A Pályamódosítás sorozat azokról a katonai repülésben szolgáló fiatalokról szól, akiknek a pályafutása valamilyen okból fordulatot vett. Volt aki a körülmények hatására kényszerült pályát módosítani és volt aki önszántából tette próbára a képességeit egy másik területen.

Az amerikai légierőnél számos magyar származású tiszt és katona szolgál. Ők azonban már sokadik generációs amerikaiak. Korábban nem volt példa arra, hogy egy magyar bevándorló repülőtiszti karriert kezdjen Amerikában. Jónás Józsefnek sikerült az, amiről sokan álmodnak: a U.S. Air Force pilótájaként szolgál. Magyar vadászrepülő szeretett volna lenni, a hazai körülmények azonban más szakmai lehetőségek felé terelték. Jónás Józseffel 2006 nyarán készült az alábbi interjú.

Hogyan kerültél ki 1997-ben az Egyesült Államokba?

1997-ben az USA Védelmi Minisztériuma felajánlott egy helyet repülő kiképzésre a Magyar Honvédségnek. Az egész képzést az amerikai fél finanszírozta. Amit én láttam a dologból, abból úgy tűnt, hogy a magyar fél választhatta ki, hogy ki utazzon, de az amerikaiak egy kétfordulós nyelvi teszttel mérték fel a jelölteket. Magyarországon négyünket választottak ki tanulmányi eredmény, angol tudás és repülési készség alapján.

Mivel az angol tesztem nekem lett a legjobb, lehetőséget kaptam arra, hogy 1997. októberétől először egy három hónapos nyelvi felkészítőn vegyek részt a texasi Lackland légierő bázison, majd azt követően egy kilenc hónapos repülő kiképzésen, az ugyancsak texasi Laughlin légibázison. Az USAF 47. kiképzőezredének 85. kiképzőszázadához kerültem. Mivel még negyedéves hallgató voltam a főiskolán, az amerikai fél ideiglenesen hadnagyi rangot adott mivel saját pilótái tisztként kerülnek oda a főiskola elvégzése után. Kint tartózkodásom idejére a magyar fél megszüntette hallgatói jogviszonyomat.

Milyen tapasztalatokkal érkeztél vissza Magyarországra?

Texasban a két hajtóműves, gázturbinás T-37B repülőgéppel repültem 165 órát, és kb. 30 óra szimulátor is volt a képzésben. Ezen a gépen még nem kaptak harcászati képzést a pilóták, csak alapképzésre használta a légierő. Amerikában, a civil életben ez a képzés egy kereskedelmi pilótaengedéllyel és műszerjogosítással egyenértékű. Több mint harminc, nem NATO ország képviseltette magát abban az időben, amikor én is kint voltam. Ennek képzésnek a lényege az, hogy a partner országok elküldik legjobbjaikat, hogy tapasztalatot gyűjtsenek az amerikai képzésről és, hogy együtt dolgozzanak az amerikai légierővel.

Mivel Magyarországon az anyagi gondokkal küszködő légierőben, hajózó növendékként valamivel több, mint 50 órát repültem három év alatt a főiskolán, a kilenc hónap alatt repült 165 óra mélyebb nyomott hagyott bennem. Rádöbbentem, hogy mire képes egy pilóta, amikor hagyják, hogy végezze a feladatát. Amerikában ismerkedtem meg későbbi feleségemmel is, aki mint menyasszonyom hazatért velem Magyarországra, amikor befejeztem a kurzust.

T-37-es kiképzőgép

Hazaérkezésed után mivel szembesültél?

Hazatértemkor a megszűnő hajózóképzés valósága várt. A főiskola mindenben támogatott, gyakorlatilag egyénre szabott tantervem volt, mivel az a képzés, amivel kezdtem, már nem létezett. Az utolsó hajózó évfolyam már más tanterv szerint ment le. Adminisztrációs szempontból a maroknyi utolsó hajózónövendékhez tartoztam. A kilátás nagyon rossz volt. A légierőben alacsony éves repidő mellett folyamatos volt a leépítés. Amikor felvettek, a Magyar Honvédség annyit vállalt, hogy ad egy diplomát. Ehhez tartották magukat, de ha jól emlékszem tízen voltunk és csak egyedül kaptam hajózó beosztást. A személyi beszélgetések során úgy éreztem, hogy én is csak nyűg vagyok a sereg nyakán, de furcsa lett volna, hogy az USAF a saját pénzén kiképez egy magyar tisztet, akit utána otthon elzavarnak.

A sors végül úgy hozta, hogy gyerekkori álmom felé tettem egy lépést. Pápán ajánlottak beosztást a MiG-21-es típuson. Édesapám, mint kisiskolás gyereket egyszer kivitt egy MHSZ repülőnapra a szandai reptérre. Ott láttam egy 21-est repülni és azt gondoltam, hogy annál nincs szebb a világon. Még a főiskolán láttam az „Ég katonái” című dokumentumfilmet. Hősként néztünk fel az abban ábrázolt pilótákra. Engem nem nagyon hatott meg a kecskeméti repülőtér a 29-eseivel, pedig abban az időben is már az volt a sláger.

Szóval 1999. szeptemberében lementem Pápára. Ott csak néztek rám, hogy remélik nem repülni jöttem, mert ők is alig kapnak repidőt. De nagyon rendesek voltak, hátsó ülésben nappal annyit repülhettünk amennyit a tervtábla megengedett. Végül is, ha a gyerekkori álmom nem is teljesült, de egy kis nagysebességű utasrepülés a MiG-21-essel csak összejött. Azok között voltam, akikre hősként néztem fel az „Ég katonái" -ból.

Még négy hónapot se voltam ott, már meg is jött a döntés, hogy bezárják Pápát, és kivonják a MiG-21-est, így még kevesebb pilótára lesz szükség. Miután hazatértem Amerikából, két és fél év alatt kevesebb, mint 40 órát repültem L-39-essel, Jak-52-essel és utasként 21-essel. Kicsit kiábrándultam. A honvédség részéről nem volt akadálya annak, hogy leszereljek. Még elég fiatalok voltunk a feleségemmel, hogy újra kezdjük Amerikában. Döntöttünk, hogy leszerelek és kiköltözünk. Elintéztük a vízumot és 2001. januárjában, mint törvényes bevándorló, megérkeztünk az Egyesült Államokba, Texasba.

Hogyan kerültél a hadsereg állományába?

Kint a feleségem családja segített az első lépésekben. Már röviddel kiutazásunk előtt levelet írtam egy volt oktatómnak, Cliff Wilson őrnagynak, aki még mindig a régi helyen oktatott, mint tartalékos tiszt. Kérdezgettem, hogy van-e valamilyen módja, hogy a légierő kötelékébe kerüljek, miután letelepedem Amerikában. Mivel annak idején repültünk együtt és jó benyomást tettem rá, segíteni akart. Végül is ő lett a legfontosabb kulcsa annak, hogy ma ismét pilóta lehetek.

Itt kezdődik az igazi történet. Nem voltam még állampolgár csak bevándorolt lakos, így tiszt nem lehettem az amerikai fegyveres erőknél, sőt sok tiszthelyettesi és szerződéses állást sem tölthettem be. Ideiglenesen helyettesítő tanár lettem egy iskolában. Még olyan is volt, hogy olvasni tanítottam elsős gyerekeket. Azt a tíz hónapot nagyon élveztem és szerettek a suliban.

Közben Wilson őrnagy segítségével próbáltam bejutni a légierőbe. Az ötlet az volt, hogy valamilyen szerződéses helyet próbálok találni, amíg állampolgár leszek, és utána megpróbálok tiszt és pilóta lenni. Többször szaladtam a falnak, mint amennyi csillag van az égen. A toborzók pislogtak, amikor meghallották, hogy külföldi hadseregben voltam tiszt, ráadásul még korlátozva is voltam mivel még nem voltam állampolgár. Már annyian akartak segíteni, hogy nem a szándék volt a baj, hanem a bürokrácia.

Mester és tanítványa. Wilson őrnagy a légierő kék egyenruháját, Jónás József (még) a hadsereg zöld uniformisát viseli.

Teltek a hónapok és úgy nézett ki, hogy a légierőből nem lesz semmi. A szárazföldi erőknél – U.S. Army - nem voltak ilyen válogatósak. Ott lehetőség van zászlós rendfokozattal helikoptervezetőként szolgálni, amihez még főiskola se kell, csak állampolgárság. Én már igen közel voltam ahhoz, hogy, ha még ki kell várni az állampolgárságot, akkor kifutok a korhatárból, és lemondhatok arról, hogy bármilyen pilóta legyek. Ekkor következett be a World Trade Center elleni támadás 2001. szeptember 11-én. Új hazámban szerettem volna valamit az asztalra tenni, megalapozni az erkölcsi hitelemet és anyagi hátteremet.

Másnap kopogtam a U.S. Army toborzójánál, hogy, ha kerít valami repüléssel kapcsolatos munkát akkor aláírok. Egy héten belül aláírtam egy hatéves szerződést a sereggel, hogy CH-47D Chinook szerelőként kaphatok kiképzést. Értékelték és elfogadták a diplomámat, így már rögtön a negyedik szerződéses rangot kaptam. Gyakorlatilag sorállományú lettem, a következő rendfokozat lett volna a tiszthelyettesi. Ez persze normális esetben legalább két évébe telik az átlagnak.

Novemberben alapkiképzést kaptam, utána 2002. februárjában szerelőiskolára mentem. Nyáron kaptam meg az első beosztásomat, a 101-es légideszant hadosztálynál (101. Airborne Divison - Air Assault). Ez az egység Kentuckyban, Fort Campbellben állomásozik. A szerelőiskolán osztályelsőként végeztem, és jól dolgoztam az alegységemnél, így hamar kiválasztottak fedélzeti technikusnak. Mielőtt még el tudtam volna kezdeni, a hadosztály felvonult az Iraqi Freedom hadműveletben. Így a 2003-as évet Irakban töltöttem. Fedélzeti lövészként kezdtem, majd technikus lettem még a hadszíntéren.

2003, Irak 

Hogyan sikerült végül mégiscsak a légierőhöz kerülni?

Közben Wilson őrnagy nem adta fel a harcot, döngette az ajtókat a légierőben. Pedig már esélyem sem volt, hogy oda bekerüljek a hat éves szerződés miatt. Az adott egy hajszálnyi reményt, hogy mint aktív állományú harcoló katona, nem kellett kivárnom az éveket, hogy beadhassam a papírt az állampolgárságra. Persze ezt Irakból nehéz intézni, és hát nincs rosszabb intézmény bürokrácia szempontjából, mint a bevándorlási hivatal. Feleségemnek és Wilson őrnagynak nem kis erőfeszítésébe került hogy pontot tegyünk az i-re. Kétszer is elveszett a süllyesztőben a papírom, végül nem kis erőfeszítés árán a texasi John Cornyn szenátor karolt fel és 2003 végén állampolgár lehettem.

Közben Wilson őrnagynak sikerült meggyőznie a légierőt, hogy adjanak egy esélyt. Segített, hogy a seregben mintakatona voltam és harcoltam a zászló alatt. Ezzel bebizonyítottam az elhivatottságomat. Rengeteg teszten és papírmunkán kellett a kijelölt toborzónak átrágnia magát. Közben a sereg is igen ferdén nézett rám, hogy a légierőbe akarok menni. Nem szokatlan, hogy egy tiszthelyettes vagy szerződéses katona, tiszt akar lenni. Támogatják is ezt, de a saját haderőnemükben. Szerencsére közvetlen parancsnokaim kiálltak mellettem, így ezt az akadályt is sikerült leküzdeni. Szóval nem úgy kell elképzelni, hogy elővettem egy nyomtatványt és tiszt lett belőlem.

A tiszti iskolai kiválasztásnak sok szempontja volt. A kiválasztásnál a teljes embert nézik meg. Például, hogy bízhatnak-e benne. Ez nagyon fontos, hiszen ez a haderő valódi háborúkat vív. Az is nyomott a latba, hogy annak idején jól teljesítettem és az amerikai adófizetők már költöttek a képzésemre.

A tesztek jól mentek. Akármilyen kurzuson vettem részt, nagyon jól teljesítettem. Ez bizony jól jött, mert közben a légierő már nem küzdött pilótahiánnyal és egyre nehezebb lett bejutni. Volt oktatóim ajánlásai, még '98-ból a Laughlin-ról is sokat segítettek. Így hosszú harc után megkaptam a lehetőséget a tisztiiskolára. Megmondom őszintén, sokszor már én se hittem benne. De Wilson őrnagy állhatatossága és a rengeteg segítség, amit parancsnokaimtól és a barátaimtól kaptam, meghozta a gyümölcsét. Megint újra kezdhettem a tisztképzést, mint akárki más.

Amerikában a kiképzett katona, legyen lövész vagy pilóta, kész a harcra. Komolyan veszi, és természetesen az állam megengedheti magának, hogy a lehető legjobb képzést adja a katonáinak. Magyarországról azt hoztam magammal, hogy másként is láttam a dolgok működését, más szemléletben is éltem. Ezt itt értékelik, fontos hogy az ember ne legyen szemellenzős, mert újításra csak így van lehetőség.

Ezek után nekem az volt a dolgom, hogy bizonyítsam a belém vetett bizalmat. Nem hoztam szégyent támogatóimra, a tiszti iskolát kiválóan végeztem el. Wilson őrnagy még mindig ott volt oktató ahol annak idején ’98-ban repültem. Már a szolgálati ideje vége felé járt. Mivel oroszlánrésze volt a dologban, szeretett volna megint oktatni engem. Sikerült visszakerülnöm a texasi Laughlin légibázisra a 85. Kiképzőszázadhoz.

A kiképzés minden fontos állomását meg kell ünnepelni!

Hogyan folytatódott a kiképzésed?

Az USAF hadnagyaként elkezdhettem a repülőkiképzést. Volt némi előnyöm, hiszem én már csináltam hasonlót. Próbáltam segíteni az osztálytársaimat, ahogy tudtam. Közben a légierő gépet váltott, most már a T-6-oson kezdtem meg a repülést. Wilson őrnagy úgy döntött, hogy ideje szögre akasztani a hajózóruhát. Sikerült elintéznie, hogy az ő utolsó repülése a légierőben az én első repülésem legyen. Szép csinnadratta lett, még a szüleim is ki tudtak utazni. Eljött sok támogatóm is az eseményre. A légierőben úgy hívják, az első egyedül repülést, hogy "Dollar Ride", mert a növendék egy dollárt díszít ki az oktatónak emlékbe.

Wilson őrnagy utolsó, Jónás hadnagy első repülése. 

Dollar Ride

A repülés jól ment. Félúton az oktatók döntik el, hogy ki mehet vadászra, és ki a többi helyre. Nekem, mint osztályelsőnek sikerült T-38-asra kerülnöm, amit a légierő a vadászpilóták képzésére használ. Itt is jól sikerült a képzés és 2005 végén felavattak pilótának. 29 éves voltam és életemben először jogosan szárnyakat hordtam az egyenruhámon. Osztályelsőként végeztem az egy éves repülőkiképzést. A gyerekkori álom kicsit módosult, amerikai pilóta lettem.

A beosztást úgy kapja az ember, hogy a légierő igényét próbálják hozzáigazítani a végzősökhöz. Az oktatók ajánlanak mindenkinek egy géptípust, készség, személyiség, tiszti kvalitások alapján. Ha az osztályelső szerintük megfelel arra a gépre, amit a kiképzés vége felé kérvényez, akkor addig szervezkednek, amíg meglesz neki a kívánt beosztás. Én A-10-est kértem és a századparancsnok addig nyúzta a rendszert, amíg meg nem kaptam.

Miért éppen az A-10-esre esett a választásod?

A gép feladata, ami a legmeghatározóbb volt. A földi csapatok közvetlen támogatása a seregbeli múltammal tökéletesen egybevág. A lövészkatona, aki a frontvonalon néz szembe a lövedékekkel, bizony nem is tud szebb hangra gondolni, mint amikor egy A-10-es „Hog” gépágyúja feldörög. A másik, hogy ha valamit is tanultam a sok-sok kiképzés során két hadsereg három haderőnemében, akkor az az, hogy a pilóta egyféle feladatnak lehet a mestere. Biztos lesz, aki ezt megcáfolja, de ha háborúba megy az ember, akkor legyen két hajtóműve és tudja jól, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy a saját feladatát teljesítse. A típus kiválasztásánál, az is szerepet játszott, hogy nincs belőle kétüléses. Ugyan egy-két kivétellel a többi vadászgépen is együléses lett volna a vége, de itt az első repülésem is már egyedül lesz. Természetesen géppárban, ilyen értelemben sehova nem megyünk egyedül. Csapatmunka van itt minden vonalon! 

* * *

Fotó: Jónás-archív, USAF