Az alábbi sorokat éppen tíz évvel ezelőtt jegyeztem fel, miután néhány órát a kecskeméti repülőbázis központi zónájában tölthettem. 2008 novemberének egyik délutánja a késő őszi hónapra jellemző, szürke időjárást hozta magával. A még világosban repült feladatokat egy külföldi útról hazatérő An-26-os szállítógép érkezése zárta. A vastag, zárt felhőzet miatt a naplementéből annyi volt érzékelhető, hogy a szürke délutánt felváltotta a sötétség. Estére a zónában csak a „színes” gépek maradtak. A két Cápeti vagyis a 119-es és a 135-ös Albatros, a bérelt ALCA és az évfordulós festésű 11-es oldalszámú MiG-29-es. A Gripeneknek ezen a napon nem terveztek éjszakai repülést.

*

A zónában egyelőre csend van és nagyon hideg. A nappali repülésnek vége, az éjszakai még nem kezdődött el. A gépek előkészítésén dolgozó műszakiakat ilyen időben biztosan nem sokan irigylik. A hideg elleni védelemként ruházatuk cipzárja nyakig felhúzva, sapkájuk a fülükre húzva. Most a zónát sárgás fénybe burkoló világítás mellett készítik elő a gépeket és előkerül az elemlámpa is, ha a gép alá kell bemászni vagy valamelyik sötét zugát ellenőrizni. Eközben a hajózók épületében zajlik az eligazítás, ami nagyjából ugyanaz, mint a nappali feladatoknál, figyelembe véve persze az éjszakai üzemeltetés sajátosságait. Éjszaka a hajózók felszerelésének fontos darabja az elemlámpa, amelynek hiánya adott esetben, például egy elektromos meghibásodás miatt sötétbe borult kabinban nagy bajt tudna okozni.

Az éjszakai repülés első felszállója a 135-ös Albatros. Az a gép, amelynek átfestésekor az eredeti kamuflázs jelentős része megmaradt. Csak a gép orra kapott cápafestést és a teljes függőleges vezérsík lett egy lobogó magyar zászló. A mellette álló 119-es Alba jó eséllyel pályázna a legtöbbször átfestett hazai katonai repülőgép címre - ha lenne ilyen. Volt szabvány terepszínű, majd szürke lett, utána darázsmintásra festették, jelenleg cápafogakat visel.

Kint a zónában az előkészített gépek nyitott kabintetővel várják a hajózókat. A gép körbejárása most valamivel tovább tart, mint nappal, mivel a pilóták is elemlámpával a kézben végzik el a szükséges külső ellenőrzéseket. Elsőként tehát az L-39-es pilótái indítanak. A 135-ös Alba teljes díszben ragyog a betonon, külső fényei világítanak, a törzs alatti villogó felvillanó erős fehér fénye egy-egy pillanatra beteríti a gép alatti betont. A féktuskókat a takarók és a katapultülések biztosítékai mellé helyezik a betonra, a gép szárnyvége mellé. A gépet ellenőrző műszaki a gép mellett, annak orrával egy vonalban, féltérden figyeli a kormányok kitérését és a különböző mechanizációk működését, majd feltartott hüvelykujjal jelzi, hogy minden rendben. Az Albatros rövidesen kigurul a futópálya irányába és a zóna egy kis időre elcsendesedik.

A következő induló az L-159B ALCA. A fekete-bronz festésű gép körül hasonló mozzanatok játszódnak le, mint az imént indult L-39-esnél, majd a civil cseh műszakiak is útjára bocsátják az ALCA-t. A 11-es oldalszámú MiG-29-eshez is megérkezik a pilótája, és a létrán felkapaszkodik a kabinba. A gép formáját megtöri az, hogy a sötétkékre festett függőleges vezérsíkok szinte teljesen beleolvadnak a sötét háttérbe. Éjszakai repülésnél a pilóta plusztevékenysége a műszervilágítás fényerejének beállítása. Ez több fényerőszabályzó beállítását jelenti a MiG kabinjában, amit ilyenkor végeznek el, mert a levegőben már a feladatra kell koncentrálni. Ennek az aprónak tűnő műveletnek is megvan a maga jelentősége. Az a fényerő, ami a kivilágított zónában még éppen kellemes a szemnek, a felszállást követően, amikor a gépet sötétség veszi körül, már vakító, ráadásul a kabintetőről is tükröződik, ez pedig zavarja a kilátást. Úgy kell tehát beállítani még a földön, hogy megfelelő legyen a repülés közben is.

A gép alatt felvillan az indító hajtómű lángcsóvája, majd egymás után indulnak a hajtóművek is. Az egyik műszaki a géphez csatlakoztatott vezetéken kommunikál a pilótával. Közben elemlámpa fénye pásztáz a gép egyes pontjain, ahogy a többiek a külső ellenőrzéseket végzik. Minden rendben, a Nagyvas is indulhat. Guruláskor a fényszórót csak azután kapcsolják fel, hogy kifordulnak az állóhelyről. Ezzel megkímélik a zónában dolgozókat, mivel a nagy erejű fényszórók súlyos szemkárosodást okozhatnának. A gurulást a gurulóutak középvonalát jelölő fénysor, kék szegélyfények valamint világító táblák segítik, a torony munkáját pedig a rádiókapcsolaton túl a gépek felkapcsolt fényszórói is. Így jól látható, hogy a repülőgép éppen merre gurul a sötét bázison.

A futópálya fényei éjszaka, jó időben halványabban világítanak, mint nappal, mert a sötétben kisebb fényerő is elég. A feladatról visszatérő gép, miután elhagyja a bevezető fénysort és átrepüli küszöbfényeket, egy, a szegélyfényekkel övezett sötét „gödörbe” süllyed bele. Ennek az érzésnek a kiküszöbölésére, a leszállás idejére a pálya földet érésre kijelölt részét nagy erejű fényszórókkal világítják meg. Ilyen fényszórók azonban nincsenek mindenhol, illetve meghibásodás is adódhat, ezért a pilóták a fényszórók kikapcsolt állapotában is gyakorolják a leszállást. A sötétben leszálló gépek típusát a fényszórók elhelyezkedése alapján lehet megkülönböztetni. Hang alapján nehezebben, ehhez már tapasztalt fül kell. Ami viszont összetéveszthetetlen, az a MiG-29-es nyitott fékernyőjének brummogó-dübörgő hangja. Ez a sötétben is jelzi, hogy Fulcrum érkezett.

A zónába visszaguruló MiG a sötétből bukkan elő, majd az egyik műszaki beállítja a helyére. A földi csapat elvégzi a gép repülés utáni átvizsgálását, elrendezik a kabint, letöltik az adatokat, megtankolják a gépet és persze adminisztrálnak. Minden úgy zajlik, mint nappal, csak most a zónavilágítás és az elemlámpák fényénél.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

Tíz év távlatából is köszönöm kísérőmnek, Hellán Andrea (akkori) törzsőrmesternek, hogy a dermesztő hideg ellenére türelmesen kivárta, amíg megörökítem az egyes mozzanatokat.