, amit ő a mozivásznon látni akart. Gyakran már előre megbeszélte a légi jeleneteket Rat Willarddal, aki Tony elképzelései alapján kidolgozta azokat a manővereket, amelyeket a pilóták később lerepültek a kamerák előtt. A koncepcióját pálcákra szerelt 1/ 72-es repülőgép makettekkel mutatta be nekünk. Ezeket az eligazításokat általában Rat és Bozo tartotta külön-külön vagy közösen.

A Topgun agresszor típusai a nyolcvanas években: F-5F, F-5E és A-4.

A légi felvételekhez használt Learjet pilótája Clay Lacy egykori vadászpilóta, gyorsasági repülőversenyek szereplője és üzletember volt. Az eligazításokon ő is elmagyarázta, hogy mit látnak majd a kamerák, mi fér bele a látóterükbe és elmondta a javaslatait is.

F-14-es Clay Lacy Learjet 35-öse mögött - készül a légifelvétel.

Ahogy említettem, ezek a repülések nem voltak olyan dinamikusak, mint a kiképzési repüléseink, de minden felkészülésnél kiemelt figyelmet kellett fordítani a biztonsági szabályokra is. Nem engedhettük meg magunknak, hogy baleset történjen. Topgun oktatók, F-14-es hajózók voltunk és, hogy a filmben elhangzottakra utaljak, nagyon nem akartunk egy szállítógépen kikötni, ami Hongkongból szállít ezt vagy azt, csak azért mert elszúrtunk valamit a forgatáson!

*

ÉRDEKESSÉGEK A FORGATÁSRÓL

Hajófedélzeti felvételek

A repülőgép-hordozós felvételeket – köztük a nyitó jelenetet - a kaliforniai partoktól 180 kilométerre hajózó USS Enterprise fedélzetén forgatták 1985. augusztus 3. és 7. között, miután a stábot helikopterrel kivitték a hordozóra. Lloyd "Bozo” Abel F-14-esére a Grumman technikusai egy kis kamera-konténert szereltek, hogy felvehessék a katapultos felszállásokat és a fékezőhorgos leszállásokat. Bozo RIO-ja ezen a feladaton Chuck "Silver” Lewis volt. A VF-114 és VF-213-as század F-14-esei közül néhány fiktív századjelvényt kapott. Az Enterprise fedélzetéről indított repüléseken a színészek nem vehettek részt.

MiG-28-as elfogás

Az F-5-ösökkel szimulált „MiG-28-asok” elfogását a Csendes-óceán felett, egy elkülönített légtérben filmezték. A szemberepüléseknél a gépek sokkal közelebb repültek egymáshoz, mint a normál gyakorló légiharcoknál egyébként előírt 150 méteres elkülönítés. A jelenetet három kameraállásból rögzítették. A Learjetből az Astrovision nevű rendszer alsó és felső periszkóp-kameráival, amelyeket a Lear utaskabinjából lehetett távirányítani, miközben az operatőr egy monitoron követhette a felvételt valamint az egyik F-14-esről a már említett kamera-konténerrel és egy kézi kamerával. A kézi kamerát általában az a Charles "Heater” Heatley kezelte, akinek fotóival a filmet inspiráló cikket illusztrálták a California magazinban, de ha feladatai miatt nem ért rá – a VF-124 Gunfighters századnál repült F-14-esen – akkor a légierőtől kölcsönkért filmes kezelte a kamerát.

A fekete sisakos MiG-pilótákról készült közeli felvételeket az F-5-ösökben elhelyezett kamerák rögzítették. A pilóták Bob "Rat” Willard és Ray "Secks” Seckinger voltak. Ugyancsak ebben a jelenetben volt, amikor az F-14-es háton repül az F-5-ös felett. Bár megkísérelték leforgatni úgy, hogy a két gép egymás felett repül, az F-14-es háton, az F-5-ös talpon, végül biztonsági okokból külön-külön vették fel a két gép repülését és az effektesek összehozták a képet.

A Learjet és a Topgun három F-5-öse, úton a forgatásra kijelölt légtérbe. Tony Scott a Learjet fedélzetén kísérte figyelemmel a légi jelenetek forgatását.

Cougar leszállása a hordozóra

A film elején látható jelenetben a forgatókönyv szerint az egyik pilóta - "Cougar” - csak nagy nehézségek árán képes leszállni a hordozóra. Ezt szintén az Enterprise fedélzetén forgatták ’85 augusztusában. Ezt is több nézőpontból vették fel; kamera volt az F-14-esen kívül és a fülkében is valamint a hajó fedélzetén. Néhány próbálkozás után Tony Scott drámaibb hatást akart, ezért Bozo annyira megcibálta az F-14-est, amennyire csak merte. A vágásnak köszönhetően úgy tűnt, mintha Cougar ebből a megközelítésből szállt volna le, de Bozo valójában minden ilyen hajmeresztő manőver után átstartolt – a leszállásirányító tiszt nem kis megkönnyebbülésére.

Rácsapás a miramari toronyra

Ez a felvétel volt az első, amelyhez F-14-est használtak. A sztori szerint "Maverick” megpiszkálja a tornyot, ami a valóságban természetesen szigorúan tilos. Smegs Semcken, a már említett koordinátor előzetesen egyeztetett a miramari irányítókkal és a szövetségi légügyi hivatal is áldását adta a dologra, azzal a megkötéssel, hogy a vadászgépnek a reptér körzetében kell maradnia és a polgári oldal forgalmát nem zavarhatja.

A jelenetet a VF-51-esek gépével ismét Bozo repülte, RIO-ja Mark "Slick” Schlichter volt. A felszállást idegen tárgy beszívása (FOD) miatt meg kellett szakítaniuk és gépet cseréltek. Tony Scott hangsebesség feletti áthúzást szeretett volna látni, de Bozo meggyőzte, hogy az nem lenne bölcs dolog. A pilóta ugyanakkor jól tudta, hogy kis magasságon a Tomcat még mérsékelt sebességnél is elég gyorsnak tűnik. Ezért a sebességet 560 km/h-n tartotta és a jobb vizuális hatás érdekében a szárnynyilazást manuálisan 68 fokra állította, annak ellenére, hogy ebben a konfigurációban a gép az átesés határán repült a szűk fordulókban. A szűk fordulókra azért volt szükség, hogy ne csússzanak ki a reptér légteréből.A többszöri áthúzást 30 méteren és az alatt hajtották végre, így perceken belül csörögni kezdtek a telefonok és a helyi média is élénken érdeklődött a „megvadult F-14-es pilóta” felől. Ezért Smegs, aki mindig a filmesek mellett volt, leállította az áthúzásokat. Addigra sikerült annyi felvételt készíteni, hogy Tony Scott kiválaszthatta a leglátványosabbat. Az áthúzás utáni emelkedő orsót a pilótafülke-makettel vették fel a burbanki stúdióban.

Gyakorló légiharcok

A gyakorló légiharcok 1985. augusztus 15-26. között kerültek filmszalagra a nevadai Fallon légitámaszpont légtereiben. A Topgun néhány agresszor A-4-est és már feketére festett F-5-öst küldött a Fallonra. A VF-51-esek F-14-eseket küldtek, és Clay Lacy is áttelepült a Learjettel. A bázis körüli hegyes-dombos terepre külön stábok települtek, hogy a völgyekben, szintben elhúzó gépeket filmezzék. Ez is azok közé a felvételek közé tartozott, amit a filmesek és a pilóták – más-más okból – egyaránt nagyon élveztek.

A szürke F-14-eseket nehezen látták meg az operatőrök, ezért azt kérték, hogy a pilóták engedjenek ki egy kis üzemanyagot. A Tomcat mögötti örvényben szétporladó kerozin olyan látványos volt, hogy a filmben is benne hagyták.

Éleslövészet

A film utolsó légiharc jelenetében látható rakétaindításokat a VF-51, VF-111, VF-114 és VF-213-as századok kiképzési repülésein rögzítették. A kamerát ismét Heater Heatley kezelte, akinek a filmszakadással is többször meg kellett küzdenie, helyben, a Tomcat hátsó ülésében orvosolva a problémát. 

 Emelkedő orsó felszállás közben

A film egyik emlékezetes jelenete, amikor Maverick harcba indul és a katapultos felszállás után végrehajt egy orsót, miközben a kép hátterében a repülőgép-hordozó forog. A valóság egy kicsit másképpen festett.

A felvételhez Bozo kapott pár percet az Enterprise felett, beillesztve a hordozó normál repüzemébe. Bozo az előző napon F-14-esével kirepült a kiképzési célokra is gyakran használt San Clemente szigethez. A sziget távolabbi végében kinézett egy kiszögellést, amit kinevezett a hordozó orrának. Elindította a gépre szerelt kamerát, áthúzott a kiszögellés felett és azonnal emelkedni kezdett, mintha a hordozóról felszállva hajtaná végre ugyanezt. Néhányszor megismételte és visszatért a Miramarra.

Másnap 13 órakor kellett a hordozó fölé érkezni. Ehhez valamivel 12 óra után kellett felszállni, anélkül, hogy látta volna az előző nap készült felvételt. Már a gép ellenőrzésénél tartottak, amikor a Paramount stábja megjelent és hozta a felvételt. Szerencsére a Miramar bázis biztonsági szolgálata is rugalmasan állt a kérdéshez, egy kísérővel beengedték a zónába a filmesek kocsiját, amelyben egy erre szolgáló készüléken meg lehetett nézni a San Clemente felett készített vágatlan felvételt.

Bozo megnézte és nem volt elégedett. A sziget kiszögellése – a hordozó orra - az emelkedő orsó megkezdésekor a kép szélén volt, forgás közben azonban kikerült belőle, majd a végén ismét megjelent. Mindez azért történt, mert a Tomcat elsősorban a szárnyakon lévő spoilerekkel orsózott, amelyek kitéréskor legyezőmozgást idéztek elő. Ennek a mindennapokban nem volt jelentősége.Bozo a hajóhoz vezető úton kigondolta, hogy az orsó közben hogyan tartsa majd a képben a hordozót. Az Enterprise-hoz közelítve bejelentkeztek az irányításnak és az engedély után alacsonyan áthúztak a hajó felett, majd a fedélzet elejéhez érve Bozo felhúzta a gépet és egy orsót hajtott végre az F-14-essel. A filmen is látszik, hogy mozognak az oldalkormányok. Bozo így küszöbölte ki a legyező mozgást és az Enterprise végig a kép keretein belül maradt. Így készült a felvétel, nem felszállás közben, ahogy a film ábrázolja.

* * *

Fotó: Dave "Bio" Baranek

Az Aeromagazin 2016. májusi számában megjelent cikkem bővített változata.

A kecskeméti repülőbázis évtizedek óta fogad bázislátogatásra érkező iskolás csoportokat. Az elmúlt évben merült fel az ötlet, hogy a tanév végére időzítve, több napba sűrítve többet mutassanak, mint ami egy-egy látogató csoport részére korábban lehetséges volt.

A programsorozattal három korosztályt céloztak meg: az általános iskolásokat, a középiskolásokat és a főiskolásokat. Számukra célirányos bemutatókat tartanak, hiszen az általános iskolásokat például jobban érdekli a kutyás bemutató vagy a kiállított technikai eszközök, míg a középiskolások már inkább a repülőtechnika és a repülés felől érdeklődnek.

A lehetőség az ország bármelyik tanintézménye előtt nyitva állt, jelentkezni februárig kellett. A négy napra összesen 2500 diák és kísérő tanár jelentkezett. A jelentkezők közel fele Kecskemétről és környékéről érkezett. Az első csoport – kb. 600 fő – június 7-én látogatott el a repülőbázisra, ahol a földi bemutatók mellett a bázis mindennapi életéből, a kiképzési repülésekből is ízelítőt kapott. Jövőre szintén a tanév végére tervezik a rendezvényt.

Az első érkező csoport a Szentgyörgyi Dezső Repülőbázison. 

A nem éppen tipikus osztálykirándulási helyszínen egy Gripen fogadta a látogatókat.

A gurulóutak, a zóna és a futópálya tisztán tartása különleges gépjárműveket igényel. Az iskolások ezeket a kocsikat is megnézhették kívül-belül. 

Az egyik An-26-os a program ideje alatt végig nyitva állt a látogatók előtt. A fedélzeten telt ház van éppen, de várakozás közben az égen is akad látnivaló. 

Repülőgépek ide vagy oda, a tűzoltóknak mindig nagy sikere van a gyerekek körében. 

Dolgozik a tetőágyú a repülőbázis tűzoltó szolgálatának egyik kocsiján.

A csapatmúzeum és a kiállítási célra felújított repülőgépek és helikopterek megtekintése is a program része volt.

*

Időközben a zónában és a futópályán is beindult az élet. Az iskolások és kísérőik a központi zóna széléről nézhették a járművek és repülőgépek forgalmát.

Gyakorló riasztás a készültségnek. 

A kiképzési feladatra induló két Gripen egyike gyakorló Maverick rakétával.

Az ugyancsak kiképzési feladatra felszállt An-26-os több alacsony áthúzást hajtott végre, mielőtt elindult volna Szolnok irányába.

Nem mindegyik Gripen gurult a saját erejéből. A látogatók előtt a készültségből lecserélt gépet vontatják el.   

 Tartálykocsi, a zóna nyolclábú óriása.

Azoknak az iskolásoknak, akik a keddi napot választották, egy programon kívüli látványosságban is részük volt. A török légierő bemutató köteléke a kapunyitással egy időben érkezett és egy tankolást követően késő délelőtt tovább is indult Hollandiába, Leeuwarden felé.

Együléses NF-5-ös. A Türk Yildizlari (Török Csillagok) gépeit egykor a holland légierő használta.

Az időközben visszaérkezett An-26-os egy gyors személyzetcserét követően azonnal indul is tovább. Mielőtt a pályára engedik, meg kell várnia, hogy a török géppár felszálljon. Az Ancsa előtt az egyik NF-5-ös gyorsít emelt orral, mivel az orrfutószár meghosszabítható a felszálláshoz.

Szállítógép nélkül nincs áttelepülés, különösen olyan nagy távolságról, amennyire Törökország van Hollandiától. A Török Csillagok logisztikai támogatását biztosító C160 Transall valamivel később iramodott az NF-5-ösök után.

A zónába érkezik a második feladatról visszatérő An-26-os.

Újabb gyakorló riasztás a készültségnek.

A program zárásával egy időben újabb géppár indult el. Célzókonténer és két póttartály - Szlovéniában elkezdődött az Adriatic Strike gyakorlat.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

Az MH Pápa Bázisrepülőtéren befejezéséhez közeledik annak a hangárkomplexumnak az építése, amelyben a Nehéz Légiszállító Ezreden (HAW) kívül a NATO Légiszállítást Kezelő Program Iroda (NAM PO) és a Boeing munkatársai dolgoznak majd. Az irodákba már folyamatos a beköltözés, de a hangárt majd csak ősszel adják át. Akkor már az olyan munkákat is fedett helyen lehet majd elvégezni a C-17-eseken, mint például az éjszakai kerékcsere, amelyet egyelőre a zónában végeznek el a műszakiak, akik között egyre több magyar van.

Reflektorfényben a C-17-es.

A fényszóró fénye átbújik a Pratt & Whitney hajtómű ventilátorlapátjai között.

A kerékcseréhez külön emelő nem szükséges.

Egy oldalon összesen hat kereke van a C-17-esnek, egy-egy főfutószáron kettő plusz egy. Itt éppen a legbelsőt cserélik, a kézikocsit már a kerék alá tolták.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

A katonai hajózószemélyzetek kiképzésének része az éjszakai repülés és azon belül egyes feladatok végrehajtása. Nincs ez másként az MH 86. Szolnok Helikopter Bázison sem. Ez egyben azt is jelenti, hogy a repülőműszaki állományra is éjszakai feladatok várnak, a helikopterek előkészítését és kiszolgálását lámpafényben kell elvégezniük.

A szó hétköznapi jelentésétől eltérően éjszakai feladatról beszélhetünk, ha arra napnyugta után kerül sor, függetlenül attól, hogy télen már késő délután sötétedik vagy nyáron csak késő este. Pár nappal a tavaszi óraállítás előtt járunk, a napnyugta valamivel 18 óra utánra esik, de a zárt felhőzet és a szitáló eső miatt már a Szállítóhelikopter Üzembentartó Század műszakijainak 14 órakor kezdődő eligazításakor is szinte szürkület van. 

Az eligazítást a századparancsnok tartja. Ismerteti a feladatot, amely egy 16 órától 22 óráig tartó repülés kiszolgálása lesz. Kint ugyan hajtóműveznek egy Mi-17-est a hangárbéli kollégák, de a repülésre most egy Mi-8-as van betervezve.

A századparancsnok megnevezi a géphez szakág szerint beosztott műszakiakat, a hajózók részéről kijelölt koordinátort és a fedélzeti technikusokat, akik váltásban repülnek majd. A hajózók műszeres eljárásokat, bejöveteleket és külsősúllyal végrehajtott csörlést gyakorolnak majd a sötétben.

Miután a helikopter 18.30-kor leszáll a feladatról, ismételt előkészítést kell elvégezni rajta és ötven perccel később, 19.20-kor ismét felszáll. A második feladat manőver útvonal lesz külső helyszínen végrehajtott leszállással, fotólövészettel, iskolakörrel, és műszeres eljárások gyakorlásával majd 22 órakor leszállva befejezik a napi feladatokat. A műszakiakra ekkor még vár a helikopter repülés utáni ellenőrzése és takarása. A napot ők zárják majd valamikor 23 óra tájban.

A századparancsnok még felhívja a figyelmet a szitáló esőre és arra, hogy a gép felülete ettől eredően csúszós, majd jó munkát kívánva befejezi az eligazítást. A helyiség kiürül, mindenki megy a dolgára. Az első felszállásig közel másfél óra van hátra.

*

Fotó: Takács Zsolt

Az előkészített helikopterhez az indítás előtt negyedórával érkeznek a hajózók. A fedélzeti technikus átnézi és átveszi a gépet, indítanak és a tervezett időben felszállnak. Az elkövetkező két és fél órában a RUBIK 3-5 hívónevű Mi-8-as többször le- és felszáll, de leállítani nem kell. A feladatra betervezett gép nagytartályos, nyolcszáz literrel több kerozint tankolhat, mint a többi Mi-8-as, és ez a repült időben is megmutatkozik: egy felszállásból több feladat is végrehajtható, kevesebb ismételt előkészítés kell és ezzel kevesebb a holtidő.

Amikor a gép megérkezik az állóhelyre, még mindig szitál az eső. Az állóhelyet néhány lámpa világítja meg, de fényerejük elmarad a Mi-8-as fényszórói mellett, amelyek most lefelé világítanak, fényárba borítva a betont.

A műszakiak kiérkeznek a géphez és miután leálltak a hajtóművek, a népes csapat megszállja a Mi-8-ast és nekilát az ismételt előkészítésnek. Valamennyien erős fényű fejlámpát viselnek, és azzal világítják maguk előtt a helikopter részeit. A korlátozott látás mellett ugyanazt a munkát kell elvégezniük, mint a nappali fényben és egy esetleges rendellenesség a lámpafényben sem kerülheti el a figyelmüket.

A munka gyors és összehangolt, láthatóan nincs üresjárat benne. A felszerelések többségét, a vontató rudat, tűzoltó készülékeket, féktuskókat egy helyen, a gép orránál helyezték el, de a létrát például az állóhely túloldalán a fűben, mert arra majd a farokrésznél lesz szükség.

Az egyik műszaki máris nekitámasztja a gépnek a faroklégcsavarral ellentétes oldalon és a takarólemez eltávolítása után kicseréli a fedélzeti adatrögzítőt. A fülkében ketten dolgoznak, másik két műszaki pedig a fülke tetején lévő ajtón kibújva már fent is van a gép esőtől csúszós tetején. Pillanatokon belül nyílnak a hajtóműveket és a reduktort takaró lemezek, és fent is megtörténik az ellenőrzés. Ez nappal sem veszélytelen, hiszen nagyjából négy méter magasban dolgoznak, de a sötétben még inkább indokolt az óvatosság és a figyelem, hogy hova lép az ember.

A Mi-8-ast kiszolgáló csapat újabb taggal bővül, mert hát az üzemanyagtöltő kocsi sem magától gurul. A hatkerekű tanker sofőrje úgy áll be a kocsival a helikopter mellé, hogy fényszórói a gépre világítsanak. Nyílik a tanker oldala, a letekert töltőcsövet a helikopter bal oldalához húzzák, beindul a szivattyú és a töltést végző műszaki pótolja a két és fél óra alatt kifogyasztott kerozint. A tartálykocsik és a többi kiszolgáló jármű - műszaki mentő, APA-kocsi – alkotta földi lépcső ott van a kitelepüléssel járó feladatoknál is, biztosítva, hogy a helikopterrel érkező műszakiak a leszállás után azonnal elkezdhessék a gép ismételt előkészítését a következő feladatra.

Az eső továbbra is csendesen szitál, mindössze 6-7 fok van. Az idő gyorsan repül, jönnek is a második felszállás hajózói. Miközben egyikük körbejárja a helikoptert, a műszakiak beírják a gép könyveibe az elvégzett munkát. A könyvek egy vászontáskában kint vannak a helikopternél, hiszen a hajózók bármikor kérhetik azokat.

Közben az üzemanyagos kocsi lassan kihátrál az állóhelyről. Akinek már nincs több dolga a gépnél, visszamegy az épületbe, kint csak a mechanikus marad és a helikopter előtt helyezkedik el. Eközben a hajózók a fülkében ülve az indítás előkészületeit végzik. Egyelőre csak a faroktartó tetején elhelyezett vörös fényű lámpa forog, majd a fülkében ülők bekapcsolják és kiengedik a fényszórót. Fénye most nem a gép alá, hanem hosszan előre világít az esőben. Felkapcsolják a helyzetfényeket, és a forgószárny-lapátok végén lévő kontúrfények is világítanak.

A Mi-17-estől eltérően a Mi-8-asnak nincs segédhajtóműve, amely az indításkor látványos lángcsóvát fúj ki. Az indítás a gép saját akkumulátoráról történik, és ahogy a forgószárnyak forgása gyorsul, a fehér kontúrfények egy kört rajzolnak a helikopter fölé. A mechanikus beadja a lépcsőt, bentről zárják az ajtót. A hajózók lekapcsolják a belső világítást és a helikopter az állóhelyről kifordulva a forgószárnyak csattogásától, a kétoldalt kiáramló gáz dübörgésétől és a sötétben szinte láthatatlanul forgó faroklégcsavar zúgásától kísérve a kék lámpákkal kijelölt gurulóúton elgurul a sötétbe. Éjszakai repülésnél ez az eljárás: amíg nappal az állóhelyről szállnak fel és oda szállnak le, napnyugta után a pályával párhuzamos gurulóútról.

A műszakiak visszavonulnak az épületrészükbe, amelynek bejárata a gurulóút és az állóhely világítás kivételével az egyetlen komolyabb fényforrás a közelben. A folyosó csendes, volt már itt – és remélhetőleg lesz is – nagyobb nyüzsgés. Igaz, a műszakiaknak másfajta nyüzsgésben is volt részük; éjszakánként kerítést építettek és járőröztek a déli határon.

Kint is csend van, az újabb feladaton PHOENIX 3-5 hívónevet használó gép hangja messziről hallatszik. Repüli a feladatot, ami nagyjából olyan hosszú, mint az előző volt. Időnként messze kint megfügg. A sötétben nem látszik, csak külső fényei alapján lehet felbecsülni a méreteit.

*

Ahogy telik az idő, a műszakiak rádióján hallani, amint a hajózók újabb és újabb leszállási majd felszállási engedélyt kérnek a toronytól. 22 óra előtt a PHOENIX 3-5 leszáll a kijelölt gurulóút keresztezésnél és az állóhelyre történő gurulási szándékát közli. Ekkor a műszakiak is szedelőzködnek, kabátot, sapkát vesznek fel és a sötétben elmaradhatatlan fejlámpát.

A Mi-8-as a gurulóút középvonalán közeledik, fényszórói a sárga középvonalat világítják, szemből a piros és zöld helyzetfény egyaránt látszik. A kontúrfényeknek köszönhetően jól látszik az is, hogy meddig érnek ki a forgószárnyak, amelyek szele alaposan megcibálja a gurulóút közelében lévő bokrokat. Guruláskor az orrfutós elrendezésű Mi-8-as a főfutók kerekei körül fordul, ami azt is jelenti, hogy hosszan hátranyúló farokrésze - végén a forgó faroklégcsavarral és az apró fehér helyzetfénnyel - nagy íven „söpör” végig, amikor a helikopter befordul az állóhely felé, és akkor is, amikor szinte helyben megfordul azon. A gép ezután ugyanabban a helyzetben áll meg, mint ahogy elindult. Még járnak a hajtóművek, amikor a műszakiak odamennek a helikopterhez. Az ajtó nyitva, lépcső beakasztva, többen felmennek a fedélzetre.

Mára nem lesz több felszállás, így az ellenőrzés végeztével olyan dolgok is előkerülnek, amelyek az ismételt előkészítésnél nem: a forgószárny-lapátok nyűgöző kötelei, amelyeket egy hosszú rúddal akasztanak a lapátok végébe, a gázelvezető csövek dugói, a fülketakaró, a Pitot-cső takaró, és a földelés. Ismét létra támaszkodik a farokrészhez, újra jön a tanker és tömlő kígyózik a töltőnyíláshoz. A hajózók kiszállnak, elköszönnek és visszamennek az épületükbe.

Miközben ketten elkezdik a gép takarását, ketten még a fülkében dolgoznak, ellenőrzik a kapcsolók és karok állását. Fejlámpájuk fénye átvilágítja a helikopter orrára feltett nagyméretű takarót. Akinek már nincs dolga a gépnél, visszamegy az épületbe. Lassan kiürül az állóhely, csak az alulról megvilágított, betakart Mi-8-as maradt ott.

A hajózók épületrészében már lekapcsolták a villanyt, a műszakiak is gyorsan végeznek. Az üzem- és repült idők bekerülnek a gépkönyvekbe, az adminisztráció végeztével zárják az épületet azután ki-ki autóba vagy biciklire ül és elindul a kijárat felé. A repüléshez szükséges fényeket már lekapcsolták a toronyból, a bázis nagyrészt sötétbe borul, a megvilágított állóhelyeken a helikopterek körvonala sejlik. Utolsóként a műszaki századparancsnok is elköszön a kapuszolgálattól és elhagyja a bázist. 23 óra van.

A mindennapok során szerzett tapasztalat leginkább akkor kamatozik, amikor nem az otthoni környezetben kell a helikoptereket előkészíteni és ellenőrizni. Amikor a műszakiak 23 órakor nem a saját otthonukba indulnak, hanem egy tábori ágyhoz, amelyből jó eséllyel már a hajnali órákban fel kell kelni és kimenni a helikopterhez, azután a megszokottól eltérő körülmények ellenére ugyanúgy előkészíteni az életmentéshez egy ipari katasztrófánál, a homokzsákok emeléséhez egy árvíznél, vagy más, tartós kitelepüléssel járó hadműveleti feladathoz, mint egy kiképző repüléshez otthon, a helikopterbázison.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

Az Aeromagazin 2016. májusi számában megjelent cikkem másodközlése.

Ismét nyitva és a hét valamennyi napján 9 és 21 óra között látogatható a zánkai haditechnikai park. (A nyitvatartási idő a nyári időszakra vonatkozik és tájékoztató jellegű!) A 71-es út mellett kialakított kiállítási területen egy vadászgépet, két helikoptert, egy légvédelmi rakétát, egy lokátort, egy harckocsit, két tüzérségi eszközt, lánctalpas járműveket, teherautókat és más, kisebb eszközöket helyeztek el. A kétnyelvű tájékoztató táblákon a magyar mellett németül olvasható, amit az adott fegyverről, eszközről, járműről tudni érdemes.

A 10435-ös oldalszámú Mi-8T az ezredfordulóig repült a Magyar Honvédségnél.

Valamennyi kiállított eszköz betontalapzaton áll; a láncos és kerekes technika saját lábain, az egyetlen repülőgép és a két helikopter pedig a futóműveknél alátámasztva. A gépek elhelyezését és a napsütést figyelembe véve a három légijármű fotózására a délelőtti órák a legalkalmasabbak.

A 152 mm-es D-20-as ágyútarack a mai napig megtalálható a Magyar Honvédség fegyverzetében.

A D-20-ast letámasztott helyzetben állították ki. A tüzérségi eszköz körül tízfős kezelőszemélyzet gondoskodik arról, hogy a D-20-as percenként 5-6 lövéssel támadhassa a 17 kilométeren belül lévő ellent.

A kiállítás legkisebb és egyben legbékésebb darabja az 1969 M vegyes tüzelésű mozgókonyha. A közel egytonnás szerkezet gyomrában egytálételből 340 adag készíthető.

A Lihacsov Autógyár ZiL-130-asa a rendszerváltás előtti évtizedekben leginkább a teherfuvarozó állami vállalatok kék-fehér színeiben volt látható a magyar közutakon, a zöld katonai változatok ritkán bújtak elő a laktanyákból. Ennek a benzinfalónak erre nem is nagyon volt oka: platójára egy APM-90M leszállító fényszórót szereltek.

Az APM-90M-et a futópályák megvilágítására használták. A kiállított berendezés egy újabb érdekes témát vet fel: kik voltak és hogyan dolgoztak azok a katonák, akik egykor katonai repülőtereink éjszakai üzemét segítették?

A PTSZ-M közepes lánctalpas úszó gépjármű ma is használt példányaival a nyilvánosság is találkozhat, ha máskor nem, árvíz és komolyabb havazás idején biztosan. A Táltosnak becézett járművet kétfős személyzet irányítja, a rakomány a lehajtható hátsó rámpán gurulhat vagy mehet fel a járműre.

Amikor a Táltos vízijárművé válik, meghajtásáról hajócsavarok gondoskodnak.

URAL 4320-as teherautóra telepített, kb. 250 km-re "ellátó" P-18-as távolfelderítő lokátor. 

A zánkai P-18-as antennája a szél játéka; ha mozog a levegő, több beállásban is lefotózhatjuk.

Közeli kép a 16 antennát 360 fokban elforgató szerkezet központi részéről.

Az egyetlen amiből kettő van a parkban a ZiL-130-as teherautó. A fényszórósról már volt szó, az itt látható mögé egy D-44-es hadosztályágyút akasztottak.

A 85 mm-es D-44-es három évtizeden át, a kilencvenes évekig volt rendszerben Magyarországon.

A 168-as oldalszámmal kiállított Mi-24D érdekessége, hogy Magyarországon nem üzemelt. A német adomány-helikoptert kiállítási célból festették magyar színekre.

A kiegészítők nélküli T-72-es meglehetősen letisztult formájú.

A T-72-es lapos tornyából fő fegyvere, a 125 mm-es harckocsiágyú mered.

A BAT-M lánctalpas buldózer tüzérségi vontató alvázra épült, harckocsi motor hajtotta. Gépesített lövész és harckocsi hadosztályok számára végzett földmunkákat, többek között hadiutakat, átjárókat vagy akár helikopter leszállóhelyeket is létesíthettek vele.

A bejárat mellett, a két helikopter között áll a 4405-ös MiG-21MF. 1997-ig repült.

A honi légvédelem Sz-75 Dvina komplexumának V-750 rakétája az SzM-63-as indítóállványon.

A repülő szerkezetek és a kerékpárok jól megférnek egymás mellett - talán így gondolkodtak a kerékpárszerelőként dolgozó Wright-fivérek is. 

Az 500 Ft-os belépőt a kiállítás bejáratánál lévő büfében lehet megvásárolni. Ha a park látogatása családi program, akkor a haditechnika iránt kevésbé fogékony családtagok itt múlathatják az időt, amíg a többiek bent nézelődnek.

A büfét légcsavar díszíti.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

Mi-8-as, Mi-24-es és MiG-21-es adatok: avia-info.hu