1968 elejétől az észak-vietnami légvédelem új taktikát kezdett alkalmazni az amerikai repülőgépek ellen azzal, hogy a támadó kötelékekre több tüzelőállás indított rakétát. Az amerikaiakat egy új besugárzásjelző segítette azzal, hogy nem csak a rakétaindítást, hanem annak irányát és hozzávetőleges távolságát is jelezte.

A USS Ticonderoga üzemanyag-áttöltés közben.

Amikor Meredith W. „Pat” Patrick korvettkapitány 1968 elején a USS Ticonderoga fedélzetén megérkezett első harctéri szolgálatára a Tonkini-öbölbe, az a mondás járta, hogy az optimista definíciója az a Skyhawk pilóta, aki leszokik a dohányzásról. Február végén egy Észak-Vietnam feletti bevetésen Patrick maga is megtapasztalta, hogy milyen az, ha légvédelmi rakétákkal kell szembenézni. Egy olyan kötelékben repült, amely Észak-Vietnam középső részén elhelyezkedő út és csatorna szakaszra készült aknát telepíteni. A bevetésre így emlékezett vissza:

Századom, a VA-23-as, a USS Ticonderoga CVW-19 jelű ezredéhez tartozott. A hordozó az észak-vietnami partoktól mintegy 40 mérföldre a Tonkini-öbölben hajózott. Az ezrednek két vadász százada volt, F-8E Crusaderekkel és három csapásmérő - akkoriban könnyű támadónak mondtuk - százada, A-4 Skyhawkokkal. Különítmények formájában a fedélzeten volt még négy RF-8E felderítőgép, négy KA-3 tanker, négy AD-5Q elektronikai támogató repülőgép és négy WF-2-es korai előrejelző gép. Mentési célra volt még négy helikopterünk is. A támogató gépek közül kiemelném a KA-3-as tankereket, amelyek mindig kéznél voltak, ha szükség volt rájuk. Néha ellenséges terület felett tankolták a találatot kapott F-8-asokat és A-4-eseket, hogy azok visszarepülhessenek a hordozóra, vagy legalább kibírják addig, amíg a tenger fölé érnek. Ha már kint volt a gép a víz felett és a pilóta túlélte a találatot vagy a katapultálást, akkor biztosra vehette, hogy kimentik.

Minden vadász és csapásmérő századnak 13 gépe volt a hajón, kettőt pedig mindegyik visszatartott a Fülöp-szigeteken, a Cubi Point tengerészeti légibázison, hogy a harci veszteség pótlására azonnal a hordozóra települhessenek. Ugyanebből az okból a pilóták számát századonként 21 főre emelték a háború előtti 18-ról. Történetünk idején az én századom már felhasználta a két tartalék gépet.

*

Már ötödik hete repültük a bevetéseket, amikor a századunkhoz és a VA-192-esekhez két-két APR-25-ös besugárzásjelző műszer érkezett, hogy végre beépíthessük őket a műszerfalon tátongó helyükre. A hozzájuk tartozó berendezések, vezetékek és antennák már korábban a helyükre kerültek, csak a műszer hiányzott.  

A bevetés előtti éjszaka segítettem a műszakiaknak a beépítésben és a műszer ellenőrzésében. Az egyik rendben működött, a másik azonban nem, ezért kiszereltük, hogy visszaküldjük, és egy másikat kérjünk helyette. Arra kértem a századunk ügyeletes tisztjét, hogy másnap a századparancsnok, Charlie Bush kapja azt a gépet, amelybe a műszert betettük. Én az ő kísérőjeként voltam betervezve.

A VA-23-asok púposhátú A-4F gépe az észak-vietnami partok közelében. A púp alatt kapott helyet a két besugárzásjelző, a zavaró berendezés valamint a radar elleni rakéta pontosabb alkalmazását és bombázást segítő számítógép és ezek kábelezése.

A bevetés hat A-4 Skyhawk csapásmérővel, a Ticonderoga három A-4-es századából 2-2 géppel volt tervezve. Századunk és a VA-192-es az A-4F változattal repült, a VA-195-ösök két gépe pedig Super Charlie volt. A Super Charlie-k normál A-4C-k voltak erősebb hajtóművel, majdnem olyan erőssel, mint amilyenek a mi A-4F gépeinkben voltak. A C változatnak csak három függesztési pontja volt, és fegyverrendszerét tekintve is elmaradt a későbbi változatok mögött.

Az A-4F-ekre gépenként kilenc DST-36 Destructor aknát függesztettek, az A-4C-kre hetet. A DST-36-os egy mágneses szenzorral ellátott Mk 82-es bomba volt, amely akkor lépett működésbe, miután a szenzor 150 lábon belül fémtárgyat érzékelt.

Volt még két, légvédelmet lefogó A-4F gépünk 2-2 Shrike rakétával és 4-4 CBU-24-es kazettás bombával függesztve. Ezek az Iron Hand gépek nem tartoztak a kötelékünkhöz, de a térségben tevékenykedtek, biztosítva minket és más kötelékeket, amelyek szintén a mi körzetünkben dolgoztak. Ezért is voltunk csak mini Alpha, mert a nagy Alpha kötelékek saját vadászfedezettel és Iron Hand géppel rendelkeztek.

*

Az eligazítás hajnali 4:30-kor kezdődött. Végigmentünk azon a harci ellenőrző listán, amelyet a CVW-16 jelzésű ezred dolgozott ki és más ezredek, többek közt a miénk fejlesztett tovább, ahogy gyűlt a harci tapasztalat. 

A gépeket a felszállás szerint állították be a fedélzeten, ezért úgy adódott, hogy nekem jutott a parancsnok APR-25-össel felszerelt gépe, neki pedig az enyém. 5:30-kor beültünk a gépekbe és 6:00-kor elindítottak minket a Ticonderogáról. A felszállást sötétben hajtottuk végre, de mire 18 000 lábon összeállt a kötelék, már derengett valamennyi fény. Alattunk elszórt felhőzet volt, felettünk, 24 000 lábon egy szakadozott réteg. 23 000 lábra emelkedtünk, és ahogy közeledtünk az ellenséges légvédelmi rakéták megsemmisítési zónájához, a partvonal, a folyók és a hegygerinc is tisztán látszottak.

A köteléket Sam Chessman, a VA-195-ösök parancsnoka vezette. Villogó Samnek hívtuk, mert az észak-vietnami légvédelem „utazott” rá; akárhányszor ő volt a vezér, számítani lehetett legalább egy SA-2-es (Sz-75 Dvina) indításra, amitől a légvédelmi rakétára figyelmeztető SAM (Surface-to-Air Missile) felirat villogni kezdett a műszerfalon. Ha nem repült, a kötelékekre napokig nem indítottak rakétát. Valamennyiünk szerencséjére Villogó Sam nagyon értett a légvédelmi rakéták kijátszásához és az általa vezetett kötelékek számos támadást túléltek már. Most sem volt másként.

Sam Chessman hívójele Chippy 1 volt, kísérője a Chippy 2-t kapta. A VA-192-es géppár Dragon 1 és 2 volt, Bush parancsnok és én pedig Law Case 1 és 2. Szétszóródtunk szabvány harci V alakzatba, ami azt jelentette, hogy egy-egy géppár az SA-2-es töltetének 200 lábasra becsült hatósugara miatt 800 lábas vízszintes és 400 lábas függőleges elkülönítéssel repült. Így egy rakétának legfeljebb csak egy gép esett áldozatul, ráadásul a kötelék tagjai szemmel tarthatták egymást és volt lehetőség manőverezni egy esetleges MiG-támadás esetén.

A-4F kötelék

Az ellenséges légvédelmi rakéták megsemmisítési zónájához közeledve Chippy 1 lekapcsolta a fényeit, a hajtómű teljesítményt száz százalékra növelte, majd visszavett két százalékot, hogy a kísérője is tarthassa a pozícióját. Az A-4F erősebb hajtóművének köszönhetően mi is tartani tudtuk a lépést az A-4C-k mögött, annak ellenére, hogy a gépeinken kettővel több DST-36-os volt.

Ahogy beléptünk a megsemmisítési zónába, a sebesség további növelése érdekében a vezér megkezdte a süllyedést. Azt akartuk, hogy mire lesüllyedünk a támadás kiindulópontjára, nagyjából 10 000 lábra, bőven legyen sebességünk a manőverezéshez a cél közelében. A sebességünket még a nehéz fegyverterheléssel is 8 mérföld/perc értékre növelhettük. Persze jobban szerettük a 9-10 mérföld/percet, amit a fegyverek oldása után tudtunk elérni.

Ahogy a partvonalhoz közeledtünk, működésbe lépett az APR-25-ös. A jel a Vinh repülőtértől északnyugatra mutatott, hossza a műszer három gyűrűje közül csak az elsőig ért. Közben legalább egy Bar Lock (P-37 felderítő lokátor) nyers hangját hallottam. A „zit-zit-szünet-zit-zit” hang elárulta, hogy követnek bennünket. A háttérben halványan egy másik hangot hallottam, egy Fan Song (SzNR-75 tűzvezető lokátor) összetéveszthetetlen csörgőkígyó hangját.

Ahogy Chippy 1 száraz lábat jelentett, vagyis keresztezte a partvonalat és a szárazföld fölé ért, a jelzés kétgyűrűsre változott és a csörgőkígyóhang is tisztán és hangosan hallatszott. Egy másodpercen belül a SAM jelzés világítani kezdett és megszólalt a figyelmeztető „ud-udl-udl” hangjelzés is. Lenyomtam az adógombot: - Chippy 1, SAM, balról, 10 óra.

A tarkómon és a karomon felállt a szőr, ahogy megláttam, hogy a gyorsító fokozat füstcsíkját húzva két SA-2-es rakéta emelkedik a hegygerinc fölé. A tüzelőállásuk valahol a 10 óra irányban, 12-14 mérföldre lévő Vinh repülőtér és a 11:30-as irányban, 8 mérföldre előttünk lévő Tam Da híd között volt. A porfelhő és a füst, amely az indítás pontos helyét jelezte volna, most nem látszott, részben a felhőzet, részben a hegygerinc miatt. Tisztán látszott viszont, ahogy előbb az egyik majd a másik rakéta is eldobja a gyorsító fokozatot.

A levegőből könnyen észrevehető SA-2-es tüzelőállás. A fotó 1967-ben készült egy Skyhawk pilótafülkéjéből.

A menetfokozat hosszú, vörös csóvája jól látszott a sötét terep előtt. Valamennyien a rakétákat figyeltük. Az első rakéta célba vette Chippy 1-et, ezért a két Chippy 120 fokos bedöntéssel balra kitérő manőverbe kezdett. A Dragonok a távolságot tartva követték őket.

Bush és én az addigi magasságon maradtunk és bal fordulóba kezdtünk, hogy lássuk a vezért. A két rakéta jobbra fordult és az első süllyedni kezdett, hogy elfogja Chippy 1-et. A Chippy géppár kemény fordulóváltással jobb fordulóba váltott és azon igyekezett, hogy a rakéta fordulósugarán belülre kerüljön. Lenyűgöző volt nézni, ahogy Chessman manőverre kényszerítette a rakétákat és a fordulósugarukon belülre került.

Bush parancsnokkal továbbra is bal fordulóban voltunk, a gépünk hasa éppen nyugati irányba mutatott. Ekkor egy másik Fan Song hangja hallatszott, hangosabban, mint az elsőé. Rápillantottam az APR-25-ös kijelzőjére, és háromgyűrűs jelzést láttam 2 óra irányban. Abban a pillanatban már nem érdekelt Chessman harca a rakétákkal, a miénkkel kezdtem foglalkozni. A bal fordulóból vízszintesbe vittem a gépet és lenéztem nyugati irányba.

A kép bal alsó sarkában egy Dvina emelkedik, a menetfokozat hajtóművének csóvája jól látszik. A rakéta nem a fotózó pilóta gépét vette célba.

Ott volt. Egyetlen SA-2-es közeledett a mi magasságunkon és éppen eldobta a gyorsító fokozatot. Közel volt és pontosan felénk tartott. Fényes, vörös gyűrű ragyogott a sötét, kör alakú rakétatest körül és a fülketető egyetlen pontja körül mozgott. Beleordítottam a rádióba: - Parancsnok, leborítás, azonnal! Bush egy másodpercet sem vesztegetett. Ahogy kimondtam a figyelmeztetést, már borított is, én pedig követtem.

A rakéta töltete néhány száz lábbal a hátára fordított gépem felett robbant és a lökéshullám belepréselt a katapultülésbe. Pontosabban a robbanás az ég felé néző fenekemre nyomta a repülőgépet. A töltet hangos „vomp” hanggal robbant. Szerencsénk volt, hogy Bush ilyen gyorsan reagált és a robbanás pillanatában már annyira eltávolodtunk a rakétától, hogy csak a lökéshullám ért minket, a repeszek nem.

A Dvina felrobbanó töltete narancssárgás füstfelhőt hagy az égen. A támadó kötelékek útját gyakran tucatnyi ilyen füstfelhő jelezte, mielőtt eloszlott a szélben.

Mindhárom rakéta eredménytelenül robbant fel. Chippy 1 megszólalt: - Oké, akkor folytassuk. A kötelék ismét felvette a korábbi alakzatot és folytattuk az utat a célpontként kijelölt csatorna felé. Nagyon büszkék voltunk rá, hogy az észak-vietnami légvédelem nem tudott visszafordulásra vagy a fegyvereink eldobására kényszeríteni.

A célra történő rárepülés kezdőpontján néhány légvédelmi ágyú fogadott minket. Miután sikeresen kimanővereztük a 85 mm-es lövedékek robbanását, rárepültünk a célra és ledobtuk a fegyvereket a csatornába. Ezután már semmilyen ellenállással nem találkoztunk, se légvédelmi rakétával, se csöves légvédelemmel, se kézifegyverekkel.

Az általános szabály szerint tilos volt 3500 láb alá süllyedni. A ritka kivételek egyike az aknatelepítés volt, a keskeny csatornákat csak 1500 lábra süllyedve találták el. A gépekre általában egy Mk82-es fékezett bombát is függesztettek, a kioldási sorrendben ez vált le először és füstjével jelezte, hogy jó helyre mentek-e az aknák. A fotót Meredith Patrick készítette vaktában, a bal válla felett tartott fényképezőgéppel, felhúzás közben.

Nem álltunk újra kötelékbe, csak a géppárok álltak össze. Én is csatlakoztam Bushoz, miután felhúzott a támadásból és én is az enyémből. A legrövidebb utat választottuk a tenger felé és 5500 láb magasan, 540 csomós sebességgel elhagytuk Észak-Vietnam légterét. Úton a Ticonderoga felé még kaptunk 2000 font üzemanyagot egy KA-3-as tankerből, majd rendben leszálltunk a hordozón.

*

A bevetés számos tanulsággal szolgált, amit a későbbi tapasztalatok csak megerősítettek. Először tapasztaltuk meg, hogy milyen az, amikor az észak-vietnami légvédelmi rakétások összehangolt támadást hajtanak végre egy kötelék ellen, ráadásul nagyon jól. Már-már túl jól. Elindítottak két rakétát, kitérő manőverre kényszerítve minket, és miközben ezekre a rakétákra összpontosítottuk a figyelmünket, olyan irányból indították a harmadikat, amelyre abban a szituációban nem láttunk rá. Az APR-25-ös besugárzásjelző életet mentett azzal, hogy nemcsak hangjelzést adott, mint a korábbi műszer, hanem azt is megmutatta, hogy merről támadnak minket. A túlélésünk kulcsa a helyzetfelismerés, helyzetismeret volt. Megvolt az információ, hogy merre figyeljünk és mi éltünk vele.

Sokat repültünk és ennek köszönhetően a repülőgép vezetése készségszinten, szinte automatikusan ment. Ez nagyon fontos volt, mert a stressz alatt lévő pilótának rengeteg dologra kellett figyelnie. Látnia és értelmeznie kellett a taktikai szituációt, vizuális kapcsolatban kellett maradnia a vezérével / kísérőjével, ismernie kellett a kötelékhez viszonyított pozícióját és információval, figyelmeztetéssel segítette a megtámadott gép pilótáját.

Bush és én az egyetlen megoldást választottuk, amelyet néhány másodperccel a találat előtt tehettünk: leborítottunk. Sam Chessman manőverezése sokkal inkább tudatos volt, mint a miénk. Amikor figyelmeztettem, azonnal észrevette a rakétát és arra kényszerítette, hogy fordulóba kezdjen az elfogáshoz. Egy ilyen manőver segített abban, hogy kiderüljön melyik gép a célpont. Ha nem fordul veled a rakéta, akkor megszakíthatod a kitérő manővert és figyelmezteted a többieket, mert köztük van a valódi célpont.

A sebesség is fontos tényező volt. Amikor a rakéta feléjük fordult és ők a fordulósugarán belülre igyekeztek, az SA-2-es is igyekezett velük fordulni, azonban 3,5 Mach sebessége és a kis szárnyfelületei miatt nem tudta követni a 0,8 - 0,9 Mach között repülő, deltaszárnyú A-4-est és Sam Chessman ismét győzött.

Sosem szabad azt feltételezni, hogy azért mert egy rakétát látunk, csak egy van a levegőben. Folyamatosan figyelni kell, gyorsan pásztázni a légteret, várni a második és harmadik rakétát és közben a géppárnak szemmel kell tartania egymást, közösen leküzdve a felmerülő egyéb problémát. Például a csöves légvédelmet, amely majdnem mindig ott van a rakéták tüzelőállása közelében. A pilótáknak ismerniük kell a hírszerzési adatokat, hogy hol, milyen légvédelem van. Ezek az adatok ritkán pontosak, de egy kiindulópontot adnak, és ahogy a pilóták megismerik az adott térséget, fejben folyamatosan pontosíthatják az addigi ismereteiket. A tudás sosem tökéletes, de minden kis apróság számít.

* * *

Forrás és fotók: Meredith W. Patrick