Az OH-6 Cayuse könnyű helikopterről és leszármazottairól írt sorozat első részében az alaptípus kifejlesztéséről és harci alkalmazásáról volt szó. A vietnami háborúban intenzíven használt típus történetében a konfliktus lezárását követően csendesebb évek következtek, majd az Egyesült Államok érdekei ismét harcba szólították az OH-6-osok újabb változatait, immár a különleges műveleti erők kötelékében.  

Miközben az OH-6 Cayuse-ok a délkelet-ázsiai harctéren remekeltek, a Hughes nekilátott az 500C jelzésű civil változat a kialakításához. A módosítás elsősorban a fülkét érintette, mivel az C-k gyakorlatilag megegyeztek az OH-6-osokkal. A polgári változat pilótafülkéje és utastere természetesen nem volt olyan spártai, mint a katonai változaté, az ülések kényelmesebbek lettek, a padlót és a kabin falát burkolat borította, és a hadsereg olívzöldje helyett a gépek dekoratív, színes festést kaptak. Összességében egy komfortos, esztétikus helikoptert sikerült piacra vinni, amely már megjelenésével is azt sugallta, hogy kényelmesen, stílusosan és Amerikáról lévén szó, „az idő pénz” alapon, gyorsan el lehet jutni vele A-ból B-be. Az első C modell 1969-re készült el és 1976-ig, az 500D megjelenéséig főszereplő volt a Hughes kínálatában.

A Hughes reklámanyaga 1965-ből

A D modell története is a vietnami háborúba nyúlik vissza, amikor a konfliktus utolsó szakaszában a CIA előállt a „csendes Cayuse” igényével, amelyet a hírszerzők lehallgató műveletre használhatnak majd. A Hughes nekilátott a feladatnak: zajcsökkentő megoldással módosította a törzset, erősebb hajtóművet épített a gépbe valamint a még csendesebb működés érdekében ötlapátos forgószárnyat és négylapátos faroklégcsavart szerelt fel. Az 500P (Penetrator) beváltotta a hozzáfűzött reményeket, és egyben jó alapot szolgáltatott az 500C továbbfejlesztéséhez D változattá. A P-vel szerzett tapasztalatok alapján az 500D végleges változatába egy 420 lóerő tengelyteljesítményű Allison 250-es gázturbina került, a felszálláshoz 375 lóerőre, tartós üzemmódon 350 lóerőre korlátozva. A V alakú döntött farokfelületet egy T alakú váltotta. Ez egyrészt kedvezően befolyásolta a helikopter repülését vízszintesen és fordulóban egyaránt, másrészt az egész gép jobban nézett ki, ami nem hátrány, ha valamit el akarnak adni. Az 500D faroklégcsavarjánál többféle megoldást alkalmaztak. A kétlapátos változat átmérőjét az erősebb hajtómű és az ötlapátos forgószárny miatt tíz centiméterrel megnövelték, ugyanezen okból a faroktartót megerősítették és öt centiméterrel szintén meghosszabbították. A gépet hagyományos elrendezésű négylapátos faroklégcsavarral is lehetett rendelni, majd a nyolcvanas évektől az X formájú, „olló” kialakításúval is, amellyel a faroklégcsavar fordulatszáma 25 százalékkal, az általa keltett zaj, 40-50 százalékkal kisebb lett. A helikopter megnövekedett tömege miatt a törzs alsó részét és a leszállótalpakat megerősítették és a nagyobb sebesség következtében a buborék plexit is erősebbre cserélték. Az OH-6/500C változatok addigi sikere alapján a Hughesnál nem aggódtak különösebben a D modell jövője miatt, de azért nem ment minden zökkenőmentesen. Például az új reduktor 150 órás tesztüzemét egy meghibásodás miatt meg kellett ismételni. Az amerikai Szövetségi Légügyi Hivatal végül 1976 decemberében hagyta jóvá a Hughes 500D típusalkalmassági bizonyítványát, és az új modell rövidesen remek alapot biztosított a későbbi fegyveres változatok kialakításához.

A módosított, "suttogó" 500P

A típus katonai alkalmazása az Egyesült Államokban a különleges műveleti erők feladatrendszerében tudott kiteljesedni. Előzménye az 1979. november 4-én iráni fogságba esett ötvenkét amerikai túsz kiszabadítására 1980. április 24-én indított művelet volt, amely már azelőtt tragikus véget ért, hogy a túszok közelébe jutottak volna. A fiaskó rámutatott arra, hogy a fegyveres erőknél nincs olyan különleges légi műveleti egység, amellyel egy ilyen akció a világ bármely pontján gyorsan és eredményesen végrehajtható. Megoldásért a 101. légiszállítású hadosztályhoz fordultak, amely a hadseregen belül a legnagyobb és legtöbb típust felvonultató helikopteres műveleti képességgel rendelkezett. Az újabb túszmentő művelet terve alapvetően az UH-60 Blackhawk és a nagyobb CH-47 Chinook helikopterekre épült, de kapóra jött, hogy rendelkezésre áll egy, a mérete miatt szállítógéppel könnyen áttelepíthető és akár háztetőre vagy keskeny utcára is leszállni képes típus, a vietnami háború vége óta mellőzött OH-6 Cayuse. Megalakult a Task Force 160 elnevezésű különítmény és az egységen belül létrejött egy könnyű helikopteres komponens. Az OH-6-osok az MH-6 típusjelzést és méretüknek köszönhetően a Little Bird (Kismadár) nevet kapták. A kifejezetten harci (támadó) feladatokra szánt, AH-6 jelzésű fegyveres változat kialakításával külön csoport foglalkozott.

Nem irányított rakétával és géppuskatűzzel támad egy AH-6M

A személyi állomány kiválasztását követően a pilóták szétszéledtek az Egyesült Államokban, hogy saját helikoptertípusukkal gyakoroljanak. Az MH-6-osra kiválasztottakat először típusátképzésre a Mississippi Nemzeti Gárda egyik bázisára vezényelték, majd a pilótákat és a helikoptereket szállítógéppel Arizona államba vitték, ahol további kiképzőrepüléseket végeztek. A helikoptervezetők egész nyáron és ősszel sivatagi körülmények között gyakorolták a szoros kötelékben, éjszaka, éjjellátóval végrehajtott nagytávolságú repülést és a pontos navigációt. Az állományt ezután tájékoztatták a tervezett túszmentésről és a további részvétel már önkéntes alapon történt. A többség maradt és tovább készült, de a műveletet végül lefújták, mert 1981. január 20-án, Ronald Reagan elnöki beiktatásának napján a túszokat Irán szabadon engedte. Addigra már túl sok erőfeszítés volt a helikopteres különleges műveleti képesség létrehozásában, ráadásul a tapasztalatok biztatóak voltak, ezért az egységet nem engedték szétesni. 1981 októberében zászlóaljként szervezték át őket, amelyben két Blackhawk és egy Chinook század mellett egy MH-6-os könnyű légiroham század és egy AH-6-os könnyű harci helikopter század is szerepet kapott. Öt évvel később különleges műveleti repülőosztállyá majd 1990 nyarán ezreddé alakultak, a 160-as számot végig megőrizve. A világban végbemenő változásokkal együtt járó újabb feladatok több kisebb átszervezést is magukkal hoztak. Az MH/AH-6-osok jelenleg a 160. különleges műveleti repülőezred 1. zászlóaljának Alpha és Bravo századához tartoznak, állandó bázisuk a Kentucky állambeli Fort Campbellben van.

Little Bird és Blackhawk látogatás a légierő egyik bázisán

A nyolcvanas évektől kezdve minden olyan helyszínen, ahol az Egyesült Államok háborút vívott vagy beavatkozást végzett, felbukkantak ezek a helikopterek. Először 1983 októberében, Grenada négynapos amerikai inváziója során vetettek be MH/AH-6-osokat. A könnyű légiszállíthatóság előnye már ekkor megmutatkozott: a helikoptereket C-130 Hercules szállítógépekkel juttatták a karibi szigetre. Eredeti feladatukat – légiroham és tűztámogatás a rangereknek illetve a Delta Force katonáinak - a vártnál komolyabb légvédelem miatt nem tudták teljesíteni, de áttelepítésük nem volt haszontalan. Kutató-mentő feladatokat repültek, sebesültszállítást végeztek, és még ki tudja mit, hiszen létezésüket addig nem verték nagydobra, sőt a hadsereg hivatalosan nem is kommunikálta a különleges helikopteres egység létrejöttét. Akkoriban nem volt mindenki kezében okostelefon, de a nyilvánosságra került fotók és filmfelvételek alapján kiderült a könnyű helikopterek bevetése is. A CIA szintén a térségbe repült két gépet a már Vietnamban is kipróbált „suttogó” 500-asokból, de bevetésükre végül nem került sor.

Kívül tágasabb…

A következő terep a közép-amerikai Nicaragua volt, ahol a kormányellenes erőket támogatták a helikopterekkel. Itt ismét felbukkantak és bevetést is teljesítettek a CIA módosított 500-asai és az északi szomszédhoz, Hondurasba telepített MH-6-osok is repültek néhány titkos, éjszakai feladatot.

Az MH/AH-6-osok hajófedélzeti bevetését a Perzsa-öbölben, 1987-88-ban, az olajszállító tankerek elleni iráni fenyegetés és a tengeri aknák telepítésének megakadályozása indokolta. A gépek elsősorban az amerikai haditengerészet fregattjaira települtek és kezdetben a hajók SH-2 Seasprite vagy SH-60 Seahawk helikopterével együttműködve dolgoztak. Feladatuk az iráni hadihajók, gyorsjáratú naszádok és fegyveres motorcsónakok felderítése és leküzdése volt géppuskával vagy nem irányított rakétákkal. A Navy helikopterei fedélzeti lokátorral derítették fel a célt és odairányították a 160-asok forgószárnyasait. Ezen az eljárásrenden később a helikoptervezetők pihentetése és a gépek repült idejével való takarékosság miatt változtattak. A különleges műveleti könnyű helikopterek addig a fregattok fedélzetén maradtak, amíg a Seasprite vagy a Seahawk iráni hajót vagy motorcsónakot nem talált. Ezután szálltak fel az MH-6-osok, amelyek ekkor már éjszakai és nappali célazonosításra egyaránt alkalmas szenzorral rendelkeztek és támogathatták a fegyveres AH-6-osok bevetését.

Valahol az iraki sivatagban, 2003-ban

A nyílt vízi műveletek mellett fedett akciókat is végrehajtottak a helikopterek. Az érintett hadihajó üzenetet kapott, hogy készüljön fel egy vagy két MH-6-os fogadására és átmeneti tárolására. Erről a fedélzeten csak nagyon kevesen tudtak, így a tengerészek meglepődtek, amikor az apró helikopterekből hosszú hajú, civil ruhás, legkevésbé sem katonás megjelenésű személyzet lépett ki. A helikoptereket azonnal a hajó hangárjában helyezték el, betuszkolva a saját forgószárnyas mellé. A nem irányított rakéta blokkokkal felfegyverezhető MH-6-osok az éjszaka leple alatt, elsötétítve, rádiócsendben, méterekkel a vízfelszín felett repülve indultak bevetésre, majd üres blokkokkal tértek vissza még napkelte előtt. Elkerülhetetlen volt, hogy egy-egy kíváncsi tengerész rákérdezzen, hogy mégis mit csináltak a távollétük során, de az illetőnek rövid úton tudomására hozták, hogy törődjön a saját dolgával és felejtse el, hogy valaha is MH-6-osokat látott a fedélzeten. Az öbölbeli műveletek történetéhez tartozik, hogy a különleges műveleti helikopterek a hadihajók helyett úszóműveket is használtak bázisul és az is, hogy az MH/AH-6-osokat 1988 után OH-58 Kiowa helikopterek váltották.

Bázisként hadihajókat és nyílt vízi platformokat egyaránt használtak a különleges műveleti különítmények

A 160-asok helikoptereire 1989 decemberében ismét Közép-Amerikában, ezúttal Panamában volt szükség, ahova a Blackhawk helikopterek mellett MH-6-osokat és AH-6-osokat telepítettek át C-5 Galaxy szállítógépekkel. A komplex, kéthetes művelet során, több helyszínen dolgoztak a könnyű helikopterek. A főerők beérkezése előtt irányadó berendezést és katonai irányítókat szállítottak Panamaváros nemzetközi repülőterére, rajtaütést hajtottak végre a panamai védelmi erők parancsnokságán a sűrűn lakott városrészben, illetve a Delta Force katonáit repítették egy fogolyszabadítási művelethez. Az volt a terv, hogy a helikoptereket egy előretolt töltő és újrafegyverző ponton töltik fel üzemanyaggal és fegyverrel. A töltőpont elemeit légi úton juttatták volna a helyszínre, azonban a teherdobás rosszul sikerült és az elemek a kijelölt tereptől távol értek földet. Ezzel tehát nem számolhattak, ezért egy Blackhawk szolgált üzemanyag szállítóként és a Kismadarakat abból tankolták újra a földön. A panamai bevetés több könnyű helikopter elvesztésével járt és a műveletek során először a sebesülteken kívül halottai is voltak a 160-asoknak.

MH-6-os az 1989 óta álló bagdadi győzelmi emlékmű kardjai felett

Az MH és AH-6-osok az 1991-es Öbölháborúban is megjelentek, de műveleteikről nagyon kevés információ maradt fenn. Nem úgy az 1993-as szomáliai bevetésről, ahol az UH-60-asok mellett a jól ismert, könyvben megírt és megfilmesített történet szereplői voltak a Kismadarak pilótái. Tíz évvel később a terrorizmus elleni globális háborúként ismert időszak következett iraki és afganisztáni bevetésekkel, valamint egy újabb szomáliai akció AH-6-osokkal és a haditengerészet különleges műveleti SEAL különítményével.

Kis madár a nagy madár feje búbján. A Delta Force egy Boeing 747-esen gyakorolja a túszmentést

Az MH/AH-6-osok bevetésével kapcsolatos, nyílt forrásokban fellelhető információk úgy apadnak, ahogy napjainkhoz közeledünk és ez vélhetően jó ideig így is marad. A típus történetének amerikai fejezete továbbra is a különleges műveleti erők történetével párhuzamosan íródik. Megalakulása óta tizennégy különböző OH-6-os változat repült a hadsereg különleges légi műveleti egységénél, OH/MH/AH/EH-6 jelzéssel, légiroham, harci, szállító vagy elektronikai hadviselési és légi vezetési pont feladatkörben. Egy 2015-ben zárult modernizációs program keretében valamennyi rendszerben álló gépet MH-6M és AH-6M standardra alakítottak. Ez hatlapátos forgószárnyat, négylapátos faroklégcsavart, a faroktartó és a faroklégcsavar-hajtás módosítását, nagyobb hátsó ajtónyílást, lövedékálló üzemanyag tartályokat, külső póttartály függesztési lehetőséget és egy 650 lóerős Rolls-Royce 250-es hajtóművet jelentett. Az alig tíz méter hosszú és két és fél méter magas helikopterek légiszállításra való előkészítése, a forgószárny lapátok hátrahajtása és rögzítése nagyon gyorsan elvégezhető, ahogyan a repülésre kész állapot visszaállítása is.

Bemutató az adófizetők felé a florida Tampában, egy különleges műveleti rendezvénysorozaton

A modernizált Kismadarak éjjellátó kompatibilis pilótafülkéjében több rádiókészlet és egy válaszjeladó segíti a két pilóta és a külvilág közötti kommunikációt. A műszerfal többfunkciós kijelzőin a hajtómű és egyéb ellenőrző rendszerek adatai, a repülési és navigációs adatok mellett a mozgó térkép és az orr alatti szenzortorony képe is megjeleníthető. A helikopterek külső függesztményeit is a feladatukhoz optimalizálták. A különleges erők bejuttatását és kiemelését végző MH-6M-ekre az oldalanként két-három fő külső szállítására alkalmas lehajtható platformok, a gyorsköteles lecsúszást biztosító keret, csörlő és egy-egy motorkerékpár szállításához szükséges tartószerkezet szerelhető. A különleges műveletek során a könnyű harci helikopter szerepét betöltő AH-6M-ekre 7,62 milliméteres hatcsövű és 12,7 milliméteres háromcsövű géppuskák, 70 milliméteres nem irányított rakéták hétcsövű blokkjai, és a lézerirányítású AGM-114 Hellfire páncéltörő rakéta kerülhet. A célok leküzdését az AN/ZSQ-3 szenzortorony 2-es változatának lézer távolságmérője, és a Hellfire célba vezetését biztosító lézer célmegjelölő segíti.

A gyorsköteles lecsúszás helyszínét kézifegyverekkel tisztítják meg az MH-6-ossal szállított katonák

Miközben odahaza a helikopterek különleges műveleti alkalmazása volt a cél, kinyílt a világ az 500D-ből kifejlesztett fegyveres változatok előtt. A külföldi üzemeltetők azzal, hogy az adott éghajlati és terepviszonyoknak megfelelő álcázó festéssel és változatos fegyverkonfigurációkkal látták el a kis helikoptereket, a szó valódi és átvitt értelmében tovább színesítették a típusról addig alkotott képet. A Hughes kínálatában 1982-ben jelent meg az 500E, amelyen a korábbi változatok gömbölyded orrát csúcsos kivitelű plexire cserélték, modernebb, dinamikusabb külsőt adva ezzel a típusnak és valamivel nagyobb belső teret a pilótáknak. Ez a változat Magyarországon is jól ismert, először a nyolcvanas években a mezőgazdasági repülésben, majd a kilencvenes évektől a légirendészetnél és a magánüzemeltetőknél is megjelent. A következő előrelépés 1984-ben az 530F volt, amelyet nagy tengerszint feletti magasságra és forró éghajlatra terveztek. Közben a cég történetében fontos változás történt: a helikopteres ágazatot 1984 elején eladták a McDonnell Douglas-nek, és gépek a következő évtől MD 500/530 jelzéssel repültek. A harmadik részben néhány exportváltozatról és azok alkalmazásáról lesz szó.

* * *

A cikk nyomtatott változata az Aeromagazin 2023. december – 2024. januári dupla számában jelent meg. Fotó: Hughes, US Army/160th SOAR, sofrep.com, USAF, USMC, USN