A repülőgép-hordozók fedélzetén dolgozókra leselkedő számtalan veszélyforrás egyike a fékezőkötél. Ahhoz, hogy baj történjen, nem kell kötélszakadás, és az, hogy az acélsodrony ostorként csapjon végig a fedélzeten. Elég egy pillanatnyi figyelmetlenség, és a repülőgépek érkezésekor kivágódó kötél is súlyos balesetet és maradandó sérülést okozhat.

Bob Wilson 1941-ben született New Jersey államban. A középiskola után dolgozni kezdett és mellette esti tagozaton tanult, hogy felsőfokú végzettséget szerezzen.

„Repülni akartam, ezért tanultam tovább. A vietnami helyzet miatt az Egyesült Államokban sorozás volt érvényben. Az esti iskola nem jelentett felmentést a sorozás alól, és 1963 decemberében én is megkaptam a behívót. Közben az iskolában bejött hozzánk egy toborzó a haditengerészettől és olyanokat keresett, akik szívesen lettek volna tengerészeti pilóták. Átmentem a teszteken majd az orvosin is alkalmasnak találtak. Azonnal beléptem a haditengerészethez és ezzel megúsztam a szolgálatot a hadseregnél. Mivel utolsó éves voltam, a haditengerészet lehetővé tette, hogy befejezzem a tanulmányaimat és lediplomázzak. Ezután zászlósi rendfokozattal repülőkiképzésre a floridai Pensacolába kerültem. 1967 novemberében kaptam meg a pilótajelvényt és Kaliforniába, San Diegóba kerültem az első századomhoz.”

Bob Wilson ezután a tengeralattjárók elleni, dugattyús motoros S-2 Tracker típuson repült. Három hordozón szolgált, a USS Yorktownon, a USS Horneten és a USS Kitty Hawkon, amelyen a baleset érte.

USS Kitty Hawk

„1972 októberében korvettkapitányként kerültem a USS Kitty Hawkra. Beosztásom szerint a repülőfedélzeten zajló tevékenységért voltam felelős. A balesetem 1974 februárjában történt, amikor a hajóm az Indiai-óceánra tartott. Azt megelőzően a Fülöp-szigeteken, a Subic Bay tengerészeti bázison töltöttünk el két hetet, ahol a hajón javítási munkák zajlottak. A kéthetes kihagyás miatt a pilóták nappali gyakorló repüléseket folytattak. A felpörgetett tempó miatt nagyon fontos volt, hogy, ha egy gép leszállt, a sárgaruhás direktor utasításait követve mihamarabb leguruljon a leszállófedélzetről, szabaddá téve azt a következő gépnek. Az egyik Phantom pilótája valamiért nem követte az utasításokat. Odaléptem és átvettem a gép irányítását. Ez az a pillanat, ahonnan az emlékek homályosak. Később, amikor ismét a Kitty Hawkra látogattam, elmondták, hogy miközben a gépet dirigáltam, három lépést tettem hátrafelé. Az utolsó lépéssel beléptem a biztonsági sávon belülre, éppen abban a pillanatban, amikor a következő leszálló, egy közel 300 km/h-val érkező F-4 Phantom II fékhorga elkapta a fékezőkötelet. A kivágódó kötél egy pillanattal később térd alatt lecsapta mindkét lábam. A repülőgép személyzete nem tehetett semmiről, egyszerűen rosszkor voltam rossz helyen. Ettől kezdve nem emlékeztem semmire. A többiek közben megmentették az életemet. Mindkét lábamra szorítókötést tettek, hogy elállítsák a vérzést, és az egészségügyi részlegbe vittek. Ott már az orvosok foglalkoztak velem. Elláttak és előkészítettek a helikopteres szállításra.

A kötél visszahúzását zöldruhások segítik egy hosszú nyelű, T alakú eszközzel. A képen jól látszik a kötél vastagsága

Jeff Manthos annak a Sea King helikopternek a személyzetéhez tartozott, amely Bob Wilsont a szárazföldre szállította.

„Fent a fedélzeten zajlott a repülőüzem és a századunk egyik helikoptere már a levegőben volt, arra az esetre, ha egy gép a vízbe zuhan vagy a repülőfedélzetről valaki a tengerbe esik. Mi, hogy elüssük az időt, a készenléti helyiségben egy zárt láncú televízión figyeltük a fedélzeten zajló eseményeket. A képernyőn látszott, hogy valami történt a fedélzeten, de, hogy mi azt nem láttuk. A társam már ugrott is, és én is megragadtam a vízimentő felszerelést, hogy indulhassunk, ha kell, de szóltak, hogy a felszerelésre nem lesz szükség, mert nem menteni, hanem szállítani fogunk. Lerohantunk a hangárfedélzeten álló helikopterhez és szélsebesen elkezdtük előkészíteni. Pillanatokkal később a pilóták is megérkeztek és gyorsan átnézték a gépet. Rögtön beültek a helyükre, hogy azonnal indíthassanak, amint felemelnek minket a repülőfedélzetre. Amint a felvonó elérte a repülőfedélzetet a sárgaruhások a felszállóhelyre állították a gépet. Közben megtudtuk, hogy mi történt. Járó hajtóművekkel vártuk a sérültet, akit hordágyon hoztak fel az egészségügyisek. A sérült nyugtatót kapott, üveges tekintettel révedt a semmibe. A hordágyat, amin felhozták, egy felnőttre méretezték, de a sérült tiszt teste rövidebb volt, mint kellett volna. Fej, felsőtest, karok megvoltak, de a lábak alsó része hiányzott. Beemeltük a helikopterbe és felszálltunk. Sietni kellett, mert a kötései kezdtek átvérezni. A pilóták a lehető legnagyobb sebességgel hajtották a Sea Kinget, vissza a Fülöp-szigetekre, Subic Bay-be.”

A Sea King helikopterek Medevac feladatokat is végeztek

A hadihajókon használatos hordágy

Bob Wilson öt nap múlva a kórházban nyerte vissza az eszméletét.

„Magamhoz tértem, kábult voltam, és elkezdtem kitépkedni a testemből kilógó csöveket, azzal, hogy úszni megyek, mert majd’ megőrültem a hőségtől. Ekkor erős nyugtatót kaptam, és legközelebb már Philadelphiában ébredtem, a haditengerészet kórházában. Az első gondolatom ugyanaz volt, mint mindenkinek, aki hozzám hasonlóan járt. Élek, de mit fogok ezután csinálni? Közgazdaságot tanultam, de sosem dolgoztam benne, én haditengerész voltam. Nős voltam, a második gyermekünk három héttel a baleset előtt született. Még a régi iskolán nevelkedtem, vagyis az én feladatomnak éreztem, hogy eltartsam a családomat. Hogyan fogom ezt megtenni ezután? A rengeteg stressz és aggódás mellett iszonyatos fizikai fájdalmak kínoztak. Mégis, tudtam, hogy minden rendben lesz, mert a szeretteim mellettem voltak. Nem mindenki volt ilyen szerencsés, volt, akit a válási papírok vártak, amikor hazatért. A haditengerészet mindent megtett, amit lehetett, a lehető legjobb ellátást kaptam és egy kitűnő rehabilitációs programban vehettem részt. Sajnos a pilótafülkébe vagy a tengerre már nem térhettem vissza. Végül a leszerelés mellett döntöttem és 1974 augusztusában búcsút mondtam a haditengerészetnek.”

Bob Wilson

Bob Wilsonnak újra kellett terveznie az életét. Leszerelése után veteránok ügyeivel kezdett foglalkozni. Ezt a munkát folytatta 1983-ig. Ami a váltást hozta, az nem volt más, mint a golf. Párhuzamosan már dolgozott a NAGA-nál (National Amputee Golf Association), annál a golfszövetségnél, ami az amputáción átesett embereknek segített megismerni ezt a sportot. Bob Wilsont 1986-ban a szövetség elnökének választották és 1995-ig töltötte be a pozíciót. Ez idő alatt elvégzett egy golfakadémiát, számos bajnokságot szervezett, létrehozta az amputált golfozók magazinját, és több országban segített megszervezni az amerikaihoz hasonló szövetséget. Elnöksége idején a NAGA tagsága négyszázról kilencezer főre emelkedett. Öt év szünet után, 2000-ben ismét átvette az elnökséget és később munkatársaival programot indított az iraki és afganisztáni harcokban maradandó sérüléseket szenvedett katonák számára. Az egykori tengerészpilótának a családja mellett a golf és az azzal kapcsolatos ezernyi teendő töltötte ki az életét. Bob Wilson 2018 márciusában, 77 éves korában, otthonában hunyt el.

* * *

Forrás: 2010-es e-mail interjú Bob Wilsonnal és Jeff Manthos-szal

Fotó: NAGA, US Navy