A Royal Australian Air Force (RAAF) kék-fehér-piros, kengurus felségjele 1984-ben került fel az F/A-18A és B gépekre. A kontinensnyi országban 37 éven át álltak szolgálatban a klasszikus Hornetek, amelyeket tavaly novemberben ünnepélyes keretek között vontak ki a szolgálatból.

Az F/A-18-asok elődje egy francia vadászgép, a Dassault Mirage III-as volt Ausztráliában. Az volt az elképzelés, hogy a deltaszárnyú vadászokat a nyolcvanas évek elejéig üzemeltetik és egy többfeladatú harcászati repülőgéppel váltják le. A lehetséges váltótípus felé már a hetvenes évek elején megindult a tapogatózás. Az amerikai gépek közül az F-15-ös és az akkor még kísérleti stádiumban lévő YF-17-es került szóba, az európaiak közül a Mirage F.1 és a Saab Viggen. Végül az egész programot elhalasztották, és tovább üzemeltették a Mirage III-asokat. 1975-ben újabb lendületet vett a dolog, és a következő évben egy programirodát nyitottak a váltótípus kiválasztására. Ajánlatokban nem volt hiány. Amerikai részről az F-15-ös mellé felsorakozott az F-16-os, az F-18-as hajófedélzeti A és szárazföldi L változata, sőt az F-14-es is. Az eredetileg Iránnak szánt Tomcateket nyomott áron ajánlották, de komplexitása és a magas üzemeltetési költségek miatt esélye sem volt és nem is indult a tenderen. Európa ekkor már a Mirage 2000-est és a Tornadót kínálta. Az ausztrálok akkor még úgy ítélték meg, hogy az Eagle felbontaná az erőegyensúlyt a térségben, a Tornado pedig inkább csapásmérő volt, mint vadászgép, ezért a két típus már az első körben kiesett a versenyből. A bennmaradókat 1979-ben további tesztelésnek vetették alá. A Mirage 2000-es aerodinamikailag egy álom volt, de minden más szempontból lemaradt az amerikai típusok mögött és az F-18L-t is lehúzták a listáról. Két gép maradt versenyben, az F-18A és az F-16A. A fegyverzetet, a radart, a két hajtóműves megoldást és a repülőgép robusztus felépítését figyelembe véve a tesztpilóták az F-18A mellett döntöttek, de azt javasolták, hogy a végleges döntést egy évvel halasszák el, hogy közben több tapasztalat álljon rendelkezésükre a két repülőgépről. A politikai döntéshozók hallgattak a szakemberekre és 1981 végére halasztották a döntést. Közben a General Dynamics kihozta az F-16-os C változatát, és a McDonnell-Douglas F-18-asából F/A-18-as lett. Az újabb tesztek után az olcsóbb F-16 Fighting Falconnal szemben kiforrottabbnak, a napi üzemeltetés során egyszerűbben karbantarthatónak és megbízhatóbbnak ítélték az F/A-18 Hornetet. Az ausztrál kormány 1981. október 20-án jelentette be, hogy az amerikai kormány FMS (Foreign Military Sales) programján keresztül 75 Hornetet rendelnek, 57 együléses A és 18 kétüléses B változatú gépet. Azzal, hogy nem közvetlenül a gyártótól rendelték meg az F/A-18-asokat, az ausztrálok még az amerikai haditengerészetet is megelőzték - nyilván nem sok barátot szerezve ezzel a Navy leendő Hornet-századainál. A gépek alapvetően megegyeztek az amerikaiak által használt Hornetekkel, de a műszerezettségben voltak eltérések, illetve a Hornetekről lekerült néhány, a hajófedélzeti katapultos indításhoz szükséges berendezés.

A Hornet elődje az elegáns Mirage III-as volt a RAAF-nál

A megrendelt F/A-18A-k leszállítása 1984 és 1990 között zajlott le. A csúcsidőszak 1988-ban volt, amikor a két változatból összesen 25 darabot adtak át. Az első két Hornet a McDonnell-Douglas St. Louis-i üzemében készült és bár formálisan átadták az ausztráloknak, kiképzési céllal az Egyesült Államokban maradtak. (A két gépet 1985-ben többszöri légi utántöltéssel repülték haza Kaliforniából. 2005-ig ez maradt a leghosszabb non-stop repülés, amit ausztrál Hornetek teljesítettek.) A következő két gépet is St. Louisban gyártották, majd részben szétszerelve egy C-5 Galaxy szállítógéppel Avalonba szállították. E két Hornet szerepelt az átadási ceremónián és ezzel a típus immár hivatalosan is „megérkezett” Ausztráliába. Az ausztrál kormány ragaszkodott ahhoz, hogy a többi gépet hazai üzem szerelje össze, még úgy is, hogy a Hornet-program így jóval drágább lett, mintha valamennyi a St. Louis-i gyárból került volna ki. Így is történt, az F/A-18-asok és hajtóműveik összeszerelésében két nagy ausztrál cég és tucatnyi további beszállító vett részt. Az ausztrálok bizakodóan tekintettek az elé, hogy Új-Zéland és Szingapúr majd később Kanada is érdekelt lesz az általuk összeszerelt gépek vásárlását illetően, de ebben tévedtek. Ezekkel az országokkal nem jött létre üzlet, Kanada csak később, a típus kivonása idején érdeklődött.

A 2. kiképző század kétüléses F/A18B gépe az ausztrál Hornet üzemeltetés kezdetén

A Hornet, mint a legtöbb új típus, a légibázis-fejlesztéseket is magával hozta. Az F/A-18-asok üzemeltetésére kijelölt légibázisokon korszerűsítették és bővítették a futópályákat, a hangárokat és a kapcsolódó karbantartó műhelyeket és épületeket. Az elsődleges Hornet bázis a RAAF Williamtown lett Új-Dél-Walesben, az ország keleti partján.

*

A három harci és az egy átképző század mindegyike 16 gépet kapott, hogy a tervezett karbantartások és a meghibásodások miatt 12 gép mindig bevethető legyen. Ez 64 gépet jelent, a maradék 11 a majdani veszteségek pótlására szolgált, amelyet az ausztrálok jelentősen túlbecsültek, hiszen a típus több mint három és fél évtizedes üzemeltetése során mindössze négy gépet vesztettek.

Az amerikai tengerészgyalogság cserepilótája egy kengurus Hornet fülkéjében

Az első 14 gépet 1985 augusztusától a 2. átképző század kapta meg a Williamtown légibázison, hogy a Hornet pilóták átképzése folyamatos legyen. A harci századok közül 1986-ban a 3. nyergelt át elsőként a Mirage III-asról az F/A-18-asra, majd ahogy az új gépek beérkeztek, a következő évben a 77. század, a rákövetkezőben pedig a 75. század is átállt az új típusra. A hajózó állomány feltöltése során problémát jelentett, hogy a polgári repülés akkoriban Ausztráliában is jelentős elszívó erőt képviselt és sok vadászpilóta folytatta pályafutását valamelyik légitársaságnál. Ezt hosszú távon a toborzás fokozásával orvosolták, rövidtávon pedig azzal, hogy az újonnan kiképzett és arra alkalmas pilótákat elsősorban Hornetre ültették, sőt külföldi hajózókat is alkalmaztak, vélhetően az Egyesült Államokból. Az első néhány évben valamennyi karbantartást a légierő végezte a gépeken, majd a kilencvenes évektől a munkák egy része kikerült civil cégekhez. Az ezredforduló után, vezető műszaki szereplőként a BAE Systems kapcsolódott be a nagyobb mélységű karbantartási munkákba. Később a Boeing is csatlakozott és a Hornetek 2021-es kivonásáig végzett különböző műszaki munkákat és szolgáltatásokat, tehermentesítve a légierő repülőműszaki állományát, akik így felkészülhettek az F-35-ös kiszolgálására és karbantartására.

Légi utántöltéshez felzárkózó F/A-18-asok a Csendes-óceán felett

A Hornet vezetése nem sok gondot okozott a pilótáknak, a nagyobb falatot fegyverrendszerként való alkalmazásának elsajátítása jelentette. A kengurus Hornetek a beépített M61-es gépágyún kívül, légi célok ellen kezdetben AIM-9M Sidewinder rövid, és AIM-7M Sparrow közepes hatótávolságú légiharc rakétával rendelkeztek. Előbbit az ASRAAM, utóbbit az AIM-120 AMRAAM váltotta a kétezres évek első felében. Földi célok ellen Mk 82-es, 83-as és 84-es hagyományos bombákat, és ezek lézervezérlésű GBU-10-es, 12-es és 16-os változatait lehetett függeszteni. Később GPS vezérlésű JDAM bombákat is kaptak. Ausztrália földrajzi elhelyezkedése miatt a tengeri csapásmérő képesség is kiemelt fontosságú volt, amihez a hajók ellen kifejlesztett AGM-84 Harpoon rakéta volt a gépek fő fegyvere. A Hornet üzemeltetés utolsó évtizedében már az AGM-158 JASSM cirkálórakéták és az oldás után kinyíló szárnyakkal ellátott, nagyobb távolságra eljutni képes JDAM-ER bombák is az ausztrál F/A-18-asok fegyverzetéhez tartoztak. A gyakorláshoz a hagyományos és a lézervezérlésű bombákat szimuláló BDU-33 és BDU-57 LGTR gyakorló fegyverzetet valamint a kombinált SUU-20-as nem irányított rakéta konténert használták. A levegőben eltöltött időt a légi utántöltés mellett póttartályokkal lehetett növelni.

Sparrow rakétát indít egy RAAF-Hornet, a szárnyak alatt hajók elleni Harpoon rakéták vannak

A három harci század a légi és földi illetve vízi célpontok leküzdésére fókuszáló kiképzési repüléseket folytatott illetve a hadsereggel és a haditengerészettel közösen végrehajtott gyakorlatokkal tartotta fenn a megszerzett tudást. Egy komplex gyakorlatsorozat során maximálisan kihasználták a Hornet többfeladatos képességét. A pilóták az egyik napon légiharc-feladatokat repültek, a második nap tengeri célok leküzdését gyakorolták, a harmadik napon a hadseregnek nyújtottak közvetlen légi támogatást vagy előretolt repülésirányítást. Évente egyszer a haditengerészet nagyszabású gyakorlatán is részt vettek, flottakötelékek támadását szimulálva, de egyes hadihajók ellen is végrehajtottak egy-két gépes szimulált támadást úgy, hogy a hajókat csak az utolsó pillanatban tájékoztatták, hogy légitámadás éri őket. A hazai készültségi feladatok és a kiemelt politikai és sportrendezvények mellett a külföldi gyakorlatok sem voltak ritkák. Az ausztrál Hornetek rendszeresen megfordultak a szingapúri, malajziai és egyesült államokbeli bázisokon, és eljött az idő, amikor éles műveletekben is részt vettek.

*

Amikor Irak megszállta Kuvaitot és elkezdődött a koalíciós erők átcsoportosítása és a felkészülés az 1991-es öbölháborúra, Ausztráliában az a döntés született, hogy az F/A-18-asokat nem telepítik át, hanem szimulált támadásokkal az Öbölbe küldött hadihajók légvédelmének biztosítanak felkészülési lehetőséget. A következő alkalom még az évtized vége előtt volt, amikor a Kelet-Timorban zajló humanitárius válság miatt a többnemzeti erők részeként közvetlen légi támogató készültségbe helyezték a 75. század gépeit, de bevetésükre nem került sor. Az első „igazi” bevetést a 2001. szeptember 11-i események hozták. Két hónappal később, november 9-én négy RAAF Hornet érkezett Diego Garciára, hogy az amerikai légibázis légvédelmét biztosítsa. A kontingens egy váltással május végéig maradt az Indiai-óceánon lévő szigeten. Irak 2003-as megszállása során már a hadszíntér fölé is berepülhettek a február közepén Katarba áttelepült ausztrál gépek. A 14 Hornet az első időszakban kísérővadász szerepet kapott a tankerek és az AWACS-ek mellett, majd az amerikai hadsereggel és tengerészgyalogsággal valamint az ausztrál különleges műveleti erőkkel együttműködve földi célpontokat is támadtak. A háború utolsó hetére már csak az erődemonstrációs céllal végrehajtott alacsony áthúzások maradtak és a kontingens 670 bevetés és 122 lézervezérlésű bomba ledobása után májusban hazatelepült. 2015 márciusa ismét a Közel-Keleten találta az ausztrál F/A-18-asokat. Az Okra művelet hosszabb volt, mint a korábbiak, több mint két éven át, 2017 májusáig tartott. Az ausztrál gépek feladata az Iszlám Állam elleni műveletek támogatása volt Irakban és Szíriában, közel kétezer bevetéssel és ugyannyi ledobott bombával. A három század állománya 5-6 hónapos váltásokat teljesített, egy időben 6-7 ausztrál Hornet volt a Közel-Keleten és a gépeket nyolchavonta cserélték, hogy az időszakos karbantartást otthon elvégezhessék rajtuk.

Az Okra művelet egyik bevetésére induló Hornet

Ezekben az években futott a HUG (Hornet Upgrade Program) elnevezésű, három fő fázisból álló korszerűsítési program. Az első fázisban a Sidewindert váltó ASRAAM indítására tették alkalmassá a gépeket, továbbá a rádiókat és a navigációs rendszert is lecserélték. A második fázis ennél mélyebb volt: négy alfázisra osztották. Az egyes alfázisokban az APG-65-ös radart cserélték a korszerűbb APG-73-asra, titkosított kommunikációs rendszert építettek be, JHMCS sisakcélzót, adatátviteli rendszert, új zavarótöltet kivetőket rendszeresítettek és a pilótafülke kijelzőinek módosítását is elvégezték, majd 2005-ben bevezették az éjjellátó készülék (NVG) használatát. Ezután a repülőgépek besugárzásjelzőinek fejlesztése került sorra, az utolsó alfázis pedig alkalmassá tette a Horneteket a Litening célzókonténer használatára. A harmadik fázis két alfázisra bontva a sárkányszerkezetet érintette, az elsőben kisebb szerkezeti munkákkal, a másodikban a törzs-középrész cseréjével, amelyet Kanadában végeztek el tíz gépen, 2010 nyaráig bezárólag.

*

A HUG ellenére a koros Hornetek üzemeltetése egyre drágább lett, ami a régióban lezajlott változásokkal együtt arra késztette az ausztrál kormányt, hogy váltótípus után nézzen. Ez a típus az F-35A Lightning II lett. Először a 3. század fejezte be a Hornet üzemeltetését 2017 végén és a következő év elején megkezdte az átállást az F-35-ösökre. A 2. átképző század 2019-ben bocsátott ki utoljára Hornet pilótákat. A 3. század gépeivel felduzzasztott 77. századnál 2020 végéig repültek az F/A-18-asok, végül utolsóként a 75. század búcsúzott a típustól, amelynek hivatalos, ünnepélyes kivonására 2021. november 19-én került sor a Williamtown légibázison.

Fegyverfüggesztésre készülő ausztrál műszakiak egy Red Flag gyakorlaton

Ha a nyolcvanas években nem is, de a típuskivonás közepette Kanada érdeklődni kezdett a gépek iránt. A Royal Canadian Air Force megvizsgálta az átlagosan 4200 órát repült, jól karbantartott Horneteket. Úgy döntöttek, hogy 18 F/A-18-ason juharleveles felségjel váltja a kengurusat, és további hetet alkatrészbázisnak vesznek meg. Az első két gép 2019 februárjában még részt vett a Red Flag gyakorlaton az Egyesült Államokban, majd onnan már nem tértek vissza Ausztráliába, hanem leendő kanadai bázisokra repülték át őket. Az utolsó két példány szétszerelve, egy An-124-es fedélzetén tette meg az utat Ausztráliából Kanadába. A Horneteket fokozatosan a saját CF-188-asokhoz hasonlóra alakítja a RCAF, többek között cserélik a katapultüléseket, módosítják a kommunikációs rendszert és a Sniper célzókonténerrel kompatibilissé teszik a gépeket.   

A Guamon lévő amerikai bázisra érkezik egy ausztrál F/A-18A

Két éve árasztotta el az internetet a hír, miszerint 46 ex-ausztrál gépet egy amerikai cég vesz meg, hogy agresszor szerepben, a fegyveres erők kiképzési repüléseinél alkalmazza azokat. Ha az üzlet valóban összejön, akkor nem marad gép az ausztrál múzeumoknak sem, hiszen az összesen 25 gépes kanadai eladással együtt ez 71 Hornetet jelent, márpedig a négy gép elvesztése után éppen ennyi F/A-18-as maradt a RAAF-nál. Ezt azonban nehéz elképzelni, mert a gépek helye is megvan a különböző kiállítóhelyeken. Ami viszont biztos, hogy a jellegzetes Hornet-sziluett nem tűnik el az ausztrál égről. Bár a volt F/A-18A és B századok ma már F-35-ösöket üzemeltetnek, a Royal Australian Air Force 1. századánál F/A-18F Super Hornetek, a 6. századnál pedig EA-18G Growler elektronikai hadviselési gépek repülnek.

* * *

A cikk nyomtatott változata az Aeromagazin 2022. márciusi számában jelent meg. Fotó: USAF, USN, Department of Defense