Megkaptuk, hogy milyen feladatot fogunk végrehajtani és erre kezdtük meg az itthoni felkészülést. Az állomány kiválasztásának alapja az volt, hogy az első és második Gripen csoport lőtt már 2008-ban, most jöhet a hármas és a négyes.

Tartottunk egy kis elméleti foglalkozást a Sidewinder felépítéséről, a rakéta röppályájáról, és a gépágyús lövészet biztonsági rendszabályairól. Összehangoltuk a feladatokat; először mindenki ment az elméletre, utána szimulátorba, majd a levegőben készült a feladatra.

Volt egy profil a rakétalövészetre és egy a gépágyúra. Nyolcan rakétával, tizenketten gépágyúval lőttek. Mindenkinek kötelező volt két gépágyús és két rakétás feladatot repülni a szimulátorban, ezzel gyakorolva az eljárásokat.

A 23-as légtérben megterveztük, hogy hol repüljön a cél, hol repüljön a géppár, és azon belül hol repüljön a „shooter”, aki lőni fog. Ezután a szimulátorba bevittük a pontokat. 5500 lábon Mach 0,5-tel repült a cél és 1500 lábbal alacsonyabban, hogy ne földháttérrel kelljen célozni, Mach 0,8-cal a shooter. Ez így volt Vidselben is és itthon már eszerint gyakoroltunk.

A futópályán egy Sidewinderrel felfegyverzett magyar Gripen gurul.

A gépágyús lövészetre két profil létezik, a cél egyenes vonalú repülése illetve egy olyan, hogy a célvontató 30 fokos bedöntéssel várakozik, közben kint a célzsák. Mi csak az egyenesre lőttünk. Ezt itthon úgy modelleztük, hogy repült egy An-26-os, mögötte pedig az előírt távolságban egy Gripen, ami a célzsákot szimulálta. Valahogy úgy, ahogy a valóságban repült a célvontató Learjet a kiengedett célzsákkal. Mi a Gripenre dolgoztunk a szimuláció során. Később elhagytuk az Ancsát, mert felesleges volt, maradt egy Gripen. Erre a gépre dolgoztunk felváltva, hol az egyik oldalról „lőtte” egy gép, hol a másik oldalról. Ez volt az itthoni felkészülés lényege.

Kitelepülés

A kitelepülésre kijelölt hét gép három-kettő-kettő elosztásban, tízperces időközzel indult, azonos útvonalon. Mi hajózók valamennyien a vízi túléléshez szükséges, szellőztethető gumiruhát viseltük. A nagy távolság és az üzemanyag miatt Flight Level 300 (30 000 láb) felett volt az utazómagasság. Valamennyi gép két póttartállyal repült és négy gépen még Litening célmegjelölő konténer is volt. A tízperces elkülönítésre azért volt szükség, mert Ronnebyben járó hajtómű mellett töltöttünk és a hét gépre a svéd bázison nem jutott volna egyszerre tartálykocsi. Így megoldható volt, hogy mire az egyik végez, jön a következő. A járó hajtómű melletti első utántöltéseket éppen az áttelepülés miatt gyakoroltuk, előtte itthon még senki nem töltött így.

Ez főleg a műszak gyakorlása volt, de a későbbi haszna az lett, hogy a feladatokat időben összehúztuk és például egy látóhatáron túli légiharcról leszállva gyors töltés és nyomás tovább, nem kell leállítani, és kiszállni a gépből. A módszer gyors, sok időt lehet vele megtakarítani.

Az útvonalon hátszél segített. Ronnebytől felfelé tartós tenger feletti repüléssel egyenesen Vidselt adtuk meg a gép navigációs rendszerének, ami a pillanatnyi fogyasztás és a távolság alapján számítja ki, hogy elég-e a kerozin. Nekem akadt egy problémám, az én gépemen csak egy póttartály töltött. Amint elértem az utazómagasságot, már elegendőt jelzett, előtte, az emelkedés közben még nem. A rendszer figyelembe veszi az útvonal fordulópontjait, de, ha le lehet vágni egy-egy szakaszt, akkor a következő fordulópont figyelembevételével már aszerint számol. Végül bőven elég volt az üzemanyag; hetven százalékot fogyasztott el a hajtómű. Lulea után 6000 lábon már heves turbulencia fogadott, és erős szélben szálltunk le Vidselben.  

A műszak már ott volt az An-26-ossal. Ők hajnalban indultak és kitették a műszak egy részét Ronnebyben, majd továbbrepültek Vidselbe. A Ronnebyben hagyott műszakiakat a gépeink utántöltését követően a második Ancsa vette fel és szállította a többiek után.

Vidselben mínusz 5-10 fok várt minket. A reptér északi részén vannak a boxok, de minden infrastruktúra a déli részen van.  A svédek az ilyen települő csapatoknak találták ki, hogy adnak egy hangárt, folyosót, irodát, eligazítót, mindent. Odamentünk, levettük és a magassági srácoknak leadtuk a ruhákat, majd megtartottuk a reputánit. Minden rendben volt, megnéztük, hogy mik a tervek az elkövetkező napokra. Pénteken érkeztünk, hétvégén felkészülés, műszaki előkészítés, hétfő, kedd lövészet, szerda kismagasságú repülés, csütörtök tartalék nap, pénteken haza. Ez volt a terv.

Aznapra más feladat nem volt, így elmentünk a szállásra. Úgy volt, hogy német Tornado személyzetek is lesznek ott, de nem voltak így a „Grand Hotel”, „Hilton” és hasonló nevekre keresztelt barakkokból kettőt kaptunk; egyet a műszak, egyet a hajózók. Mindenki kapott egy jól fűtött kis szobát, emeletes ággyal, asztallal, székkel, vasszekrénnyel. Volt még egy klubhelyiség, és egy kis konyha is. Reggelente innen indultunk a bázisra.

Aurora borealis - az északi-sarki fény a barakkok felett.

A bázison volt egy Ops helyiség; aki nem repült az adta az Opsot. Az egész lövészet a NATEVAL része volt, így az Összhaderőnemi Parancsnokságról is volt egy fő, aki felügyelte a dolgokat.

A svédeken látszott a rutin. Megadták, hogy milyen esetben kit kell hívni, adtak számítógépeket, internet elérést, e-mail címet jelszóval, amire feltették az infókat például a másnapi meteort. Mi is tudtunk üzenni, tervtáblát átküldeni, szóval informatikailag rendben volt a dolog.  Mi pendrájvon vittük a saját anyagot és megcsináltuk a tervtáblákat a következő napokra, hogy ki mikor mivel lő.

Lövészet!

A mellettünk lévő erdőből indították azt a kis irányítható drónt, amire négy infracélt függesztettek. A drón majdnem egy órát tud repülni és a négy kioldható infracéllal négy repülőgépet tud kiszolgálni. Mind a négy gép indulásra készen állt az állóhelyen, majd először elment kettő, ellőtték a ’windert és a másik géppár csak ekkor indult, hogy spóroljanak az idővel. Amikor a drón üzemanyaga kifogy, akkor ejtőernyővel leszáll és helikopter hozza vissza az indítóhelyre.

A 2008-as lövészetről is maradt egy Sidewinder és ehhez vittünk még hetet. (Megjegyzés: Ezeket az éles rakétákat az egyes országok légterében éles fegyverrel történő repüléshez szükséges engedélyek birtokában, a Gripenek szárnyán vitték ki, megtakarítva ezzel egy An-26-os utat.) Egy gépen egy rakéta volt. A felkészítésen elmondták, hogy hova kell gurulni, ha nem megy el a rakéta. Ott megállva, kezek a magasba és a svédek leveszik a fegyvert.

Felszállt a géppár, először az egyik lőtt aztán helycsere és a másik. Egyszerű volt és gördülékenyen ment minden, hiszen nagyon begyakoroltuk. Az irányítást a svédek adták: tarts ki, most fordulj, a célod erről jön, ilyen magasan, és tényleg ott volt, már ment is a rakéta.

A gép mozgásán az indításkor szinte semmi nem érződik, csak a hssssss, és megy a rakéta. A rakétát először nem látni, de a Litening konténer képén ott volt. A konténert ezért is vittük ki, a kiértékeléshez. A szabály szerint, amikor elment a rakéta, egy jobb fordulóval kiválsz, hogy ne szaladj bele a törmelékbe. Nyolc főből ketten telitalálatot értek el, a többi rakéta 2-3 méter közelségben robbant.

Leszállás után mindeni megkapta a csonkot és annyi volt aznapra. A kiértékelésnél mindenki elmondta, hogy mit látott, mit nem, de megvolt a konténerrel rögzített kép is. A drón irányítói és a vadászirányítók is filmre vették az egészet. Így mindenki rálát a másik lövészetére, és látod, hogy a limiteken belül voltál.

A Learjet fogalom az üzleti repülés világában, bár ne felejtsük el, hogy tervezésekor egy vadászgép volt a kiinduló pont. Itt célvontatóként szerepelt. 

A gépágyús lövészethez Linköpingből jött fel egy Learjet. Velük is volt egy elméleti felkészítés, okulva a csehek 2006-os történetéből. Ők úgy jártak, hogy a Lear kiengedte az egyik célzsákot, a másik behúzva maradt és valamivel a gép mögött volt. A cseh srác végül ez utóbbira célzott és lőtt. Szerencsére nem történt nagy baj.

Az igazság az, hogy nem nehéz összekeverni a két zsákot. A célzsákokban van egy fémszerkezet, ami ultrahangos megoldással méri, hogy milyen messze haladt el a gépágyúlövedék. Már rádión keresztül mondják, de leszállás után hozzák is a csíkot, hogy milyen eredménnyel lőtt ez és ez a gép.  A célzsák vontatókábele mellett egy másik is fut be a Learbe és azon megy az adat. Bent ül egy operátor és figyeli az eredményt. A gépágyú maximális javadalmazása 120 darab lőszer, kint 60-at lőttünk. A célnak megfelelő, acélmagvas lőszert a svédek adták.

A kecskeméti fegyveresek a gépágyúlőszert töltik a gépbe.

A gépágyús lövészetre szintén géppárban repültünk ki. A célvontató Learjet a Balti-tenger felett észak-déli irányban, egyenesen repült. A vonatkozó rendszabályok – például, ha felbukkan egy hajó, akkor nem lőhetünk – figyelembevételével azt találtuk ki, hogy a vezér lő, a kísérő a konténerrel figyeli, aztán szerepet cserélnek.

A gépágyúnál 15-ös sorozatot állítottunk be. Az eljárást úgy dolgoztuk ki, hogy tüzelés után áthúzunk a célzsák és a vontatógép hossztengelye mögött és arról az oldalról is végrehajtjuk a rácsapást. Ezzel időt lehet megtakarítani. A svédek lőnek, kiválnak, újra ráfordulnak, lőnek, de azonos oldalon maradnak. Ez elég hosszadalmas. Mi átrepülünk a célzsák mögött, közben a vontató halad annyit, hogy mire újra tüzelési pozícióba kerülünk, nyugodtan lőhetünk.

A Learben ülő operátor bemondta, hogy 12. Ebből tudtuk, hogy a 60 lőszerből mennyi talált, de a végén hozta a „pénztárszalagot”, hogy tessék te voltál, ennyit találtál. Ezzel megvolt az értékelés.

Az utolsó géppár volt fent, amikor az egyik srác ellőtte a drótot, és az egész célzsák ment a Balti-tengerbe. Ott akkor vége volt annak a körnek, mert mire a tartalékot beüzemelik, időbe telik, ezért az a két ember másnap újra lőtt. Nem semmi dolog olyan messziről ellőni a kábelt! Volt, aki a célzsákot találta el. Ez az ultrahangos megoldás egyébként jó, limiten belül találatnak minősül a lövés.

A két mesterlövész, Kocsis Csaba főhadnagy (fent) és Kocka Attila őrnagy. Mindketten a Balti-tenger fenekére küldtek egy-egy célzsákot azzal, hogy ellőtték a vontatókötelet. A célvontató Lear személyzete nem volt boldog, de pótolták a szerkezeteket.

Nagy sebesség, kis magasság

Miután megvolt a lövészet, két svéd kollégát jelöltek ki a kismagasságú repülés összekötőjének. Ott más a légtérszerkezet, nálunk egy G osztályú légtérben csak 250 csomó lehet a maximális sebesség, náluk nincs korlátozás. Arra számítottam, hogy megmondják, merre lehet menni, de kaptam egy térképet azzal, hogy arra repülsz, amerre akarsz, de kerüld a falvakat, városokat, és ha egy repülőtér közelkörzetébe repülsz be, akkor rádiózz.

Az egyórás útvonalat úgy terveztük meg, hogy a sebesség/távolság alapján megnéztük mi fér bele. Hasonló módszerrel jelöltük ki, mint amit a német haveromnál láttam, aki Bo-105-tel repül. Ha ő kap egy kétórás útvonalat, akkor odamegy a falitérképhez, amelynek az oldalán van egy skála és madzag csigákkal. A kiinduló ponttól húzzák a madzagot, hogy merre akarnak repülni. Oldalt a skálán megy fel a madzag vége és jelzi, hogy még másfél óra van hátra, aztán egy óra, fél óra és így tovább.

Két útvonalat jelöltünk ki, egyet a jó idő, egyet a rossz idő esetére. Itthon 500 láb AGL a minimum, ott kint 300 láb a kezdés, aztán megy le 200 lábra. Ez hatalmas élmény. 2000 láb volt a felhőalap, a terep emelkedett, a végén 500 lábon 500 csomóval kerültük a felhőket. Fölé mentünk, majd amikor megszűnt a felhőzet visszasüllyedtünk a szép havas táj és az erdők fölé. Minden géppár kétszer repülte az útvonalat. A két gép egy nap tizenvalahányszor végigment az útvonalon, a végén már szólt egy farmer, hogy nem lehetne máshol?

*

Az éleslövészeten az oda-vissza úttal és a kismagasságú útvonallal együtt mindenki nagyjából 10 órát repült, egy-egy gépágyús lövészet 50 percet vett igénybe, a rakétás is gyorsan megvolt. A feladatokat két póttartállyal repültük, a tartalék reptér Lulea volt.  Az éleslövészetet végül egy ünnepi vacsorával zártuk, amelyre eljött a stockholmi attasénk és más vendégek is.

Magyar fegyveresek csoportképe a vidseli napsütésben.

Hazafelé elosztottuk, hogy ki jön Gripennel és ki An-26-ossal. Három gép hazatelepült, négy pedig Ronnebyben maradt a Lion Effort gyakorlatra. Hazafelé volt egy meghibásodás, ezért a második Ancsa a műszakiakkal csak este érkezett meg a tervezett délután helyett.  A következő héten visszarepültünk Ronnebybe. Az éleslövészeten részt vettek közül volt, aki a Lion Efforton is repült. A lövészet a repülőgép kezelésére megy rá, begyakorolva, de a Lion Effort inkább kihívás volt, hadműveleti, harcászati feladatokkal.

Akinek a történetet köszönhetjük: Gróf Gergely őrnagy. Alakulatánál, az MH 59. Szentgyörgyi Dezső Repülőbázison 2012-ben az Év repülőgép-vezetője lett.

*