A taszári 101. Felderítő Repülő Század életének a sorkatonák ugyanúgy részesei voltak, mint a hivatásos állomány. Ők azonban másként élték meg a mindennapokat, hiszen nem ez volt választott szakmájuk, hivatásuk, hanem törvényben előírt kötelezettségüket teljesítve, sorozást követően lettek hosszabb-rövidebb időre katonák.

Magyarországon 136 év után 2004-ben szűnt meg a sorkatonai szolgálat. 1990 után a sorköteles fiatalok egyre rövidebb időre vonultak be a honvédséghez. A budapesti Várkonyi Lajosra is már csak 12 hónapos szolgálat várt, amelynek meghatározó részét Taszáron, a 31. Kapos Harcászati Repülőezred Szu-22-est üzemeltető 3. századnál töltötte. Tíz hónapon át részt vehetett a repülőgépek előkészítésében, de sorszerelőként természetesen csak minimális szinten ismerhette meg a felderítő-csapásmérő típust.

- Sorkatonai szolgálatom előtt semmi közöm nem volt a repüléshez. Nem is nagyon érdekelt, vagyis nem jobban, mint egy átlagos fiatalt. Apám még a hatvanas években az MHSZ-nél vitorlázórepült, de engem, mint újpesti gyereket inkább a vizes élet és a túrázás érdekelt. A katonasággal se nagyon foglalkoztunk, legfeljebb akkor jött elő a téma, amikor valakit a környezetünkből behívtak katonának. Egy munkahelyi barátomnak a bátyja Tatán volt harckocsizó százados, rajta kívül más katonát nem is ismertem – elevenítette fel emlékeit, a ma is Újpesten élő, immár 46 éves egykori Szu-22-es sorszerelő.

Aztán 1991 novemberében rám is sor került. Besoroztak azzal, hogy a következő februárban várhatom a behívót. Így is történt, ’92 februárjában egy postás haverom hozta a behívót és átadta a szüleimnek. Mire hazamentem anyám sírt, apám büszke volt, én meg néztem a behívót, amin az állt, hogy Szolnok-Szandaszőlős, azután Taszár. Ez semmit nem mondott nekem. Apám mondta, hogy Szolnokon repülősök és deszantosok vannak, Taszár pedig nagyjából a világ végén van. Elővettük a térképet és hát nem túlzott. Ettől függetlenül nem ódzkodtam ellene, meg sem fordult a fejemben, hogy az akkori „divat” szerint egészségügyi kibúvót keressek. Másnap szóltam a munkahelyemen, hogy bevonulok. A munkahelyeken bevonulási szabadság járt, de egyébként is pozitív reakciót, az idősebb kollégák részéről egyfajta megbecsülést, „ember lesz belőled, gyerek” hozzáállást váltott ki. Ahogy jöttek elő a kollégák történetei, kiderült, hogy bő tíz évvel korábban az üzemvezetőm is Taszáron volt. Másnap az egyik kollégám és jó barátom is lobogtatta a behívót, amin szintén Szolnok-Szandaszőlős és Taszár volt megjelölve. Mindkettőnket ugyanoda, ugyanarra az időszakra hívtak be.

Egy evezőstársam szintén Szolnokon volt és így első kézből kaphattam infót, hogy mire készüljek. Annyit mondott, hogy kemény hely, az alaki kiképzés szigorú, de ha betartom a rendet nem lesz baj. Biztos, hogy találkozom majd Patak Lajos törzsőrmesterrel - mondta. Kemény, de korrekt ember. Miről ismerem fel? – kérdeztem. Alacsony, köpcös ember, nagy bajusszal, és mindig tereptarkában jár. Jó, majd vigyázok - gondoltam. Február 26-án 10 órakor kellett megjelenni Szolnokon a HEMO-ban, amiről akkor még nem tudtam, hogy az a helyőrségi művelődési otthon. 25-én tartottunk egy búcsú bulit, másnap pedig a haverom bátyja, a harckocsizó százados levitt minket a Daciájával Szolnokra. Akkoriban rocker voltam, vállig érő hajjal. Nem volt időm levágatni, így aztán reggel 7-kor, amikor beültem a Daciába, a százados furcsán nézett rám, hogy biztos vagyok ebben?

A kapunál elköszöntünk és beballagtunk a laktanyába. A HEMO-ban felolvasták a neveket és azt is, hogy honnan jöttünk. Kivonultunk egy asztalhoz, ahol le kellett adni a személyi igazolványt és az útlevelet, azután beálltam a pestiek csoportjába. Egyszer csak odajött egy alacsony, köpcös ember nagy bajusszal és kérdezte, hogy ki vagyok. Várkonyi Lajos vagyok - válaszoltam. És miért nem vágatta le a haját? Van itt fodrász, majd levágják - válaszoltam. Erre ő: abban biztos lehet. Ennyit mondott, aztán elment. Kérdezte a haverom, hogy ő ki volt? Hát ránézésre a Patak Lajos törzsőrmester. Tényleg ő volt.

Ezután leadtuk a civil ruhát, és megkaptuk az alapfelszerelést, majd másnap a többit. Nem volt semmi, amikor először beléptem az étkezdébe és meglátták a hajamat. Addigra már tudtuk, hogy ha belépünk az étkezdébe, akkor sapka le! Lekaptam a téli sapkát, mire kitört a füttykoncert. A Patak törzsőrmester egyébként nem élt vissza a helyzetével, csak három nap múlva vágatta le a laktanyai fodrásszal. Így kezdődött a katonaéletem.

*

- A márciust és az áprilist Szolnokon töltöttük. Egy hónap volt az alaki kiképzés és még egy hónap a szakkiképzés. Az alaki kiképzés kemény volt. Annyi tábornok és magas rendfokozatú tiszt volt, hogy állandóan ezred vigyázz volt. Később a reptéren ilyet sose láttam. Igaz, ott nem is volt annyi tábornok. Mindenre nagyon figyeltek, még arra is, hogy hogyan hajtogatom a zoknimat vagy, hogy vannak felvarrva a gombok. Egyszer édesanyám felvarrt nekem egy gombot, de nem olyan árnyalatú zöld cérnával, amilyennel kellett volna. Ha meglátták volna, büntetést kaptam volna.  

Alapkiképzés Szolnokon. Várkonyi Lajos a hátsó sorban balról a negyedik, Patak Lajos törzsőrmester jobbról az ötödik.

Az eskütételig nem mehettünk haza, de utána már kéthetente jártunk hosszú eltávozásra; egyik héten az állomány egyik fele, a másikon a másik fele. Az hamar kiderült, hogy én nem mehetek az első felével, mert volt két ránc az összehajtott törülközőmön. A Patak törzsőrmester egyébként tényleg nagyon korrekt volt. Amikor szóltunk, hogy kimennénk színházba, akkor szerzett kimenőt. Egyszer szólt, hogy kell két önkéntes, kézfeltartással lehet jelentkezni, hát jelentkeztem. Kiderült, hogy kukát kell tologatni a nőtlen tiszti szállásról. Ezért két nap jutalomszabadság járt. Ahogy a véradásért is. Nagyon nagy értéke volt ezeknek a jutalomszabadságoknak, aki volt sorkatona az tudja, hogy miről beszélek.

Addig még nem éreztünk kerozinszagot, nem érintett meg a repülőgépek közelsége, így próbálkoztam, hogy Szolnokon maradnék kiképzőnek, de nem lehetett. Rövidesen megkaptuk a szakkiképzést, ami arról szólt, hogy bizonyos szintig meg kellett ismerni a MiG-21-est és a végén levizsgázni belőle. Én sárkányos sorszerelő lettem. Addig azt sem tudtam mi fán terem egy repülőgép kiszolgálása.

*

A sorkatonai szolgálat időszakait három részre, első, másod- és harmadidőszakra osztották. A szlengben az első időszakos sorkatona volt a „kopasz”, a másodidőszakos a „gumi”, a harmadidőszakos, leszerelés előtt álló pedig az „öreg”. Az első és a harmadik elnevezés magáért beszél, a gumi elnevezést a már nem kopasz, de még nem öreg, ezért jellemzően sokat pattogó (mint a gumilabda) sorállomány kapta. Miután a sorkatonai szolgálat rövid időre - egy évre, majd az alá - csökkent, a gumi elnevezés kikopott a mindennapokból, így Várkonyi Lajos is a kopasz és öreg időszakot tapasztalta meg Taszáron.

- Két hónap után Taszár felé vettük az irányt. Szolnokon kaptunk egy nagy papírzsákot, abba betettünk mindent és kimenő ruhában utaztunk át. A Keleti pályaudvarra érkeztünk, onnan mentünk át a Délibe. Még Szolnokról felhívtuk a taszáriakat és megkérdeztük, hogy milyen ott az élet. Egy dörzsölt öreg katonával beszéltünk, aki csak annyit mondott, hogy ne izguljatok, nem lesz gondotok a hazamenetelre. Ebben a tudatban minden értékemet – walkmant, kazettákat, karórát - odaadtam édesanyámnak, aki kijött a pályaudvarra és hozott ellátmányt. Volt bennünk egy félsz, hogy nem fogunk jól járni. Később kiderült, hogy nem is olyan vészes a dolog. Igaz, mi sem voltunk egy balhés társaság. Persze nálunk is volt felmosás, de a seregben mindenki megtanult takarítani. Amíg nem ismertük a dörgést és repülés alatt felmentünk a körletbe, már sikálhattuk is fel a folyosót - és a rányíló helyiségeket. Amíg kopasz voltam, többet nem is mentem fel. Az ezreden belül más alegységeknél keményebb volt az élet. A tűzoltóknál volt olyan, hogy üvegtörés és lehetett összeszedegetni az üvegszilánkokat. Vagy a LUCS-osoknál, akik a reptéri fénytechnikával foglalkoztak. Náluk létszámhiány miatt volt, aki 16 hete nem volt otthon. El se mertük mondani, hogy mi kopaszon kéthetente járunk haza, öregként még inkább.

Taszár, 1992. Felszáll a 14-es oldalszámú Szuhoj.

Pénteki napon érkeztünk Taszárra, a hétvégére elhelyeztek mindenkit, aztán áldás, békesség, otthagytak azzal, hogy még nem vagyunk állományban. Hárman, Varga, Vári, Várkonyi egy körletbe kerültünk, mert a 3. századnál az volt a szokás, hogy az azonos kezdőbetűs neveket egy körletbe tették. Hétfőn délelőtt kiderült, hogy maradunk a századnál és a Szuhojra kerülünk és másnap már mentünk le nézelődni. Minden nagyon új volt nekünk. Furcsa volt, hogy ott álltak a harci gépek, és megérinthettük őket vagy a létrán felmászva benézhettünk a kabinba. Láttuk, ahogy nagyon alacsonyan és nagyon hangosan áthúztak vagy rácsaptak a reptérre. Kérdeztük is, hogy lehet itt majd aludni?

A századnál örültek, hogy levizsgáztunk a MiG-re, de mondták, hogy akkor most vizsgázzunk le a Szuhojra is, mert addig nem mehetünk a piros vonalra. Egyébként addig nem is tudtunk a Szu-22-esről, Szolnokon se nagyon beszéltek róla. Kiosztottak minket a gépekre és elkezdtünk felkészülni, mert két héten belül vizsgázni kellett. A gyakorlatban tanultunk. Kimentünk a repülésre, és néztük, hogy mit csinál az öreg sorszerelő: hogy kell feltölteni a levegőt, hogy kell tankolni, hogy kell kerékballont cserélni. Két héten belül levizsgáztunk. A mi szempontunkból nem volt nagy eltérés a MiG és a Szuhoj között, inkább a szabályozás volt más. Például a MiG-ek vontatásakor mi ültünk a fülkében és fékeztünk. A nagyobb, nehezebb Szu-22-est sorállomány nem fékezhette.

Egy kétüléses Szu-22UM3 első és hátsó fülkéje.

Megkaptuk a szerelőruhát is, ami tereptarka volt és tépőzáras, mert a gombok leszakadva a gépbe eshettek volna. Nyáron szandált hordtunk, télen surranóban voltunk, de nem húzhattuk bele a nadrágot, hanem kívül kellett hagyni, hogy takarja a surranó fémcsatját. Ez bármilyen alakulatnál ellentmondott volna az alaki fegyelemnek, de nem nálunk. A sapkánkon sem volt sapkarózsa, nehogy az is leszakadjon, és a repülőgépbe essen. A téli ruházatunk kitűnő volt, vastag, magas szabású, a testet is védő nadrág és dzseki. A szerelőruha sajátossága egyébként Taszáron sem volt mindenki előtt ismert. A taszári bázis két részből állt: a belső laktanyából és a reptérből. A belső laktanyában a „katonás katonák” voltak, kint a reptéren, pedig a mérnök-műszaki állomány, akik inkább repülőszakemberek voltak, mint katonák. Sapka nélkül nem tisztelegtünk, de ők a fővetést sem várták el, oda se bagóztak, mentek a dolgukra. A belsőben ez nem így volt. Hétvégén szerelőruhában mentünk a kantinba és elkapott minket az ügyeletes tiszt helyettese. Hol a sapka? Elmagyaráztuk neki, hogy miért olyan a ruha, amilyen és nem hordhatjuk a sapkát, mert azon van sapkarózsa. Azt nem mondtuk el, hogy a mi sapkánkon nincs. Így megúsztuk a dolgot. Egyébként a honvédségnél akkoriban egyetlen öltözékhez nem volt sapka: a tornaruhához.

*

- Az én gépem a 15-ös volt, ha az repült, azt vittem, de 1992 augusztusában kivették a sorból. Utána ezt a gépet már nem reptettem, csak másikat, amelyikre éppen vezényeltek. Annyi sorszerelő volt, ahány gép, tehát elvileg nem kellett volna kimenni, ha nem repült a gépem, de mindig volt egyéb szolgálat, távollét, szabadság, ami miatt a másik gép sorszerelője nem volt ott és akkor arra a gépre tettek. Attól függően, hogy hány gép repült és hány sárkányos volt szolgálatra kész, 5.30-kor ébredtünk és 6.15-re mentünk kitakarni a gépeket. Reggeli torna nem volt, hiszen dolgozni mentünk. A gépek takarása egyértelműen a kopasz dolga volt, öreg katona már nem ment ki erre. Reggel 8-kor kezdődött a vontatás az 1-es zónába, de 7-re már kitakarva kellett lenni, mert jöttek a mechanikusok. 8-kor ment fel az időjárás felderítő. Akié az a gép volt, annak előbb kellett végeznie, ezért az ő gépét készítették fel elsőként a hivatásosok. Mindenkinek voltak szerszámos rekeszei. A mechanikus kivette a megfelelő sorszámú szerszámot, betette egy táskába, odaadta nekünk, aztán sétáljál gyerek! Megvolt, hogy aznap mit kell az adott gépen elvégezni. Mindig a mechanikus mellett dolgoztunk, minden az ő felelősségére történt.

Egy példa erre: öregek voltunk már, amikor egy nap a hivatásosok állománygyűlésre mentek és minket otthagytak a gépeknél. Tudtuk, hogy az egyik főfutó ballont le kell cserélni. Megemeltük a gépet, leszereltük a régit, feltettük az újat, mindent tökéletesen megcsináltunk és lebiztosítottunk. Hibátlan volt. Letettük a gépet és vártuk a hivatásosokat. Jöttek is, hogy na, akkor balloncsere. Mi meg: főnök, kész! Kitűnő – mondták. Akkor most emeljük fel és cseréljük le. Leszedették velünk és visszarakatták, hogy lássák, hogy minden a helyére került-e. Nem vicceltek, tényleg mindenre figyeltek!

Főfutó ballon a Szuhojon. Ilyet cseréltek le nagy gondossággal Várkonyi Lajosék. Kétszer.

A gyorszárakat a sorszerelők „fegyverével”, az övünkhöz karabinerezett csavarhúzóval nyitottunk. Onnan tudtuk, hogy ki van repülésen, hogy rajta volt a csavarhúzó. Minden más a szerszámos táskában volt. Itt alap kéziszerszámokra, biztosító drótra kell gondolni. A kint lévő gépen úgyse nagyon lehetett komolyabb munkát végezni.

A saját gépén mindenki megnézte a levegőnyomást, és ha nem volt elég, hívtunk egy levegős kocsit és feltöltöttük. Megvizsgáltuk a ballonokat, és letisztítottuk a szélvédőt. Nagy szélben, ha valaki nem tette fel rendesen a szívócsatorna takarót és a por és piszok bekerült a szívócsatornába, akkor azt is lehetett pucolni. Az parádés történet volt! Mert mit csinált egy kopasz? Fogta a rongyot, a gép végén, a túlfolyócsövön bekerozinozta, aztán a törzs tetején kinyitott búvó nyíláson bedobta, majd bemászott és csutakolt. Elkezdte maga előtt pucolni, és haladt a gép orra felé bent a csatornában. Majdnem a pompázsgátló redőnyökig el lehetett így jutni. Csakhogy a szívócsatornának volt egy lejtése és mivel maga előtt már letisztította kerozinnal, a szívócsatorna csúszóssá vált. Ezt az öregek nem mondták, hadd tanulja meg a kopasz magától. Olyannyira csúszott, hogy egyedül nem igazán lehetett visszakúszni a gép közepéig, így aki bent ragadt, kénytelen volt segítségért kiabálni, ami kellően kínos volt és több hétig adott okot a mindennapos cikizéshez. A helyes módszer az volt, hogy előre másztál, ott kezdted a pucolást és lassan hátrálva folytattad. A pompázsgátló redőnyök előtt pedig elölről benyúlva lehetett kipucolni. A törzs tetején tudtunk bemászni, elölről lehetetlen lett volna a pompázsgátló mechanikája miatt. Fent a gép hátán, a púpon volt egy dupla nyílás, dupla ajtóval, mert a gépnek volt egy külső héja is. A Szuhoj szárnya lóg, a végén felmászva és a szárnyon végigmenve lehetett bebújni a nyíláson. Itt jött az a csibészség, hogy láttuk, amikor valaki bemászott takarítani. Előremászott a szívócsatornában, ahova nem hallatszott be semmilyen kinti hang. Ekkor valaki felugrott a szárnyra, odament, feltette és rácsukta a belső záró lemezt. Ott hagyták egy-két órára, aztán szóltak, hogy valaki engedje már ki. Aki bent ragadt, annak fogalma sem volt, hogy ki zárta rá, mert nem látta. Ezért, ha bent voltál a szívócsatornában és érezted, hogy megbillen a gép, akkor tudtad, hogy valaki felmászott a szárnyra. Nyomás a búvó nyíláshoz, hogy legalább lásd, ki az, aki rád zárja.

Tipikus kopasz hiba volt, hogy az illető felment a fülkébe, de előtte nem nézte meg a légnyomást és leengedte a fülketetőt. A MiG-nek oldalra nyílt, kézi erővel lehetett nyitni-csukni. A Szuhojon felfelé és kézzel ugyan fel nem nyitotta. Csak ült ott, kiabált és mutogatott. Egy idő után feltűnt valakinek, hogy hadonásznak a fülkében. Akkor futás levegős kocsiért és, ha nem volt a századnál, akkor futás a másik századhoz, rákötni a gépre, és úgy már felnyílt.

A Szu-22-es nehéz, felfelé nyíló kabintetejét levegős rendszer nyitotta.

Előző nap, leszállás után feltankoltuk a gépeket, és úgy vontattuk a nyelvekre. Az üzemanyagtöltés is rengeteg hibára adott lehetőséget. A szintjelző két helyen jelzett. Egy műszer a fülkében, és fent egy úszó, ami fontosabb volt nekünk, akik a gép tetején ültünk és töltöttünk. Itt egy csövet kell elképzelni fentről, abban van egy úszó, ami le-fel mozog. Ahogy a kerozint töltöd, felhabzik és billeg az úszó, kicsit vissza kell venni a tankoló pisztolyon. Jellemzően a 2-es zónában töltöttünk a telepített kútról. Kocsiról csak akkor, ha harckészültség volt. Minden kútnál volt egy üzemanyagos srác és volt egy nagy csapja, amit általában lábbal kezelt. Aki töltött, az fent ült a gép tetején és nézte az úszót. Ha fent valamiért elzártam a pisztolyt, akkor lent eldurrant a cső. Így volt kitalálva, hogy adott esetben ne a gépet locsoljuk telibe. Ezért, ha zárni kellett, akkor jeleztem az üzemanyagosnak, és ő zárt. Ha elnéztem odafent a gépen, akkor sugárban ömlött felfelé a kerozin. Nincs olyan sorszerelő, aki nem locsolta meg magát. Felhabzik a kerozin és akkor az úszó nem jön fel, de semmi nem mutatja, hogy felhabzott. Egyszer csak megkapod a kerozint. Lehet ruhát cserélni, zuhanyozni és szemet kimosni, mert védőszemüvegünk nem volt.

Felszálláshoz készítik elő a 08-as Szu-22UM3-at. 

Töltés után átvontattuk a gépet az 1-es zónába és jöttek a pilóták. Körbejárták a gépet, beültek és indítottak. A mechanikus és a pilóta figyelte a műszereket, nekem ki kellett állni a piros vonalra és figyelni, hogy köztem és a gép között senki ne menjen át. Ha minden rendben volt, a mechanikus lejött, elvette a létrát, a pilóta lezárta a fülketetőt és elkezdte a gurulást. Kint az indítózónában már csak hivatásosok voltak. Ott nézték meg a fegyverek földi biztosítékait, aztán a gép a pályára gurult és elstartolt. Ekkor általában már 9 óra volt.

Többnyire akkor ehettünk, amikor a gépünk a levegőben volt, de sose csoportosan mentünk csak külön-külön. Aki repültetett, az elsőbbséget élvezett és a sor elejére állhatott, ami okozott némi feszültséget, de minket ez nem zavart. Éltünk az előnyünkkel, sőt, ha egy cimbora repültetett, és elkértem a csavarhúzóját, amit az övembe tűztem, akkor a pihenőm alatt is előre állhattam, hiszen senki nem tudta rólam, hogy pihenőn vagyok. A csavarhúzót akkor adtam vissza neki, amikor már az asztalnál ültem.

Leszállás után a gép általában a 2-es zónába gurult be és megállt ott, ahova a zónaparancsnok bevezette. A mechanikus odavitte a létrát, felment és a pilótával közösen nézték, hogyan áll le a hajtómű. A sorszerelő közben lenyitott bizonyos szerelőnyílásokat és megnézte a kontroll lámpákat. 1992 augusztusában reptettem a gépemet, a 15-öst. Leszállt, begurult, megállt, én pedig mentem a szerelőnyíláshoz, de az olyan forró volt, hogy rántottát lehetett volna sütni rajta, ami nem sok jót jelentett. Kiabáltam a mechanikusnak, hogy baj van. Jöttek a többiek is, mert ha gond volt, összeröppent mindenki. Lenyitottuk az összes szerelőnyílást. Olyan forróság volt alattuk, hogy az egyiknél a kontroll lámpa műanyag gombjai elolvadtak. Azonnal lerendelték az összes levegőben lévő Szu-22-est. A 15-öst elvontatták és szétszedték. Hónapokra kikerült a repülésből, és később kapott egy új hajtóművet.

2008 márciusában még az egyik pápai fedezék előtt állt Várkonyi Lajos gépe, a 15-ös Szu-22-es.   

Engem beosztottak más gépekre. Úgy voltam vele, hogy végül is mindegy. Ha volt dolgom, ha nem, amíg repülés volt, kint kellett lenni. A repülés után lezárták a területet és fegyveres őrség vigyázott rá. Ha nem volt dolgunk a gépeken, akkor nem lehettünk ott. Aztán volt több, a repüléstől teljesen független szolgálat is. Egy könyv mindig volt nálam, mert ha kimentünk a vonalra, az ottani munka alapvetően egy standard eljárásra épült és egyhangú volt. Lehet, hogy ez furcsán hangzik, de végül is ugyanaz ismétlődött mindig. Rengeteg időnk volt, még harckészültség idején is, amikor négy órán belül kellett a gépnek felszállásra készen állnia. Addig nem bütyköl folyamatosan az ember. Ha fegyverfüggesztés volt vagy átfegyverzés, akkor sokat rohangáltunk, de egyébként nem. Volt hát idő bőven, ezért volt nálam könyv. Egyszer aztán benéztem a dolgot. Megcsináltam, amit kellett, aztán letettem a zubbonyomat a fűbe és rádőltem. Mellettünk állt a 10-es oldalszámú gép, amelynek a mechanikusa kiadta a sorszerelőnek, hogy a gépágyú csöve melletti lemezt csutakolja le, mert csupa korom volt és, ha már belelendült és úgyis takarítja a gépet, akkor az alját se hagyja ki. Én meg vigyorogtam, mert a sorszerelő öreg volt én meg kopasz, ő csutakolt én meg feküdtem a gépem alatt. Ez az idill addig tartott, amíg a 10-es mechanikusa ki nem jött a gépéhez és kérdezte tőlem, hogy mit csinál katona? Jelentem olvasok. Készen van a gépével? Igen. Látja, hogy mit csinál az a katona? Igen, látom. Na, akkor segítsen neki. Végül együtt csutakoltunk, én pedig megtanultam, hogy bármit, de valamit mindig matatni kell.

*

- A téli üzemeltetés más volt, mint a nyári. Ha 8-9 gép repült és tél volt, akkor már 5.30-kor kint voltunk. Az öreg katonák télen se szívesen mentek kitakarni. Mint, ahogy betakarni sem szerettek, ha éjszakai repülés után, éjfélkor jött le az utolsó gép. Ilyenkor télen éjjel 1-kor még bőven takartunk, aztán kb. 1.30-kor értünk a körletbe, lezuhanyoztunk és lefeküdtünk végre aludni.

A taszári múzeumban kiállított fotó egy téli üzemnapon készült.

Egy teljes téli takarókészlet fülketakaróból, törzstakaróból, a farokrészre („svanc”) való takaróból, jobb és bal szárnytakarókból és a ballontakarókból állt. A gép farka szép magas, ezért volt hozzá egy svanctakaró létra is. Azt a kopaszok tologatták, olykor több száz méterre, ha a kitakarandó gépek egymástól távolabb álltak. Felmentünk a magas létrán, minden jól lefagyva persze, és a svanctakarót hátulról ráhúztuk a gép farkára. Ha jól hajtottuk össze a földön és elengedtük, akkor kétoldalt leomlott és csak össze kellett kötni alul a zsinórokkal. Ha mellécsúszott, akkor újra kellett csinálni. A svanctakaró a törzset is félig betakarta. A törzstakarót elölről vittük fel, és a fülkére és a szárnyakra is rátettük a megfelelő takarót. Ha huzamosabb ideig nem repült a gép, akkor a ballontakarókat is feltettük.

Január volt, karbantartó nap, nem repültek a Szuhojok. A „rekások” (reptérkarbantartók) letakarították a guruló utat, ha kellett a Hőbörgővel, a teherautó elé szerelt MiG-15-ös hajtóművel vagy tolólappal. Amikor a tolólap letolja a havat oldalra, az állóhelyek elé, akkor jó magasan összeáll és összefagy. Csákánnyal kellett feltörni és ellapátolni. Mese nem volt, öreg és kopasz együtt lapátolt. A sorkatona azonban szereti kikerülni a feladatokat. A hólapátolást is. Taszáron az ejtőernyős századnak rendszeresen repültek a Mi-2-es és Mi-8-as helikopterek. Nem emlékszem kitől, de engedélyt kértünk és kaptunk, hogy elmehessünk a Mi-8-ashoz és felkéredzkedjünk rá. A pilóta megengedte, beültünk a deszant térbe és 3600 méterre mentünk fel. Ez volt a második repülésem, mert még kopaszként, az előző nyáron Mi-2-essel is repülhettem. Az volt életem első repülése, a pilóta mellé ülhettem és 1200 méterre mentünk. Hatalmas élmény volt.

Impozáns látvány egy Szu-22-es utánégetős felszállása. 

Azt is megcsináltuk, hogy egy téli éjszakai repülésnél kilopakodtunk a futópályához. Ez teljesen tilos volt, de télen, sötétben ki látta? Lesunnyogtunk a pálya mellé, onnan néztük. Jellemzően délről indultak a gépek és, ha forszázzsal mentek, akkor ahol álltunk, ott már a levegőben voltak. Volt egy kóbor gondolat, hogy kilopakodunk a pályára, lehasalunk megnézni, hogy milyen ez az egész szemből, de arra is gondoltunk, hogy mi van, ha nem fáklyával jön? Akkor csúnyán járhatunk mi is és mások is. Így maradt az, hogy oldalról lessük meg a felszállásokat.

*

- A nagy sikerű 1992-es nemzetközi repülőnapon nekünk alapvetően őrséget kellett adni, mert az öreg katonák már nem jelentkeztek szolgálatra. Két héttel előtte már készültünk a repülőnapra, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a századnál az összes beton közötti hézagból ki kellett szedni a gazt, és az összes füvet le kellett kaszálni. Abból pedig egy reptéren sok van. Aztán megkaptuk a szolgálati beosztást. Engem 24 órás fegyveres őrségbe osztottak be. Szombat reggel nyolctól vasárnap reggel nyolcig. Az éjszaka érdekesen telt az őrségben, mert elvileg piros vonal volt érvényben, de nagy volt a jövés-menés, minden nemzet jött megnézni a másik gépeit. A rádiónkban annyi duma ment, hogy már ránk szóltak, hogy rádiócsend. Ha jelentkezett például a 12-es, hogy „itt a 12-es őr az F-111-estől”, akkor lehetett tudni, hogy jócskán elballagott a helyéről, hogy megnézze a gépeket. Ezt üvöltés követte az őrparancsnok részéről, hogy mit keres ott? Ez is hozott ez egy kis színfoltot az éjszakába. Leleveleztem apámmal, hogy mivel a 24 órás szolgálat után 8 óra pihenő jár, az pont jó lesz a repülőnap vasárnapi programjára. Apám lejött vonattal, együtt töltöttük a napot. Jómagam napszemüvegben, tereptarka gyakorlóban feszítettem a közönség előtt. Óriási hangulata volt a sok gépnek, ott láttam először Harriert és F-111-est.

A Royal Air Force Hawk köteléke angol és magyar pilótákkal a fülkékben indul országjárásra az 1992-es taszári nemzetközi repülőnap idején.

De nem csak a repülőnap fokozta a hangulatot, hanem a délszláv válság is. Számolgattuk, hogy mennyi idő alatt érhet el minket délről egy ellenséges repülőgép. Tudtuk, hogy ha jön, messziről látják a lokátorok, és ott volt a két készültségi gép is, de a hangulatra azért rányomta a bélyegét. Kérdezgettük a hivatásosokat, hogy mire lenne képes egy Szuhoj, ha szükség lenne rá. Elmondtak annyit, amennyit elmondhattak, de az biztos, hogy nem lomboztak le minket a hallottak. A reptéren ott volt két Mi-24-es is - hála az égnek. A szentkirályszabadjai helikopteresek a mi századunk faházában voltak elhelyezve. Érdekes volt látni, hogyan üzemeltetik őket. Nagyon megnyugtató látvány volt, amikor nap, mint nap felszálltak és lógó orral gyorsítva őrjáratra indultak.

*

- Közeledett a leszerelés, de különösebben nem izgatott, leszerelő zászlóm sem volt. Volt nálunk egy fénycsöves asztal, rátetted a zászlót és sablonok segítségével, filccel sok mindent át tudtál rá rajzolni. Egészen szép művek születtek. Folyamatosan dolgoztunk, aztán eljött a nap, elmentünk a HEMO-ba. Engem őrvezetővé léptettek elő, kaptam egy csontcsillagot, amit a HEMO-tól a századig menve viseltem, aztán odaadtam valamelyik utánam jövőnek. Ennyi volt az őrvezetőség. Én már inkább a személyi igazolványt vártam. Meg is kaptuk és a laktanyából már civilben jöttünk ki. Hazafelé a vonaton történtek csúnya dolgok. Volt, aki csak 2-3 nap múlva ért haza. Velem nem történt semmi, a Déli pályaudvaron taxiba ültem és hazamentem. Ezzel véget ért a sorkatonai szolgálatom.

* * *

Fotó: Várkonyi-archív, Gál József, Szórád Tamás

A cikk nyomtatott változata az Aeromagazin 2019. júniusi és júliusi számában jelent meg.