1977. október 13-án a Lufthansa 181-es járata felszállt Palma de Mallorcáról és Frankfurt felé vette az irányt. Félórás repülés után a gép a francia partokhoz közeledett, amikor egy négyfős terrorista csoport - két férfi és két nő - átvette a hatalmat a fedélzeten. Ezzel kezdetét vette az ötfős személyzet és a 86 utas három kontinensen átívelő ötnapos kálváriája.
A hetvenes évek első felében példátlan erőszakhullám söpört végig az akkor még kettéosztott Németország nyugati felén, a Német Szövetségi Köztársaságon (NSZK). 1970-ben megalakult a szélsőséges baloldali nézeteket valló Vörös Hadsereg Frakció (RAF – Rote Armée Fraktion) nevű szervezet, amely az alapító Andreas Baader és Ulrike Meinhof után Baader-Meinhof csoportként is ismert volt. Működésüket terrorcselekmények, robbantások, bankrablások, emberrablások, gyilkosságok jellemezték. Tevékenységük 1977-re csúcsosodott ki, ez volt a legvéresebb év az NSZK-ban. Az erőszak az őszi hónapokban csapott a legmagasabbra. A német őszként elhíresült időszak egyik eseménye volt a Lufthansa 181-es járatának elrablása, amelyet a Népi Front Palesztina Felszabadításáért nevű szervezet tagjai hajtottak végre.
*
Amikor a bajor Landshut városról elnevezett, D-ABCE lajstromjelű, Boeing 737-200-as a francia Riviéra felé közelített, a terrorista csoport két tagja betört a pilótafülkébe, ketten pedig az utasokat és a háromfős kabinszemélyzetet tartották sakkban fegyverrel. Vezetőjük, Zohar Juszuf Akacse, kinevezte magát a gép parancsnokának és megkövetelte, hogy Mahmud kapitánynak szólítsák. Arra kényszerítette a Landshut valódi kapitányát, a 37 éves Jürgen Schumannt és a 35 éves első tisztet, Jürgen Vietort, hogy a géppel Róma felé vegyék az irányt.
Schumann kapitány tájékoztatta a francia légiforgalmi irányítást és a Boeing Róma felé fordult. A terroristák közölték a követeléseiket: a Baader-Meinhof csoport tizenegy, a Stuttgart-Stammheim börtönben fogvatartott tagjának szabadon bocsátását és 15 millió dollár váltságdíjat az utasokért és a repülőgépért cserébe. Ellenkező esetben az utasok kivégzésével és a repülőgép felrobbantásával fenyegetőztek.
A Landshut Róma-Fiumicinón. A reptéri kerítésnél kíváncsiskodók nézik, fotózzák az eltérített gépet. Jól látszik, hogy az utastér sötétítőit lehúzatták a géprablók.
Az NSZK belügyminisztere arra kérte az olasz kormányt, hogy ne engedjék tovább a gépet, de az olaszok úgy döntöttek, hogy jobb, ha kimaradnak az egészből. Feltankolták a 737-est, amely 17 óra 50-kor elhagyta Fiumicinót és Ciprus felé repült tovább. A távolodó géppel egyre nehezebb volt közvetlen kapcsolatot létesíteni, ezért a Lufthansa frankfurti központja arra kérte a Földközi-tenger térségében repülő gépeket, hogy segítsenek a kapcsolattartásban. A Landshut 20 óra 30 perckor leszállt Larnakán. Mahmud a gép azonnali feltöltését követelte, és ahogy korábban is, az utasok kivégzésével és a repülőgép felrobbantásával fenyegetőzött arra az esetre, ha követelését nem teljesítik. Ciprus külügyminisztere és a Népi Front Palesztina Felszabadításáért képviselője megpróbálta jobb belátásra bírni Mahmudot, de az hajthatatlannak bizonyult. Akaratának megfelelően a Landshut röviddel 23 óra előtt felszállt. Úti célja Bejrút volt.
*
Röviddel azután, hogy az NSZK kormánya értesült a 181-es járat eltérítéséről, Helmut Schmidt kancellár utasítására készenlétbe helyezték a rendőrség terroristaellenes alakulatát, a GSG 9-et. A Grenzschutzgruppe 9 (Határőrcsoport 9) azután alakult, hogy az 1972-es müncheni olimpián palesztin terroristák által elrabolt izraeli sportolók kiszabadítása fiaskóval végződött. A GSG 9 parancsnoka Ulrich Wegener ezredes volt, aki korábban brit és izraeli különleges alakulatoknál szerzett tapasztalatot, sőt az izraeliek 1976. júliusi, az ugandai Entebbében végrehajtott túszmentő akciójában is részt vett. Wegener emberei közül harmincan egy Boeing 707-es fedélzetén Ciprusra repültek, de mire megérkeztek, a Landshut már felszállt és elrepült keleti irányba. Még azon az éjszakán egy másik 707-es is elindult a Közel-Keletre, fedélzetén Wegener ezredessel, a GSG 9 további harminc emberével, a jó közel-keleti kapcsolatokkal rendelkező Hans-Jürgen Wischnewski államminiszterrel és túsztárgyaló csapatával.
Túsztárgyalók Wischnewski gépén. A kép közepén Ulrich Wegener ezredes látható.
Közben az eltérített 737-es Larnakából Bejrút felé repült, de a blokád alatt álló repülőtéren nem tudott leszállni, ahogy Damaszkusz, Amman, Bagdad és Kuvait szintén megtagadta a leszállási engedélyt. A libanoni, szíriai, jordániai, iraki és kuvaiti légtérben való háromórás repülés után – immár október 14-én, péntek éjjel - Schumann és Vietor Bahreinben tette le a Boeinget. Itt nem sikerült tankolni, ezért Dubaj lett a következő célrepülőtér az Egyesült Arab Emírségekben, ahova reggel hat órakor meg is érkeztek, annak ellenére, hogy a dubaji reptéren sem engedték leszállni őket. Nem is nagyon tudtak volna tovább repülni, mert addigra már alig tíz percre elegendő üzemanyaguk maradt. Időközben a Larnakáról továbbindult Boeing 707-es a különböző a lehetőségek latolgatása után Ankarába repült, hogy ott várakozzon a további utasításig.
A Dubajban veszteglő Landshut utasaira újabb megpróbáltatás várt: ötvennégy óra várakozás a sivatagi hőségben felforrósodott ötvenfokos utastérben. A kondicionáló rendszer felmondta a szolgálatot, és a fedélzeti mosdókban lassan áldatlan állapotok alakultak ki. Mégis, egyetlen röpke pillanatig úgy érezhették a túszok, hogy maradt némi emberség a géprablókban. Az okot egy születésnapi torta szolgáltatta, amely az egyik légiutas-kísérő, a 28 éves Annemarie Staringer köszöntésére került a fedélzetre. A gép kiszolgálása közben számos fotót sikerült készíteni. Közben az Ankarában várakozó különítményt szombaton, további rendelkezésig hazarendelték az NSZK-ba.
A Dubajban veszteglő Landshut ajtajában Mahmud áll pisztollyal a kezében.
Ivóvíz és élelmiszer kerül a Lufthansa gép fedélzetére.
Mahmud fegyvert szegez az egyik pilótára.
Wischnewski arról igyekezett meggyőzni az Egyesült Arab Emírségek védelmi miniszterét, hogy engedélyezze egy túszmentő akció végrehajtását. A miniszter bele is ment volna azzal a feltétellel, hogy saját katonái is részt vesznek az akcióban, de erre nem kerülhetett sor, mert a Landshut október 16-án valamivel dél után tisztázatlan úti céllal felszállt. A gép az ománi légtérben folytatta útját. Ománban szintén nem kapott leszállási engedélyt, csak a dél-jemeni Adenben. Most is az üzemanyag volt az oka annak, hogy a pilóták annak ellenére leszálltak, hogy az engedélyt nem kapták meg. Schumann és Vietor a futópálya mellett, a kényszerleszálló sávon (más forrás szerint a homokkal szennyezett gurulóúton) landoltak a 737-essel. Mahmud engedélyezte, hogy a kapitány átvizsgálja a futóművet, hogy nem sérült-e meg a leszállásnál. Schumann kapitány az engedélyezett távollétet kihasználva eltűnt és tájékoztatta a jemeni hatóságokat a gépen uralkodó helyzet részleteiről.
Időközben Mahmud teljesen megváltozott. Már az adeni leszálláskor is dührohamot kapott, mert nem tudta becsatolni a biztonsági övét. A két pilóta segített neki, attól tartva, hogy a fékezéskor előre repül a pilótafülke belépőjében lévő ülésről. A jemeniek sem segítettek a helyzeten azzal, hogy elutasították Mahmudot, mindenhol akarták látni, csak Adenben nem, pedig ő barátnak hitte őket és bízott a támogatásukban.
Amikor Schumann visszatért a fedélzetre, Mahmud letérdeltette a turista és az első osztály között. A kapitány megpróbálta elmagyarázni, hogy mi történt, de a terroristát csak az érdekelte, hogy bűnösnek érzi-e magát a hatóságok tájékoztatása miatt. Schumann ismét magyarázattal próbálkozott, de Mahmudot már nem érdekelte semmi, és egy lövéssel kivégezte a kapitányt.
Jürgen Schumann 1968-ig vadászpilóta volt, Starfighteren repült, utána lett a Lufthansa pilótája.
Ettől kezdve a túszok elvesztették minden reményüket. Mahmud a továbbrepülés mellett döntött. Az első tisztre, az egykori haditengerészeti pilótára, Jürgen Vietorra várt, hogy felszálljon a géppel. Vietor a véletlennek köszönhette, hogy aznap ő volt a másodpilóta, a gép eredeti első tisztje beteg lett, ezért hívták be dolgozni. Ez volt az első és egyben utolsó közös útja Schumannal. Még a kapitány lelövése előtt Vietort is kivégzéssel fenyegették. Egyszer azért, mert karórájának márkajelzése és az abban lévő J betű miatt Mahmud zsidónak nézte, másodszor pedig azért, mert a Baader-Meinhof csoportot nem szabadságharcosoknak, hanem terroristáknak nevezte.
Jürgen Vietor Egyiptomnál messzebb soha nem repült Boeing 737-es pilótaként. Szerencsére a Landshut fedélzetén lévő repülési térképek egyikén még éppen rajta volt Mogadishu, a másodpilóta fel tudott készülni az útra. Schumann kapitány megüresedett ülését Mahmud foglalta el, fején a halott kapitány sapkájával. Vietor a szomáliai fővárosba repülte a gépet, és kora reggel leszállt Mogadishuban. Közben Hans-Jürgen Wischnewski és Wegener ezredes gépe ugyancsak Mogadishuba tartott.
Schumann kapitány holttestét Mogadishuban az egyik vészcsúszdán juttatták le a fedélzetről.
Mahmudon látszott, hogy az idegei lassan kikészülnek. Kijelentette, hogy ha délután négyig nem érkeznek meg bebörtönzött társai, felrobbantja a gépet. Hogy nyomatékot adjon szavainak, társaival elkezdte az utasok megkötözését biztonsági övekkel, harisnyákkal, majd a fedélzeti készletben lévő röviditalokkal leöntötték őket, hogy „jobban égjenek”. Azután plasztik robbanóanyagot helyeztek el szerte a gépen.
A GSG 9 Ankarából hazarendelt emberei másnap a parancsnok-helyettes, Klaus Blatte őrnagy vezetésével egy Boeing 707-es fedélzetén ismét útra keltek és Krétára repültek, hogy a közelben legyenek. A Landshut ekkor már Mogadishuban volt. Először az volt az utasítás, hogy amilyen gyorsan csak lehet, repüljenek Mogadishuba, majd arra kérték a pilótákat, hogy késleltessék az érkezést és tájékozódjanak egy dzsibuti leszállás lehetőségéről. Dzsibuti azonban nagyon kíváncsi volt, és túl sokat kérdezett, ezért a németek úgy döntöttek, hogy inkább a levegőben várakoznak. Négy órán át rótták köreiket, amikor utasítás érkezett, hogy induljanak Mogadishuba és a leszállást sötétedés utánra időzítsék.
Az időhúzásra azért volt szükség, mert közben Helmut Schmidt kancellár telefonon tárgyalt Sziad Barre szomáliai elnökkel. A diktátor nyilván ígéretet kapott erre-arra, mert beleegyezését adta, hogy a GSG 9 Mogadishuban végrehajtsa a túszmentő akciót. A 707-es 20 órakor elsötétítve szállt le és a repülőtér katonai szektorába állították. Az elkövetkező órák a felszerelés kipakolásával és a műveleti terv ellenőrzésével teltek.
Mogadishuban Wischnewski átvette a túsztárgyaló szerepét, és hogy időt nyerjen, arról tájékoztatta Mahmudot, hogy a Baader-Meinhof csoport tizenegy tagját szabadon engedték a stuttgarti börtönből és úton vannak Mogadishuba, érkezésük nyolc óra múlva várható. Mahmud - talán ellenőrzésképpen - megkérdezte a már végtelenül fáradt Vietort, hogy mikorra érhet Mogadishuba a tizenegy főt szállító gép. Vietor gyors fejszámolással arra jutott, hogy hét-nyolc órás út lehet. A győzelem érzése felvillanyozta Mahmudot és társait. Újabb határidőt adtak, helyi idő szerint másnap hajnali 2 óra 30 percig. Ennyi idő már elég volt a GSG 9-nek, hogy felkészüljön a műveletre, amely közben a Tűzvarázs (Feuerzauber) nevet kapta.
A késő esti órákban egy felderítőkből és mesterlövészekből álló csapat kezdte meg tevékenységét Blatte őrnagy irányításával. Az éjjellátó szemüveggel és érzékeny lehallgató berendezésekkel felszerelt csapat a terroristák repülőgépen belüli pontos tartózkodási helyéről igyekezett információt szerezni. Wegener ezredes vezetésével felkészült a behatoló különítmény is. A különítmény hat, ötfős csoportból állt, így a négy ajtóhoz és a két szárny feletti vészkijárathoz is jutott egy-egy csoport. Velük együtt egy egészségügyi és egy műszaki csoport is felkészült. Utóbbiban két brit SAS katona is helyet kapott. Az Egyesült Királyság nem csak különleges műveleti tapasztalatával, hanem technikai eszközökkel is támogatta az akciót: érzékeny lehallgató berendezéssel és azzal a fény- és hanggránáttal, amelyet a SAS katonák kezeltek. A gép közelében kialakítottak egy gyűjtőhelyet, ahol a már kimenekített túszok gyülekezhettek. Az egész helyszín köré a szomáliai hadsereg katonái vontak gyűrűt és előkészítettek egy máglyát is.
A behatoló csoport két órával az akció kezdete előtt készen állt, közben a felderítő csoporttól folyamatosan érkeztek az információk, majd egy órával a kezdés előtt elkezdték a Landshut megközelítését. Fél óra kellett ahhoz, hogy hátulról, rejtve közelítsék meg a gépet és behatolásra készen elhelyezkedjenek alatta. A behatolás előtt pár perccel a toronyból rádión hívták Mahmudot. Elhitették vele, hogy egy kairói tankolást követően már közeledik a börtönből kiengedett tizenegy főt szállító gép és rövidesen megérkezik Mogadishuba.
Vietor később úgy emlékezett vissza, hogy amikor Mahmuddal a pilótafülkében volt, egy kaparászó zajra lett figyelmes. Ezután hagyta el a pilótafülkét és leült az egyik ülésre. Ekkor 60-70 méterrel a Boeing 737-es előtt a szomáliai hadsereg katonái meggyújtották a máglyát. A tűz fénye odavonzotta a pilótafülkében és az utastér elején lévő terroristák figyelmét. Miközben a szélvédőn át az égő máglyára figyeltek, az SAS katonák a pilótafülke előtt jelszóra - Tűzvarázs! - működésbe hozták azt a gránátot, amely fény- és hanghatásával nagyjából hat másodpercre teszi cselekvőképtelenné a közelben tartózkodókat. Ekkor a GSG 9 emberei már a géphez hangtalanul odatámasztott létráikon és a szárnyon várakoztak és az ajtók külső nyitása után behatoltak az utastérbe.
A behatoló túszmentőket a fedélzeten uralkodó állapotok miatt rettenetes bűz fogadta. Németül kiabáltak az utasoknak, hogy húzódjanak le és már dördültek is a lövések. A bal első ajtón behatoló csoport a pilótafülkében lőtte meg Mahmudot, aki később belehalt a sérülésbe. A másik terroristát az első osztályon érte találat. A harmadik gépeltérítő még eldobott egy gránátot, mielőtt lelőtték. A negyedik terrorista a fedélzeti WC-be menekült, ott érte halálos lövés. Elől még zajlott az alig egyperces tűzharc, miközben a hátsó behatoló csoportok már a túszok kimenekítését végezték a vészkijáratokon és a hátsó ajtókon. Öt perccel a behatolás után elhangzott a művelet sikeres befejezését jelentő várva-várt kód: Tavasz (Frühlingzeit)!
A túszok egy része a szárny feletti vészkijáraton hagyta el a gépet.
Az akcióban három terrorista meghalt, a negyedik maradandó sérüléssel, de életben maradt, néhány utas és az egyik légiutas-kísérő az eldobott és felrobbanó gránát miatt megsérült és ugyancsak megsérült a GSG 9 egyik embere is. Mindez azonban semmi volt ahhoz képest, hogy a művelet tervezésekor néhány fős veszteséggel számoltak a GSG 9 tagjai és az utasok között is. A túszok és megmentőik a két B 707-es fedélzetén még aznap délután megérkeztek az NSZK-ba.
Hazatérő utasok a frankfurti repülőtéren szálltak ki a gépből.
A GSG 9 emberei a másik 707-essel repültek haza. Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy különleges műveleti katonákról és rendőrökről ilyen fotó készülhessen.
A lépcsőn Jürgen Vietor segíti a felrobbanó kézigránáttól a lábán megsebesült légiutas-kísérőt, Gabrielle Dillmant.
*
Az Adenben meggyilkolt Jürgen Schumannt Babenhausenben helyezték örök nyugalomra. Az egykori vadászpilóta és Lufthansa kapitány emlékét a légitársaság brémai pilótaiskolája, és Landshut városában egy utca őrzi. Jürgen Vietor néhány hét szünet után ismét szolgálatba állt. A véletlen hozta, hogy az első gép, amelyen újra repült, a Landshut volt. Vietor 1999-ig repült.
Az egyetlen életben maradt terroristát, az akkor 24 éves Szuhaila Andrawes Szajeht Szomáliában ítélték el, de nem sokkal később egészségi állapota miatt szabadon engedték. A nő a Közel-Keletre távozott, majd a kilencvenes években Norvégiában bukkant fel. A norvég rendőrség elfogta és átadta a németeknek, akik 12 éves börtönre ítélték. Három év múlva szintén egészségi állapotára való tekintettel kiengedték. Ismét Norvégiában telepedett le és valószínűleg azóta is ott él.
Az NSZK-ba visszarepült Landshut a szükséges javítások elvégzését követően még 1977-ben szolgálatba állt és rövidesen Budapesten is megfordult egy frankfurti járatot teljesítve. A Lufthansa 1985-ig használta, majd jó néhány légitársaságnál repült, míg végül 2008-ban Brazíliában állították le. A német kormány idén döntött arról, hogy megvásárolja és múzeumban állítja ki a híres gépet. A Boeing 737-es szétszerelve, egy An-124-es és egy Il-76-os fedélzetén érkezett meg Németországba. Érkezésekor ott volt a 181-es járat első tisztje, Jürgen Vietor, vezető légiutas-kísérője, Gabrielle (Dillmann) von Lutzau és egyik utasa is. A Landshut teljes restaurálás után 1977-es állapotában, 2019-től lesz látható a friedrichshafeni Dornier múzeumban.
* * *
Fotó: Lufthansa, AP, DPA, Bundespolizei
A cikk nyomtatott változata az Aeromagazin 2017. novemberi számában jelent meg.
