Az amerikai Védelmi Minisztérium Aviation Leadership Programjának köszönhetően a Magyar Honvédség számára is adott a lehetőség, hogy időnként egy-egy leendő repülőgép-vezetőt pilótaképzésre küldjön az Egyesült Államokba.

Zolnai Lea hadnagy a honvédség Airbus A319-esein repül első tisztként. Bár pilótaként még újoncnak számít, már most nagyon sok tapasztalat áll mögötte. Olyan tapasztalat, amit a tengerentúlon szerzett, miközben közel másfél évig a U.S. Air Force leendő pilótáival együtt tanulta a szakma alapjait. Oktatói között veterán vadászpilóta éppúgy volt, mint frissen kiképzett, fiatal oktató. Zolnai Lea a kecskeméti repülőbázison beszélt az amerikai történetről és az odavezető útról.

- Nagypapám az ötvenes években Tu-2-es bombázón, később Li-2-esen és Po-2-esen repült. 1956 után légiforgalmi irányító lett és végül alezredesként szerelt le. Katonai pályafutásának a rövidebb szakaszát tette ki a repülés, mégis nagyon sokat mesélt róla. E beszélgetések révén fogalmazódott meg bennem, hogy talán én is a repülést választom, mégpedig a katonai repülést, mert úgy gondoltam, hogy abban van a legnagyobb kihívás. Ez még a gimnázium elején volt, aztán Dunakeszin, a Malév Repülőklubban elkezdtem a vitorlázórepülést. Az nagyon megfogott, sokáig jártam oda. Közben beiratkoztam a Corvinus Egyetemre, mert volt egy B tervem, civil diplomát akartam szerezni.

Az Airbus első tiszti ülésében. A hajózóruhán viselt jelvény a Malév Repülőklubra emlékeztet, ahol Zolnai hadnagy pilótakarrierje elkezdődött.

Már akkor foglalkoztatott a kanadai pilótaképzés, az NFTC, de ahhoz kellett a diploma. A Corvinuson környezetgazdálkodási agrármérnök szakon kezdtem, de két hónap elég volt, hogy kiderüljön, hogy az nem az én világom. Elmentem dolgozni és a következő évben jelentkeztem a Nemzeti Közszolgálati Egyetemre biztonság- és védelempolitika szakra. Azért oda, mert ott mégiscsak a tűz közelében voltam, és nagyjából naprakész lehettem a pilótaképzéssel és a katonai dolgokkal kapcsolatban. Közben megszereztem a felsőfokú angol nyelvvizsgát.

Az utolsó évben jelentkeztem az NFTC-re. Szerencsém is volt, mert nem minden évben hirdették meg a lehetőséget, például az előző évben sem. A feltételek adottak voltak: már megszerzett diploma vagy utolsó év az egyetemen, középfokú nyelvvizsga és az orvosi alkalmasság. Ez utóbbi egy háromnapos vizsgálat volt Kecskeméten a repülőkórházban. Itt esett ki a legtöbb ember és itt derült ki, hogy ki milyen minősítést kap; 1/A-t vadászgépre, vagy 1/B-t szállítógépre vagy helikopterre. Én megkaptam az 1/A-t és attól kezdve a vadászgép volt a cél. Úgy voltam vele, hogy ha egészségileg alkalmas vagyok, akkor miért ne a csúcs legyen megcélozva. Attól kezdve úgy is álltam hozzá.

Az orvosin összesen nyolcan feleltünk meg, de abban az évben csak négy embert akartak felvenni. Ezért volt még egy válogatás Szolnokon, ami fizikai felmérőből - futásból, fekvőtámaszból, felülésből, úszásból - angol felmérőből állt és még a hajózóhintán is kellett pörögni-forogni. A Jak-52-essel is repültünk volna, de abban az évben, 2015-ben volt egy baleset a típussal és leállították. Volt még egy személyes, motivációs beszélgetés is. Végül benne maradtam a négyben. A döntésnél előny volt, hogy vitorláztam, a többiek nem. A kiesett négyből még kettőt visszahívtak, így hatan kezdhettük meg a képzést.

Zolnai Lea hadnagy és századparancsnoka, Popelyák Péter alezredes

Júliusban lediplomáztam és miután visszajeleztek az NFTC-ről, hogy felvettek, leszerződtem a honvédséggel és szeptemberben bevonultam Szentendrére alapkiképzésre. Ez három hónapos volt, decemberig tartott, januárban pedig elkezdődött Szolnokon az első fázis. Két, háromfős csoportra osztottak minket. Hárman már az előző szeptemberben elkezdték a képzést, a másik két srác bevárt engem és januárban kezdtünk célirányos elméleti felkészüléssel és testneveléssel. Volt egy holtidő, mert a Jakok már kiestek, a Zlinek pedig még nem jöttek meg, így nem tudtuk elkezdeni a repülést. Ezért az első hármat, akik hamarabb kezdtek, kiküldték Csehországba Zlinen repülni, mi pedig Szolnokon maradtunk.

Már tavasz volt, amikor jött egy lehetőség. Az Egyesült Államok egy főnek felajánlott egy helyet az Aviation Leadership Programban (ALP). A jelentkezők közül nekem sikerült legjobban a nyelvi felmérő, a vitorlázórepülő múlt is segített, így 2016 májusában kiutazhattam Amerikába.

*

- Először a texasi San Antonióban, a Lackland légierő bázison kezdtem egy nyelvi felkészítővel, ahova minden amerikai tanulmányra érkező külföldit elküldenek. Itt mindenki a szintjének megfelelő időt tölti el és utána mehet tovább a maga területére. A minimum a két hónap, de akadt, aki egy éve volt már ott. Én két hónap után továbbutaztam, Mississippi államba, a Columbus légierő bázisra. Ez az egyik legnagyobb kiképző bázis, rengeteg T-6-os kiképzőgéppel, három pályával, és napi háromszáz felszállással.

Itt már amerikai osztályba kerültem. Mi, ALP-os külföldiek már másnap elkezdtünk egy huszonöt órás Cessna 172-es kiképzést egy civil cég gépein. Iskolaköröztünk, átrepültünk néhány közeli reptérre le- és felszállást gyakorolni és egyedül is repültünk. Amikor nem repültünk, akkor tanultunk, mert ebből a Cessnás fázisból le kellett vizsgázni a Szövetségi Légügyi Hivatal (FAA) szabályai szerint, egy száz kérdésből álló teszt formájában. Közben berendezkedtem. Kaptam egy saját szobát konyhával és fürdőszobával, az csak az enyém volt. Azt próbáltam otthonossá tenni és vettem egy autót, mert anélkül ott nem lehet létezni.

Szeptemberben elkezdtük a kiképző típus, a T-6-os elméleti fázisát. Rengeteg tanulással járt. Novemberig nem ültünk gépbe csak folyamatosan vizsgáztunk. Három bukást még megengedtek, de a negyedik után elküldték az illetőt. Az amerikaiaknak csak két bukást néztek el. Több száz oldalas anyagokból kellett naprakésznek lenni. Úgy vették, hogy a nulláról indul mindenki, tehát a részletes T-6-os típusismeret mellett többek között ott volt még az aerodinamika, a meteorológia és a navigáció is. Ezekből minden héten vizsgáztunk, plusz még vizsgáztunk az FAA szabályokból, légtér szerkezetekből és hasonló anyagokból is. Utóbbiakat csak átfogóan kellett ismerni. Aki elolvasta, az átment a vizsgán. Tulajdonképpen csak azt akarták tudni, hogy elolvastuk-e. Ez folyamatosan így ment a másfél év alatt. Az osztályom huszonöt fővel indult és a gyakorlati képzésre már csak húszan maradtunk.

Novemberben elkezdtük a T-6-os repüléseket. A külföldiek százhatvan órát kapnak a T-6-oson, az amerikaiak nyolcvanat. Ők azután továbbmennek a T-38-asra, ami a vadászgépre készít fel, vagy a T-1-esre, ami a szállítógépre. Mivel nekünk ilyen opció nem volt, maradtunk a T-6-oson és kaptunk egy másik osztályt. Ők a nulláról kezdték, mi folytattuk tovább, és még azelőtt befejeztük, hogy ők kirepülték volna a nyolcvan órát.

A Columbus légierő bázis T-6-os köteléke

Maradtak az elméleti órák is, de már kevesebb óraszámban. Mindenkit beosztottak egy-egy rajba. Minden rajnak saját szobája volt, ahol az idejüket töltötték. Napi tizenkét órát kellett bent lenni, és még az épületet sem hagyhattuk el. Este e-mailen megkaptuk, hogy ki milyen feladatot repül. Erre felkészülve kellett bemenni akkor is, ha nem volt tervezve az ember, mert szólhattak, hogy tíz perc múlva briefing és repülsz. De volt olyan is, hogy készültem rá és törölték, más valaki repült. Ennek a napi tizenkét óra együttlétnek egyrészt összekovácsoló szerepe van, másrészt jobban értékeli az ember a későbbi könnyítéseket. Évente több mint ezer pilótát képeztek, háromhetente jöttek új növendékek. Akkor érezte az ember, hogy na, ők még tizenkét óráznak, mi nem, mi már haladunk előre.

A tizenkét órához hozzátartozott a „Shotgun” és a „Stand Up” kérdéssor, amitől mindenki rettegett. A nap egy briefinggel kezdődött. Addig mindenki vigyázzban ült - olyan is van, nem csak vigyázzállás. Valaki megtartotta a briefinget az időjárásról, a NOTAM-okról, a légterekről, mire kell figyelni, vigyázni és utána elkezdődtek a repülések. Amikor nem volt repülés és mindenki ott volt, akkor elindultak a Shotgun kérdések. U alakban ültünk a székeken, kint állt az oktató. Egyesével állított fel mindenkit, és bármiről kérdezhetett. Ha az illető tudta, leülhetett, ha nem, állva maradt. Miután a következő leült, az álló kapott egy másik kérdést. Nem könnyíttették meg a dolgunkat, mert az volt a cél, hogy stresszhelyzetben is tudjuk az adatokat. Nagyon szigorúak voltak, üvöltöttek és lesajnálóan beszéltek azért, hogy érezd nagyon rosszul magad, hogy nem tudod a választ. Kínos volt vigyázzállásban maradni, előre meredve, miközben magyarázzák az illetőnek, hogy milyen ostoba. Olykor két óra hosszat is tartott ez a kérdéssor, máskor csak fél óráig.

Kilátás a T-6-os első üléséből

Aztán jött a Stand Up rész. Az még rosszabb volt, az oktató által felvázolt vészhelyzeti szituációt kellett megoldani. Mindenki remegett és jegyzetelte az infókat. Itt és itt repülsz, ez a helyzet, ez a lámpa világít a gépben. Aztán „Lieutenant Zolnai, you have the aircraft!” (Zolnai hadnagy, a gép az Öné!) Akkor én felálltam, odamentem a pulthoz és vigyázzállásban, szabályszerűen elmondtam a megoldást. Nem nekem kellett kitalálni, hogy mit várnak tőlem. Minden vészhelyzetre le volt írva, hogy mi az eljárás, és hogyan kell elmondani szabályszerűen. Voltak olyan boldface-nek nevezett, szóról szóra megtanulandó vastag betűs részek, amit álmunkból felkeltve is tudni kellett. Ez egy három lépésből álló megoldás, utána el lehet kezdeni gondolkodni a továbbiakon, de ha azt a három lépést nem teszed meg, akkor baj van. A repülőgép adataiból is mindennap kérdeztek. Itt két eredmény volt: hibátlan vagy bukás. Akár már egy vesszőhiba is bukást jelentett. A Stand Up-nál is úgy volt, hogy ha már egy szót felcserélt valaki abban a boldface-ben, akkor leülhetett, megbukott. Ha állva maradt, akkor addig kellett levezetni a szituáció megoldását, amíg megérkezik és kiszáll a repülőből. Az oktató ekkor azt mondta, hogy rendben, holnap is tudsz repülni, életben maradtál, fáradj vissza a helyedre. Nagy különbség volt az „ülj le” és a „fáradj vissza a helyedre” között. Ez nagyon hasznos volt, mert ezt tényleg tudni kellett, nem volt más opció. Volt, aki kiborult a bánásmód miatt, mert valóban stresszes volt, de aki nyomás alatt elő tudja hívni a tudnivalókat, az a repülőgépben is elő tudja majd.

A felkészülés jellemzően egyénileg történt, legfeljebb összeültünk megbeszélni. Miután hazamentem addig tanultam, amíg el nem aludtam. A kiégést elkerülendő, azt mondták, hogy péntek délután nincs tanulás. Mindenki igyon meg egy sört, szombaton csináljon rendet maga körül, pihenjen, de este kezdje meg a felkészülést és a vasárnapot tanulja végig. Igazából nem is nagyon volt mit csinálni a bázis köré épült Columbusban. Egyébként bázison belül és kívül is szabad mozgás volt, legfeljebb ha más városba ment az ember vagy máshol aludt, akkor ki kellett tölteni egy papírt, hogy hol van, kivel, hogy lehet elérni, és hogy betartja a szabályokat. A családos amerikaiaknak saját házuk volt a bázison. Az egyedülállóak is összeálltak, közösen laktak. Volt egy nagy edzőterem, strand, szupermarket, bowling-pálya, néhány étterem. Pénteken összegyűltünk valakinél és kikapcsolódtunk.

Stand Up és Shotgun később már nem volt mindennap, csak hetente kétszer és közben repültünk. A T-6 Texan II már más volt, mint a Cessna, erősebb, gyorsabb. Sokaknak zavaró volt, hogy sisakban, maszkban és g-nadrágban repültünk. Volt, akinek a rádiózás okozott nehézséget. Még Texasban külön nyelvóra is volt, hogy a déli akcentust megértsük. Először hatvan órát töltöttünk a levegőben. Jól felépített tematika szerint következtek a feladatok oktatóval és egyedül. Az egész képzést végigkísérték a szimulátoros gyakorlatok, 47 óra időtartamban.

Szelfi - sisakban, maszkban

Mindent szigorúan az ellenőrző lista alapján csináltunk. Leginkább az eljárásokat gyakoroltuk, hogy például idáig kell elérni a hatezer láb magasságot, vagy itt és itt kell fordulni. Előfordult, hogy tizenketten voltunk az iskolakörön. A vészhelyzeteket is gyakoroltuk, például hogy mi a teendő, ha leáll a hajtómű. Kirepültünk egy légtérbe, először egyszerű, aztán összetett műrepülést gyakorolni. Az első egyedül repülésre 18-20 óra után került sor. Összesen tizenöt órát repültem egyedül. Kötelékben is műrepültünk, sőt kisebb légiharcot is vívtunk, ha nem is komolyat.

Egy-egy rajnak hat oktatója volt, mindegyik repült mindenkivel. A legtöbb oktató FAIP volt (First Assignment Instructor Pilot), olyan pilóta, aki a kiképzés után első beosztásként kapja az oktatóit. Voltak idősebbek is, akik vadászgépről jöttek vissza oktatni vagy olyanok, akik légitársaságnál repülnek, és tartalékosként oktatnak. Ők sokkal nyugodtabbak, hagyták dolgozni a tanulót, később nyúltak bele, mint egy FAIP.

A repülésen kívül a tanuló és az oktató nem lehetett egy helyen. Egy étteremben is külön asztalnál ültünk le. A „Sir” és „Ma’am” megszólításra nagyon odafigyeltek. Ahogy arra is, nehogy valami közelebbi kapcsolat legyen az oktató és a tanuló között, hogy aztán a többiek azt mondhassák, hogy persze, azért más veled, mert a múltkor ittatok egy sört. Amikor a kiképzés a vége felé közeledett, akkor már lazult egy kicsit a dolog. Voltak közös programok, például az egyedül repülés partija, vagy a rajunk jelvényének a partija, ezekre hivatalosak voltak az oktatók is. A nagy távolságú útvonal repüléseknél (cross-country), amikor máshol aludtunk, esetleg este megittunk egy sört, de ez is már csak a vége felé volt. Az elején féltünk is az összes oktatótól. Másrészt hangsúlyozták a megfelelő viselkedést. Például külön órákat tartottak az egyenlő bánásmódról. Jött egy tiszt, aki ezzel foglalkozott, és előadást tartott arról, hogy mi számít szexuális bántalmazásnak, rasszizmusnak, diszkriminációnak. Ott például nem lehet beszólogatni a nőknek.

*

- Vizsgáztunk iskolakörből, légtérből, egyszerű és összetett műrepülésből illetve műszer repülésből. Aztán volt a kötelék vizsga, az volt a legjobb. Csak nekünk, külföldieknek volt egy navigációs vizsga, ami állt egy látás utáni (VFR) és egy műszeres (IFR) útvonalszakaszból egy távolabbi reptérre. Az egésznek a megtervezésére is kíváncsiak voltak. Soha nem volt olyan érzésem, hogy úgy megyek oda, hogy nem adták meg pontról pontra, hogy miből, hogyan készüljek fel.

Csoportkép a pilótatársakkal az avatási ceremónia után 

Ebben a szakaszban is volt lemorzsolódás. Az amerikaiaknak négy, nekünk öt vizsgarepülés volt, aztán még volt elméleti vizsga vészhelyzetből és tetszőleges kérdésekből. Végül is erre készít fel a Stand Up és a Shotgun. Ha a vizsgarepülésen valaki megbukik, akkor van egy 88-asnak nevezett repülése, ha azon is, akkor még mindig van egy, aminek 89-es a neve. Ha azon is megbukik, akkor viszont nincs tovább. Ha a 88-ason átmegy, akkor azt egyben ki is lőtte, és a következő bukásnál automatikusan a 89-esre megy. Tehát a 88-asra csak egyszer volt esély, a 89-esre, ha azon átment, akkor többször is. Itt is estek ki emberek. A 88-ashoz egy másik raj parancsnoka jött át, a 89-est egy magasabb beosztású személlyel, például egy század- vagy ezredparancsnokkal kellett repülni. Neki volt döntési jogköre, hogy mi legyen az illetővel. A vizsgák eredményét egy nagy táblán vezették, de meg is ünnepeltük, hogy levizsgáztunk.

Amikor a kiképzés véget ért, egy nagyszabású avatási ceremónián kaptuk meg a szárnyainkat. Egyesével köszöntötték a nemzeteket és lejátszották a magyar Himnuszt is. Társasági egyenruhában voltunk, egyesével kihívtak, gratuláltak, kaptunk egy szép diplomát, hogy pilóták lettünk és feltűzték a szárnyunkat. Nekem mindez a születésnapomon történt és a szüleim is ott voltak. Szeptember 29-én volt az avatás és október 4-én már jöttem is haza.

*

- Közben itthon a többiek elkezdték a Zlin-képzést, egy részük már ki is ment Kanadába. Eredetileg úgy lett volna, hogy hazatértem után én is Kanadában, a Hawkon folytatom a képzést, ahogy az előttem végzett srác is, és onnan hazatérve a Gripenre kerülök. Azonban mielőtt végeztem volna, kaptam egy e-mailt, hogy jönnek az Airbusok, kell az ember, és miután vége a kinti képzésnek és hazaérkezem, a szállítórepülő századnál kapok beosztást. Nem örültem, mert más volt a cél. Amerikai oktatóim is javasolták a vadász irányt, de természetesen nem akartak beleszólni a hazai döntésbe.

2017 októberében hazajöttem, és novemberben már mentem is Csehországba, az Airbus tanfolyamra. Nagyon más volt, mert minket vadásznak szántak, „single pilot” mentalitásra neveltek, a szállítógépeken pedig több ember osztja meg a munkát, ez egy egészen más világ. Ebből nekem volt is némi nehézségem az elején, rám is szóltak, hogy nem kell mindent fejből visszamondani vagy megjegyezni például a frekvenciákat, hanem ott a kis asztal, kihúzom és leírom. Az Airbus egy nagyon okos gép, megdöbbentően sokat tud. Rengeteg terhet levesz a pilóták válláról és nekünk meg kell értenünk, hogy mit miért csinál. Egyelőre ismerkedünk vele, és azt gondolom, hogy ezer repült óra után elmondhatom majd, hogy most már ismerem a repülőt.

Volt egy olyan elgondolásom, hogy egyszer, majd ha befejezem a vadászrepülést, akkor szívesen repülök majd nagy gépet. Ez így most már nem valószínű, hogy összejön. A Gripenről át lehet ülni az Airbusra, de visszafelé ez aligha járható út. A Gripen volt az álmom, de most már elfogadom a helyzetet, már nem szorul össze szívem, ha látom őket felszállni. Most az Airbuson repülhetek, és ebből igyekszem kihozni a maximumot.

* * *

Fotó: Zolnai-archív, Dévényi Veronika / HM Zrínyi Média, USAF

A cikk nyomtatott változata az Aeromagazin 2018 novemberi számában jelent meg.