Az amerikai haditengerészet helikopterszázadainál túlnyomórészt a Sikorsky H-60-as típuscsalád forgószárnyasai repülnek. Az egyébként is tetszetős formájú Seahawkok még szebbé válnak, ha a szőke hölgy, Shayne Meder, kezelésbe veszi őket.

Shayne Meder egykor az USAF műszaki altisztje volt. Leszerelése után a katonai repülőgépek és helikopterek közelében maradt. Keze alatt múzeumi darabok és aktív szolgálatban álló gépek szépülnek meg.

Mi vonzotta a repülőműszaki pálya és a légierő felé?

Szüleim a Boeing-nál dolgoztak B-47-es és B-52-es repülőgépeken. Magam is korán érdeklődni kezdtem a repülő szerkezetek iránt. Nyolc vagy kilenc éves lehettem, amikor az első repülőnapra eljutottam és a hatvanas évek elején életemben először repülőgépen utazhattam. Sosem vágytam íróasztal mögötti munkára, így a középiskola után jelentkeztem a légierőhöz.

Milyen beosztásba került ott?

A feladatom a rendfokozatommal együtt változott. Szerelőként kezdtem, hajtóműveket, generátorokat, hidraulika- és légkondicionáló rendszereket javítottam - hogy csak néhányat említsek. A nevadai Nellis és a floridai Tyndall légierő bázisok után három évig Németországban szolgáltam. Azután a stratégiai légierőhöz kerültem a Michigan állambeli Wurthsmith és K.I. Sawyer légierő bázisokra. Ez idő alatt született egy lányom és egy fiam. A Sawyert nagyon szerettem. Keményen kellett dolgozni, de közben továbbképeztem magam és végül minőségbiztosítási felügyelő és értékelő lettem. Nem volt könnyű. Újabb képzések után a B-52-esek elektromos- és hidraulika rendszerein és hajtóművein dolgozhattam. További feladatom volt, hogy felügyeljem a nukleáris fegyverzet berakodását a bombázók fegyverterébe.

Következő állomásként a kaliforniai Castle légierőbázis következett. Itt ismét előre léphettem a ranglétrán, főtörzsőrmesteri rendfokozatomat tizenhárom év alatt értem el, ami igen jónak számít! Egy olyan részleg főnöke lehettem, amely a B-52-esek és KC-135-ösök karbantartásával foglalkozó hangár szerszámait, teszt-műszereit és karbantartási kézikönyveit tartotta karban és naprakészen. Hetente hat repülőgép érkezett ápolásra vagy időszakos, például kétezer órás ellenőrzésre. A hangárban több mint száz szerszámkészlet, háromezer különleges szerszám és teszt-műszer, négyezer kézikönyv volt és veszélyes anyagok, festékek, ragasztók. Mind-mind a műszakiak napi munkájához kellettek. A hangárban a hét minden napján, 24 órán át zajlott a munka. Az elődeim nem igazán voltak motiváltak és ez meglátszott a részleg átlag alatti minősítésein is. Nekem sikerült megfordítanom a dolgot, és egy „ugyan ki akarna itt dolgozni” jellegű helyből egy olyat faragnom, amit az ezredparancsnokok szívesen mutogattak. Olyan lett a morál, hogy az emberek úgy kérték magukat oda, hogy velem akarnak dolgozni. Ez persze jót tett a karrieremnek is.

Mégis búcsút mondott a légierőnek…

1995-ben sajnos bezárták a Castle-t. Még legalább tíz évig terveztem a légierőben maradni, de végül az akkori férjemmel anyagi okok miatt úgy döntöttünk, hogy leszerelünk.

Hogyan került közelebbi kapcsolatba a repülőgépfestéssel?

Ahogy mondani szokás, ha egy ajtó bezárul, egy másik kinyílik. A bázisnál volt a Castle Air Museum több mint ötven repülőgéppel, amelyekkel foglalkozni kellett. Már hónapokkal a leszerelés előtt dolgoztam a múzeumnak, húsz olyan katonával, akik szintén leszerelésre vagy áthelyezésre vártak. Ekkor a múzeum még a légierőhöz tartozott. Ott tanultam meg, hogy hogyan kell festeni és rendbe hozni egy történelmi repülőgépet. Nagyon szerettem azt a munkát! Izgalmas volt kikutatni az egyes repülőgépek történetét és visszaállítani az eredeti állapotukat. 1997-ben még mindig önkéntesként dolgoztam a múzeumnak, amikor kaptam egy ajánlatot, hogy menjek dolgozni a March Field Air Museumhoz. Éppen váltam, így kapva kaptam az ajánlaton. Rövidesen már náluk dolgoztam. Hetven repülőgépük volt, rettenetes állapotban.

A haditengerészet hogyan került a képbe?

Még 1999-ben történt, hogy a haditengerészet HSL-47 Sabrehawks helikopter századától néhányan meglátogatták a múzeumot. Meglátták azt a nose art-ot, amit az egyik B-17-es orrára festettem. Megkerestek és megkérdezték, hogy tudnék-e hasonlót csinálni a helikopterükre. Meglepődtem a kérdésen, és nem is hittem, hogy komolyan gondolják. Azonban néhány hónap múlva megjelent egy SH-60B Seahawk helikopter és leszállt a múzeumnál azzal, hogy tessék, itt van, kifesthetem. Egy metálkék amerikai lobogót és egy sólyomfejet festettem rá. A század imádta! Más századok, látva a gépet, megkérdezték őket, hogy ki festette ilyenre. Ezután sűrűsödtek a telefonhívások. Közben múzeumot váltottam. 2005 óta a Wings and Rotors Museumnak dolgozom Murrietában. Ez egy kisebb múzeum, mint az előző volt, de itt repülésre alkalmas állapotba hozzuk a gépeket, most éppen egy korai F-4- Phantomot. Közben karbantartjuk a már légialkalmas UH-1B-t és OH-58-ast.

Hogyan kell elképzelni a teljes festési folyamatot?

Először megkapom a haditengerészet megrendelését és, ha megvan a dizájn, akkor én kiszámolom, hogy mennyi anyagra és mennyi időre lesz szükségem a munkához. Mivel non-profit alapon dolgozom, nem kapok extra szabadságot, ezért amikor elmegyek helikoptereket festeni, azokra a napokra nem kapok fizetést sem. A főnököm nagyon rendes, mindig elenged, amikor a Navy-nek szüksége van a munkámra. A haditengerészet küld egy hivatalos megrendelést, biztosítja a szállásomat, és fizeti az üzemanyag költségemet vagy, ha messze kell utazni, akkor a repülőjegyet.

A munka kezdetekor az első 3-4 napon Scott, a férjem segít nekem, utána visszatér a saját munkájához. A munka legnehezebb része az előkészítés. Néhány gépen már nagyon régi a festék, amin sok olaj, üzemanyag és a hajtóműből származó égéstermék van lerakódva. Ezeket kaparással, csiszolással és mosással el kell távolítani. Ezután betakarjuk a szükséges részeket, például a forgószárny lapátokat vagy az antennákat. Felhelyezem a gépre a szükséges maszkolást és elkezdem a munkát. Poliuretán festéket használok, így a különböző színek felhordása között 24 óra száradási időt kell hagyni. A színek számától és az ábra bonyolultságától függően 3-7 nap alatt végzek a munkával. Az elmúlt tizenegy évben tizenhárom század huszonegy helikopterét festettem, a H-60-as típuscsalád B,F,G,H,R,S változatait és két EA-6B Prowlert. 2010-ben még a Floridában települő HSL-46-osok gépe vár rám, majd a HS-3-asok San Diegóban, utána pedig a HS-6-osok. A jövő évet valószínűleg a VX-1-eseknél kezdem januárban.

Van a festett gépek között kedvenc?

Nehéz választani, talán a HSL-43-asok, a HS-10-esek, a HS-6-osok és az új HSM-41-es század gépei a kedvenceim.

Nem gondolt még arra, hogy ezt a munkát pénzért végezze?

Sokan mondják, hogy nem vagyok normális, amiért nem kérek érte pénzt. A válaszom mindig a következő. Először is: a haditengerészetnek nincs arra külön kerete, hogy ezekért a festésekért fizessen. Másodszor: értelmét vesztené az, amiért csinálom. Én ezzel támogatom a fegyveres erőket. Ha a munkám eredménye segít abban, hogy egy század morálja jó legyen, és büszkék a gépükre, akkor nekem az öröm. Időnként kapok egy levelet vagy e-mailt a munkám elismeréseképpen. Ez nekem éppen elég.

* * *

Fotó: Shayne Meder