1985. július 28-án légi határsértő repülőgépre riasztották Jánossomorján a magyar-osztrák határ biztosítását célzó, „CSEPREG” fedőnevű szolgálatot adó személyzetet, Kiss „Oszi” Oszkár hadnagy, első pilótát, Gyimesi „Darab” Gábor hadnagy, másodpilótát, Szilágyi „Hazudós” Ferenc százados, fedélzeti technikust és André „Ecsém” József százados, repülésvezetőt.

Az előzményekről, illetve az eseményről álljon itt a gépparancsnok visszaemlékezése. Kiss Oszkár nagyon fiatalon lett a magyar helikopteres katonai repülés elismert alakja. Szolnokon és a Szovjetunióban képezték ki Mi-8-as és Mi-24-es helikopterre. 1983-as avatását követően Szentkirályszabadján kapott beosztást szállítóhelikopteren. 1998-ra aranykoszorús, első osztályú helikoptervezető lett. A Mi-8 és Mi-17 típusokon összesen 2700 órát repült. 2006 tavaszán Csehországban súlyos sérüléssel járó síbalesetet szenvedett és hazaszállítását követően elhunyt. 44 éves volt.

Kiss Oszkár - Oszi

„Már elévült a dolog, ezért elmondom úgy, ahogy valójában történt. Július 22-én kezdő hadnagyként és pilótaként (össz repülési időm 300 óra) felkészültem életem második CSEPREG szolgálatára. A lejátszáson fiatalos lendülettel azt mondtam a rajparancsnokomnak, ha én meglátok egy idegen gépet, olyat repülök neki, hogy a pilótája sírva fakad. Ő figyelmeztetett: - Csak óvatosan Oszikám!

Megérkezve Somorjára, a hét első fele a szokásos nyugodt járőr útvonalakkal, valamint napozással telt el. Szombaton délelőtt a repvez ellentmondást nem tűrve közölte velem, hogy ilyenkor minden rendes ember templomba megy, és mivel ő köztudottan rendes ember, most kimegy a faluba, majd valamikor jön. Megjegyzem, hogy a szolgálati helyünket még éjjel sem hagyhattuk el, nem ám nappal! De ő volt az erősebb, nem tudtam vele mit kezdeni. Elkerülendő a dolog kitudódását egy esetleges riasztáskor, a „dokit” gyorsan repvez kiképzésben részesítettük. Nagy sóhaj hagyta el testünket, amikor a Nap vörösre festve az eget, az osztrák oldalon lebukott. Mi szerencsére nem buktunk le.

Hajnali fél háromkor megjött a barátunk. Fél kézzel megrázott az ágyon, és mielőtt leestem volna, megkérdezte, hogy szeretem-e a gyümölcsöt, miközben egy öklömnyi vöröshagymát evett. Közben a legyek potyogtak a plafonról a vegyes pálinka kigőzölgésétől.

Reggel az őrsparancsnok tájékoztatott repvezünk „templomlátogatásáról”. Mint mondta, a faluban végigjárta az összes kocsmát, az utolsónál fogott egy biciklit, azzal jött vissza. Közben útba ejtette az őrsöt is, ahol felébresztette a szakácsot, és tojásrántottát süttetett magának, de mivel nem találta elég finomnak, feldobta a plafonra. Jó kis fenyítésnek néztünk elébe!

Nagy meleg volt azokban a napokban, így a vasárnapi ebédhez fürdőgatyában, pólóban és strandpapucsban ültünk asztalhoz. Mint a mesében lenni szokott, a katona épp letette az asztalra a babgulyást, amikor megszólalt a telefon. Fölvettem, voltak vagy négyen a vonalban, és csak azt értettem, hogy nem engedélyezett gép a légtérben, azonnal szálljunk föl!

Kifutottunk a helikopterhez úgy, ahogy voltunk. Szerencsére a navigációs táska a térképekkel a kabinban volt. Indítás, felszállás! Először Bezenyére, majd Pérre vezetett ki az irányítás, hogy az éppen arra járó magyar An-2-t igazoltassuk. Onnan Kapuvár térségébe irányítottak. Az irányítás nem volt a helyzet magaslatán, a rádióban pedig iszonyatos hangzavar uralkodott. A velünk közös légtérben tartózkodó vadászkészültségnek és nekünk is 600 méteres magasságot határoztak meg! Persze, hogy nem tartottuk. Így is egyszer beleláttunk a „tojócsövébe” amikor elhúzott fölöttünk. A látás elég gyenge volt, az irányítás meg nem tudott segíteni, mert nem volt rólunk radarjelük. A fedélzeten lévő határőrök szúrták ki a 10 óra irányában alattunk repülő „ellenséget”. Elkapott a harci láz és az iskolán a Mi-24-essel gyakorolt figurákat kezdtem repülni a Mi-8-assal. Szerencsére épp egy erős géppel voltunk, jól bírta a húzd meg - ereszd meg üzemmódot, de azért 270-es sebesség fölött már nagyon remegett. Sikerült jobbról kicsit mögé és fölé kerülnünk. Akkor vett észre, amikor a gépünk árnyéka a kabinjára esett. Billegtettem neki, majd elküldtünk egy piros rakétát, ami a kabin és a függőleges vezérsík között ment el (ezt később sérelmezte is a gép pilótája). Közben eltűnt a látómezőmből. Beállt mögénk? Lemaradt? Nem tudtam, mi a szándéka, ezért én is fékeztem 120-ig, és süllyedtem. Majd ismét megláttam. Követett, mert a kis sebesség és magasság miatt, nem mert elfordulni. Hamarosan beállt mellénk. Ekkor jelentettem a harcálláspontnak, hogy az elfogás végrehajtva, követi a parancsom. Mi legyen vele, leszállítsam?

Az addig hangos rádió majd egy percre elnémult. Végül egy vékony hang azt válaszolta, ha úgy gondoljuk, szállítsuk le. Ránk hárult a döntés. Kiválasztottunk egy alkalmas méretű legelőt, felépítettük az iskolakört, de amikor én elfordultam, hogy szabaddá tegyem számára az utat a leszálló irányon, beszúrta a gázt és meg akart lógni.

Na, gyerünk! Gyorsítás, egy húzott fordulóval ismét elé/szembe kerültem vele, úgy 600 méterrel. Kivételnél a sebesség jól elkopott, meg a forgószárny fordulat is. Ettől a látványtól megadta magát. Befordult a legelő irányába, még a levegőben leállította a motort, majd sikeresen landolt.

Leszállásunk előtt a technikus mondta a határőröknek, hogy ha majd nyitja az ajtót, futás kifelé, roham! Még függés közben szét akart nézni az ajtóból, hogy alkalmas-e a terep, amikor a katonák félrelökték, és vagy három méterről kivágták magukat ejtőernyő nélkül. Az egyiknek akkorát koppant a fején a puskatus, hogy még a kabinban is hallottam. Közben megérkezett a másik körzetből a Mi-2-es is. Leszálltunk, kikapcsoltunk. Megtudakoltuk egy közeli pásztortól, hogy hol is vagyunk, mert azt nem tudtuk. Alig találtuk meg a térképen Vitnyéd községet.

A CSEPREG szolgálatot adó helikopterekre felkerült a határőrség jelvénye.

Úgy húsz perc múlva kezdett benépesedni a rét. Jöttek civilek gyalog, katonák felfegyverkezve teherautóval, meg egy fekete személyautó. Különös utasa abban a dög melegben, sötét öltönyben, nyakig begombolkozva odajött hozzánk, és elkezdett velünk beszélgetni, de nem mutatkozott be. Mi vizet kértünk tőle, mert a „harc” hevében ugyancsak megizzadtunk. Ő pedig látva külsőnket az iránt érdeklődött csodálkozva, hogy mi vagyunk-e a pilóták, mert ha igen, szóba se áll velünk, pedig neki kellene a legpontosabb jelentést összeállítani, majd dühösen eltávozott. Nemsokára a sofőrjét küldte oda, hogy szedje le tőlünk az infót. Kértem, küldje oda gazdáját, annak elmondom. Jött is hamarosan. Mivel akkor már nagyon sokan voltak körülöttünk, az avatatlan fülektől távol akartam megtartani a beszámolómat. Ezért az illetékes elvtársakat összegyűjtve, bezárkóztam velük a helikopter teherterébe, és elkezdtem mondani: Már kisgyerekkoromban pilóta akartam lenni…

Beszéltem vagy negyedórát. A felénél láttam átizzadni az öltönyöket. A végén megköszönték a tájékoztatást és kiszálltak hűsölni a 30 fokos friss levegőre. Érdekes módon pár perc múlva, ki tudja honnan, egy láda jéghideg szódavíz érkezett.

Hazaérkezésünk után írásban kellett jelentést tenni a feladatról. Az elfogási manővereket természetesen a szabályok szerint írtam le, de amikor a SZARPP is kiértékelésre került, részletesebben kikérdeztek arról a mintegy tizennégy percről, ami a sok cikk-cakk miatt értékelhetetlennek tűnt.

Jöttek a fülesek, hogy ilyen meg olyan kitüntetés, jutalom lesz a dologból. El is érkezett a nap, amikor Budapestre kellett utaznunk. Elhaladva a Csóri Csuka csárda mellett, megígértem a többieknek, hogy hazafelé vendégül látom a társaságot egy vacsorára, addigra biztosan lesz miből. Hát nem úgy történt. A tiszti iskolát kiváló eredménnyel végeztem, és szeptember 15-én léptettek volna elő főhadnaggyá. Az elfogásért ezt megkaptam már augusztus 28-án! A személyzet többi tagja pénzjutalomban részesült. A repvez balhéját mindenki elfelejtette, és neki is csörögtek a forintok.”

* * *

Kiss Oszkár Brandt Gyula őrnagy kérésére írta meg a történetet, aki később a szentkirályszabadjai alakulat történetéről szóló könyvében jelentette meg.

Fotó: Garai Ferenc valamint Győri János és Brandt Gyula gyűjteménye