„A békéről tehát úgy beszélek, mint az értelmes emberek értelmes céljáról. Tisztában vagyok vele, hogy a békére való törekvés nem olyan drámai, mint a háborúra való törekvés és gyakran süket fülekre találnak a törekvők szavai. De nincs sürgetőbb feladatunk.”

John F. Kennedy

Egy hatvan évvel ezelőtti júniusi napon John F. Kennedy elnök beszédet mondott Washington D.C.-ben, a John Fletcher Hurst püspök által alapított és Woodrow Wilson elnök által 1914-ben megnyitott Amerikai Egyetem diplomaosztó ünnepségén. A közel félórás beszéd – amelyet az elnök tanácsadója és beszédeinek szövegírója, Ted Sorensen írt - első másfél percében Kennedy köszöntötte az intézmény vezetését, a meghívottakat majd miután méltatta az egyetemi oktatás fontosságát, rátért mondandója lényegére. 

 „Ezért választottam ezt az időt és ezt a helyet, hogy egy olyan témát vitassak meg, amelyről túl keveset tudunk, és amelynek igazságát túl ritkán érzékeljük, mégis ez a legfontosabb téma a Földön: a béke.

Milyen békére gondolok? Milyen békére törekszünk? Nem egy Pax Americana-ra, amelyet az amerikai fegyverek kényszerítenek a világra. Nem a sír békéjére vagy a rabszolgák biztonságára. Valódi békéről beszélek, olyan békéről, amely a földi életet élhetővé teszi, amely lehetővé teszi az emberek és nemzetek számára, hogy növekedjenek, reménykedjenek, és jobb életet építsenek gyermekeik számára - nem csupán békét az amerikaiaknak, hanem békét minden férfinak és nőnek, nem csupán békét a mi időnkben, hanem békét minden időkre.

Egy újfajta háború miatt beszélek a békéről. A totális háborúnak nincs értelme egy olyan korban, amikor a nagyhatalmak nagy és viszonylag sebezhetetlen nukleáris erőt tarthatnak fenn, és nem hajlandóak megadni magukat anélkül, hogy ezen erőkhöz folyamodnának. Nincs értelme egy olyan korban, amikor egyetlen atomfegyver majdnem tízszer akkora robbanóerőt tartalmaz, mint amekkorát a szövetséges légierő a második világháborúban bevetett. Nincs értelme egy olyan korban, amikor a nukleáris robbanás által termelt halálos mérgeket a szél, a víz, a talaj és a magok a világ távoli sarkaiba és a még meg nem született nemzedékekhez is eljuttatnák.

Ma a béke fenntartásához elengedhetetlen, hogy minden évben dollár milliárdokat költsünk fegyverekre, amelyeket azért szerzünk be, hogy soha ne legyen rájuk szükség. De bizonyára az ilyen készletek beszerzése - amelyek csak pusztítani tudnak, de soha nem teremtenek - nem az egyetlen, még kevésbé a leghatékonyabb eszköz a béke biztosítására.

A békéről tehát úgy beszélek, mint az értelmes emberek értelmes céljáról. Tisztában vagyok vele, hogy a békére való törekvés nem olyan drámai, mint a háborúra való törekvés és gyakran süket fülekre találnak a törekvők szavai. De nincs sürgetőbb feladatunk.

Egyesek azt mondják, hogy haszontalan a békéről, a nemzetközi jogról vagy a világ leszereléséről beszélni, és hogy mindaddig haszontalan lesz, amíg a Szovjetunió vezetői felvilágosultabb magatartást nem tanúsítanak. Remélem, hogy így tesznek. Hiszem, hogy segíthetünk nekik ebben. De azt is hiszem, hogy nekünk is újra kell vizsgálnunk a saját hozzáállásunkat, mint egyéneknek, és mint nemzetnek, mert a mi hozzáállásunk ugyanolyan lényeges, mint az övék. Ennek az iskolának minden végzősének, minden megfontolt állampolgárnak, aki tart a háborútól és békét akar teremteni, azzal kell kezdenie, hogy befelé néz, megvizsgálja saját hozzáállását a béke lehetőségeihez, a Szovjetunióhoz, a hidegháború menetéhez, valamint a szabadsághoz és a békéhez itthon.

Először: vizsgáljuk meg magához a békéhez való hozzáállásunkat. Túl sokan gondoljuk, hogy ez lehetetlen. Túl sokan gondolják, hogy nem valóságos. Ez azonban veszélyes, kishitű hozzáállás. Ez ahhoz a következtetéshez vezet, hogy a háború elkerülhetetlen, hogy az emberiség el van ítélve, hogy olyan erők tartanak fogva bennünket, amelyeket nem tudunk irányítani.

Nem kell elfogadnunk ezt a nézetet. Problémáinkat az ember okozta, ezért az ember meg tudja oldani azokat. És az ember olyan nagy lehet, amilyen nagy lenni akar. Az emberi sors egyetlen problémája sem haladja meg magát az embert. Az emberi értelem és szellem gyakran megoldotta a látszólag megoldhatatlant, és hisszük, hogy újra megteheti.

Nem az egyetemes béke és jóakarat abszolút, végtelen fogalmára gondolok, amelyről egyes fanatikusok álmodoznak. Nem tagadom a remények és álmok értékét, de csupán csüggedést és hitetlenséget hívunk elő azzal, ha ezt tesszük egyetlen és közvetlen célunkká.

Ehelyett összpontosítsunk egy gyakorlatiasabb, elérhetőbb békére, amely nem az emberi természet hirtelen forradalmán, hanem az emberi intézmények fokozatos fejlődésén alapul, konkrét cselekvések és hatékony megállapodások sorozatára, amelyek minden érintett érdekét szolgálják. Nincs egyetlen, egyszerű kulcs ehhez a békéhez, nincs nagy vagy varázslatos formula, amelyet egy vagy két hatalomnak kellene elfogadnia. A valódi békének sok nemzet eredményének, sok cselekedet összegének kell lennie. Dinamikusnak kell lennie, nem statikusnak, és minden egyes új generáció kihívásának megfelelően változnia kell. A béke ugyanis egy folyamat - a problémák megoldásának egy módja.

Egy ilyen békében is lesznek viták és érdekellentétek, ahogyan a családokban és a nemzetekben is vannak. A világbéke, akárcsak a közösségi béke, nem követeli meg, hogy mindenki szeresse felebarátját, csak azt követeli meg, hogy kölcsönös toleranciában éljenek együtt, és vitáikat igazságos és békés rendezésnek vessék alá. A történelem pedig arra tanít bennünket, hogy a nemzetek közötti ellenségeskedések, akárcsak az egyének közöttiek, nem tartanak örökké. Bármennyire is rögzültnek tűnnek tetszéseink és nemtetszéseink, az idő és az események sodra gyakran meglepő változásokat hoz a nemzetek és a szomszédok közötti kapcsolatokban.

Legyünk tehát kitartóak. A békének nem kell megvalósíthatatlannak lennie, és a háborúnak nem kell elkerülhetetlennek lennie. Ha világosabban meghatározzuk célunkat, ha kezelhetőbbnek és kevésbé távolinak tesszük, segíthetünk minden népnek, hogy meglássa azt, reményt merítsen belőle, és ellenállhatatlanul haladjon felé.

Másodszor: vizsgáljuk felül a Szovjetunióhoz való hozzáállásunkat. Elkeserítő belegondolni, hogy vezetőik talán tényleg elhiszik, amit a propagandistáik írnak. Elkeserítő elolvasni a katonai stratégiáról szóló nemrégiben megjelent tekintélyes szovjet szöveget, és oldalról oldalra teljesen alaptalan és hihetetlen állításokat találni. Például azt az állítást, hogy „az amerikai imperialista körök különböző típusú háborúk kirobbantására készülnek”, hogy „az amerikai imperialisták által a Szovjetunió ellen kirobbantott megelőző háború nagyon is reális veszélye áll fenn”, hogy „az amerikai imperialisták politikai célja az európai és más kapitalista országok gazdasági és politikai leigázása és agresszív háborúk révén világuralomra törni ".

Valóban, ahogyan azt már régen megírták: „A gonoszok menekülnek, ha senki sem üldözi őket." Mégis elkeserítő olvasni ezeket a szovjet nyilatkozatokat, hogy felismerjük, mekkora szakadék tátong közöttünk. De ez egyben figyelmeztetés is - figyelmeztetés az amerikai népnek, hogy ne essen ugyanabba a csapdába, mint a szovjetek, ne csak a másik fél torz és kétségbeesett képét lássa, ne tekintse a konfliktust elkerülhetetlennek, a kiegyezést lehetetlennek, a kommunikációt pedig nem többnek, mint kölcsönös fenyegetésnek.

Egyetlen kormány vagy társadalmi rendszer sem olyan gonosz, hogy az embereit erénytelennek kelljen tekinteni. Amerikaiakként a kommunizmust, mint a személyes szabadság és méltóság tagadását, mélységesen visszataszítónak találjuk. De még mindig üdvözölhetjük az orosz népet számos eredményéért - a tudomány és az űrkutatás, a gazdasági és ipari növekedés, a kultúra és a bátorság terén elért eredményeiért.

A két ország népeinek számos közös vonása közül egyik sem erősebb, mint a háborútól való kölcsönös irtózásunk. A világ nagyhatalmai között szinte egyedülálló módon soha nem álltunk háborúban egymással. És a csaták történetében egyetlen nemzet sem szenvedett többet, mint a Szovjetunió a második világháború során. Legalább húsz millióan vesztették életüket. Otthonok és családok millióit égették fel vagy fosztották ki. Az ország területének egyharmada, beleértve az ipari bázis közel kétharmadát, pusztasággá változott - ez a veszteség megegyezik az országunk Chicagótól keletre fekvő részének pusztulásával.

Ma, ha valaha újra kitörne a totális háború - nem számít, hogyan - a mi két országunk lenne az elsődleges célpont. Ironikus, de tény, hogy a két legerősebb hatalom az, amelyet a legnagyobb pusztulás veszélye fenyeget. Minden, amit felépítettünk, minden, amiért megdolgoztunk, az első huszonnégy órában megsemmisülne. És még a hidegháborúban is, amely annyi nemzetnek, köztük e nemzet legközelebbi szövetségeseinek is terheket és veszélyeket jelent, a mi két országunk viseli a legsúlyosabb terheket. Mert mindketten hatalmas pénzösszegeket fordítunk fegyverekre, amelyeket jobban lehetne a tudatlanság, a szegénység és a betegségek elleni küzdelemre fordítani. Mindketten egy ördögi és veszélyes körforgásba kerültünk, amelyben az egyik oldal gyanakvása gyanakvást szül a másik oldalon, és az új fegyverek ellen újabb fegyvereket szül.

Röviden, mind az Egyesült Államok és szövetségesei, mind a Szovjetunió és szövetségesei kölcsönösen és mélyen érdekeltek az igazságos és valódi békében és a fegyverkezési verseny megállításában. Az erre irányuló megállapodások a Szovjetuniónak és a mi érdekeinknek is megfelelnek, és még a legellenségesebb nemzetekre is lehet számítani, hogy elfogadják és betartják azokat a szerződéses kötelezettségeket, és csak azokat a szerződéses kötelezettségeket, amelyek saját érdekükben állnak.

Ne legyünk tehát vakok nézeteltéréseinkkel szemben, de irányítsuk figyelmünket közös érdekeinkre és azokra az eszközökre, amelyekkel ezek a nézeteltérések feloldhatóak. És ha már nem tudjuk megszüntetni a nézeteltéréseinket, legalább segíthetünk abban, hogy a világ biztonságos legyen a sokszínűség számára. Mert végső soron a legalapvetőbb közös kapocs az, hogy mindannyian ezen a kis bolygón élünk. Mindannyian ugyanazt a levegőt szívjuk. Mindannyian a gyermekeink jövőjét dédelgetjük. És mindannyian halandók vagyunk.

Harmadszor: vizsgáljuk felül a hidegháborúhoz való hozzáállásunkat, és ne feledjük, hogy nem vitát folytatunk, és nem vitapontokat akarunk felhalmozni. Nem azért vagyunk itt, hogy hibáztassunk vagy ujjal mutogassunk. A világgal úgy kell foglalkoznunk, ahogyan van, és nem úgy, ahogyan lehetett volna, ha az elmúlt tizennyolc év története másképp alakul.

Ezért kitartóan kell folytatnunk a béke keresését, abban a reményben, hogy a kommunista blokkon belüli konstruktív változások elérhető közelségbe hozzák azokat a megoldásokat, amelyek most túlmutatnak rajtunk. Úgy kell intéznünk a dolgainkat, hogy a kommunistáknak érdekükben álljon a megegyezés a valódi békéről.

Mindenekelőtt, miközben megvédjük saját létfontosságú érdekeinket, a nukleáris hatalmaknak el kell kerülniük azokat az összecsapásokat, amelyek az ellenfelet a megalázó visszavonulás vagy az atomháború választása elé állítják. Ha a nukleáris korszakban ilyen irányvonalat választanánk, az csak politikánk csődjét bizonyítaná, vagy a világ kollektív halálvágyát.

E célok biztosítása érdekében Amerika fegyverei nem provokatívak, gondosan ellenőrzöttek, elrettentő hatásúak és szelektív használatra alkalmasak. Katonai erőink elkötelezettek a béke mellett, és az önuralom tekintetében fegyelmezettek. Diplomatáinkat arra utasítjuk, hogy kerüljék a szükségtelen irritációt és a pusztán retorikai ellenségeskedést.

A feszültség enyhítésére ugyanis anélkül is törekedhetünk, hogy az éberségünket lazítanánk. A magunk részéről nincs szükségünk fenyegetésekre ahhoz, hogy bizonyítsuk, hogy eltökéltek vagyunk. Nem kell zavarni a külföldi adásokat attól való félelmünkben, hogy a hitünk megkopik. Nem vagyunk hajlandóak ráerőltetni rendszerünket semmilyen azt nem akaró népre, de készek és képesek vagyunk békés versenyre a Föld bármely népével.

Eközben arra törekszünk, hogy megerősítsük az Egyesült Nemzetek Szervezetét, hogy segítsük pénzügyi problémáinak megoldását, hogy hatékonyabb békeeszközzé tegyük, hogy valódi világbiztonsági rendszerré fejlesszük - egy olyan rendszerré, amely képes a jog alapján megoldani a vitákat, biztosítani a kicsik és nagyok biztonságát, és megteremteni azokat a feltételeket, amelyek mellett a fegyvereket végre fel lehet számolni.

Ugyanakkor arra törekszünk, hogy fenntartsuk a békét a nem kommunista világban, ahol számos nemzet, mindannyian barátaink, megosztott olyan kérdésekben, amelyek gyengítik a nyugati egységet, amelyek kommunista beavatkozásra hívnak fel, vagy amelyek háborúval fenyegetnek. Erőfeszítéseink Nyugat-Új-Guineában, Kongóban, a Közel-Keleten és az indiai szubkontinensen kitartóak és türelmesek voltak a mindkét oldalról érkező kritikák ellenére. Megpróbáltunk példát mutatni másoknak is, azáltal, hogy megpróbáltuk rendezni a saját szomszédainkkal, Mexikóval és Kanadával fennálló kicsi, de jelentős nézeteltéréseinket.

Ha már más nemzetekről beszélünk, egy dolgot szeretnék tisztázni. Sok nemzethez szövetségek kötnek bennünket. Ezek a szövetségek azért léteznek, mert az érdekeink lényegesen átfedik egymást. Nyugat-Európa és Nyugat-Berlin védelme iránti elkötelezettségünk például változatlanul fennáll, mert a létfontosságú érdekeink azonosak. Az Egyesült Államok nem köt alkut a Szovjetunióval más nemzetek és más népek kárára, nem csupán azért, mert ezek a mi partnereink, hanem azért sem, mert érdekeik és a mi érdekeink egybeesnek.

Érdekeink azonban nemcsak a szabadság határainak védelmében, hanem a béke útjainak követésében is egyeznek. Reményeink szerint - és a szövetséges politika célja -, hogy meggyőzzük a Szovjetuniót arról, hogy neki is hagynia kell, hogy minden nemzet maga válassza meg a jövőjét, amíg ez a választás nem ütközik mások választásaival. A kommunista törekvés, hogy politikai és gazdasági rendszerüket másokra kényszerítsék, a mai világfeszültség elsődleges oka. Kétségtelen ugyanis, hogy ha minden nemzet tartózkodna attól, hogy beavatkozzon mások önrendelkezésébe, a béke sokkal biztosabb lenne.

Ehhez új erőfeszítésekre lesz szükség a nemzetközi jog megvalósítása érdekében - a nemzetközi viták új kontextusára. Ehhez nagyobb megértésre lesz szükség a szovjetek és köztünk. A nagyobb megértéshez pedig fokozott kapcsolatra és kommunikációra lesz szükség. Az egyik lépés ebbe az irányba a Moszkva és Washington közötti közvetlen vonalra javasolt megállapodás, hogy mindkét oldalon elkerüljük a veszélyes késedelmeket, félreértéseket és a másik fél cselekedeteinek félreértését, amelyek válság idején előfordulhatnak.

Genfben tárgyaltunk a fegyverzetellenőrzés más, első lépésekkel kapcsolatos intézkedéseiről is, amelyek célja a fegyverkezési verseny intenzitásának korlátozása és a véletlen háború kockázatának csökkentése. Azonban elsődleges hosszú távú érdekünk Genfben az általános és teljes leszerelés, amelyet fokozatosan tervezünk, elérhetővé téve a párhuzamos politikai eredményeket a béke új intézményeinek kiépítéséhez, amelyek a fegyverek helyébe lépnének. A leszerelésre való törekvés az 1920-as évek óta e kormány törekvése. Az elmúlt három kormányzat is ezt sürgette. És bármennyire is homályosak ma a kilátások, szándékunkban áll folytatni ezt az erőfeszítést - folytatni annak érdekében, hogy minden ország, beleértve hazánkat is, jobban megértse a leszerelés problémáit és lehetőségeit.

A tárgyalások egyetlen olyan fontos területe, amelynek látni a végét, de ahol nagyon is szükséges az újrakezdés, az a nukleáris kísérletek betiltásáról szóló szerződés. Egy ilyen szerződés megkötése, amely oly közel van, de mégis oly messze, megfékezné a fegyverkezési spirált annak egyik legveszélyesebb területén. A nukleáris hatalmakat olyan helyzetbe hozná, hogy hatékonyabban tudnának fellépni az egyik legnagyobb veszéllyel szemben, amellyel az emberiség 1963-ban szembesül, a nukleáris fegyverek további terjedésével. Növelné biztonságunkat, csökkentené a háború kilátásait. Ez a cél bizonyára elég fontos ahhoz, hogy folyamatosan törekedjünk rá, nem engedve sem annak a kísértésnek, hogy feladjuk az egész erőfeszítést, sem annak, hogy feladjuk a létfontosságú és felelős biztosítékokhoz való ragaszkodásunkat.

Ezért megragadom az alkalmat, hogy e tekintetben két fontos döntést jelenthessek be.

Először: Hruscsov első titkár, Macmillan miniszterelnök és én megállapodtunk abban, hogy Moszkvában hamarosan magas szintű megbeszélések kezdődnek egy átfogó tesztelési tilalmi szerződésről szóló mielőbbi megállapodás érdekében. Reményeinket a történelem óvatosságával kell kezelni, de reményeinkkel együtt jár az egész emberiség reménye is.

Másodszor: Hogy világossá tegyük jóhiszeműségünket és meggyőződésünket ebben a kérdésben, most kijelentem, hogy az Egyesült Államok nem tervez nukleáris kísérleteket végezni a légkörben mindaddig, amíg más államok nem teszik ezt. Nem mi leszünk az elsők, akik újrakezdik. Egy ilyen nyilatkozat nem helyettesíti a formálisan kötelező érvényű szerződést, de remélem, hogy segít elérni azt. Egy ilyen szerződés nem helyettesítené a leszerelést sem, de remélem, hogy segíteni fog abban, hogy elérjük azt.

Végezetül, amerikai honfitársaim, vizsgáljuk meg a békéhez és a szabadsághoz való hozzáállásunkat itthon. Saját társadalmunk minőségének és szellemiségének kell igazolnia és támogatnia külföldi erőfeszítéseinket. Ezt saját életünk odaadásával kell megmutatnunk - ahogyan a ma végzősök közül sokaknak egyedülálló lehetőségük lesz erre azzal, hogy fizetés nélkül szolgálnak a Békehadtestben külföldön vagy a tervezett közszolgálati szervezetnél itthon.

De bárhol is vagyunk, a mindennapi életünkben mindannyiunknak meg kell felelnünk annak az ősi hitnek, hogy a béke és a szabadság együtt jár. Ma túl sok városunkban a béke nem biztonságos, mert a szabadság nem teljes.

A kormányzat minden szintjén - helyi, állami és nemzeti szinten - a végrehajtó hatalom felelőssége, hogy minden hatáskörükbe tartozó eszközzel biztosítsák és megvédjék ezt a szabadságot minden polgárunk számára. A törvényhozás felelőssége, hogy minden szinten, ahol ez a hatáskör jelenleg nem megfelelő, ott megfelelővé tegye azt. Az ország minden részén minden polgár felelőssége, hogy tiszteletben tartsa mások jogait és az ország törvényeit.

Mindez nem független a világbékétől. „Ha az ember útjai tetszenek az Úrnak - mondja nekünk a Szentírás – még az ellenségeit is békességre bírja vele". És a béke végső soron nem alapvetően az emberi jogok kérdése - a jog, hogy a pusztulástól való félelem nélkül éljük le az életünket, a jog, hogy úgy lélegezzük be a levegőt, ahogy a természet adta, a jövő nemzedékek joga az egészséges léthez.

Miközben nemzeti érdekeinket védjük, védjük meg az emberi érdekeket is. A háború és a fegyverek felszámolása pedig egyértelműen mindkettő érdeke. Bármennyire is előnyös mindannyiunk számára, bármennyire is szorosan megfogalmazott, egyetlen szerződés sem nyújthat abszolút biztonságot a megtévesztés és a kijátszás veszélyeivel szemben. De, ha kellően hatékony a betartatása, és ha kellően megfelel az aláírók érdekeinek, sokkal nagyobb biztonságot és sokkal kevesebb kockázatot nyújthat, mint egy féktelen, ellenőrizetlen, kiszámíthatatlan fegyverkezési verseny.

Az Egyesült Államok, mint a világ tudja, soha nem fog háborút indítani. Nem akarunk háborút. Most sem számítunk háborúra. Az amerikaiak e generációjának már elege van - több mint elege - a háborúból, a gyűlöletből és az elnyomásból. Felkészültünk, ha mások ezt kívánják. Éberek leszünk, hogy megpróbáljuk megállítani. De mi is megtesszük a magunk részét egy olyan békés világ felépítésében, ahol a gyengék biztonságban vannak, és az erősek igazságosak. Nem vagyunk tehetetlenek e feladat előtt, és nem reménytelen a siker. Magabiztosan és félelem nélkül dolgozunk tovább, nem a megsemmisítés, hanem a béke stratégiája felé.”

* * *

Forrás: John F. Kennedy Presidential Library and Museum. A szöveg hivatalos leirata és az elhangzott beszéd között minimális, a lényeget nem érintő eltérés van.