PROBLÉMA NINCS, KIHÍVÁS VAN

A változást mindenki másként éli meg. Ki könnyebben, ki nehezebben veszi tudomásul, hogy ez az élet velejárója, és vannak, akik maguk keresik az új lehetőségeket. Utóbbiak közé tartozik Gampel Balázs is, aki néhány éve a Magyar Honvédség törzsőrmestere volt, ma repülőműszakiként az egyik közel-keleti légierő szállítógépein dolgozik.

gb-004.jpg

Balázs Magyarországon töltött szabadsága idején szakított időt arra, hogy az indíttatásról, a második világháborús magyar pilótákról, és az An-26-oson eltöltött évekről meséljen és arról is, hogy miért választotta a földi beosztást a repülés helyett.  

- Mindig is érdekelt a második világháború és főleg a repüléssel kapcsolatos része. Körmendiként megpróbáltam felkutatni a helyi vonatkozású dolgokat és így kerültem kapcsolatba a Magyar Királyi Honvéd Légierő legendás pilótáival, a Pumákkal. Miután 16-17 évesen elolvastam Tobak Tibi bácsi „Pumák földön, égen” című könyvét, ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy szervezni kellene egy író-olvasó találkozót. Ő egyből igent mondott a megkeresésemre és levonatozott Körmendre. Nagy élmény volt személyesen találkozni vele, hiszen nem mindennap adódik a lehetőség, hogy az ember a példaképével találkozzon. Ebben az időben maketteztem is, és megvolt Tibi bácsi kék 11-es Messzere. Az író-olvasó találkozó előtt volt még időnk, így beugrottunk hozzánk, megmutattam neki a makettet és megkínáltam harapnivalóval. Mire ő - soha nem felejtem el - zsíros kenyeret kért. Ezen a találkozón fogalmazódott meg, hogy mi lenne, ha a körmendi születésű Bejczy József (Dzsó) századosnak - aki Tibi bácsi századparancsnoka volt és 1944. november 4-én vesztette életét - lenne egy emléktáblája a városban. Dzsó miatt a Pumáknak és Tibi bácsinak is erős kötődése volt Körmendhez. A helytörténésszel, Komjáthy Kálmán bácsival összefogtunk, hogy összejöjjön az emléktábla. Sok segítséget kaptunk Tibi bácsiéktól és a Magyar Veteránrepülő Szövetségtől is. A tábla avatására 1997 novemberében, Dzsó eltűnésének évfordulóján került sor. Az avatóra Tibi bácsi mellett meghívtunk három volt Puma pilótát. Ezen az eseményen találkoztam először a kecskeméti Puma század parancsnokával, Hegedűs „Gege” Ernővel. Sokat beszélgettünk és Gege meghívott Kecskemétre, a századhoz. Hatalmas élmény volt, hogy közelről láthattam a MiG-29-eseket és megnézhettem egy üzemnapot.

Közben a középiskola utolsó évében láttam a „Memphis Belle” című filmet, és nagyon megragadott, ahogy a gépszemélyzet egy emberként dolgozott. Mindezek hatására fogalmazódott meg bennem, hogy katonai pályára lépjek. Jelentkeztem Szolnokra, de sajnos a felvételi nem jött össze. Az érettségi után egy évig egy helyi cégnél dolgoztam, de nem adtam fel, próbáltam felkészülni testnevelésből, mert azon estem ki. 2000-ben már sikeresen felvételiztem és augusztus 14-én bevonultam. Felmerült bennem, hogy pilóta legyek, korábban el is mentem a szombathelyi hadkiegészítő parancsnokságra, de vadászon már nem volt képzés, és helikopteren sem kecsegtettek semmi jóval. Ezért a Szolnoki Katonai Középiskola és Kollégiumba vonultam be, amelynek ez volt az utolsó éve, mint különálló szervezet. Tizennégyen indultunk egy FRISZ (Földi Repülésirányító Szolgálat) szakaszként.

gb-002.jpg

Egy B-17-es bombázó parancsnoki ülésében.

2001-ben hallottam, hogy üresedés van fedélzeti beosztásokban helikopteren és An-26-oson egyaránt. Megkerestem a szolnoki személyügyest azzal, hogy érdekelne a dolog. Helikopteren és Ancsán egyaránt volt fedélzeti technikus beosztás, de azt repülőműszaki szakmai végzettséghez kötötték. Maradt a fedélzeti rádiós beosztás az An-26-oson. A szállítógépek akkor még Szolnokon voltak, a 89. Vegyes Szállítórepülő Ezrednél. Megkerestem a Szállítórepülő század vezetését, akik szívélyesen fogadtak és kértek egy időpontot a repülőorvosi vizsgálatra Kecskemétre, ahol alkalmasnak találtak fedélzeti rádiósnak. Ettől kezdve már csak a vizsgákon kellett megfelelni. Az avatásomra 2001. július 7-én került sor, ekkor kerültem a Magyar Honvédség kötelékébe, mint hivatásos őrmester. Az első beosztásom az 1. szállítórepülő századhoz szólt.

gb-001.jpg

Az An-26-os rádiósának kis kerek ablaka közvetlenül a pilótafülke mögött van.

Féléves angol nyelvtanfolyam következett, ahova még hallgatóként iskoláztak be, majd 2002-ben elkezdtem a földi előkészítést az An-26-osra. A szakutasítások alapján felkészültem és levizsgáztam a típusból és 2002. május 16-án elkezdtem repülni, mint kiképzés alatt álló fedélzeti rádiós. A szakszolgálati engedélyt megszerezése után már önállóan dolgozhattam. Beintegrálódtam a század életébe és elkezdtem a hadműveleti repüléseket. A századnál jó volt a légkör, sokat tanultam az idősebbektől. Például a hagyományos navigáció vagy a tervezés területén olyan alaptudást kaptam, ami már kezd kikopni a mindennapokból. Sokszor eszembe jutott a Memphis Belle és a személyzete valamint, hogy röpke három év alatt az álomból valóság lett és gépszemélyzetként szolgálok, mint fedélzeti rádiós. Szerettem az An-26-ost. Amellett, hogy berepültük Európát, rengeteg egyéb helyre is eljutottunk vele, például a Közel-Keletre vagy a volt szovjet tagköztársaságokba. Az évek során sikerült megszereznem az oktató majd berepülő fedélzeti rádiós szakszolgálati engedélyt is. Szerencsés korszakban repülhettem a típuson. Alig hét év alatt több mint 1800 repült órával zártam az An-26-os karrierem. Sokféle feladatban vettem részt, a katonai légi szállítástól a felsővezető szállításig mindenben, amit az Ancsával végeztünk. Az életem ezen szakasza 2008. október 15-ig tartott, ekkor repültem utoljára fedélzeti rádiósként.

*

- 2007-ben már hallani lehetett, hogy formálódik egy többnemzeti szállítórepülő alakulat. Pápa mellett akkor még Ramstein és Constanta versenyzett a helyért. Egy időre csend is lett körülötte, nem tudtuk hogyan áll a dolog. 2008 elején kezdett realizálódni, hogy Magyarország milyen módon tud részt venni ebben a programban. Aláírták a szándéknyilatkozatot, beindult a szervezés, a gépek gyártása, és amikor kezdett letisztulni minden, akkor kiírták, hogy a résztvevők között ki milyen helyet kap a programban. Mi a szervezés-tervezésben kaptunk szerepet, ami természetes velejárója volt annak, hogy a gépek magyar lajstromba kerültek. Szükség volt olyan emberekre, akik járatosak a diplomáciai engedélyek beszerzésében, egy magyar repüléstervező hely is alakult és a kommunikációs vonalon is volt beosztás a magyar katonáknak. Amikor ezekre a helyekre kiírták a pályázatot, akkor a parancsnokunkkal történt egyeztetés után jelentkeztünk. Ez 2008 tavaszán volt.

gb-007.jpg

Törzsőrmesterként a HAW első hivatalos ceremóniáján, a résztvevő nemzeteket képviselő katonák között.

Amikor az ember elér valamit, akkor szeretne új feladatokat. Én legalábbis kerestem az új kihívást és ez annak tűnt. Még úgy is, hogy nem kínált repülési lehetőséget. Amikor elkezdődött, még senki nem látta a jövőjét és, hogy ez hogyan fog működni. Egy teljesen új dolgot elkezdeni és csinálni nagyon inspiráló tud lenni és ez nekem is megmozgatta a fantáziámat. Az An-26-os időszak alatt beleláttam a repülések szervezésébe és tervezésébe és úgy gondoltam, hogy ezt a tapasztalatot megpróbálom hasznosítani. Tényleg nem láttuk még, hogy az egész, hogy működik majd, de mindenki kihívásként fogta fel. Szerettem a munkám, de azt is éreztem, hogy ha tovább kell lépni, akkor ez most a jó alkalom, most valami új kezdődik, és én ott lehetek a kezdeteknél. 2008 nyarán ötödmagammal behívtak egy angol tesztre, ez volt mindennek az alapja. Miután megtörtént a kiválasztás, még azon a nyáron volt egy kéthetes felkészítés az akkori légierő parancsnokságon, a légiszállítás szervező részlegnél. Nekem ez annyiban volt új, hogy láttam hogyan történik a kommunikáció a külügyminisztérium felé, hogyan történik az engedélyek beszerzése, repülési tervek benyújtása stb. Láttuk, hogyan működik az egész, mielőtt elér az alakulathoz és ebből tudtuk, hogy valami hasonló lesz a miénk is.

gb-003.jpg

Gampel Balázs és kollégái egy C-17-est készítenek elő bekötött rendszerű ejtőernyős ugratáshoz

Megkaptam az áthelyezési parancsot, és 2008. november 1-ével átkerültem Pápára a Nehéz Légiszállító Ezred (HAW) kötelékébe. Hárman kezdtünk magyarok, a protokoll tiszt, az egyik repüléstervező és én, mint diplomáciai engedély ügyintéző. (A következő év januárjában még egy magyar csatlakozott hozzánk. majd az év további részében teljessé vált a magyar kontingens.) Leültünk az első megbeszélésre a HAW parancsnokával, John Zazworsky ezredessel, hogy hogyan képzeljük el az alakulatot. Zazworsky ezredes az elején leszögezte, hogy ez egy közös projekt, őrmestertől az ezredesig egy csapatként dolgozunk. Közben figyelünk egymás családjára, mert a család a „tizenharmadik nemzet”, és jól kell érezniük magukat Magyarországon. Ők adják a hátteret, a támogatást. Mindenki úgy jött be dolgozni, hogy ma valami fontosat csinálunk. Ott tanultam meg, hogy probléma nincs, kihívás van. A probléma egy negatív töltetű szó, csak negatív érzést ad, a kihívás egy pozitív szó, az ember inspirálódik, hogy ez egy kihívás, megcsinálom. A kihívás akkor az volt, hogy 2009. július 14-én az első gépnek haza kell jönni. Ez egy fix dátum volt, hogy addig el kell jutnunk egy olyan fázisba, hogy fogadni és üzemeltetni tudjuk a gépet. Kihívás volt a Pápa Bázisrepülőtérnek, mert attól kezdve, hogy a gép megérkezett, Pápa lett a bázisa és ki kellett szolgálni, plusz kihívás volt a Boeingnek is, hogy mire van szükség a gép karbantartásához.

gb-006.jpg

Irány a felső fedélzet, mert egy katonai szállítógépen is fontos a tisztaság.

Amit az An-26-oson addig megszoktunk, az a C-17-essel kitolódott globális szintre. Kinyílt a világ és ezt meg kellett tanulni az egész ügyintézési láncolatnak, például a magyar külképviseleteknek is, akik aktívan részt vesznek a diplomáciai engedélyek intézésében. Korábban nekik sem volt ilyen tapasztalatuk. Ha most, tíz év után megnézzük, hogy mi lett abból az irodából, ahol kezdtük, és hogy mi van most Pápán - új torony, hangárkomplexum, utasterminál - bizony büszkeséggel tölt el, hogy ott voltunk az alapoknál és létrehoztunk valamit, ami jól működik. Sokszor a Smart Defence kitűnő példájaként hozzák fel, hogy milyen jól működik az alakulat.

*

- 2011-ig, azaz három évig dolgoztam ebben a beosztásban. Szépen beindultak a dolgok, a C-17-esek mindenfelé repültek, nekem pedig elkezdett hiányozni a kerozinszag és a gépek közelsége. Azt tudtam, hogy fedélzetre nem kerülhetek, nem volt olyan beosztás. Az üzemeltetési tapasztalatok alapján a Boeing ekkortájt kezdett helyi munkavállalók után nézni. Így kerültem kapcsolatba a céggel. Tisztában voltam azzal, hogy ez civil munkahely, nem katonáknak szól a lehetőség. Amint a Boeing honlapján kijött, hogy Pápa légibázisra keresnek embereket én is megpályáztam. Ez egy újabb terület felfedezésével járt, mert hiába repültem korábban, nem voltam műszaki. Ezt is egy újabb kihívásnak fogtam fel. A születésnapomon volt az interjú, vártam és 2-3 hét múlva jelentkeztek, hogy kiválasztottak. A részletek tisztázása után beadtam a leszerelési kérelmemet. 2011. június 30-án kijöttem, mint a Magyar Honvédség törzsőrmestere és július 1-én bementem, mint „local hire” vagyis a Boeing Hungary magyar munkavállalója. Azóta vagyok a cég kötelékében.

gb-008.jpg

Munka a C-17-esen

Mivel volt repülőgép-ismeretem - ha nem is olyan, mint egy műszakinak - technikus pozícióba kerültem Pápán. A gépek Boeing üzemeltetésben voltak. Az amerikai kollégákkal kezdtünk dolgozni és megismerni a cég rendszerét. Aztán betekintést kaptam a C-17-es üzemeltetésbe, kiszolgálásba, a rendszerek üzemeltetésébe. Tankolás, kerékcsere, előkészítés, szakág szerinti hibafeltárás közben ismerkedtünk a géppel (OJT - On the Job Training). Ez nagyon jó alap volt ahhoz, hogy 2012-ben másodmagammal részt vehessek az amerikai légierő három hónapos C-17-es típustanfolyamán Dél-Karolinában, a Charleston légierő bázison. Ott mélyebben megismertük a C-17-es rendszereit és a hibajavítás mozzanatait. A tanfolyam után az USAF által kiképzett technikusok lettünk. Hazajöttünk, dolgoztunk és tapasztalatot gyűjtöttünk. Többéves tapasztalat után egy vizsgával megszereztük azt a jogosítást, ami bizonyos munkafázisok visszaellenőrzésére és aláírásra jogosít. Én inkább az elektromos dolgokban mélyültem el, ez volt a szakágam, de 2016-ban Angliában, Farnboroughban, az International Training Centerben elvégeztem a mechanikus tanfolyamot. Ezzel betekinthettem a sárkány-hajtóműves munkákba. Azóta ez is a szakágam, jelenleg is ebben a munkakörben dolgozom.

*

- Amikor a kuvaiti légierő 2014-től megkapta a gépeit, ott is felállt egy C-17-es karbantartó csapat, és folyamatos volt a felvétel. Azáltal, hogy 2008 óta egy multikulturális környezetben dolgoztam, egy idő után úgy éreztem, hogy eljutottam arra a szintre, hogy kipróbáljam magam olyan helyen, ami teljesen más, mint az addigiak voltak. Egzotikusan hangzott a közel-keleti munka, megpályáztam és Pápán is szóltam, hogy jelentkeztem az állásra. Egy telefonos interjút követően jelezték, hogy szívesen dolgoznának velem. Elindult egy Boeingen belüli folyamat, hogy átkerülhessek Kuvaitba. A bonyolult bevándorlási szabályok miatt ez egy viszonylag hosszú folyamat volt. A cég, amiben tudott, segített: letelepedés, költözés, papírok intézése. Mivel az ügyintézés arabul folyik, én pedig nem beszélem a helyi nyelvet, ez körülményesebb procedúra volt. Nagyjából négy hónap alatt sikerült elintézni a szükséges dolgokat, és hogy minden a helyére kerüljön és a családom is csatlakozhasson hozzám. Hiszen a család támogatása idekint az egyik legfontosabb tényező, nélkülük nehezebb lenne a kint töltött idő Megismertük a helyet, a helyi szabályokat és a törvényeket. Kuvaitban mások a társadalmi érintkezés szabályai és vigyázni kell, nehogy megsértsük a helyieket. A lakhatásban is segítettek, megmutatták a bérelhető lakásokat. Ezen később lehet változtatni, de azt már a saját erőből kell intézni.  

gb-010.jpg

A kuvaiti légierő C-17-ese a megszokottól eltérő színekben.

A mi munkahetünk úgy néz ki, hogy péntek-szombat a szabadnap, a többi napon dolgozunk. A gépek ugyanazok, a rendszerek ugyanazok, talán pár dolog különbözik. Inkább az időjárás szélsőségei okoznak kihívást. Kuvait hallatán mindenkinek a hőség jut eszébe. Valóban, nyáron 48-50 fokos forróság sem ritka, ami kint a betonon még melegebbnek érződik. Az segít valamennyit, hogy száraz melegről beszélhetünk, nem párásról. Úgy ki lehet száradni, hogy észre sem venni, ezért különösen fontos a folyadék bevitel. Télen kb. 25 fokra csökken a hőség, éjszakára viszont nulla fokra is lehűlhet a levegő. Ez lenne a kellemesebb évszak, de ekkor van az esős szezon is. Februártól májusig tartanak az olykor pillanatok alatt keletkező homokviharok, amikor porvédő maszkban, szemüvegben dolgozunk. A gépek karbantartásán amerikaiak és angolok dolgoznak – ők a közvetlen kollégáim - és én, mint egyetlen magyar. A C-17-esek üzemeltetése, és a műveleti rész a kuvaitiak feladata, a karbantartás a Boeingé.

gb-009.jpg

Magyar repülőműszaki a kuvaiti pálmák árnyékában.

Igyekszünk tartani a kapcsolatot a helyi magyar közösséggel is, ha időnk engedi, közös programokat is szervezünk. Szabadidőmben színházba, moziba megyünk, vagy búvárkodom, és tettem lépéseket annak érdekében, hogy ha nem is hivatásszerűen, de pilótaként repülhessek majd a közeljövőben.

* * *

Fotó: Gampel Balázs, Fekete Tamás, Boeing, Szórád Tamás