Jerome T. Bertrand ezredes az amerikai tengerészgyalogság pilótája volt. Harci tapasztalatát az A-4 Skyhawk típuson szerezte a vietnami háborúban, ahol hadnagyként szolgált a VMA-311-es századnál. Visszaemlékezése több év eseményeit sűríti össze, és azt mutatja be, hogy egy nukleáris csapásmérésre is kiképzett tengerészgyalogos repülőszázad hogyan készült fel egy hagyományos fegyverekkel vívott háborúra, hogyan élt és harcolt Vietnamban.

A tengerészgyalogság VMA-311 Tomcats (Kandúrok) repülőszázada 1963-ban a Marine Air Group 33 részeként a kaliforniai El Toro tengerészgyalogos légitámaszponton települt. 1963. szeptember 1-én arra jelölték ki, hogy másfél év múlva felváltsa a VMA-121-eseket, akik tengerentúli szolgálatukat töltötték Japánban, a tengerészgyalogság Ivakuni támaszpontján.

Jerome „Birdie” Bertrand Skyhawkja mellett

A századhoz 1963 októberében 20 darab vadonatúj A-4E Skyhawk érkezett. Az Echo modell a Charlie változat hajtóművénél erősebb és gazdaságosabb Pratt & Whitney J52-es hajtóművel készült és három helyett öt függesztési ponttal rendelkezett. A pilóták szempontjából kellemes újdonság volt, hogy javítottak a fülke fűtésén, így a hosszú időtartamú, nagy magasságú útvonalrepülések után sem kellett lefagyott lábbal kiszállni a gépből. A század arra készült, hogy miután Japánba települ, SIOP készültséget ad. A SIOP (Single Integrated Operational Plan) a nukleáris háború esetére vonatkozó terv volt, amely a légierő és a haditengerészet által bevethető stratégiai és taktikai nukleáris fegyverzet alkalmazását jelentette. Ennek részeként a VMA-311-esek a hagyományos fegyverek mellett a harcászati atombomba bevetésére is kiképzést kaptak. 1964. április 18-án Bernard Stender alezredes vette át a század vezetését és irányításával megkezdődött a felkészülés a tengerentúli szolgálatra. A század személyi összetételén ekkor már nem változtattak, a létszám 28 pilótából, négy egyéb beosztású tisztből, egy repülőorvosból, és 202 legénységi állományú tengerészgyalogosból állt.

A VMA-311-esek hangárja, ahol alaposan kihasználtak minden négyzetmétert

Az elkövetkező hónapokban a század mindennapjai folyamatos gyakorlással teltek, éjjel-nappal a levegő-föld fegyverzet alkalmazását gyakorolták a tengerészgyalogság különböző lőterein. Két pilótát leszállás irányító képzésre küldtek, hogy később a repülőgép-hordozók leszállító rendszerének szárazföldi változatával dolgozhassanak. Májusban és júniusban otthon, El Toróban gyakorolták a leszállító rendszer segítségével végzett leszállásokat, majd a USS Hornet fedélzetén hordozófedélzeti minősítést is szereztek. Augusztusban a Fallon tengerészeti légibázis következett, ahol tovább gyakorolták a földi célpontok elleni eljárásokat. Szeptember elején 16 pilótát Kaliforniába vezényeltek, a tengerészgyalogság Pickle Meadow bázisára, túlélő kiképzésre. Ott sikeresen vizsgáztak, mert a 6-8 fős csoportokba osztott pilóták elkerülték a fogságba esést. A Richard Norris hadnagy vezette csapat négy év óta az első volt, amely sikeresen szökött meg a kiképzőkből álló üldöző csoport elől. Igaz, ehhez az kellett, hogy a hadnagy egy magashegységen vezesse át a rábízott embereket, ahol az üldözők egyszerűen lemaradtak mögöttük. Októberben egy kéthetes bombázógyakorlat következett, majd novemberben a leszállító rendszerrel végzett további gyakorlatok. Decemberben megújították a hordozófedélzeti minősítést, ezúttal a USS Oriskany és a USS Yorktown fedélzetén. Így ért véget az eseménydús 1964-es esztendő.

VMA-311-es pilóták csoportja. Sapkáikról visszaköszönnek a tengerészgyalogság vörös-arany színei

Az 1965-ös év nyitányaként, január elején, egy harckészültségi ellenőrzésen estek át. Ehhez hozzátartozott az is, hogy az ellenőrzés ideje alatt a teljes század tábori körülmények között élt, ahogy az a tengerészgyalogság légierejénél, az expedíciós feladatoknál szokás volt. Egy bekerített, önellátó sátorvárost építettek és felállították az őrséget. Minden úgy történt mintha éles körülmények között lenne. A pilótáknak egy 16 gépes kötelékkel kellett csapást mérni a 600 kilométerre lévő lőtéren. A valósághű imitálás érdekében az ellenőrzők olyan lőteret választottak, amely fölött a pilóták sosem repültek, így helyismeretük sem volt. Közvetlenül az ellenőrzés után a nukleáris fegyverzet alkalmazására készültek fel. Minden egyes pilóta teljesítményét értékelték, majd egyiküket, Gary Madison hadnagyot kijelölték egy ellenőrző bevetésre, amelynek során az atombomba célba juttatását kellett szimulálni. Ehhez a gépre egy olyan atombomba-testet függesztettek, amelyben hagyományos töltet volt. A hadnagy eredményesen szerepelt, így ezzel az ellenőrző sorozat véget ért, a századot alkalmasnak minősítették arra, hogy átvegye Japánban a SIOP készültséget.

Állatfarm – ez a felirat áll a század jelvénye felett a VMA-311-esek egyik barakkjának ajtaján

Az áttelepülésig tovább gyakoroltak. Februárban China Lake-ben lőttek a lokátor elleni Shrike rakétával, majd a hónap hátralévő napjaiban és márciusban a légi utántöltést gyakorolták. Ez utóbbi éppúgy fontos volt, mint a bombázógyakorlatok, mivel küszöbön állt a Csendes-óceán átrepülése (lásd nyitókép). A századhoz közben húsz újabb gyártású A-4E érkezett. Az új gépeknél probléma jelentkezett: alacsony hőmérsékleten, négyórányi repülés után megszűnt a kerozin áttáplálása a póttartályokból. Ez nagyon rossz hír volt egy olyan óceánrepülés előtt, amelynek első szakaszát hatórásra tervezték. Végül valamennyi új gépbe a régebbi típusú áttápláló szelepeket szerelték, mert azokkal sosem volt gond. Ezzel a VMA-311-esek készen álltak az áttelepülésre Japánba. Valaki kiszámolta, hogy a felkészülés egy éve alatt 165 napot töltöttek távol az otthonuktól a különböző gyakorlatok miatt.

*

1965. március 23-án megkezdődött az áttelepülés. Az első tízgépes köteléket a századparancsnok vezette. Egy KC-130-as tankerből kétszer kaptak utántöltést és végül hatórás repülést követően leszálltak a Hawaii-szigeteken, a tengerészgyalogság Kaneohe légitámaszpontján. A második tízgépes kötelék a századparancsnok-helyettes, Jack Parchen őrnagy vezetésével másnap teljesítette az első szakaszt. Mialatt a pilóták egy napot Hawaii-on pihentek, a tankerek előretelepültek, hogy ott legyenek, ahol a Skyhawkoknak utántöltésre lesz szükségük. Végül egy Wake Island-i és egy Acugi leszállással március 31-ére minden gép áttelepült Ivakuniba, ahol John Noble ezredes, a térségben illetékes Marine Air Group 12 parancsnoka fogadta a századot. Három nappal később, egy hosszú, nyolcórás eligazítást követően a VMA-311-esek átvették a SIOP készültséget a VMA-121-esektől. A készültségi státusz két repülőgépet igényelt 30 perces készenléttel, további kettőt 120 perces készenléttel és még négyet nyolcórás készenléttel. Ez nyolc pilótát, a fegyver szakágtól szintén nyolc főt, és egy ügyeletes tisztet igényelt. Többségük hadnagy volt. Ezzel a beosztással gyakorlatilag el lehetett felejteni a bázison kívüli szabadidős programokat. A megfelelő létszámnak mindig bent kellett lennie, így szerencsés esetben egy-két szabad este jutott egy héten. Lényegében heti hét napon át 24 órát voltak szolgálatban.

Indulásra készen

Március 8-án, hetekkel azelőtt, hogy a VMA-311-esek megérkeztek Japánba, a tengerészgyalogság expedíciós dandárjának repülőgépei leszálltak a dél-vietnami Da Nangban és Ivakuniban szállingózni kezdtek a hírek egy esetleges vietnami bevetésről. Aztán a hírekből valóság lett - a VMA-311-esek mindössze két hete voltak Japánban, amikor elkezdődött a század áttelepítésének tervezése. Egy másik A-4-es századdal, a VMA-225-ösökkel tervezték áttelepíteni őket a Chu Laiban létesítendő expedíciós repülőtérre. A századok nukleáris készenléti szintjét mérsékelték, de a legénység számára ez nem jelentett kevesebb munkát és több szabadidőt. Az események felgyorsultak, és meg kellett tervezniük az áttelepülés részleteit. A pilóták nehezen hitték el, hogy a század valóban háborúba megy. Egyikük meg is jegyezte az eligazításon, hogy "majd akkor hiszem el ezt a Vietnam dolgot, ha a MABS útra kel." (A MABS - Marine Air Base Squadron - az expedíciós repülőterek létesítésére létrehozott alegység volt.) Ekkor valaki megszólalt, hogy a MABS már csomagol, és amint elkészül, azonnal indul. Ez a hír véget vetett minden találgatásnak. Mielőtt elhagyták Ivakunit, a VMA-311 a VMA-225-tel közösen tartott egy gyakorlatot, amelynek során 24 géppel bombáztak egy gyakorló célpontot Ivakunitól több száz kilométerre, egy szigeten.

A század felszerelésének behajózása

Május közepére a század felszerelése felkerült két partraszálló hajóra. A VMA-311-esektől hat tiszt és 74 tengerészgyalogos is a hajókra szállt és május 16-án elhajóztak Chu Lai felé, ahova nyolc nappal később érkeztek meg. A repülőgépek rajkötelékekben május 29-én és 30-án indultak el. Az első megálló a haditengerészet Cubi Point légibázisa volt a Fülöp-szigeteken. Itt vártak további utasításra. Fokozatosan tudták csak áttelepíteni a gépeket, mert az expedíciós repülőtéren még nem készült el a szilárd burkolatú futópálya és a megfelelő számú állóhely. A század géppárokban és rajokban települt át Cubi Pointból Chu Laiba. Mire június 15-én a VMA-311 Tomcats minden pilótája és repülőgépe megérkezett, jó néhányan már számos bevetést maguk mögött tudhattak.

Chu Lai – repülőtér a tengerparton

Dél-Vietnamban Da Nang volt a tengerészgyalogság első légibázisa. Hamar világossá vált, hogy a célterületig tartó repülési idő csökkentéséhez szükség lesz egy másik repülőtérre is. Ezt azonban meg kellett építeni és a választás a Da Nangtól 90 kilométerre, délre, a Dél-kínai-tenger partján elhelyezkedő Chu Laira esett. A tengerészgyalogság expedíciós erőinek légibázisát egy kiszáradt tó medrében építették meg. A tengerparttal párhuzamos futópályát 2400 méter hosszúra és 30 méter szélesre tervezték. A szilárd burkolatot egymáshoz kapcsolható alumínium lapokból készítették el. Miközben készült a repülőtér, a hajón előreküldött MABS alegység a VMA-311-esek odavezényelt embereinek segítségével nekilátott, hogy lakhatóvá tegye a bázist. Az elhelyezés kezdetben nagyon egyszerű volt. Minden és mindenki a több sorban felállított, padlózat nélküli sátrakban kapott helyet. A tiszti sátrakban nyolcan voltak elszállásolva, a homokban felállított egyszerű tábori ágyakon. Ugyanígy sátorban jutott hely a parancsnoki helyiségeknek, a konyhának és az étkezdének. A latrina egyszerű fakunyhó volt, az emberi „végterméket” minden reggel nagy vashordókban égették el. Az ezzel járó szagok éppúgy hozzátartoztak a bázishoz, mint a kerozin szaga vagy a tenger felöl fújó sós szél illata. A bázis őrzését szintén tengerészgyalogosok látták el.

Tábori körülmények. Chu Laiban tiszt és legénység egyaránt sátorban lakott

A repülőtér még messze volt a befejezéstől, de a földön harcoló tengerészgyalogosok közvetlen légi támogatását nem halogathatták tovább. 1965 májusától június közepéig a haditengerészet és a tengerészgyalogság építő zászlóaljai a futópálya 1200 méteres szakaszával és egy rövid gurulóúttal készültek el, amely már elegendőnek bizonyult az A-4-esek üzemeltetésére úgy, hogy azok a nekifutási úthosszt a felére csökkentő gyorsító rakétával szálltak fel. A leszálló gépek lefékezésére a repülőgép-hordozókéhoz hasonló drótköteles berendezést használtak. Az eszköz azzal, hogy 200 méteren belül megállította az A-4-est, később sok olyan repülőgépet mentett meg, amely meghibásodva vagy sebesült pilótával tért vissza. A gépek elsősorban a közelben harcoló tengerészgyalogosokat támogatták és mindenféle lőfegyver tüzének ki voltak téve.

A bevetési tervek ezeken a homokba állított asztalokon készültek

A VMA-311-esek első négy gépe 1965. június 2-án érkezett meg Chu Laiba. A tengerészgyalogosok légi támogatására akkora volt az igény, hogy a Skyhawkokat azonnal feltankolták, felfegyverezték majd gyorsító rakétákat szereltek rájuk és bevetésre küldték. A századparancsnok-helyettes vezetésével az első bevetésen résztvevő pilóták azok közül kerültek ki, akik korábban hajóval érkeztek. A négy gép vietkong állásokat támadott, a Chu Laitól 32 kilométerre, délre lévő Quang Ngai-nál.

Skyhawk érkezik. Amikor ez a fotó készült, a futópálya középső harmada éppen felújítás alatt állt, az első harmadát a leszállásokra, az utolsót a gyorsító rakétás felszállásokra használták. A heves harcok ellenére a pilóták azt vallották, hogy az igazi veszély számukra a Chu Lai-i futópálya, nem az ellenség

Miután a rakétás felszállások napi rutinná váltak, a Chu Laiba érkezett újabb rakétákat senki sem ellenőrizte. Így fordulhatott elő, hogy két különböző típusú rakéta került a bázisra. A 15 fokos beállítási szögű jó volt az A-4-esekhez, de a 30 fokosakat a KC-130-ashoz tervezték. Az eltérés senkinek sem tűnt fel, így az egyik felszállásnál majdnem baj történt. Amikor Dick Jarrell hadnagy begyújtotta a rakétákat, a fellépő oldalirányú erő kis híján letolta a Skyhawkot a pályáról, mielőtt az elemelkedett. A hadnagy a levegőből azonnal jelentette a toronynak, hogy valami nagyon nincs rendben, de az információ nem jutott el a századhoz. Ezért történhetett meg, hogy Monty Doyel hadnagy nem úszta meg ennyivel. Ő egy éjszakai felszállást hajtott végre gyorsító rakétával, amelyekből a gép két oldalára ismét eltérő típusúakat szereltek fel, de a hiba még mindig nem tűnt fel senkinek. Felszálláskor a hadnagy gépe a pályáról lefutott a talajra, eltalálta a leszállító berendezést, leszakított egy darabot a műszaki mentők teherautójából, közben a póttartálya darabokra szakadt. A gép valahogy mégis a levegőbe emelkedett, miközben a földön mindent beterített a kerozin. A hadnagy a sérült géppel negyedórát repült, majd a katapultálás mellett döntött. Kihasználva, hogy még maradt üzemanyag, alapjáraton hagyta a hajtóművet, arra az esetre, hogyha az ülés nem működne. Akkor még a működő hajtóművel megkísérelhette volna a kevés sikerrel kecsegtető vízre szállást. Az ülés azonban megtette a dolgát és a katapultálást követően a hadnagyot helikopterrel kimentették. A pilótanélkülivé vált A-4-es még újabb negyedórát tántorgott a levegőben, mielőtt lezuhant. A repüléseket addig felfüggesztették, amíg végére jártak a gyorsító rakéta problémájának.

A latrina és a hordók. Égjen, aminek égnie kell!

Az expedíciós repülőtéren kezdetben a kerozinból sem volt elegendő. Ezért a bevetések rendje az volt, hogy a fegyverekkel terhelt, gyorsító rakétával elstartoló Skyhawkok azonnal egy KC-130-as tankergéphez repültek. Az utántöltést követően végrehajtották a bevetést majd egy szippantásra visszatértek a tankerhez. Ezután leszálltak Chu Laiban. Ez így ment minden bevetésen majd néhány hét után az „üzemanyagválság" megoldódott. Ahogy az állóhelyek és a gurulóutak kérdése június folyamán rendeződött, és a VMA-311 utolsó emberei is megérkeztek, megkezdődött a VMA-214-es század áttelepülése is. Velük, és a korábban érkezett VMA-225-ösökkel együtt már 60 repülőgép települt Chu Laiban. Addigra a futópálya teljes, 2400 méteres hossza elkészült, így a gyorsító rakétákra egy ideig nem volt szükség. A leszállások továbbra is a fékezőköteles módszerrel történtek, ami folyamatos leszállás irányító szolgálatot kívánt. Az állandó használat miatt szükségessé vált a pálya alapozásának megerősítése is. Az alumíniumszőnyeget homokra fektették, ami nem volt megfelelő. Három hónapos használat után a pályát kettéválasztották és a környékről agyagot szállítottak a komolyabb alapozáshoz. A repülőtér üzemeltetésének első 4-5 hónapjában folyamatos volt a javítás, a felület egyes szakaszait szükség szerint bontották meg és az átmenetileg rövidre szabott pálya ismét a gyorsító rakétás felszállásokat tette szükségessé.

A pilóták nem csak a szakmai kiadványokban mélyültek el

Augusztus 10-én a VMA-311-esek négy Skyhawkja a tengerészgyalogság légierejének történetében először alkalmazott kazettás bombát. A bevetések folyamatosak voltak, gyakran egészen közel a repülőtérhez. Némi túlzással mondva, a bombákat még azelőtt ledobták, hogy a futóművet behúzhatták volna. 1965 ősze változásokat hozott. A VMA-225-ösök, mielőtt Chu Laiba érkeztek, hasonlóan a 311-esekhez SIOP készenlétet adtak Ivakuniban. Számukra ezzel letelt a tengerentúli szolgálatra előírt egy év és hazarendelték őket az Egyesült Államokba. Gépeiket a VMA-224-esek vették át. Október 15-ére egy újabb század, a VMA-211-es gépei is megérkeztek Chu Laiba. Ezzel négy tengerészgyalogos repülőszázad, a VMA-311 Tomcats, a VMA-214 Black Sheep, a VMA-224 Bengals, és a VMA-211 Wake Island Avengers 80 repülőgépe volt az expedíciós repülőtéren.

Az eligazítások és a század közösségi életének helyszíne. A hajózók éppen lazítanak, a háttérben az ügyeletes tiszt pultja van az elmaradhatatlan kávéfőzővel és a falon a pilóták névre szóló bögréivel

Október 28-án, saját bázisukon szenvedtek veszteséget a települő századok. A hajnali órákban 10-12 ellenséges harcos hatolt be a repülőtérre és támadást intéztek a repülőgépek ellen. A támadók közül nyolcat a bázis személyzete és őrsége lelőtt, de sikerült megsemmisíteniük három gépet és további néhányat megrongáltak. Októbertől decemberig az időjárás is támadott. Havonta 70-80 centiméternyi eső esett, a reptérnek helyet adó egykori tómederben állt a víz. A lezúduló csapadék alámosta a futópálya burkolatát és minden vörös sárral szennyeződött be. A rossz időjárásban vagy éjszaka a pilóták radar segítségével bombáztak. Miután a földi irányító megadta a célpont helyzetét, a pilóta beállította a bombák kioldási sorrendjét és a többit a robotpilótára bízta. A rendszer bevitte a Skyhawkot a célkörzetbe, majd a szükséges magasság tartása és folyamatos iránykorrekciók mellett a megfelelő időben kioldotta a bombákat.

Skyhawk-sor a VMA-311-esek zónájában

Novemberben nappali és éjszakai bevetések során a Ho Si Minh-ösvényt támadták. A radarirányítású, csöves légvédelem elleni bevetések nagyon veszélyesek és ebből kifolyólag nagyon népszerűtlenek voltak a pilóták körében. Novembertől kezdődően megérkeztek a Mk4-es gépágyú konténerek, amelyek nagyban segítették a közvetlen légi támogató bevetéseket. November végén a század vezetésében is változás állt be, a századparancsnok és helyettese a rotációnak megfelelően új megbízatást kapott. 1965 decemberében a VMA-311-eseket kivonták a harci övezetből, és pihenőre küldték vissza Japánba. Erre az időre a század A-4E gépeit Chu Laiban hagyta és egy másik század A-4C-ivel repült Ivakuniba, mivel a bevetéseken nagy szükség volt az erősebb Echo változatra.

A-4E Skyhawk és az alkalmazható fegyverzet egy fotózáshoz beállítva. Az E változat összesen 3500 kg függesztményt hordozhatott, ami nem rossz egy ilyen kis géptől

A pihenőidő 60 napra nyúlt. Ez alatt a VMA-311-eseket a VMA-223 Bulldogs váltotta fel, hogy a 80 gépes állomány mindig meglegyen Chu Laiban. Ezzel a rotációval biztosítani lehetett, hogy minden század megkapja a maga pihenőidejét, és a megfelelő gépmennyiség is bevethető legyen. A század befagyasztott személyzeti struktúráját is megváltoztatták. Amíg korábban nem változtattak a személyi összetételen, addig a pihenőidő alatt néhány pilótát a Chu Laiba érkező VMA-223-hoz vezényeltek, hogy az újonnan érkező egységnél is legyen elég harci tapasztalattal rendelkező hajózó. Mialatt a század a pihenőidejét töltötte Japánban, a VMA-211-esekhez vezényelt pilótája, Tom Eldridge hadnagy 1965. december 29-én életét vesztette. Gépét a csöves légvédelem találta el egy Chu Laitól délre végrehajtott támadás során. A súlyos lábsérülést szenvedett hadnagy még kioldotta napalmbombáját, és megkísérelte a hazatérést, de gépe 22 kilométerre a bázistól lezuhant. Ő volt az első, aki a VMA-311-es pilóták közül meghalt, igaz akkor már nem a Tomcats századnál repült.

Négyen a Chu Laiból végrehajtott első bevetésükre készülnek

Minden jó véget ér egyszer és ez igaz volt a 60 napos pihenőre is. A VMA-214-esek voltak soron, így a november óta Jack Harris alezredes által vezetett század visszatért a harcokhoz. Akklimatizálódásra nem volt idő, az expedíciós repülőtérre visszatérő A-4-eseket megtankolták, felfegyverezték, és azonnal bevetették őket. A VMA-311-esek a hátralévő hónapokban mindennap két bevetést repültek. Közben új pilóták is érkeztek a századhoz és a repülőtéren is fejlesztések mentek végbe. Új lakókörleteket emeltek merev falú sátrakból, két repülőgép befogadására alkalmas hangárt és műhelyeket építettek, étkezdét és egyéb helyiségeket hoztak létre, valamivel komfortosabbá téve az életkörülményeket. Az első pilóta, aki a század kötelékében harcolva vesztette életét, Gus Xavier hadnagy volt. 1966. március 10-én egy, az amerikai különleges erőket és a dél-vietnami hadsereg katonáit támogató bevetésen vett részt. Géppár vezérként napkelte előtt, még sötétben támadott. Kísérőjének azt a parancsot adta, hogy a felhőzet felett várakozzon majd ő maga áttörte a felhőt. A hegyek közé süllyedt és a völgyekben közelítette meg az ellenség állásait. Heves légvédelmi tűz fogadta, de mégsem ez okozta a vesztét. Gépágyús támadást hajtott végre és a második rácsapásnál nem emelte ki időben a gépet és a hegyoldalba csapódott.

Tengeri szállításra előkészített Skyhawkok. A tábori körülmények között nem javítható harci sérüléseket Japánban javították, ahova hajón szállították a gépeket

1966 áprilisában véget ért a VMA-311-esek első szolgálati ideje Vietnamban. A századot később ismét Chu Laiba vezényelték, de már mások repülték az A-4-eseket. Mire az egység legközelebb visszatért, egy mechanikus katapult is üzemelt Chu Laiban és a bevetéseket a tengerészgyalogság kétüléses TA-4F gépeivel repülő előretolt irányítói segítették. 1970-re számos bázis, így a Chu Lai-i expedíciós repülőtér is elvesztette első vonalbeli státuszát. Azok a tengerészgyalogos repülőszázadok, amelyeket nem vezényeltek vissza Amerikába, áttelepültek Da Nangba és onnan folytatták a bevetéseket. 1973. január 27-én utoljára készítették fel harci feladatra a Tomcats század A-4-eseit. A század pilótái a vietnami háború során 105 ezer tonna fegyvert dobtak le, és 54 625 bevetést teljesítettek. Vietnamot az utolsó amerikai repülőszázadként hagyták el, beleértve a légierő, a haditengerészet és saját haderőnemük, a tengerészgyalogság repülőegységeit is.

***

Fotó: Jerome Bertrand archívuma