A motoros repülés kezdete óta, miután a gépek egyre gyorsabban és messzebbre repültek, egyre többször merült fel az Atlanti-óceán átrepülésének gondolata. 1913-ban a Daily Mail tízezer fontot ajánlott fel annak a pilótának, aki elsőként repüli át. A versengésnek az első világháború vetett véget. A díjat végül az Alcock-Brown páros nyerte, miután 1919. június 14-15-én egy Vickers Vimy fedélzetén Új-Foundland és Írország között közbenső leszállás nélkül átrepülték az óceánt. E repülést egy másik átkelés előzte meg, amely ki tudja miért, szinte teljesen feledésbe merült. Ezt a vállalkozást a Curtiss művek NC repülőcsónakjával hajtották végre a „levegő tengerészei”.

A Curtiss az amerikai haditengerészet részére gyártott repülőcsónakokat. Jelölésük NC (Navy Curtiss) lett bár a szlengben csak Nancy-nek nevezték azokat. Az NC-k feladata a német tengeralattjárók felderítése lett volna. Négy repülőgépet építettek, amelyek az NC-1, 2, 3 és 4 jelet kapták, de még a tesztrepülések sem kezdődtek el, amikor a háború véget ért.
Az NC-k meghajtását három darab 400 LE-s, 12 hengeres Liberty motor végezte. Hamar kiderült, hogy a három motor kevés lesz, ezért egy negyedik erőforrást is felszereltek. Időközben az NC-1-es szárnyai megsérültek, így azt az NC-2-est felhasználva készítették fel az útra.
Hosszas előkészületek után a 1919. május 8-án csütörtök reggel az NC-1-es, az NC-3-as és az NC-4-es felszállt Rockawayből és az új-skóciai Halifax felé vette az irányt. A kis köteléket az NC-3-as parancsnoka, John Towers vezette. Az NC-1-est Patrick Bellinger korvettkapitány irányította, az NC-4-es parancsnoka Albert Read korvettkapitány volt.
Cape Codnál az NC-4-es középső motorja meghibásodott. A géppel a tengerre szálltak és „behajóztak” a massachusettsi Chatham tengerészeti légitámaszpontra, hogy a szükséges javításokat ott elvégezhessék. Az NC-1-es és az NC-3-as szerencsésen megérkezett Halifaxba, de az átvizsgálás során repedéseket fedeztek fel a légcsavarjaikban. A cserével egy napot töltöttek el. Másnap, május 10-én az NC-1-es és 3-as folytatta útját Új-Foundland felé, amely a transzatlanti útvonal kiindulópontja volt.
Az új-foundlandi Trepasseyben egy kisebb flotta állt össze az út támogatására. Nem kevesebb, mint 21 hadihajó indult el, hogy azután láncot alkossanak Cape Race és az Azori-szigetek legnyugatibb pontja között. A hajók vizuális és rádiónavigációs segítséget nyújtottak, kommunikációs láncot biztosítottak, időjárás-felderítést végeztek és szükség esetén egy mentőakcióban is segíthettek.
A hajók növelték a repülők biztonságérzetét, de a megbízhatatlan rádiókkal felszerelt gépekkel nem volt nehéz eltévedni az óceán felett. Márpedig, ha valaki eltévesztette az irányt és nem találta meg a kilenc kis sziget egyikét, legközelebb csak Afrikában láthatta volna meg a szárazföldet – ha eljutott volna odáig.
Az NC-4-esen közben befejezték a javítást, de a rossz idő miatt csak 14-én repültek tovább Halifax felé. Másnap a kedvező időjárás jelentés indulásra sarkallta a repülőket, de a túlterhelt NC-1-es és 3-as nem tudott felszállni. Úgy döntöttek, hogy 16-án, még jobb időjárásban, ismét megkísérlik az indulást. Emellett szólt az is, hogy az NC-4-es csak ekkor tudott indulni.

Május 16-án, pénteken este a három NC felkapaszkodott a levegőbe és a sötétbe borult Atlanti-óceán felett elindult Európa felé. Azért választották az esti indulást, hogy másnap a felkelő nap fényénél szállhassanak le a portugálok által 1427-ben felfedezett Azori-szigetek mellett.
Az éjszaka eseménytelenül telt. A három gép lazább térközt tartott, hogy az összeütközést elkerüljék. Teljesítményükben is eltérés mutatkozott, az NC-4-es volt a leggyorsabb, az NC-1-es a leglomhább.
A bajok a hajnallal érkeztek. A felkelő nap fényénél a ködben Towers megpillantott egy hajót. Úgy gondolta, hogy az őket biztosító egyik romboló az, de valójában a Marblehead cirkáló volt, amely Európából tartott Amerikába. Az NC-3-as így alaposan letért az útvonalról. Mivel Towers számításai alapján már valahol az Azori-szigetek közelében kellett repülniük, alacsonyabbra süllyedtek, hogy találjanak egy navigációs támpontot. Az üzemanyaguk fogytával azonban leszállásra kényszerültek. A nagy hullámok között a leszállás keményre sikerült és a középső motort tartó dúc eltört. Ezért az NC-3-as már csak csónakként folytathatta az útját.
Az NC-1-esben Bellinger hasonló gondokkal küzdött. Ő is a leszállás mellett döntött, és az ő gépe is a vízen rekedt.
Read korvettkapitány az NC-4-essel szintén „elkavart” a ködben, amely annyira sűrű volt, hogy a Nancy szárnyvége sem látszott. Read rádiósának, Herbert Rodd zászlósnak azonban sikerült irányszöget mérnie, majd időjárási adatokat vennie a köd leple alatt rejtőző rombolókról.

Az NC-4-es személyzete mögött 15 órás repülés volt. Szemüket meresztve próbálták megtalálni az Azori-szigeteket, hiszen Read és Rodd számításai alapján nagyon közel lehettek hozzá. Valóban, a ködfoszlányok mögött egy sziget zöldje bukkant ki. Flores volt az, az Azori-szigetek egyik nyugati tagja. Már tudták hol járnak, keletre fordultak Faial és Sao Miguel szigetek felé. A köd először oszlott, de azután tovább sűrűsödött. Read úgy döntött nem kockáztat tovább, és az azonnali leszállás mellett döntött Faial partjainál. Az NC-4-es így Horta kikötőjében ért vizet, röviddel dél előtt. Az óceánrepülők bázishajója, a Columbia cirkáló is ott horgonyzott. Amint Read a Columbia fedélzetére lépett, azonnal társai felöl érdeklődött.
Az NC-1-es a hullámok között hánykolódott. Bellingert és személyzetét egy görög teherhajó mentette ki, de a sérült NC-1-est nem sikerült a hajóra emelni és a repülőcsónak három nappal később elsüllyedt.
Az NC-3-as sorsa még két napig titok maradt. Towers súlymegtakarítás miatt még akkor kidobta a vészrádiót, mielőtt Új-Foundlandról elindult volna. Így az NC-3-as csak venni tudta az adásokat, válaszolni nem tudott rájuk. Towers úgy számolt, hogy 2-3 napon belül az Azori-szigetekhez tartozó Sao Miguelhez közel sodródik majd. Becslése helyesnek bizonyult és május 19-én eljutottak Ponta Delgadába.
Az egyetlen üzemképes gépet, az NC-4-est a viharos tenger, az eső és a köd három napig Horta kikötőjében marasztalta. Május 20-ára az idő kijavult és így továbbindulhattak. Két óra repülés után leszálltak Ponta Delgadán. Read már másnap tovább akart indulni Lisszabon felé, de az időjárás és a motor hibája meghiúsította ezt. Végül még egy hetet vesztegelt Delgadán.
Május 27-én végre továbbindulhatott az NC-4-es. Az Azori-szigetek és Lisszabon között a rombolók alkotta lánc feszült. Ahogy a gép sorban elhagyta a hajókat, mindegyik leadta a jelentést a Lisszabonban horgonyzó Rochester rombolónak, amely Washingtonba, a Tengerészeti Minisztériumba továbbította azokat. Amikor az utolsó hajó, a McDougal romboló is jelentette, hogy az NC-4-es átrepült felett, mindenki tudta, hogy a vállalkozás sikerülni fog.

Az NC-4-esben minden szempár a lassan szürkületbe burkolózó keleti horizontot kémlelte. Végül 19 óra 39-kor a megpillantották a Cabo da Roca világítótorony fényének villanásait. Percekkel később az NC-4-es átrepülte a sziklás partvonalat és déli irányba, a Tejo torkolata és Lisszabon felé fordult.
20 órakor az NC-4-es csónakteste hasítani kezdte a Tejo vizét. A repülés most már valóban elérte célját: az Atlanti-óceán átrepülése sikerült!
Lisszabon lakossága és a portugál kormány két napon keresztül ünnepelte a hősöket, akik ezután Plymouth felé vették az irányt. Május 29-én, alig néhány órás repülés után motorhiba miatt leszállni kényszerültek a Mondego folyóra. A hibát kijavították, de csak Spanyolországba, El Ferrolba repültek tovább és az éjszakát ott töltötték.

Másnap továbbindultak és 31-én a kora délutáni órákban leszálltak Plymouth kikötőjében. Ott, ahol 299 évvel korábban a zarándokok a Mayflower fedélzetén tengerre szálltak, hogy az Atlanti-óceánon nyugati irányban átkelve eljussanak az Újvilágba.
Az Atlanti-óceán első átrepülése 24 napig tartott. A korabeli lapok végig címlapjukon közölték a legfrissebb híreket. A későbbi óceánrepülők teljesítménye azonban a feledés homályába száműzte az NC-4-es repülőcsónakot és személyzetét.
Egy hónappal később John Alcock és Arthur Whitten Brown elsőként repülte át az óceánt leszállás nélkül, Új-Foundland és Írország között. Azonban a legelső sikeres átkelés dicsősége a U.S. Navy NC-4-es repülőcsónakjának személyzetét illeti. Albert Read korvettkapitányt, parancsnokot és navigátort, Elmer Stone és Walter Hinton hadnagyokat, a gép pilótáit, Herbert Rodd zászlóst, a rádióst, valamint a hajózószerelőket, Eugene Rhoades altisztet és James Breese hadnagyot.
Az NC-4-es ma a floridai Pensacolában, a Haditengerészeti Repülés Nemzeti Múzeumában látható.

A fotókért és a cikk elkészítéséhez nyújtott segítségért köszönet illeti John Bayert és a First Across Organizationt.

* * *