A taszári 101. Felderítő Repülő Század fénykora a nyolcvanas évekre tehető. A felderítő és csapásmérő feladathoz megkapták a Szu-22-est és a „hozzávalókat” és rövid időn belül ütőképes repülőszázaddá kovácsolódtak. A kilencvenes évek elején felvették a Fürkészdarázs nevet és innen számítható a század lassú leépülése is, amit a megszűnés és a Szu-22-es kivonása követett 1997-ben. 

Az első részben a Szuhoj század kezdeti éveiről volt szó. Most a mindennapokba, a szárazföldi erőkkel közösen végrehajtott feladatokba enged betekintést a század egykori parancsnoka, Balogh Imre nyugállományú altábornagy, aki felidézi az utolsó éveiben Fürkészdarázs nevet viselő század lassú leépülését és megszűnését is.

*

- A szárazföldi csapatokkal közösen rengeteg gyakorlaton vettünk részt és sokat tanultunk mind a döntéshozatalban, mind az együttműködésben. Nagyon hasznos időszak volt. A Csapatrepülő Parancsnokság alaphelyzetben nem volt alárendelve a szárazföldi parancsnokságnak, de mozgósításkor a szárazföld határozta meg a feladatokat. Az együttműködés úgy ment, hogy a szárazföldi felderítő főnök - akinek az alárendeltségében dolgoztunk a gyakorlatokon - szabott feladatokat. Például olyat, hogy derítsük fel a tapolcai rakétadandárt. Ők elrejtőztek az erdőben, nekünk fel kellett felderíteni a települési helyüket és légi felvételt kellett készíteni róluk.

KKR felderítő konténer és hordozója.

Aztán felfújható MiG-21-esekkel – nem tudom honnan voltak, talán az oroszoktól kértek ilyeneket - berendeztek egy füves repteret. Azokat kellett felderíteni és megállapítani, hogy valódiak vagy sem. Volt, amelyikről könnyű volt megállapítani, mert leeresztett a szárnya…

Ugyanígy volt légvédelmi rakéta állvány makett is. Olyan is volt, hogy feladatot szabtak, hogy egy adott útvonal szakaszon, két, három vagy négy járműből álló gépjárműoszlop halad, keressük meg őket. Nem volt mellébeszélés, nekünk felderítőfotókkal kellett igazolni, hogy valóban láttuk őket.

Volt egy saját kiértékelő részlegünk, amely a felderítő konténerek által begyűjtött adatokat és légi felvételeket értékelte. A felderítő adatokat továbbküldtük arra a parancsnokságra, amelynek alá voltunk rendelve, vagy saját gyakorlaton magunk elemeztük. Ugyancsak a kiértékelő részleg foglalkozott a repülési adatrögzítőkkel is.

*

- Egy alkalommal Schmidt vezérőrnagy, a honi légvédelemmel egyeztetve, egy többnapos gyakorlatot rendelt el. Mi voltunk az ellenség, a védekezésre a kecskeméti ezred vadászrepülőit és a sárbogárdi légvédelmi rakétaezredet jelölték ki.

A 05-ös pilótája a műszaki segítségével köti be magát az ülésbe. A gépre UB blokk van függesztve és az APA-kocsi kábelét is csatlakoztatták már az indításhoz.

Részünkről a teljes század részt vett a feladatban, valamennyi gépünk repült. A CsRP kiadta a Kecskeméthez közeli felderítő légtereket, ahol többek között álcázott felfújható repülőgépek voltak kihelyezve. Azokat kellett felderíteni, vagy egy bizonyos objektumot. Megkaptuk a szárazföldi harcérintkezés vonalát is. Le kellett küzdeni a légvédelmet, kirepülni a felderítési körzetbe, végrehajtani a felderítést és a csapásmérést, majd visszajönni a harcérintkezés vonalán keresztül. Magassági korlátozás nem volt, csak a terepakadályokat kellett figyelembe venni és saját hatáskörben dönthettem a végrehajtásról. Mi dolgoztuk ki a feladatot, a célleküzdést, a rejtőzködést, a manővereket a vadászok ellen, mindent.

Ismerve a rádiólokátorok felderítési képességeit, a légvédelem és a vadászok képességeit, nem volt nehéz döntést hozni. A Szu-22-esre függeszthető zavaró berendezés a teljes köteléket le tudta fedni. Emellett minimális magasságon kellett repülni a légvédelmi objektum felé, azon a magasságon, ahol a lokátor felderítési zónája már nem teszi lehetővé a légvédelmi rakéták indítását. Akkor derítettek föl bennünket, amikor mi már csapást mértünk rájuk és már éppen hagytuk el a körzetet. Ezután szintén minimális magasságon berepültünk a felderítési körzetbe.

A műszaki a 08-as Szu-22UM3 előkészítésén dolgozik a perzselő napon.

Egy rajba két felderítő konténeres gép került. Egy másik raj előre ment, kiiktatta a légvédelmet és utána visszarepült a bázisra vagy kísérte a köteléket és az imitált csapatlégvédelmi eszközökre dolgozott. Ha esetleg fülest kaptak, hogy mikor szállunk fel és hol van a felderítési körzetünk, számítások alapján megpróbálhatták kideríteni, hogy hol lehetünk.

Az mindenképpen segítette őket, hogy Budapestről kijelöltek két szemlélőt, akik MiG-21-esekkel repülve csatlakoztak egy-egy Szuhoj kötelékhez, hogy leellenőrizzék a feladat végrehajtását. Ezek a kötelékek nem a sárbogárdi ezredre mértek csapást, hanem a felderítési körzet felé repültek a terep felett 100 méteren, 1000 km/h-val. A szemlélők a MiG-21-eseikkel nem mertek lejönni, hanem 200-300 méteren próbálták követni a köteléket, elárulva annak pozícióját. Ennek ellenére számunkra sikeres volt a gyakorlat, mert a légvédelem elmondása szerint, csak utánlövéssel sikerült megsemmisíteni egy-két gépünket. Az más kérdés, hogy ha mi csapást mértünk egy ütegre vagy egy objektumra, ott már nem volt utánlövés…

Dübörög az utánégető; felszálláshoz gyorsít a 10-es Szu-22M3.

A vadászoknak is gondjaik voltak velünk, mert nagy sebességgel kis magasságon repültünk és csak a csapásmérés vagy a felderítő felvételek elkészítése miatt emelkedtünk magasabbra. Utána azonnal visszasüllyedtünk kis magasságra és maximális sebességgel elhagytuk a légteret. Kaptam is utána, hogy Balogh elvtárs, ilyen nincs, ez nem így működik!

Ez egyébként egy igazi komplex gyakorlat volt, köszönhetően a hajózó, a műszaki és a törzs állományának. Mi egy ezrednyi törzzsel rendelkeztünk, hogy majd később ne kelljen a törzset újra létrehozni és összekovácsolni, hiszen létrehozásunkkor egy háromszázados ezredben gondolkodtak. A századunknak megvolt a tartalékos állománya is. Mozgósítottunk kb. kétszer annyi embert, mint az eredeti századlétszám volt. Velük is foglalkozni kellett, feladatot adni nekik, hogy legyen értelme a mozgósításnak. A légierőnél, különösen az intenzív háromváltásos repülések időszakában a sorállomány munkája nélkülözhetetlen volt a repülések kiszolgálásánál. Nagyon értelmes és szorgalmas emberekkel dolgoztunk.

*

- A legnagyobb kihívás egy Szu-22-es pilótának a különböző fegyverekkel, kötelékben, bonyolult időjárási körülmények között végrehajtott földi csapásmérés volt. Ilyenkor magasságot kellett választani, hogy a felhő alatt vagy felett repüljünk, hiszen a Szu-22-esben nem volt lokátor, amivel felhőben lehetett volna kötelékezni, majd kötelékben visszatérni a bázisra. Hogy erre képesek legyünk, változtatni kellett az addigi módszereken.

Széttárt szárnyakkal, leszálló irányon.

Akárcsak a vadászok, hétfőn mi is felkészültünk, aztán volt egy repülés előtti pontosítás, de bevezettük azt, hogy ha a feladat harcászati, márpedig többnyire az volt, akkor igenis harcászati felkészülést csinálunk.

A felkészülés módosítását jóváhagyattuk az elöljáróval. Minden harcászati feladatot ki kellett dolgozni térképen egy fiktív helyzetre, elhatározást kellett hozni a kötelék parancsnokának, amelyet jelenteni kellett a század vezetésének.

A repüléseken pedig úgy próbáltuk gyakoroltatni a derítsd fel és semmisítsd meg elvet, hogy a repülési váltás idején az általunk kiválasztott műrepülő légtér alá kiküldtünk kocsival és rádióval az egyik rajparancsnokot, akinek joga volt földi lövészetet vezetni. A feladata az volt, hogy látható, de nehezen felderíthető helyet foglaljon el, viszont alkalmas legyen harci manőverek végrehajtására. Az elfoglalt helyéről engem és a repülésvezetőt tájékoztatta, de a repülésen résztvevő pilótákat nem.

Megszabtuk a feladatot: kirepülsz, felderítesz és csapást mérsz. Keress egy gépjárművet! Egy térképen lerajzoltuk, hogy hogyan küzdje le a légvédelmet, mikor kezdje a zavarást, milyen manővereket hajtson végre, hogyan jöjjön haza. Aztán, ha lerepülte, nem az volt, hogy szevasz, elfáradtam, megyek haza, hanem a rajparancsnoknak és a század-légilövésznek ki kellett értékelni, és csak utána mehetett másik feladatra.

Olyat is csináltunk, hogy a pilóta elvégezte a felderítést, bejött egy touch and go-ra és továbbment egy csapásmérésre. Kombináltuk a feladatokat, hogy ne kelljen leállítani és újra előkészíteni a gépet.

Az egyik kétüléses Szuhoj személyzete körbejárva ellenőrzi a gépet, mielőtt beülne a fülkébe.

Azután mindig vittük az objektív kontroll anyagot, a felderítő konténerrel készített éjjeli és nappali fotót vagy a rádiófelderítés anyagát a kiértékelő csoporthoz. Itt konkrét és kézzelfogható anyagot kellett produkálni, nem lehetett objektív kontroll anyagot hozni másról, például rakétaindítást imitálni egy csillagra infra rakétával, mivel a felvételekről azonnal ki lehetett deríteni az igazat.

Az elején nehezen jöttek bele a srácok, de belejöttek és jól csinálták! Azután már bármit kellett repülni, a hajózók simán vették az akadályokat. Ehhez persze kellettek a műszakiak, hogy minden rendben legyen a géppel, a fegyveresek, hogy a meghatározott függesztéshez előhozzák a tárolóból a fegyvereket és összehangolt munkával a megadott időpontra függesszék azokat.

*

A 12-es gépből múzeumi darab lett, kazettás töltetek dobására készült KMGU konténerrel függesztve volt látható a szolnoki Repülőmúzeumban.

- 1989 októberében új hajózókat kaptunk. A fiatalok Szu-25-ösre kaptak volna képzést, amelynek az elméleti részét el is kezdték Krasznodarban, de a gyakorlatit már nem, mert addigra eldőlt, hogy nem lesz csatarepülő ezred és így Szu-25-ös sem.

A századhoz összesen három fiatal hajózó érkezett, akiket átképeztünk Szu-22-esre. Egy fő közülük a polgári életben kapott ajánlatot miután egészségileg letiltották a repülésről, ketten viszont maradtak. Ők a teljes kiképzést megkapták és a század felszámolásáig repülték a Szu-22-est.

A műszakiaknál többen nyugdíjba mentek, a helyükre újabbak érkeztek. Jó csapat volt, az öregek helyére érkezett fiatalokból három éven belül kitűnő műszaki századparancsnok lett. Le a kalappal előttük! Ez is mutatja, hogy ha jól irányítják és tanítják a fiatalokat, akkor jó szakember válik belőlük és kitűnően tudnak dolgozni.

2004. A taszári műszakiak a 01-es gépet készítik elő ... egy fotózásra.

A repidő csökkenésével csökkent az éleslövészetek és a bombázások száma is. A képességek egy ideig megmaradtak, de innen már csak lejtmenet volt a Szuhoj század számára.

Amíg létezett a Csapatrepülő Parancsnokság és nem kezdődött meg a honvédség különböző elképzeléseknek megfelelő leépítése, addig folyamatosan szükség volt a század tevékenységére, a hadműveleti tervezésekben számoltak a Szu-22-essel. Amikor 1991-ben a CsRP feloszlott és egyesültek a honi légvédelemmel, egyre jobban előjöttek az anyagi gondok, amely ahhoz vezetett, hogy a légierőtől fokozatosan elvonták a pénzeket és végül a Szu-22-esek leállítása mellett döntöttek. Először az együléses gépeket konzerválták le azzal, hogy háromhavonta kikonzerválják őket. Akkor még az volt az elképzelés, hogy a kétüléses gépekkel egy szűkített állomány tovább repül, és fenntartja a képességet.

Nagyjavítva, átadva, félretolva. Szu-22-esek Pápán, 2007-ben.

Ebből sem lett semmi, a nagyjavított gépeket átrepülték Pápára és ott maradtak. Ezzel a nagyon rossz lépéssel egy komoly és a végén már az egyetlen csapásmérő képességtől fosztották meg a szárazföldi csapatokat és a honvédséget.

***

Fotó: Balogh-archív és Szórád Tamás

A taszári 101. Felderítő Repülő Század fénykora a nyolcvanas évekre tehető. A felderítő és csapásmérő feladathoz megkapták a Szu-22-est és a „hozzávalókat” és rövid időn belül ütőképes repülőszázaddá kovácsolódtak. A kilencvenes évek elején felvették a Fürkészdarázs nevet és innen számítható a század lassú leépülése is, amit a megszűnés és a Szu-22-es kivonása követett 1997-ben. 

Balogh Imre őrnagy - jelenleg nyugállományú altábornagy - 1983 és 1991 között irányította a Szu-22-es századot. Ezután a 31. Kapos Harcászati Repülőezred parancsnokaként, majd ’95-től repülőfőnökként, később a légierő parancsnokaként szolgált. Összesen 1200 órát repült a Szu-22-essel. Egy olyan repülőszázad létrehozását, összekovácsolását és működését irányíthatta, amelynek feladatai és mindennapjai igencsak eltértek attól, amit vadászpilótaként ő és beosztottjai korábban megtapasztaltak. Cikkem első részében a század életének kezdeti időszakát idézi fel az egykori parancsnok.

*

- A nyolcvanas évek elején MiG-21-esen repültem és ezred-légilövész voltam Taszáron. Beosztásomból adódóan a harci alkalmazás oktatásának, a hajózók felkészítésének, a felkészítési anyagnak és a végrehajtásnak az ellenőrzéséért feleltem, de a század-légilövészek ellenőrzése is hozzám tartozott.

Ekkoriban keresett meg az MN repülőfőnöke és helyettese azzal, hogy tervezik egy Szu-22-es század, majd két Szu-25-ös századdal kiegészítve egy csatarepülő ezred felállítását és engem gondoltak a század, majd az ezred parancsnokának. Mi a véleményem? – kérdezték. 36 éves voltam, 1500 óra repült időm volt, megtiszteltetésnek vettem és elvállaltam. Azt is kifejtették, hogy olyan embereket terveznek századparancsnok-helyettesi beosztásba, akik a Szovjetunióban, Monyinóban a repülőparancsnoki akadémián végeztek. Felsoroltak több nevet is azzal, hogy beszélnek velük is és eldöntik, hogy kik lesznek a helyetteseim, vagyis az általános és a felderítő helyettes.

Életkép a taszári zónából, a nyolcvanas évek második feléből.

Ezzel egy időre annyiban is maradt a dolog. Az elképzelés az volt, hogy olyan hajózókkal töltik fel a századot, akik még elég fiatalok, de van már repülési tapasztalatuk is. Ennek megfelelően a következő évben, 1983-ban kiválasztották a pilótákat Kecskemétről, Pápáról és Taszárról. Többségük 28-30 éves volt.

Mivel a Szu-22-esek a honvédség feladatrendszerében felderítő repülőgépnek, a század pedig felderítő repülő századnak volt tervezve, ezért szerveztek nekünk Taszáron egy kéthónapos felderítő tanfolyamot. Ma már nem titok, hogy a NATO országok területét tanulmányoztuk, a századra tervezett harcászati feladatok végrehajtása tükrében. Például azzal foglalkoztunk, hogy egy-egy objektumot hogyan lehet úgy megközelíteni, hogy kihasználjuk a terepadottságokat.

Közben megtörtént a műszaki állomány kiválasztása is, szerintem jó módszerrel. A műszaki parancsnokokat, mérnököket, vezetőket az idősebb, tapasztalt állományból válogatták, az állomány többi részét pedig végzős repülőműszaki tisztekkel és tiszthelyettesekkel töltötték fel. Az iskolából kikerülő fiatal műszaki tisztek, tiszthelyettesek így a Szu-22-esen kezdhették meg csapatszolgálatukat. Ez egy nagyon jó döntés volt, mert ezekből az emberekből az idősebb, tapasztaltabb kollégák vezetésével egy olyan jó csapat kovácsolódott össze, hogy ilyen jó műszaki gárdával én korábban és később sem találkoztam.

A Szu-22-esre kiválasztott pilóták korábban MiG-21-esen repültek. A képen a 1605-ös MiG-21PF látható.

1983 nyarán a vezető és idősebb műszaki állománnyal közösen kiutaztunk Krasznodarba, a Szu-22-es típus átképzésre. A repülőgép már az elméleti foglalkozások első pár napja után jó benyomással volt mindenkire, a gyakorlati kiképzés és repülés ezt csak megerősítette. A repülőgép kabinját könnyű volt megszokni, bár nekem, mivel alacsony vagyok, a 21-esben jobban kézre estek a dolgok. A Szuhoj kabinja nagyobb volt, ráadásul, amikor felszálláskor, nekifutás közben előre kellett nyomni a botot, hogy idő előtt ne emelje el az orrkereket, az üléstől még előre is kellett dőlnöm.

A Szu-22-esben több, a repülőgép-vezető feladatát segítő rendszer volt. Hogy csak egy párat említsek: állásszög jelző, amely figyelmeztetett a túlhúzásra, RSZBN közel-navigációs rendszer, amely segítségével a leszálláshoz való automata bejöveteleket és pontos útvonalrepüléseket tudtunk végrehajtani, lézer távolságmérő, robotpilóta. A célzókészülék és a rádió-magasságmérő együttes alkalmazásával terepkövető üzemmódban tudtunk repüléseket végrehajtani. Ez síkvidéken vagy dombok között jól követte a terepet, egy erdősávon például átemelte a gépet, de hegyek között nem engedtük használni, mert azért nem volt nagyon pontos.

Még csillagos felségjellel az 1990-es kecskeméti nyílt napon.

A leszállás is könnyebb volt a Szuhojjal. Még a MiG-21F13-ason is kellett egy kicsit gázzal tartani, de a nehezebb MF-en és Bisz-en leszállásnál csak a földet érés előtt, vagy földet éréskor lehetett a gázt levenni. Többéves tapasztalat után a Szuhojjal igaz szabálytalanul, előre nézve, de szépen, kilebegtetve lehetett leszállni. Amikor később, ezredparancsnokként ismét repültem a MiG-21-est, újra meg kellett szoknom, hogy ki kell néznem balra a leszállásnál, valamint ekkor értékeltem igazán a Szu-22-es előnyeit.

Az átképzésen a légtérrepülésekig és a földi csapásmérésig jutottunk. Négyen kaptunk oktatói kiképzést, és késő ősszel jöttünk haza. A Szu-22-esek részben szétszerelve, An-12-es szállítógépeken érkeztek Taszárra 1984 februárjáig bezárólag. A műszakiakat azonnal bedobták a mély vízbe, az orosz műszakiak segítségével ők szerelték össze a gépeket.

SzPSz-141-es zavarókonténer a 12-es Szu-22-esen.

Az volt a terv, hogy jön két orosz oktató, akik leellenőriznek minket hajózókat, berepüljük a gépeket, majd elkezdjük a kint átképzettek jártasságának a helyreállítását. Az orosz oktatók azonban csak hónapokkal később érkeztek meg. Mi nem akartunk addig várni, és mivel a gépek összeszerelését egy kétülésessel kezdték a műszakiak, engedélyt kértünk Schmidt István vezérőrnagytól, hogy Máté Lacival, aki szintén oktatói átképzést kapott Krasznodarban, egymást leellenőrizzük. Schmidt vezérőrnagy volt a Börgöndön lévő Csapatrepülő Parancsnokság (CsRP) parancsnoka, és a Szu-22-esek, akárcsak a helikopterek, a CsRP-hez tartoztak, nem a Honi Légvédelem Vadászrepülő Csapataihoz. Miután a hozzájárulást megkaptuk, az akkori repülőfőnök MiG-21UM-mel leellenőrzött minket, bár sok értelme nem volt.

1984. március 24-én Máthé Lacival első ízben szálltunk fel magyar Szu-22-essel. Akkor már 4-5 hónapja nem repültünk a típussal. Helyreállítottuk a jártasságot és leellenőriztük egymást. Egész szép tömeg jött ki a reptéren megnézni az első repülésünket.

A nagy melegben a műszakiak derékig levetkőzve dolgoznak, a 03-as pilótája is a könnyű kezeslábast viseli a kétrészes hajózóruha helyett.

Ahogy egy-egy gép összeszerelése elkészült, sorban berepültük őket. Mivel az orosz oktatók még mindig nem jöttek, engedélyt kértünk Máté Lacival, hogy elkezdhessük a hajózók jártasságának a helyreállítását először iskolakörön majd légtérben. Végül valamikor kora ősszel megjöttek az oktatók és segítségükkel megkezdtük a kiképzést.

Hozzá kell tenni, hogy a hajózók rengeteget köszönhettek a műszakiaknak. A század az első évben 1700 órát repült úgy, hogy a gépek folyamatosan készültek el. A hétfői előkészítési napon, amikor egyébként nem volt repülés, mi az RSZBN leszállító rendszer berepülése címén nagyon sokszor repültünk 4-5 géppel. Az elöljárók is hajtottak minket, mi is hajtottuk magunkat, annyira, hogy gyorsan eljött a kötelező 100 órás időszakos karbantartás a gépeken. A hangárban be kellett vezetni a két műszakot, hogy a gépek elkészüljenek és le tudjuk repülni a kiadott feladatokat. A javítóhangár állományának az üzembentartó század is besegített. A műszakiak rövid idő alatt elsajátították a különböző időszakos munkák fogásait. Az elején némi csúszással, de ez egy új típus esetében természetes. Ahogy nőtt a tapasztalat úgy rövidültek az idők.

A Szuhoj század műszakijai pihenőidejüket töltik.

A hajózók jártasságának a helyreállítását iskolakörön kezdtük. Utána a légtérben a reptechnikai eljárásokat gyakoroltuk, majd a bonyolult idős műszeres eljárásokat. Az RSZBN leszállító rendszerrel 100 méteres felhőalapig és egy kilométeres látásig gyakoroltunk függöny alatt bejöveteleket és leszállásokat. Amikor ez is megvolt, elkezdtük a harcászati kiképzést földi és légi célok ellen, továbbá a felderítő konténer valamint a zavarórendszer alkalmazásának gyakorlását is.

Az volt az elvem, hogy valamennyi pilóta repüljön az összes fegyverkonfigurációval és a maximális függesztéssel, hogy megismerje, és ne akkor találkozzon vele, amikor esetleg valós feladatot kell végrehajtania. Máté Lacival minden fegyverkonfigurációt kipróbáltunk mielőtt a pilóták is repültek az adott függesztménnyel. A gép négy tonna fegyverzetet tudott vinni, természetesen maximális terheléssel nem úgy manőverezett, mint üresen.

*

- 1985-ben már földi csapásmérésre is hadra fogható volt a század. A gyakorlásra a nádudvari lőteret használtuk a Hortobágyon. Azzal csak az volt a gond, hogy hétköznap az oroszok használták, mi csak hétvégén repülhettünk.

Balogh Imre századparancsnok a kunmadarasi szovjet ezred katonáival egyeztet.

Taszárról a mezőkövesdi repülőtérre vasúti szerelvényen vittünk át a kiszolgáló berendezésektől kezdve a fegyverzetig mindent. An-26-ossal csak azokat a közvetlen kiszolgáló berendezéseket vittük át, amelyek a gépek fogadásához kellettek. Megkaptuk a barakkokat, az épületeket és átrepültük a gépeket. Aztán egy hónapig ott települtünk, hétköznap felkészültünk, hétvégén repültünk, hadműveleti jelleggel.

Mezőkövesden a hajózó és műszaki állomány jól összekovácsolódott. Hogy éreztessük a hajózókkal, hogy a műszakiak mennyit dolgoznak azért, hogy lerepülhessük az éves óraszámot - 1700-at az első évben, 2000 óra felett a következőben - amikor nem volt repülés, a hajózókat leküldtem a hangárba, hogy lássák, hogy mivel foglalkoznak ott az emberek. A századmérnök és a technikai helyettes előadást tartott a hajózóknak, hogy mit foglal magába és mennyi időbe kerül egy-egy 100 vagy 200 órás időszakos munka elvégzése.

H-25ML földi célok elleni lézervezérlésű rakéta a szárny alatti és lokátor elleni H-25MP rakéta a törzs alatti tartóra függesztve. Mindkét rakéta gyakorló változatú.

Mezőkövesden sajnos volt egy fanyírásunk. Hazatelepüléskor besorolt az egyik géppár és a vezér elvitte a fák koronáját. A gépnek nem lett különösebb baja, bár egy-két gallyat azért találtak rajta leszállás után Taszáron. Innen származik a mondás, miszerint a Szuhoj század új felderítő módszert dolgozott ki: a vezér lenyírja a fa tetejét, a kísérő pedig felderíti az alatta lévő területet.

Irányított rakétával itthon nem hajtottunk végre lövészetet, csak a beépített gépágyúval és a szárny alá függeszthető gépágyú konténerrel, Sz-24-es nem irányított rakétával valamint UB blokkból Sz-5-ös és Sz-8-as rakétákkal. Ezen kívül bombáztunk, az 50 kilóstól az 500 kilósig mindent dobtunk.

A 12-es Szuhojra függesztett gyakorló rakéták közelebbről. H-25MP a törzs alatt.

H-25ML a szárny alatt.

A függeszthető gépágyú konténer érdekessége és előnye az volt, hogy a benne lévő gépágyút lehetett mozgatni előre-hátra. Így földi célok támadásánál a fegyverzet alkalmazása után hátrafelé lehetett vele nem célzott lövészetet végrehajtani, például zuhanásból való felvétel után. Ez megzavarta az ellenséget az ellentevékenységben.

Irányított rakéta éleslövészeten, harcászati gyakorlattal egybekötött lövészeten Kelet-Németországban (NDK) és Lengyelországban voltunk. A németeknél a laagei, szintén Szu-22-essel repülő alakulattal közösen gyakoroltunk kis magasságon a szárazföld és a tenger felett, sőt Peenemündénél tengeri lövészetet és bombavetést hajtottunk végre tengeri célokra. Felhívták a figyelmünket arra, hogy bár semleges vizek felett leszünk, felbukkanhatnak idegen vadászgépek, hogy ránk nézzenek.

NDK újságcikk a magyarok látogatásáról.

Lengyelországban a H-25ML lézerirányítású rakétával lőttünk földi célra. Egy célpontnak kihelyezett harckocsit körberaktak síndarabokkal és mi arra sugároztunk a Szuhoj távolságmérőjének lézerével. Ha a felhőalap lehetővé tette, 1500 méteren kezdtük a zuhanást a célra, a zuhanásból való felvétel magassága pedig 600 m volt. Úgy kellett tehát végrehajtanunk, hogy mire 600 méteren megkezdjük a felvételt, addigra végezzünk a célzással, a rakéta célra vezetésével és utolsó pillanatban a lézert is kikapcsoljuk, hogy a felvételkor ne vigye el a rakétát a lézersugár a célról.

A lézer nem egy pontot, hanem egy ovális foltot világított, és a rakéta ezen belül vándorolhatott. Ezért a rakétát a célzókészüléken lévő jel segítségével, a botkormányon lévő irányító gombbal vittem a célra. Ezután kikapcsoltam a lézert és felvettem a gépet, a rakéta pedig oda ment, ahova korábban a lézer világított.

A H-29L lézer vezérlésű levegő-föld rakéta a magyar Szu-22-esek legnagyobb fegyvere lehetett volna, ha minden tartozékot beszereznek hozzá. A képen látható gyakorló példány a szolnoki Repülőmúzeumban (volt) kiállítva.

Az egyik napon elöljárók érkeztek a lengyelországi lőtérre, hogy megtekintsék a H-25ML rakéta lövészetet. Az időjárás nem felelt meg a lövészet előírt paramétereinek, a felhőalap csak 800 méter volt, de mivel a tartaléknapra sem ígért semmi jót a meteorológia, úgy döntöttem, hogy végrehajtjuk a lövészetet. Ez azért volt nehéz, mert, ha kisebb magasságról kezdtük a manővert, laposabb szögben zuhantunk, nagyobb volt az ovális folt és mindössze 2-3 másodperc maradt, hogy a célra vigyük a rakétát, kikapcsoljuk a lézert, és már fel is kellett venni a gépet, hogy ne süllyedjen a biztonsági magasság alá. Ennek ellenére sikeresek voltunk.

Légi célra, infrabombára is lőttünk R-60-as rakétával, hogy ebben is meglegyen a jártasság, mert azután a délszláv válság idején a MiG-21-essel és a Szu-22-essel nagyjából egy évig felváltva adtuk a készültséget Taszáron.

Az NDK Szu-22-es század viszonozta a magyarok látogatását és, ha már itt voltak, pár gyakorló bombát a nádudvari lőtéren hagytak.

Ez egy kényszerhelyzet volt. Egy kis sebességű célt simán elfogtunk volna a Szuhojjal, még egy utasszállítót is, de egy még magasabban repülő ellenséges vadász elfogása már nehézségekbe ütközött volna. Kiképzéskor és berepüléskor is repültünk 14500 méterig, repültünk hangsebesség felett is, de az igazság az, hogy a Szu-22-es egy 5000 méter alatti repülőgép volt. Ötezer alatt nagyon erős volt, amikor a 21-esek dolgoztak ránk, sírtak, hogy csökkentsük már a sebességet, mert nem tudnak utolérni. Egyébként nagyon nehezen lépte át a hangsebességet, az ember mindig nézte, hogy miért gyorsul ilyen nehezen, nem maradt kint a futó ... ?

* * *

Fotó: Balogh-archív

A cikk az Aeromagazin 2015. szeptemberi számában megjelent írásom másodközlése. A folytatásban a század mindennapjairól és megszűnéséről lesz szó.

A Siauliai légibázis készültségi épületének szomszédságában, a hangárokhoz vezető úton táblák erdeje áll. Valamennyi egy-egy Baltic Air Policing váltásra emlékeztet. 

A csehek voltak az elsők, akik egy teljes modellt hagytak hátra, korábban csak sziluettek és táblák voltak a BAP "kertjében".

A neuburgi Eurofighterek 2009-es őszi szolgálatának szerény emléke. A Luftwaffe volt az első, amely ezzel a típussal adott készültséget a BAP-on (az elsőt még a Phantomokkal megosztva). Azóta a brit, olasz és spanyol Eurofighterek szintén szolgáltak már Siauliaiban vagy az észtországi Amariban.

A 71. Richthofen vadászezred azóta kivont Phantomjai is többször álltak készültségben a litván bázison.

Az olaszok is Siauliaiból adtak készültséget a Eurofighterrel.

Elmés lengyel szerkezet. Megfelelő széljárás esetén a nemzeti színekre festett kerék forog és egy csúszóérintkezőn keresztül a rászerelt táblát is kivilágítja.

A lengyelek negyedik és ötödik váltásának világító táblája.

A csehekhez hasonlóan a lengyelek is egy 3D-s modellt hagytak hátra.

A dán F-16-osok is többször szolgáltak Litvániában. 2011-es váltásuk dátuma utólag került fel a Viper sziluettjére.

A portugálok tavalyi, F-16-ossal teljesített szolgálatára emlékeztető tábla alatt egy ugyancsak portugál P-3 Orion sziluett látható, amely a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető légtérrendészeti feladatokra alkalmas típusnak.

Francia Mirage F.1-es és 2000-es sziluettek.

A francia táblák egyike-másika kezdi elhagyni magát, az egyébként tetszetős összeállításra ráférne egy "időszakos karbantartás".

A román táblák nemzeti színben mutatják, hogy mi, merre, hány (kilo)méter. A Fortele Aerienne Romane 2007-ben MiG-21-essel adta a baltikumi készültséget.

Az Egyesült Királyság csillagos-sávosra festett sziluettje alá három amerikai BAP-váltás F-15-öseit csavarozták. A legutóbbi éppen csak megkezdte szolgálatát Siauliaiban, amikor az ugyancsak a RAF Lakenheath-hez tartozó, Jolly 22 hívójelű HH-60 Pave Hawk szerencsétlenül járt. Ezért került a helikopter sziluettje is az amerikai oszlopra.

Ez a tábla már a készültségi épületben van. A fekete textil alapon a baltikumi légtérrendészeti szolgálatot adott nemzetek zászlói és légierejük BAP felvarrói sorakoznak. 

A BAP felvarrók közül a magyar az egyik legjobb; Gripennel, a balti államok térképével, felségjelével és a váltás számával. 

* * *

Fotó: Szórád Tamás

A magyar Baltic Air Policing misszióval kapcsolatos szállítási feladatokba a litván légierő C-27-esei is besegítenek, de a munka oroszlánrésze a kecskeméti An-26-osokra hárul. Feladatuk többek között a személyi állomány szállítása is. A szeptember óta kint szolgáló magyarok váltása november 5-én, két An-26-ossal érkezett Litvániába. A feladatok átadás-átvétele után, a hazatérő állományt két nappal később szintén két Ancsa repítette haza. Az első gép még délelőtt indult a kecskeméti repülőbázisra, a második a délutáni órákban.

A második Ancsa utaslistájának egyeztetése. A kérdésre a válasz: parancs!

A névsor egyeztetését a mérlegelés előzte meg, minden csomag súlyát lemérték.

Ancsára várva, a sátorhangárok viszonylagos szélárnyékában, kis csoportokban, immár kint a betonon beszélgetnek a hazatérők. Kecskeméttől nagyjából három óra választja el őket.

Megérkezett a 603-as és a felvezető kocsi mögött gurul az állóhelyre.

Pontosan érkeznek a földi kiszolgálók is. 

Mehet a beszállás, az utasok megcélozzák a rámpát. 

Az An-26-os fedélzete már magyar terület.

Utazómagasságon az An-26-os. A kecskeméti időjárás messze van az ideálistól, de remélhetőleg alkalmas lesz a leszállásra.

A délnyugati napfény beragyogja a pilótafülkét, annyira, hogy némi védelem is kell ellene. 

A rádiós menetiránynak háttal lévő munkahelye talán még a navigátorénál is szűkebb.

Az erős, hullámzó zajban ki-ki a maga módján próbálja elütni a Kecskemétig hátralévő időt. Mivel az előző napi légifotózás során volt módunk megtapasztalni a C-27J fedélzetén uralkodó zajszintet, elmondható, hogy a Spartan füldugó nélkül is kevésbé hangos, mint az Ancsa füldugóval.

A két és félórás útvonalon hátszél segíti a 603-ast.

Ismét Kecskeméten, a pilótafülkében már csak a parancsnok van.

Az An-26-os személyzetéért minibusz jött, a két hónapos távollét után hazatérő utasok már a kapu felé sietnek.

A négyrészes beszámolót a szállítórepülők zónájában kezdtem, ott is fejezem be. Abban a zónában, ahol még jó ideig An-26-osok állnak majd.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

Bármennyit is fotózunk a szállítógépek vagy helikopterek fedélzetén, az ablakon át, a nyitott rámpás fotózás másfajta élményt nyújt. Ott hasalsz vagy térdelsz a rámpán, ami egyszer csak lenyílik veled együtt. Nem sokat mozdul lefelé, de éppen elég ahhoz, hogy úgy érezd, kiesel a semmibe. Az addigi surrogó zaj még hangosabb lesz és a visszaörvénylő hideg levegőt is érzed. Persze tudod, hogy egy teljes testheveder biztosít, aminek kötele a tehertér rögzítési pontjaihoz van kapcsolva, de mégis furcsa érzés. Aztán felbukkan egy vadászgép, majd még egy és még kettő. Egyre közelebb jönnek, nincs közted és köztük más csak a levegő és ahogy egymás után készülnek a képek, azon gondolkodsz, hogy a rendelkezésre álló kevéske időből mennyit szakíts magadnak, hogy fotózás helyett pusztán élvezd a látványt.  

A nyitott rámpás légifotózáshoz kijelölt C-27J Spartan. A 2006 és 2009 között rendszeresített kéthajtóműves típussal az An-26-osokat váltotta a litván légierő. 

A gép külső ellenőrzését az egyik loadmaster hajtja végre. A pilóták csak az indulás előtt jöttek ki a géphez.

A loadmaster a hatágú kompozit légcsavarokat ellenőrzi. A földi energiaellátást biztosító Hamilton Standard segédhajtómű (APU) a futóműgondolába, a fekete csík előtti részbe van beépítve. Praktikus megoldás az is, hogy a beszálláshoz nem kell létra, az ajtó lépcsőként is funkcionál. 

A gép orrkúpját jobbra lehet kihajtani, hogy karbantartáskor a műszakiak a radarhoz férjenek. Két oldalon a rakétaindításra figyelmeztető berendezés, mögötte pedig a besugárzásjelző mellső szenzorai dudorodnak ki a törzsből.

A pilótafülke a tehertér padlószintjétől magasabban van. A gép vezetéséhez csak két fő kell, de középen van egy lehajtható ülés egy harmadik embernek. A két pilóta éppen a hajtóműveket indítja.

Kétoldalt egy-egy műszaki figyeli, ahogy a Rolls-Royce hajtóművek forgatni kezdik a légcsavarokat. A tehertérben alig nő a zajszint.

A fotós társaságra két loadmaster ügyel a nyitott rámpánál. A testheveder használata kötelező. Akinek nem volt sajátja, a fedélzeten kapott egyet. 

A kétrészes hátsó ajtó felső része nyitva, a horizont csíkján látszik, hogy a Spartan jobb fordulóban van. A rámpa is elindul lefelé, mert rövidesen megérkeznek a vadászok. A fotózásra a Siauliai bázis felett és két felhőréteg között kerül sor.

Elsőként a Gripenek érkeznek meg, de rövidesen felbukkan a német Eurofighter géppár is.

A Luftwaffe vadászai az észtországi Amariból érkeztek Siauliai fölé.

A magyar-német vegyes kötelék a Spartanhoz igazodik. A sebesség 180 csomó (325 km/óra) körül van.

Néhány perc után az eurokacsák átrendezik a köteléket. A Gripenek egy kis időre félrehúzódnak, hogy a Eurofightereké lehessen a főszerep.

A németek harmadszor repülnek Eurofighterrel a BAP-on, az első alkalommal még F-4F Phantommal megosztva adtak készültséget.

Búcsúznak az első világháborús német ász, Oswald Boelcke nevét viselő 31. ezred gépei. A két Eurofighter egyforma függesztménnyel, két  póttartállyal, két AMRAAM és két IRIS-T légiharc rakétával repült.

A magyar gépek Sidewindereket hordoznak az AMRAAM mellett és a németekhez hasonlóan két póttartállyal repülnek a BAP-on.

A Gripenek alatt egy pillanatra felvillan a föld. A kötelék láthatóan nem repül magasan.

A loadmasterek felügyelete mellett dolgozik a nemzetközi fotóscsapat. Litvániába havi-kéthavi rendszerességgel érkeznek fotósok, hogy megörökítsék a BAP aktuális típusait.

Az utolsó mozzanatok egyike; a Gripenek közelebb lopakodnak. A szívócsatorna alatt látszik a másik kecskeméti gép orra.

A két pilóta előtt egy-egy repülési és navigációs kijelző van, középen pedig egy ötödik, amely a hajtóművek paramétereit jeleníti meg. 

A parancsnok előtt nyúlik előre a fix töltőcső. A Spartan a kosaras töltőrendszerből vételezhet üzemanyagot. A Head Up Display kijelzőjére ezúttal nincs szükség, felhajtott helyzetben marad. 

Ismét a földön. A litván légierő másfél óra C-27-es időt áldozott a légifotózásra.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

Következik: Baltic Air Policing - Hazafelé

A Baltic Air Policing váltások bázisául szolgáló repülőtér Litvánia északi részén van, az ország negyedik legnagyobb városa, Siauliai szomszédságában. A szovjet időkben a bázis egyike volt annak a hat repülőtérnek, amelyről M-4-es bombázók üzemelhettek. Később Tu-126-osok, MiG-23-asok, MiG-27-esek, An-12-esek is üzemeltek Siauliaiból.

Az első néhány BAP váltás még igen mostoha körülmények között dolgozott. A helyzet azóta sokat javult, új készültségi épület és négy korszerű hangár épült a számukra.

A táblák a felfegyverzett repülőgépre, a belépési engedélyre és arra hívják fel a figyelmet, hogy továbbhaladás előtt a kocsikat ellenőrizni kell, nehogy a kerekükkel bevigyenek valamit - például egy kődarabot - a gurulóútra. Egy ottfelejtett kő, kavics vagy bármilyen idegen tárgy a hajtóműbe kerülve megrongálhatja azt (FOD - Foreign Object Damage). 

Attól, hogy egy tábla nem szabványos, a lényeg még rajta van.

A hangárban álló Gripen számítógépeinek és kondicionáló rendszerének hűtőlevegőjét valamint a repülőgép elektromos táplálását földi energiaellátó rendszer biztosítja. Otthon mindez rendelkezésre áll a hangárban, településkor a MAGG-konténer kell hozzá.

A magyar gépek könnyűszerkezetes hangárokban állnak, amelyek a 2004-es első brit váltás által hátrahagyott sátorhangárokat váltották a közelmúltban. A puhafalúak eltűntek a készültségi zónából és felújítás után további sátorhangárokkal együtt a repülőtér más pontjára telepítették azokat. Így bármely szövetséges használhatja, aki vadászgépeivel hosszabb-rövidebb időre vagy egy gyakorlatra Siauliaiba települ.

Műszakiak … ellenőriznek, előkészítenek gépet és fegyvert egyaránt, tankolnak, hibát olvasnak, döntenek, élik a szakmai mindennapokat … Siauliaiban is.

Az első két váltás 2004-ben még a hidegháború évtizedeiből hátramaradt megerősített fedezékekből üzemelt. Ezekben ma már csak kiszolgáló eszközöket és járműveket tárolnak; a magyar tartálykocsik is egy ilyen fedezékben leltek garázsra.

2013 októbere óta egy új készültségi épületből futnak ki a pilóták. A régi épületet elbontották, csak az emléke maradt.

A hangárok közel vannak, de nem annyira, hogy a hajózók teljes felszerelésben fussák le a távot, ezért minibusz viszi őket a gépekhez.

Gyakorló (Tango) vagy éles (Alpha) a riasztás, egyre megy. A hajózók ugyanazt a tempót diktálják.

Amikor minden másodperc számít. A pilóta jól kiszámított és begyakorolt mozdulattal csusszan az ülésbe.

A bázis két 14/32-es irányú futópályával rendelkezik, amelyből az egyik 3500 méteres, a másik valamivel rövidebb. 2004-ben a második BAP váltás dán F-16-osai már olyan pályáról üzemelhettek, amelynek betonfelületét aszfaltréteggel látták el a futóművek kímélése és a betonillesztésekről letöredező darabok beszívásának elkerülése miatt.

Indul a készültség, a felszálló irány ezúttal délkeleti. A repülőtéren zajkorlátozás nincs, a környéken épülő családi házakban élők pedig bizonyára tisztában vannak azzal, hogy repülőtér mellé építkeztek.

A kísérő is levegőben van.

A korszerű torony bő tíz éve nőtt ki a földből. Az épületegyüttes az irányítás mellett egyéb szolgálatoknak is helyet ad. 

Siauliai vegyes katonai és polgári forgalmat bonyolít le, hiszen nemzetközi repülőtér is egyben, de ennek az Airbusnak jobban örültünk, mint mondjuk egy A320-asnak. A Royal Air Force Airbus A400M szállítógépe ma még ritka fotóscsemege. 

A katonai Airbus is a Marcinkus előtéren (lásd előző bejegyzés) kapott helyet az előző nap érkezett magyar An-26-os közelében.

Felhőalapon húz át a visszatérő készültségi géppár.

Kacsaszárnyak és törzsféklapok feszülnek a levegőnek.

A készültségi szektort külön kerítés védi, a Gripen a dróton belülre igyekszik.

Minden józan megrendelő átgurulós hangárban gondolkodik, ami nem luxus, ellenben a gépek gyorsan és egyszerűbben jutnak fedett helyre, mintha ugyanezt a manővert vontatókkal kellene elvégezni.

A biztosítékok a helyükön, a pilóta még a fülkében van és már egyeztetett a műszakival, aki éppen lejött a létrán.

Siauliaiban valamivel komfortosabb az ismételt előkészítés, mint a kecskeméti zónában ahol, ha esik, ha fúj, a szabadban kell ellenőrizni a Gripeneket.

Az elfogyasztott kerozin is pótlásra kerül. 

A magyarok saját tartálykocsikból töltik az üzemanyagot a Gripenekbe.

24 órás készültségben, ahogyan otthon, Kecskeméten is.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

Következik: Baltic Air Policing - Felhők között a BAP

Amikor 2012 augusztusában a csehek második Baltic Air Policing (BAP) missziójának átvételekor Siauliaiban jártam, reméltem, hogy valamikor visszatérhetek a litván bázisra, lehetőleg akkor, amikor magyar kontingens szolgál kint.

Erre a napokban került sor. Élve a Honvédelmi Minisztérium által felajánlott lehetőséggel, ismét Siauliaiba repülhettem a félidejéhez érkezett magyar BAP misszió váltását szállító egyik An-26-os fedélzetén. A három napot érintő sajtóút érdekességeit kár lenne egyetlen bejegyzésbe sűríteni, ezért a kint látott mozzanatokat több részben mutatom be. Az első rész fókuszában a kontingenst kiszolgáló kecskeméti szállítórepülők állnak.

An-26-os sor a szállítórepülők ködbe burkolózó zónájában. A váltás kiszállítását két gép végzi majd, a műszakiak a 406-os és a 603-as előkészítését kezdték meg.

Az első gépet már kivontatták, közben gyülekezik a kiutazó állomány. Ők kint töltik az ünnepeket is és csak 2016 januárjában térnek haza.

Ezúttal egyel több szempár figyeli a szállítógép tankolását.

A kiutazók személyes felszerelését tartalmazó ládákat raklapokra helyezik, majd hálóval rögzítik. A rakományért a litván Spartan indult másnap, de a rossz idő miatt várakozni kényszerült a magyar légtérben, végül a személyzet egy kassai kitérő mellett döntött. A felszerelés azóta megérkezett Siauliaiba. 

Beszállás előtti pillanatok és búcsú családtagoktól.

Közben a második gépet is kivontatták a zóna közepére. A tankolásnak vége, az APA-kocsi is megérkezett az indításhoz. 

Az utaslista egyeztetése beszállás előtt.

Elindul a váltást szállító első gép Litvánia felé.

Zárul a rámpa, rövidesen indul a második gép is.

Az útvonal szlovákiai szakaszán szép időben repül az An-26-os, a távolban a Magas-Tátra látszik. Az út többi részét már zárt felhőzet felett teszi meg a gép.

Olvasás és pihenés a választható program a Kecskemét-Siauliai útvonalrepülés két és fél órájára.

Az An-26-os szürke színe már csak ráadás lehetett az "Ordító egér" elnevezéshez. A rutinos utazók jól tudják, hogy a fedélzeti robajban a sima füldugó alig ér valamit, a fülvédő sokkal hasznosabb.

Süllyedés közben felhőzik az An-26-os.

Ancsa és árnyéka a pályaküszöb felett.

Egy kis gumifüstölés - megérkeztek a magyarok.

A kiszállásra is a lehajtott rámpán kerül sor, ilyenkor támasz kerül a törzs vége alá.

A litván üzemanyag-szolgálat végzett az elsőként érkezett Ancsa töltésével.

A 406-os töltése után a 603-ashoz igyekszik a tartálykocsi.

A szeptember óta kint lévők többsége majd két nap múlva indul haza, a gépnek most csak néhány utasa lesz.

A kontingensparancsnok is megérkezett, a személyzet mindjárt zárja a rámpát. 

A segédhajtómű indítása után a litván kiszolgáló személyzet lecsatlakoztatja az APA-kocsi vezetékét a magyar gépről.

Romualdas Marcinkus százados, az egyetlen litván pilóta, aki a Royal Air Force kötelékében szolgált a második világháborúban. A Siauliai bázis legnagyobb előtere, ahol a magyar An-26-osok is helyet kaptak, az ő nevét viseli.

A 406-os hazafelé indul. Mögötte a litván légierő leselejtezett An-26-os és An-2-es gépei állnak a fűben.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

Következő rész: Baltic Air Policing - Hangárok világa

2005 érdekessége volt, hogy két ritkán látott típus (is) járt Kecskeméten. Mindkettő a falklandi háborúban lett ismert még 1982-ben. A Sea Harrierről és a Super Etendardról van szó; az előbbi márciusban járt a Szentgyörgyi Dezső Repülőbázison, a másik novemberben, a Long Fall 2005 elnevezésű közös kiképzés keretében.

A tervek gyakorlati megvalósítására négy repülési napot terveztek be a francia haditengerészet 11F századától, Landivisiau-ból érkezett négy Super Etendard valamint a kecskeméti MiG-29-es és L-39-es repülőgépek részvételével. A francia pilóták számára ez különleges alkalom volt, mivel általában Rafale és Harrier típusok ellen gyakoroltak. 

Verőfényes délután a kecskeméti zónában, folyik a gépek előkészítése. A nappali feladatok a szokásosak voltak: 1-1 illetve 1-2 elleni közeli és távoli légiharc valamint COMAO. Az éjszakai feladatoknál egy MiG-29-es vette fel a harcot két Super Etendard ellen. 

Matra Magic légiharc rakéta gyakorló változata a jobb külső tartón. A francia pilóták légiharcban intenzíven és a MiG-ektől kellő távolságban manővereztek úgy, hogy a MiG lokátora elveszítse őket. Közben igyekeztek a Magic indítási távolságán belülre kerülni, ami néha sikerült is nekik.

Damocles célmegjelölő konténer a Super E hasa alatt.

Tengerészeti gép lévén a Super Etendard szárnyvége felhajtható. A művelet kézi erővel történik.

Hátsó támasz - a francia típus leengedett fékhoroggal áll a zónában.

Kelet és nyugat technikája a vontatórúd két végén. Elöl a Minszki Traktorgyár MTZ-82-es gyártmánya döcög és maga mögött húzza a Dassault-Breguet Super Etendardját.

A kecskeméti repülőbázis tűzoltói ismerkednek a Super E-vel.

Üdítő színfolt a zónában Zümi vagyis a 119-es Albatros csíkos potroha. Az L-39-esek 6 felszállásból 5 óra 42 percet repültek a közös kiképzési repülésen.

Francia tengerész-műszakiak. Térdelnek a hideg sárkányon, ...

... a hideg betonon, ...

... és a hideg földön. Mint a legtöbb műszaki, ők is az általuk előkészített gép gurulását és felszállását figyelik.

Felszálláshoz gyorsít az egyik Super E. A póttartály mögött látszik a Damocles konténer, a gép bal szárnya alatt pedig a csőszerű Barracuda zavaróberendezés.  

A pályára fordul a 114-es Alba. A COMAO feladatoknál a francia gépek oltalmazták az L-39-eseket és egyben maguk is csapásmérők voltak. 

A MiG-29-esek 12 felszállásból 10 óra 48 percet repültek a Long Fall 2005-ön. A Super Etendard viszonylag jól beleolvadt a földháttérbe és mivel hajtóműve nem füstöl, nagyon nehéz volt észrevenni. Ha viszont a MiG pilótája vizuálisan is felderítette a Super E-t, a francia csapásmérőnek semmi esélye nem maradt.

A francia haditengerészet pilótája lehámozza magáról gépe szűk kabinját. 2005-ben a Super E pilóták éves repült óraszáma 180-220 között mozgott, az ellenük gyakorló magyar hajózóknak 25-30 óra jutott.

Falcon 10-es Kecskeméten. A futár és szállító feladatokat repülő gép hozta az egyik meghibásodott Super Etendard pótalkatrészét, egy hidraulika szivattyút. A Super E-k pilótái 23 felszállásból 23 óra 49 percet repültek a magyar légtérben. A franciák később a Charles de Gaulle repülőgép-hordozó fedélzetén látták vendégül a magyar pilótákat.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

A Légirendészeti Szolgálat minden évben július 1-től augusztus 31-ig balatoni szolgálatot lát el. Két helikopterrel a Siófok-Kiliti repülőtérre települnek és vízirendészeti kollégáikkal együttműködve ellenőrzik a Balatont és környékét.

Rendészeti szempontból a négy balatoni megye – Fejér, Somogy, Zala és Veszprém megye - közül minden évben más tölti be a vezető szerepet. Idén nyáron Fejér megye főkapitányának rendészeti helyettese volt a kijelölt rendőri vezető. Naponta két óra repült idő felett rendelkezett. Ezt a repült időt többnyire a víz feletti járőrözéssel töltötték a helikopterszemélyzetek, akiket augusztus elején elkísérhettem egy járőrfeladatra.

*

A Siófok-Kiliti repülőtér a Balaton-parttól mintegy tíz kilométerre fekszik, itt van a Légirendészeti Szolgálat nyári hónapokban használt bázisa. Egy-egy váltás három főt jelent; egy pilótát, egy fedélzeti szolgálattevőt (operátor) és egy műszakit. A háromfős csapat öt napot tölt el a balatoni szolgálatban és az ötödik napon érkezik a váltás. Az idei év eltér az eddigi gyakorlattól, mert a déli határszakaszon zajló migráció miatt két feladatot lát el a balatoni különítmény. Hetente egyszer az egyik géppel áttelepülnek a bácsbokodi bázisra, ahol két napot dolgoznak határrendészeti feladaton. Ezután visszatelepülnek Siófok-Kilitire és folytatják feladataikat a Balaton felett.

A Romeo 503-as légi és földi személyzete: Habuda László rendőr alezredes, pilóta, Zsidó Zsolt műszaki kolléga és Papp László rendőr törzszászlós, operátor.

A két nyári hónapban minden helikopterpilótára havonta legalább egy balatoni szolgálat jut, az operátorokra több is. A napi szolgálati és készenléti időt a feladatokhoz alkalmazkodva osztják be. Naponta nyolc órát vannak szolgálatban, a nap fennmaradó tizenhat órája készenléti időnek számít, hiszen bármikor érkezhet riasztás, amikor azonnal fel kell szállni. Ha a feladat úgy kívánja, akkor a szolgálati időt és a repülésre felhasználható időt is ketté lehet bontani. Így volt ez látogatásomkor is. Habuda László rendőr alezredes, pilóta, Papp László rendőr törzszászlós, operátor és Zsidó Zsolt műszaki kolléga alkotta csapat a kapott feladat alapján délelőtti járőrrepülést majd egy készenléti időszak beiktatásával délutáni repülést tervezett.

*

A Balatonnál többnyire az MD-500-as helikopterrel dolgoznak a légi rendőrök. Az amerikai típus gyorsabb, fürgébb és kisebb területen is könnyebb vele leszállni, mint a helyigényes Mi-2-essel. További előnye, hogy lényegesen kevesebbet fogyaszt, mint a keleti típus. Megbízhatóság tekintetében az oroszosan túlméretezett Mi-2-es sem marad el az amerikai helikopter mögött, bár az is igaz, hogy az MD-500-asok leterheltsége nagyobb, a feladatok nagyjából kétharmadát velük repülik.

A légirendészet hangárjában két MD-500-as helikopter áll, az R 502-es és az R 503-as lajstromjelű gépek. Zsidó Zsolt az 503-as előkészítését kezdi meg. Ő végzi a helikopter napi üzemeltetését, a repülés előtti, az ismételt, és a repülés utáni előkészítéseket és a tankolást. A 25-50-100-250 órás időszakos ellenőrzésekhez már kell egy mérnök is, ahogyan a helikopter átadás-átvételéhez is a váltáskor, mivel nem csak egy légijármű átadás-átvételéről van szó, hanem az addig végzett munkáéról is.

Az előkészítés első mozzanataként a kisméretű, 450 LE tengelyteljesítményű, Allison 250-es hajtóművet ellenőrzi a műszaki, majd a munkát a forgószárny-agynál és az alumínium lapátoknál folytatja. Ezután a helikopter jobb oldalához kerül a létra és az előkészítés fent, egy nagyméretű ajtónál folytatódik. E mögött van a levegőszűrő és a részecske kiválasztó lefúvató szelepe is. Ha a levegőszűrő előtt és mögött elhelyezett nyomásérzékelők szerint a nyomáskülönbség a szűrő eltömődése miatt túllép egy értéket, a pilóta előtt fényjelzés jelzi, hogy ki kell nyitni a megkerülő ajtót, amelyen át szűretlen levegőt kap a hajtómű. Zsidó Zsolt ezen az ajtón át vállig benyúl a helikopterbe és tapintással ellenőrzi a kompresszor-lapátokat.

Ezt követően a pilótafülkébe ülve számos kapcsolót ellenőriz; például az üzemanyag-szivattyúét, a figyelmeztető tablófényekét, a külső helyzetfényekét, a hajtómű-újraindító teszt kapcsolót vagy azt a kapcsolót, amellyel a normál körülmények között 102 százalékon dolgozó hajtóműnek plusz fordulatot lehet adni.

A kabin padlója alatti tartályba és a hátsó ülés alatti póttartályba összesen 360 liter kerozin fér, de tankolásra most nincs szükség, arra már az előző feladat végrehajtása után sor került, hogy a helikopter riasztás esetén azonnal indulhasson. Az MD-500-assal három óra repülési idő tervezhető, figyelembe véve a navigációs tartalékot is.

*

Eközben a szolgálati épületben a hajózók sötétkék overállba öltöztek és a repülés előtti adminisztrációval és a felkészüléssel vannak elfoglalva. Habuda alezredes leadja a repülési tervet, amely szerint másfél órás vízirendészeti és autópálya ellenőrzést fogunk végrehajtani, miközben körberepüljük a Balatont. A repülési tervet a Készenléti Rendőrség központi ügyelete is megkapja. Közben Papp törzszászlóssal együtt ellenőrzik a meteorológiai előrejelzést, ami csak a keleti országrészre jelez felhőzetet. Indulás előtt a pilóta aláírja a gép műszaki átvételét és elindulunk a helikopterhez.

A csúszótalpas MD-500-as földi mozgatása a talpak végére akasztható kerekekkel lehetséges, amelyek egy rúd segítségével a talpak síkja alá fordíthatóak és a helikopter a farokrész lenyomásával máris gurítható.

A két hajózó és a műszaki kigurítja az R 503-ast a hangárból, ahova éjszakára - és nagy hőségben nappal is - kerül és áttolják az egyik leszállóhely betonjára. A talpakról lekerülnek a kerekek és a helikopterre felcsatlakoztatják a földi áramforrást, ami az indításhoz kell. A víz feletti repüléskor kötelező mentőmellény felvétele után Habuda alezredes körbejárva ellenőrzi a gépet, majd helyet foglalunk a fülkében. Az indítás gyorsan lezajlik és a Kiliti toronnyal való rádiózás után pontosan délben, a tervezett időben felszállunk. Hívójelünk a gép R 503-as lajstromjele után Romeo 503 lesz.

Három perc múlva Siófok fölött kirepülünk a Balaton fölé. Bejelentkezünk a vízirendészet frekvenciáján és jelentjük, hogy megkezdtük a munkát, a partszakasz ellenőrzését. A repülés alatt folyamatos rádiókapcsolatban maradunk a vízirendőrökkel.

Az útvonalat úgy repüljük le, hogy azt a távolságot tartsuk a parttól, ahol még szabad fürödni. Ez a déli part esetében egy kilométert jelent, az északi parton ötszáz métert. Elsőfokú viharjelzés esetén (45 villanás/perc a parti jelzőfénnyel) már a déli parttól is csak ötszáz méterre lehet beúszni, másodfokú viharjelzés esetén (90 villanás/perc) pedig mindenkinek ki kell menni, csak a vitorlások maradhatnak bent.

Aki tőlünk balra, vagyis köztünk és a part között van, az betartja ezt a szabályt, aki viszont tőlünk jobbra, a nyílt víz felé lenne, azt kitessékelnénk. Ugyanez az ellenőrzés vonatkozik a gumimatracokra és a vízibiciklikre. Azt is ellenőrizzük, hogy a vízen közlekedők nem sértik-e a hajózási útvonalakat, és nem mászik-e fel valaki azokra a stégnek látszó kutakra, amelyeken nagyteljesítményű szivattyúk dolgoznak.

A kút alatt nagyteljesítményű szivattyú dolgozik, tilos felmászni rá.

A megtett és az előttünk álló útvonal szépen kirajzolódik a mozgótérképes GPS nagyméretű kijelzőjén, a pilóta előtt. Egy-egy kisebb kitérőt teszünk, hogy közelebbről is megnézzük, hogy csak egy csónak vagy egy matracos fürdőző távolodott jobban el a parttól, de csak szabálytisztelő nyaralókkal találkozunk. Ahogy a nyílt víz fölé repülünk és a parti referenciák – épületek, fák – messzebb kerülnek, nehezebb megbecsülni a magasságot. Az egybefüggő vízfelület a színét és csillogását is változtatja, attól függően, hogy melyik irányból süt a nap.

A déli part vége felé járunk, amikor egy bal fordulóval kirepülünk a part fölé, az M7-es autópálya irányába. A négy Balaton-menti megye rendszeresen kéri a nagyobb forgalmú utak ellenőrzését. A légirendészet ilyenkor vagy önállóan ellenőrzi az utakat és tartja a kapcsolatot az adott megye központjával, vagy pedig a helikopter fedélzetre veszi azt a rendőr kollégát, aki kijelöli, hogy hol ellenőrizzenek. Baleset esetén is riaszthatják a légirendészetet, amely a fentről látott átfogó kép alapján segíti a kialakult dugó terelését.

A szántódi kikötő. A kikötők bejáratát és a hajózási útvonalakat szabadon kell hagyni. 

A pályát hosszan átlátni, hétköznap lévén a forgalom gyér, így visszatérünk a víz fölé. Előtte azonban még áthúzunk a balatonkeresztúri repülőtér felett. A reptér csendes, kihalt. Két gép áll a füvön, de repülés nincs, pedig a Balaton környékén a nyári szezonban szinte minden repül: sárkány, kisgép, helikopter. A gépek és pilótáik ellenőrzése is a légirendészet feladata, hogy betartják-e a lakott területek és a víz feletti repülés szabályait, hogy megfelelnek-e például a sétarepülés végrehajtására vonatkozó szabályoknak.

Jobb fordulóval ismét a partot célozzuk meg.

A déli part vége felé gyérül, majd megszűnik a part beépítettsége. Ezen a védett részen a természet az úr, így nincs is kit ellenőrizni, ezért a nádas felett repülve Keszthely felé vesszük az irányt, majd az északi partot célozzuk meg.

Utasokra váró sétarepülő helikopter az északi parton.

Ha egy vihar északról közeleg, a veszély abban rejlik, hogy az erős szél befelé, a déli part irányába viszi a fürdőzőket. Ilyenkor az emberek kiterelése a feladat, amely közben az északi part domborzata miatti erős turbulenciával is meg kell küzdeni a pilótáknak. A vihar elmúltával az eltűnt embereket, felborult csónakokat, vitorlásokat kell keresni. Az emberek esetében sajnos ez többnyire a holttest keresését jelenti, a vízijárművek esetében pedig azokat, amelyek vízzel megtelve éppen csak, hogy a felszínen vannak, és hajóról, motorcsónakból nem látni őket. Arra is lehet számítani, hogy a csónakba, hajóba, emberek kapaszkodnak, akik erejük végén járnak. A megtalált személyhez vagy vízijárműhöz a légirendészek a helyszínre hívják a vízirendészet hajóit.

A pilótafülke jobb ülése az operátoré.

Az északi parton sokkal több vitorlást látni, mint a délin és számuk csak nő, ahogy közeledünk a keleti medencéhez. Még a Tihanyi-félsziget előtt kirepülünk egy ideiglenes helikopter-leszállóhely fölé, ahol letakarva áll egy forgószárnyas. Légiforgalom szempontjából csendes nap van, a Romeo 503-as az egyetlen légijármű a Balaton-part felett. Nekivágunk a hátralévő résznek, a keleti medencének, majd Balatonfőkajár és Balatonvilágos között átrepülünk az M7-es csomóponthoz, és besorolunk az autópálya mellé. A forgalom az elmúlt szűk egy órában sem változott, az MD-500-as árnyéka az autók mellett száguld. Egy nagy ívű bal fordulóval, a balatonfőkajári füves reptér és a mellette épülő versenypálya felett elrepülve visszafordulunk a Balaton fölé. Még néhány röpke perc a víz felett és a siófoki kikötőnél berepülünk a part fölé. Három perc múlva a Siófok-Kiliti repülőtérhez közelítve lassítunk, és lassan behelyezkedünk a töltőhelyhez, ahol leszállunk.

Zsidó Zsolt már várja a helikoptert és a hajtómű leállítása után elvégzi az ismételt előkészítést és a gép tankolását. A rendőrség saját nyolcezer literes kútjából alig 176 liter kerozin folyik át az MD-500-as tartályába. A műszaki ezután a jobb első ülés alatti helyére csatlakoztatja a földi áramforrást. A Romeo 503-as kész a következő feladatra, amelyre a késő délutáni órákban indul majd. A hajózók leadminisztrálják a repülést és megkezdik a készenlétet. A nyolcórás szolgálati időt most megbontják, kétszer négy órára.

*

Nem minden repülés ennyire nyugodt, előfordul, hogy az éppen járőröző helikoptert bűnügy miatt riasztják. Ez lehet rablás, gyilkosság, de lehet egy üldözés is vagy a nádasba menekült fegyveres elkövető keresése. A látogatásomat megelőző napon egy öngyilkosság miatt kellett megszakítani a Balaton feletti járőrözést és a Velencei-tó nádasa fölé repülni.

A vízirendészeti szabályok betartása 2010-ben volt a mélyponton, amikor közel 900 esetben kellett közbelépni a Balaton felett járőröző rendőröknek. Tavaly ez az érték „csak” 453 alkalom volt. Ezekhez a számokhoz minden évben hozzáadódik az a több száz intézkedés, amelyet közlekedésrendészeti, légirendészeti, bűnügyi és kutató-mentő céllal, 110-130 repült óra felhasználásával hajt végre a Légirendészeti Szolgálat a magyar tenger térségében.

 ***

Fotó: Szórád Tamás

Az Aeromagazin 2015. októberi számában megjelent cikkem másodközlése.

Szeptember közepétől október 21-ig tartott az amerikai hadsereg Németországban állomásozó 2. lövész (lovassági) ezrede és a tatai MH 25. Klapka György Lövészdandár Brave Warrior 2015 elnevezésű gyakorlata. A U.S. Army vilsecki 2. ezredének alapvetően felderítésre fókuszáló 4. százada Csehország és Szlovákia érintésével közúton települt át Magyarországra, ahol a Magyar Honvédséggel közösen vízi átkelést hajtott végre a Mosoni-Duna győri szakaszán. A Brave Warrior 2015 október 21-én megtartott záró mozzanatán már részt vettek a U.S. Air Force október 16-án Magyarországra települt A-10-es repülőgépei is.

Két ponyvás standard Humvee és a 0 pontra érkező BTR-ek egyike.

Egy M1126 Stryker ICV (Infantry Carrier Vehicle) harcjármű is felbukkan a napsütésben. Az ICV a kétfős kezelőszemélyzet mellett kilenc lövészt szállíthat. A járműből távirányítással vezérelhető torony fő fegyvere egy 12,7 mm-es M2-es géppuska, de gránát- és ködvetőket is elhelyezhetnek rajta. A torony kamerájának segítségével a kezelő egy kisméretű monitoron kísérheti figyelemmel a kinti eseményeket.

A Stryker M1127 RV (Reconnaissance Vehicle) felderítő változata, tetején a géppuskával és a jármű lelkével, a LRAS3 nagy hatótávolságú felderítő rendszerrel. A LRAS3 infravörös és optikai kamerája az éjjel-nappali felderítő képességet, GPS-szel kombinált lézer távolságmérője a cél helyzetének meghatározását és folyamatos nyomon követését biztosítja, a „találd meg és azonosítsd az ellenséget, mielőtt ő teszi ezt veled” elgondolás szellemében.

Az amerikai hadseregben a nyolcvanas évek közepe óta használatos a Humvee, amely a HMMWV (High Mobility Multipurpose Wheeled Vehicle) rövidítésnek köszönheti hétköznapi nevét.

Örökzöld a szó minden értelmében. Egy URAL 4320-as alvázra épített műhelykocsi is megérkezik a 0 pontra.

A Magyar Honvédség Mercedes G 270-esének mentő változata.

M1151-es Humvee-sor 360 fokban mozgatható toronnyal felszerelve. A toronylövészt körben páncél védi, fegyvere többféle lehet.

Az M1151-es sorozat már komolyabb páncélvédettséget és golyóálló üvegeket kapott.

A Humvee M997-es mentő változatában négy fekvő sebesültet lehet elhelyezni.

Alakmásítók kerülnek a G-280-as terepjárót álcázó háló alá. A kocsi tetején lévő fegyvertartó állvány hazai kialakítás, a 7,62 mm-es PKM géppuska számára készült.

A 4/2-esek zászlaja és katonái egy M1126-os Stryker előtt. Az amerikai hadtörténet két Stryker nevű katonát jegyez, Stuart S. Stryker tizedest és Robert F. Stryker szakaszvezetőt. Mindketten Becsületrendet kaptak helytállásukért. A tizedes a második világháborúban esett el, a szakaszvezető Vietnamban. A hadsereg nyolckerekűje az ő nevüket viseli.

A Stryker M1133 jelzésű egészségügyi (Medevac) feladatokra specializált járművének belső tere.

A kincstári kannáról lassan lekopik a Közel-Keleten használt homokszínű festék.

A Stetson kalap története az amerikai hadseregnél az 1800-as évekig vezethető vissza. Hagyományőrzésből ünnepi alkalmakkor vagy hivatalos eseményeken ma is viselik a terepszínű öltözék részeként.

Strykerek a 0 pont parkolójában. Valamennyi Stryker verziót 350 lóerős Caterpillar motor hajtja, mind a nyolc kerék hajtott és négy kormányzott. Az egyes változatok páncélvédettsége különböző.

Némi csevegés a copfos katonai rendész és a ponyvás Humvee személyzete között. A jármű motorháztetején gyorsan telepíthető pengés drótakadály van rögzítve, a kocsi elejét bozóttörő rács védi. A platón katonák vagy különböző mobil berendezések konténerei is szállíthatóak.

A fák között egy Humvee vezetésével indulásra várnak a műszaki mentők és a lőszerutánpótlást szállító logisztikusok teherautói.

A gyakorlótéren már elfoglalta a helyét az egyik Stryker.

*

A Kecskemétről érkezett Gripen géppár vezére az első, felderítő áthúzást végzi, miközben infracsapdát szór.

A Gripenek a második körben gépágyúval támadják a földi célt.

A földi erők is előretörnek; egy BTR-80/A dagasztja a sarat.

A dolomitos lőtéren Strykerek és BTR-ek nyomulnak előre.

A közvetlen légi támogatás (CAS) három A-10-es formájában valósul meg. Az első éppen a lőtér fölé ér.

Erdőbeli rejtekükből a fák között manőverezve indulnak meg a tatai 11. harckocsizászlóalj T-72-esei.

A harckocsi az erdőt a nyílt tereptől elválasztó földúton halad át.

A georgiai 74. vadászszázad A-10-ese ismét a lőtér fölé érkezik és a gépágyúval rövidesen tüzet nyit a pilóta. A gépen két, földi célpontok elleni Maverick rakéta és egy Litening célzókonténer van függesztve. Jól látszik, hogy a konténer szenzortornya nyitva van. 

A Flying Tigers második gépe egy kicsit magasabban követi a vezért. A vicsorgó fogsor alatt kilóg a szárazföldi katonák nagy barátja, a GAU-8-as gépágyú csőkötege. Maga a fegyver jókora részt elfoglal, nagyjából addig ér a törzsben, ahol a felségjel látható.  

A T-72-esek immár a nyílt terepen robognak előre.

Kő, sár és itt-ott némi bozót a felázott lőtéren. A Humvee ennél nehezebb tereppel is jól elboldogul.

Egy Közel-Keletre kamuflált M984 Wrecker műszaki mentő dönget át a pocsolyán.

A BTR gépágyúja ezúttal oldalra néz.

M6-os ködvető-köteg és a jármű parancsnoka egy sebesültszállító Strykeren. A járműnek fegyverzete nincs, de páncélvédettsége lehetővé teszi, hogy a harcoló katonák közelében maradjon és azonnali segítséget nyújtson, ha kell.

Hidraulika-rendszer nyitja a hátsó ajtót a mentő Strykeren vagyis az M1133-as MEV-en (Medical Evacuation Vehicle).

A MEV-ből hordágyon emelik ki az első sebesültet, akit majd helikopter szállít tovább. A MEV szűkös belsejében legfeljebb hat sebesült szállítható.

Az amerikaiak gyakorlóját – bár ott nem így hívják – mintha kifejezetten a sáros terephez találták volna ki. A hordágyon magyar katona fekszik.

Az egyik amerikai a sebesülttel marad, amíg társai visszatérnek a másik sebesültért.

Jól ismert, de régen látott mozzanat: magyar Mi-8-as érkezik a sebesültekért. A zöld füst nem csak azt a helyet jelzi a Medevac gépnek, hogy hol várnak rá, hanem a szélirányt is.

Egy pillanat és földet ér a sebesült számára létfontosságú légi mentést biztosító helikopter.

Újabb A-10-es áthúzás emlékeztet rá, hogy a légi támogatók nem mentek sehova, továbbra is segítik a harcolókat. Zárójelben: mivel a világon mindenhol van magyar, éppen az A-10-es közösségben ne lenne?

A Mi-8-as fedélzeti technikusa az ajtónál várja a sebesültszállítókat. A helikopter pillanatokon belül indulhat is tovább.

Utánpótlás nélkül a legjobban megtervezett művelet is elakad egyszer. A magyar és az amerikai logisztikusok teherautói a tervezett időben érkeznek.

A magyarok konténerszállító MAN teherautójáról gyorsan lekerül a rakomány, egy lőszeres konténer. (A MAN-t korábban tévesen Oskoshként jelöltem meg. Az olvasói észrevételt ezúton is köszönöm! Sz.T.)

MAN hozta, Oskosh viszi.

Ezt a típust se látjuk többé a környékünkön – gondoltuk 2012-ben, amikor az utolsó európai A-10-es század csehországi éleslövészetét nézhettük meg hazatelepítésük előtt pár hónappal. Tévedtünk.

Az A-10-es 11 függesztési pontjából mindössze három foglalt.

Ez közel volt! A háromgépes A-10-es kötelék vezére egy alacsony áthúzással villan el a megfigyelő pont előtt.

A Wrecker egy BTR-t vontatva igyekszik vissza.

Varacskos disznó hempereg a levegőben, miután ventillátorszerű hangjával sokadszorra is átsuhant a megfigyelőpont felett.

Nem sok látszik belőle, de egy TOW páncéltörő rakéta indul egy Strykerről. Pontosabban már úton van a cél felé.

A számos találat egyike.

*

A gyakorlat végén a résztvevők a megfigyelő pont előtt sorakoznak fel. Égre meredő gépágyúkkal érkeznek a BTR-80/A-k és beállnak egy géppuskás BTR-80-as mellé.

Egy kisebb ligetet cipel magával az egyik felderítő Stryker.

A tatai dandár katonái a harckocsikban és harcjárművekben használatos fejvédőben.

Visszatér az amerikaiak önjáró és a vontatott tüzérsége is. A háttérben a környék jellegzetes épülete, az egykori hajmáskéri tüzérségi iskola épülettömbjének szürke tornya magasodik.

Járművek, járművezetők és a gyalogság.

Strykerek és BTR-ek  avagy harcjárművek nyolc keréken.

Hat T-72-es és egy Stryker ICV.

Az európai környezetbe jobban illő zöld színben is láthattunk műszaki mentő Wreckert.

Könnyű, ha nem is úgy néz ki. A gyakorlaton a U.S. Army az M777-es, 155 mm-es vontatott tarackkal is lőtt.

A gyakorlat után - akárcsak a többi jármű - a tatai T-72-es is „nyakig” sáros. A kép láttán óhatatlanul is eszembe jutott egy 1998-as gyakorlat. 

Véget értek a beszédek, a zászlókat levonták és a járművek is elvonulnak. Vajon mire gondolhat a Humvee toronylövésze?

Harckocsiágyúk kerekes és lánctalpas alvázon. A T-72-esek mellől a Stryker 105 mm-es ágyúval ellátott MGS (Mobile Gun System) változata indul. Ennek az M68-as fegyvernek egy másik változata van az M1 Abrams harckocsikban. Egy MGS 18 darabot vihet magával négy különböző típusú lőszerből, attól függően, hogy a célpont élőerő, megerősített bunker vagy páncélozott jármű.

M1134 ATGMV (Anti-Tank Guided Missile Vehicle) a páncéltörő feladatú Stryker jelzése. A jármű tetején a TOW páncéltörő rakéta indítója van.

A 0 pont parkolójában elhelyezett Mi-8-as napfényben és dízelfüstben. A gyakorlatnak vége.

* * *

Fotó: Szórád Tamás