A két előretolt repülésirányító katona előtti terepszakasz fölé egy Gripen érkezik, gépágyúval támad, és infracsapdákat dobálva távolodik. A vadászgép távozása után az előretolt repülésirányítók behívják a közelben várakozó Mi-24-es harci helikoptereket és megkezdik a közös munkát. 

A fenti mozzanatra Szolnokon került sor, de nem a valóságban, hanem az MH 86. Szolnok Helikopter Bázis egyik félreeső épületében kialakított szimulációs teremben. Tavaly év végén itt kapott helyet az az öt méter magas dómmal rendelkező előretolt repülésirányító (JTAC – Joint Terminal Attack Controller) szimulátor, amelyben számos taktikai szituációt lehet előállítani és gyakoroltatni a repülőeszközöket a célra irányító szolnoki JTAC közösséggel. Azzal a közösséggel, amely immár több mint tízéves múltra tekinthet vissza.

Bár előretolt repülésirányítók korábban is voltak a Magyar Honvédségnél, a modern követelmények szerinti képzés egy évtizede pörgött fel miután nyolc, 2006. augusztus 20-án avatott lövésztisztet a helikopterbázis Előretolt Repülésirányító Csoportjába (ERICS), előretolt repülésirányító beosztásba helyeztek.

Az első jelentősebb előrelépés az volt az ERICS életében, amikor 2012 végén a NATO és az Egyesült Államok akkreditálta a Magyar Honvédség előretolt repülésirányító képességét. Ezt követően az előretolt repülésirányítók igyekeztek elmélyíteni a kialakult gyakorlatot, kidolgozni a kiképzési módszereket, és haladni tovább. Folyamatosan gyakoroltak és a szárazföldi erők is egyre többet igényelték a JTAC-eket, egyre hangsúlyosabb szerepet adva ennek a képességnek.

A Magyar Honvédség JTAC-jei rendszeres szereplői az előretolt repülésirányításra fókuszáló két fontos gyakorlatnak, a szlovéniai Adriatic Strike-nak és az csehországi Ample Strike-nak. Ezeken a gyakorlatokon nagyon sok rávezetést végeznek, de csak erre nem lehet alapozni a szinten tartást. Ezért 2013-tól elkezdtek honosítani olyan JTAC szakfelkészítést, amelybe bevonták a különböző együttműködőket, például az összhaderőnemi tűzmegfigyelőket, a JFO-kat (Joint Fire Observer) is. E két szakterület képzése évente két alkalommal történik. Ezt a félévenkénti képességfenntartó kiképzési ciklust a megfelelő számú és minőségű rávezetésekkel nemzetközi szabályzók írják elő, azért, hogy a Magyar Honvédség az alaprendeltetéséből illetve missziós szerepvállalásából adódó feladatokra és gyakorlatokra érvényes jogosítással rendelkező JTAC-eket tudjon delegálni. Ezután került sor a kétévente esedékes ismételt akkreditre. A 2014-es akkredit megerősítette a 2012-es eredményeket, ugyanakkor feltárt olyan területeket, amelyek további fejlesztésre szorultak.

A JTAC szimulátor elhelyezése. A munkaállomások az ötméteres dóm mellett kaptak helyet.

A gyakorlatok mellett folyamatos volt az előretolt repülésirányítók missziós szerepvállalása is, bár a Tartományi Újjáépítési Csoport (PRT), a Műveleti Tanácsadó és Összekötő Csoport (OMLT) és a Katonai Tanácsadó Csoport (MAT) feladatainak lezárultával a konvencionális előretolt repülésirányító vonalat gyakorló ERICS működésében volt egy szünet, amikor műveleti területen nem tudtak szakbeosztást ellátni. A különleges műveletiek előretolt repülésirányítói közben végezték a maguk feladatait. 2015-től újra lett szakbeosztás Afganisztánban, ezúttal a törzsben. Azóta ez folyamatosan egy fő beosztását jelenti plusz a különlegesek is delegálhatják a maguk JTAC-jeit.

A jobbról érkező Gripen gépágyúval támad.

Közben elkezdődött a szimulátorbeszerzés lehetőségeinek meghatározása, elsődlegesen az USA támogatási formáira építve, de nem kizárva a saját forrásból történő beszerzés lehetőségét sem. Az amerikaiak kiemelt hangsúlyt biztosítanak az előretolt repülésirányító és a különleges műveleti képességeknek. Az ERICS folyamatosan próbálkozott különböző szintű támogatásokra szert tenni. 2015-ben az amerikai szenátus az egyik támogatási program keretében, ötmillió USD összértékben jóváhagyta egy öt méteres, dóm jellegű szimulátor biztosítását a Magyar Honvédség JTAC képességének támogatására. Ezzel egy regionálisan egyedülálló szimulátor kapott zöld utat, amely jóval többet tud, mint a lengyel- és lettországi vagy a beszerzés alatt álló szlovén szimulátorok.

A szimulált harctér felett lassan besötétedik.

2016 elején elkezdődtek a konkrét lépések, megtörtént a szimulátor helyiség szemrevételezése, a szükséges átalakítások felmérése. Az épületet a honvédség saját forrásból 2016 tavaszán-nyarán alakította át a szimulátor fogadására. A telepítés 2016 novemberében történt; az amerikai szakemberek két héten át dolgoztak a bázison.

Az nem volt kétséges, hogy kinek a kezelésébe kerüljön a szimulátor, hiszen az ERICS az az alegység, amely összefogja az előretolt repülésirányító képesség szinten tartását és a kiképzést. Megtörtént az első kezelői felkészítés, a szimulátorral való ismerkedés után az első komolyabb felkészítésre 2017 januárjától került sor.

Előretolt repülésirányítók NVG-n keresztül nézve.

A Szolnokon telepített AAJTS (Air National Guard Advanced Joint Terminal Attack Controller Training System) szimulátor legnagyobb eleme az öt méter átmérőjű dóm (kupola), amelynek belső felületére a kivetítő rendszer projektorai vetítik a dóm melletti munkaállomások egyikénél helyet foglaló scenario manager által beállított taktikai szituációt, időjárási jelenségeket és a napszaknak megfelelő fényviszonyokat, valamint az alájátszókat, járműveket, helikoptereket, repülőgépeket. A magyarországi domborzat jelenleg készül, egyelőre afgán műveleti területek jeleníthetőek meg, amely felett - magyar kérés szerint - Mi-24-esekkel és JAS 39-esekkel lehet dolgozni. A scenario manager mellett van a pilóta munkaállomása, aki egy A-10-es replika gázkarral és egy joystickkel gyakorolhatja a teljes eljárást. Ezen a munkaállomáson január óta mind a helikopteres mind a Gripen hajózók is repültek már.  

A hajózók erről a munkaállomásról repülhetik a feladatot.

A dómban két előretolt repülésirányító dolgozhat vagy egy előretolt repülésirányító egy összhaderőnemi tűzmegfigyelővel vagy egy szárazföldi parancsnokkal. Az irányító nem magának jelöli ki a célt, hanem szárazföldi parancsnok igényének megfelelően. Ezért kerülhet bevonásra az adott szárazföldi alegység parancsnoka, hogy gyakorolhassa az együttműködést, hiszen olykor együtt dolgoznak a JTAC-ekkel.

Az előretolt repülésirányító szakfelkészítés menete szerint az első két hét elmélettel telik és a második hét a gyakorlati. Az elméleti részbe immár a szimulátort is bevonták, tehát amiről délelőtt elméletben tanulnak, azt délután a szimulátorban gyakorolhatják is. A szimulátor mindhárom rávezetés-típusra alkalmas, ami azért fontos, mert, ahogy a különböző nemzetközi szabályzók változnak, egyre több és több szimulációs végrehajtás számolható el a féléves-éves képességfenntartó képzés során. Ez a költséghatékonyság szempontjából jó dolog és nagy segítség, de fontos hangsúlyozni, hogy soha nem pótolhatja a valós rávezetéseket, vagyis kiegészíti, de nem helyettesíti a tényleges terepmunkát. Ahogy minden egyes valós rávezetést dokumentálnak a rávezetés típusa, ideje, mennyisége alapján, ugyanúgy dokumentálják a szimulált rávezetéseket is.

A levegőben két Mi-24-es repül.

A Magyar Honvédség 2014 óta küld meghívót a külföldi JTAC-eknek a szakfelkészítésekre. Először a csehek éltek a lehetőséggel 2015-ben, majd 2016-ban is visszatértek. Ekkor már az amerikaiak - a New York Légi Nemzeti Gárda - és a lengyelek is küldtek előretolt repülésirányítót, a szlovének pedig PC-9-essel támogatták a szakfelkészítést. Utóbbiak ezzel is honorálják, hogy JTAC-et és Gripent is küldünk az Adriatic Strike gyakorlatra. Idén például egy fő oktatót és két főt a különleges műveletiektől, hozzánk pedig ismét jönnek szimulátorozni a csehek és a New York-i gárdisták.

2015 májusától megvalósult a régóta várt állománytábla bővítés, ami több lépésben emeli majd az előretolt repülésirányító létszámot. Ekkortól nyílt lehetőség új irányítók képzésére és altisztek bevonására. A tényleges katonai tapasztalat mellett követelmény a fizikai felmérő sikeres teljesítése és a középfokú angol nyelvtudás. Az i-re egy személyes beszélgetés teheti fel a pontot. Elvileg akár egy pályakezdő altiszt is bekerülhet – ha megfelel a kritériumoknak. A Nemzeti Közszolgálati Egyetemen tanuló leendő lövésztisztekkel nagyon jók a tapasztalatok, mind az angol nyelvtudás, mind a fizikai állóképesség szempontjából. Az egyetemen az általános katonai ismereteket megkapják, ezek mögé már oda lehet tenni az előretolt repülésirányító szakmai tudást.

A felszerelés, a terepen használt eszközrendszer folyamatosan bővült. Ahogy a szimulátorban, a valóságban is rendelkezésre áll a rádió, GPS, lézeres távolságmérő, távcső, infravörös célmegjelölő, lézeres célmegjelölő, és az éjjellátó berendezés (NVG). Az eszközrendszer majd akkor lesz teljesnek mondható, ha a missziós körülmények között, műveleti területen a magyarok által is készségszinten alkalmazott, a repülőgép célzókonténerével látott kép földre sugárzását lehetővé tevő ROVER berendezés is rendelkezésre áll idehaza. Amivel még ki lehetne egészíteni a felszerelést a digitális kommunikációval támogatott közvetlen légi támogatáshoz, a DACAS-hoz (Digitaly Aided Close Air Support) szükséges eszköz.

*

A 2017-es évet a szakfelkészítés mellett a hazai és a nemzetközi gyakorlatok töltik ki, és idén sor kerül a következő akkreditációra is (időközben megtörtént az áttérés a hároméves akkreditációra). Az ERICS és az MH 2. vitéz Bertalan Árpád Különleges Rendeltetésű Ezred előretolt repülésirányítói mindenhova mennek, ahol a szárazföldiek részéről igény mutatkozik rájuk és részt vesznek a Közös Akarat elnevezésű határrendészeti feladatban is.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

A cikk nyomtatott változata az Aeromagazin 2017. májusi számában jelent meg.

Immár a harmadik Load Diffuser gyakorlat zajlik az 59. Szentgyörgyi Dezső Repülőbázison és a hazai légterekben. Az elsőn a Louisiana Légi Nemzeti Gárda F-15C gépei települtek Magyarországra 2008-ban, a másodikon az ohiói gárdisták F-16-osai 2010-ben. Az ohiói alakulat a 178. vadászezred volt, amely már 2001-ben is járt nálunk. Az akkor áttelepült vadászgépekkel egy KC-135-ös is Taszárra érkezett. Ez az ezred napjainkban MQ-1B Predatorral végzi feladatait, a most nálunk gyakorlatozó F-16-osok a 180. vadászezred 112. Stingers századához tartoznak.

A 2017. május 22-én kezdődött gyakorlat negyedik napján a vendéglátó kecskeméti alakulat Gripenjei és az ohiói F-16-osok mellett láthattuk a csehek egy-egy JAS39-es és L-159-es géppárját és a szlovének Pilatus PC-9-eseit is.  

A napot a magyar Gripenek felszállása nyitotta reggel 9-kor. Itt egy célzókonténeres gép indul. Lapos emelkedésről szó sincs, a gépek még javában a kerítésen belül voltak, amikor már csak a hasukat láthattuk. 

A Gripeneket a Falconok követték. A Griff után igyekvő Sólyom két gyakorló AMRAAM-ot, egy Sidewindert és egy Sniper célzókonténert cipel. Az ohiói pilóták légi és földi célok ellen egyaránt bevethetőek.

Szűk forduló után pályairányon süllyed a 32-es Gripen.

Egy intés a 37-es pilótájától.

A 44-es kétüléses Litening konténerrel ...

... és anélkül egy későbbi feladaton.

Ugyancsak konténerrel repült a 33-as ...

..- és a 38-as is.

Miközben a Gripen megkezdi a felszállást, az egyik F-16-os a várópontra érkezik.

Négygépes Gripen-Falcon raj érkezik a bázis fölé.

Egy másik érkezés, valószínűleg egy 2-1 elleni légiharc után.

Oszolj manőver.

Vadász konfigurációban repült a 89-114-es Falcon.

A 89-129-esen alkalmazott sötét árnyalatú speciális festés a gép radarral történő felderítésének esélyét hivatott csökkenteni. Elsősorban olyan gépekre szánták, amelyeknek a csapásmérő kötelék előtt repülve a légvédelem lefogása a feladatuk.

A nap első feladatáról visszaérkező 90-731-es. Az első két szám azt az évet jelzi, amikor a gépet megrendelték, tehát a ohióiak közel 30 éves Sólymokkal repülnek.

Leszálló irányon a 44-es utat keresztezi a 90-704-es.

A pályaküszöb előtt suhogva, vijjogva, fütyülve süllyed a 90-700-as Sólyom.

A 89-098-as parancsnoki gépen a századjelvény lódarazsa színesben látható. 

A nap utolsó F-16-os leszállása valamikor 15 óra után.

A cáslavi 212-es század egyik L-159-ese, párja a 6070-es ALCA volt.

A cseh 211-es század Gripenje egy póttartállyal és a bal szárnyvégre függesztett Sidewinder szimulátorral repült. A másik, 9238-as számú gépen ugyanez a függesztmény volt. 

A 61-es oldalszámú szlovén PC-9M Hudournik (Fecske) pilótája egyedül repülte a feladatot.

A 63-as fedélzetén a hátsó (katapult)ülés is foglalt. A szlovének légcsavaros-gázturbinás PC-9-esei a hazai Adriatic Strike gyakorlatokon magyar előretolt repülésirányítókkal is együtt dolgoznak.

Egyszerre villannak a szárnyvégi fehér fények a Pilatuson. Most csak két póttartály van függesztve, de a szlovének a típushoz rendszeresített gyakorló és hagyományos bombákkal, nem irányított rakétablokkokkal, géppuska konténerekkel, zavarótöltet kivetőkkel és lézer távolságmérőkkel is rendelkeznek.  

A horvátok Split mellett állomásozó, Koszovót megjárt Mi-8MTV-1-ese.

A délelőtt folyamán elhagyta Kecskemétet az Open Skies program itt ragadt orosz An-30-asa is.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

Ezekben a napokban, hetekben zajlik a Load Diffuser 2017 nemzetközi gyakorlat a kecskeméti repülőbázison. Húsz éve egy egészen más okból volt nagy nyüzsgés ugyanitt, mivel az 1991-es és '92-es, nagy sikerű taszári repülőnapok után, a következő nagyszabású esemény házigazdája az MH 59. Szentgyörgyi Dezső Repülőezred (2000-ben lett repülőbázis) volt.

1997. május 23-án és 24-én a NATO EXPRESS '97 elnevezésű nemzetközi repülőnapon láthatta a nyilvánosság először együtt a Hornetet, a Gripent, a Fighting Falcont és a Mirage-t, azt a négy típust, amely közül a magyar MiG-29-esek váltótípusát később kiválasztották. A csütörtöki és pénteki érkezési és gyakorló napokon esős, szürke időjárás uralkodott a kecskeméti bázis felett - ekkor készült a képek többsége - de szerencsére a hétvégére kitisztult az idő. 

A VFA-87 Golden Warriors század F/A-18C gépe a Földközi-tengeren hajózó USS John F. Kennedy hordozóról érkezett a kecskeméti hosszú hétvégére. Ha maradt is rajta sós pára, azt az eső garantáltan lemosta.

A McDonnell Douglas a tengerészgyalogság Avianóban állomásozó VMFA(AW)-224 Bengals századától kért kölcsön egy kétüléses F/A-18D-t a kecskeméti bemutatóra. A McDonnell Douglas 1997 augusztusában megszűnt önálló cég lenni és a Boeing része lett.

A bakancsán védőpapucsot viselő tengerészgyalogos műszaki "visszatér a földre" miután ellenőrizte a szívócsatornát. 

Az előkészítésért felelős plane captain zárja a fülketetőt.

A metálzöld sisakban Mike Bryan, az egykori Intruder pilóta járja körbe a gépet. 1997 elején ő lett a McDonnell Douglas tesztpilótája.

A tesztpilóta a két hajtómű között megbújó fékezőhorgot ellenőrzi. 

Ellenőrzés az orrfutó gondolában.

Mike Bryan tenyerei között az állásszög adó van.

A "bengáliak" gépét a század nevének megfelelően tigris motívumok díszítik. 

A Lockheed Martin az USAFE spangdahlemi ezredétől kölcsönözte az F-16-ost, amellyel Steve Barter, a Lockheed Martin Tactical Aircraft Systems vezető tesztpilótája repült Kecskeméten.

Végh Ferenc altábornagyot az F-16D hátsó ülésébe kötözik be. A Honvéd Vezérkar főnöke - egykori harckocsizó tiszt - a repülőnap előtt próbálhatta ki, hogy milyen érzés F-16-oson repülni.

JAS39A fekete orrkúppal, színes felségjellel és jelzésekkel. A Gripennel először 1995-ben tartottak szakmai bemutatót Kecskeméten. 

1997-ben kevesen gondolták, hogy a magyar vadászgéptender négy indulójából a Gripen lesz a nyerő.

A Mirage 2000-esről lekerülnek a póttartályok, de a gyakorló repülést egy heves zivatar miatt el kellett halasztani.

Elvonult a zivatar és már gurul is a Mirage 2000C. A négy típus közül talán a franciák deltaszárnyúja repülte a leglátványosabb bemutatót. 

Elvontatják a Mirage 2000-5 kétüléses változatát amelyből a Dassault a prototípust hozta el Kecskemétre. 

A Royal Air Force lakkfekete Hawk T.1-es kiképzőgépén oldalkormány csere volt, a tigrisfej egy része a régi alkatrészen maradt.

A két kecskeméti bemutatópilóta, Vári Gyula és Csurgai István közel azonos programot repült a MiG-29-essel.

Az MH 47. Pápa Harcászati Repülőezred MiG-21-ese egyelőre betakarva várja a jó időt. 

Kositzky Attila vezérőrnagy kigurul MiG-21-esével. A mozzanatot a Magyar Televízió kamerája rögzíti.

Ausztria ejtőernyős ugratásra, személy- és teherszállításra, tűzoltásra és célvonatásra használt többcélú könnyű szállítógépe, a Pilatus PC-6 TurboPorter. 

Az 1997-es repülőnapon egy mini Tiger Meet-et is lehetett volna rendezni. Az osztrák légierő a tigriscsíkos Saab 105-ös mellett egy fémszínű példánnyal is jelen volt a repülőnapon.

Az amerikai hadsereg Magyarországon állomásozó erőitől több helikopter is átrepült Kecskemétre. Itt egy CH-47D Chinook érkezik a szakadó esőben. Az állóhelyen egy-egy cseh és magyar Albatros áll, hátul egy L-610-es lóg a képbe.

Egy Oshkosh tanker tolat a Kaposújlakról áttelepült CH-47-es mellé. Az amerikai forgószárnyasok 1995 decemberétől két és fél évig használták bázisként a kaposújlaki repülőteret.

A Chinook gyomrából egy Humvee gurul ki. Sok hely nem maradt a két jármű között.

AH-64 Apache a szombati nap reggelén. Az amerikai helikopterek csak a statikus soron szerepeltek, bemutatót nem repültek.

MEDEVAC Black Hawk a reptér déli végén.

A U.S. Army helikopterein ekkor még a Bosznia-Hercegovinában működő békefenntartó erők, az SFOR (Stabilisation Force) felirata volt. 

A rossz idő miatt a Luftwaffe szombat reggelre halasztotta az áttelepülést. 

A 33. vadászbombázó ezred Tornadói nukleáris csapásmérő képességgel rendelkeznek.

Az F-4F Phantom II-es már leoldotta a fékernyőjét és a típusra jellemző módon, nyitott fülketetőkkel gurul.

A statikus sorra szánt Tornado hasa alatt utántöltő konténer van, a szárnyakon gyakorló Sidewinderek és póttartályok.

A hajlékonycsöves-kosaras rendszer utántöltő konténerével a Luftwaffe Tornadói a többi Tornadót tölthették a levegőben. A Phantomok merevcsöves rendszert igényeltek.  

Az állóhelyen még hátracsapott szárnyakkal álló csapásmérő pilótája gurulás közben a felszálláshoz szükséges helyzetbe állította gépe szárnyait, és a szárnymechanizációt is. 

Az F-4F a Luftwaffe 73. Steinhoff vadászezredének 2. századától Laage mellől érkezett.

A német MiG-29-es szintén a Steinhoff ezred gépe volt, az 1. században repült. A Luftwaffe 2004-ben adta át utolsó MiG-29-eseit a lengyeleknek. 

Egy ritkaság Kecskeméten. Az L-610-est még a hetvenes évek végén, az Aeroflot kérésére, az An-24-esek leváltására kezdte tervezni a LET. Mire a nyolcvanas évek második felére elkészült, a gazdasági környezet megváltozott és bár a kilencvenes években és az ezredforduló után is születtek tervek a típus életben tartására és értékesítésére, az L-610-es történet 2006-ban véget ért.

Egy másik cseh érdekesség, az L-39MS / L-59 Super Albatros. A gép alapvetően egy L-39C erősebb hajtóművel, megerősített törzzsel, nyugati műszerezettséggel és még számos módosítással. Ami elsőre mindenképpen feltűnő, az az egyrészes, felfelé nyíló fülketető.

A Malév Fokker 70-esét a Lockheed Martin bérelte ki, hogy a sajtót Kecskemétre repítse.  

Két katonai jármű-ikon, a Humvee és az UAZ.

A NATO Express '97 nem csak repülőnap volt, hanem haditechnikai bemutató is. Az egyik állóhelyen a U.S. Army Bradley harcjárműve ázik.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

Egy vitatott területen álló faluban vagyunk. A település szélén álló épületek lesznek a helikopterek és különleges műveleti erők bevetésével végrehajtott művelet célpontjai. A feladat: elfogni és Pápára szállítani az egyik épületben tartózkodó személyeket és megszerezni a másik épületben tárolt adathordozókat, amelyek a Pápán települő nemzetközi erőkre veszélyt jelentő adatokat tartalmaznak.

A nemzetközi erők a 24 órával korábban kiadott légi harcparancs (Air Tasking Order) szerint kezdték meg a felkészülést. A műveletben magyar és osztrák különleges műveleti erők és két légiszállítású lövészszakasz vesz részt. Szállításukról és támogatásukról magyar Mi-8-as, belga A109-es, osztrák AB 212-es, német CH-53-as és szlovén AS532 Cougar és Bell 412-es helikopterek személyzete gondoskodik. Bár a fenyegetettség alapvetően alacsony, egy Gripen is támogatja az akciót.

Ezzel a záró gyakorlattal ért véget a kéthetes Fire Blade 2017 helikopteres gyakorlat. A „vitatott területen álló falu” a Bakony Harckiképző Központ újdörögdi gyakorlóterén álló Romváros volt.

Két belga Agusta 109-es érkezik a helyszínre és egy kört repülve, fedélzeti géppuskáikkal biztosítják a területet. A fegyverek behajthatóak így, ha a útvonalon nincs fenyegetés, a gép zárt ajtókkal repülhet a helyszínre.

A művelet felett teljes jogkörrel rendelkező helyszíni parancsnok, az AMC (Air Mission Commander) egy magyar őrnagy, aki Mi-8-ason érkezik a terület fölé és ott 2000 láb (600 m) magasról tekinti át a helyzetet. Helyettese egy osztrák százados, aki másik helikopteren ül, így valamelyikük abban az esetben is a helyszínen marad, ha egyikük gépét találat éri.  

A német CH-53 Stallion az egyik kérdéses épület takarásában érkezik. A fedélzeten szállított lövészek déli irányból biztosítják a helyszínt.

Távolabb száll le a szlovén Bell 412-es és kirakja azokat a katonákat, akiknek a terület északi részének biztosítása a feladata.

A CH-53-as fedélzetét a hátsó rámpán hagyták el a katonák. A falu mellett húzódó utat a helikopter forgószárnyszele söpri tisztára.

Az északi szektorból felszáll a szlovén 412-es és elhagyja a helyszínt.

Újabb CH-53-as érkezik, fedélzetén további lövészekkel.

A szlovén AS532 Cougar személyzete az egyik épület tetejét célozza meg. Odabent vannak azok, akikért a különlegesek jöttek.

Közben földet ért a német helikopter, a lövészek futva hagyják el a gépet és biztosítják az épületet.

A lövészek körbeveszik az épületet. Egy személyt már elfogtak, közben fent a tetőn az utolsó különleges is kiszáll a Cougarból. 

A szlovén helikopter felszáll és a különlegesek sem sokat időznek fent, a tetőkijárón át behatolnak az épületbe.

Stallion a levegőben. Ha valamelyik helikoptert találat éri és a földre kényszerül, az akció személyi mentési (Personal Recovery) műveletbe megy át. 

Az egymást követő hullámok egyperces elkülönítéssel érkeznek. A két osztrák AB 212-es fedélzetén a különleges műveleti erők harccsoportja (SOTU) érkezik, ők hatolnak be az adathordozókat rejtő épületbe. 

Az egyik 212-es az épület mellé száll le. 

A kísérő az épület fölé érkezik, de a személyzet úgy ítéli meg a helyzetet, hogy a különlegesek gyorsköteles kirakása nélkül repül még egy kört. 

Szűkre vett forduló az épületek felett.

Az AB 212-esen látszik a gyorsköteles (Fast Rope) lecsúszást lehetővé tevő vastag kötél. Az eredeti terv szerint a különlegesek ebből a helikopterből a tetőre csúsztak volna. 

Végül az épület mellett száll le ez a gép is.

Behatolás az épületbe. 

Az épületben helyiségről helyiségre járnak a katonák, sorra ellenőrizve azokat. 

A két lövészszakasz katonái folyamatosan biztosítják az épületek környékét.

Az egyik épület takarásából egy BTR harcjármű nyit tüzet, ezért az AMC közvetlen légi támogatást kér, amit egy Gripen hajt végre. Amíg dolgozik, az AMC helikoptere és a két Agusta 109-es távolabb repül, hogy ne akadályozzák a vadászgépet. 

Miután a Gripen leküzdötte a célt, füstjelzést adnak a rövidesen visszaérkező helikoptereknek. Ez a módszer akkor is jelzi az uralkodó szélirányt, ha a szárazföldiek és a helikoptervezetők között valamilyen okból nincs rádiókapcsolat.

A Gripen elhagyta a légteret, az AMC Mi-8-asa és a két belga könnyű helikopter visszatér. Szerencsére a művelet helikopteres része nem csúszott meg, így a várakozó Gripennek nem kellett elmenni tankolni és a szárazföldiek sem maradtak a létfontosságú légi támogatás nélkül. 

Amikor a művelet szárazföldi parancsnoka úgy ítéli meg, hogy végeztek a feladattal, visszahívja a helikoptereket. A Gripen is időben végzett a céllal és nem bukkant fel újabb, ami annyival meghosszabbíthatta volna a közvetlen légi támogatás idejét, hogy a helikoptereknek üzemanyaguk fogytával vissza kellett volna repülni a bázisukra tankolni.

A kivonás fordított sorrendben történik, először a különlegesekért jönnek vissza a helikopterek.

Ismét "tetőzik" a Cougar.

Szinte egy időben érkezik a CH-53-as is a lövészekért.

Gyorsít a Cougar, felette az egyik A109-es repül.

Újra a levegőben van a német helikopter is.

Újabb CH-53-as tűnik fel.

A Stallion az immár biztonságos főutca felett süllyed a leszálláshoz.

Végül az egyik fa takarásában száll le, hogy felvegye a déli biztosító erőket.

Az északi irányt biztosító katonákért is megérkezett a szlovén helikopter.

A Bell 412-es bal fordulóval csatlakozik a alacsonyan távozó CH-53-ashoz és a fák felett alacsonyan hagyják el a helyszínt. Ezzel az utolsó katona kiemelése is megtörtént.

Utolsóként a Mi-8-as hagyja el a falu légterét.

*

Az osztrák Black Hawk a záró gyakorlaton nem vett részt, de  a földi bemutatóra átrepült a Romvárosba. Itt éppen a főutcán száll le.

A belga A109-es könnyű helikopter nyitott ajtóin a fedélzeti géppuskák csöve lóg ki. 

A magyar Mi-8-as mellett a gép fedélzeti technikusa áll, a hajtóművek még járnak.

Szlovén Cougar. A hajózók a forgószárny alatti árnyékban állnak.

Magyar különlegesek csoportképe, a hátteret egy CH-53-as adja.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

A Fire Blade 2017 elnevezésű nemzetközi gyakorlat második hetének nyitányaként, május 8-án az Öskü és Hajmáskér közötti gyakorló- és lőtéren egy komplex műveleti feladat szimulációját hajtották végre a kijelölt helikopterszemélyzetek és a különleges erők. A feladat egy ellenséges ország vezetőjének elfogása volt.

Készülődnek az MH Bakony Harckiképző Központ ellenerő századának katonái, akik az ellenséget (OPFOR) alakítják majd.

Megérkeznek a repülőeszközök célravezetéséért felelős előretolt repülésirányítók, a JTAC-ek is.

A megfigyelőpont melletti leszállóhelyre érkezik a személyszállítási feladatot végrehajtó AS350-es

A távolban megjelennek az akcióban résztvevő helikopterek.

A belga Agusta 109-es a terep takarásában érkezett, majd kiemelkedve, nagyobb magasságban kezdi meg a körözést a helyszín felett. Fedélzetéről jól belátható minden mozzanat és a környéken semmi nem mozdulhat anélkül, hogy a belga könnyű helikopterről ne vennék észre.

A másik A 109-es a szlovén AS532 Cougar leszállását és a katonák kirakását biztosítja.

Ellenkező irányból egy magyar Mi-17-es lopakodott be, majd földközelben távozott.

A helyszínre érkezik az osztrákok S-70 Black Hawk helikoptere is. Ausztria 2002 óta üzemelteti a típust. A beszerzésre egy tragikus esemény, az 1999-es galtüri lavinakatasztrófa késztette az akkori osztrák kormányt; ekkor derült ki, hogy Ausztriának nincs elég forgószárnyasa.

A különleges műveleti erők egy részével a fedélzetén érkezik az egyik osztrák AB 212-es.

Időközben kialakul a tűzharc az ellenség és a Black Hawk személyzete között. Utóbbiak a helikopter fedélzeti géppuskájával és az egyik katona kézifegyverével viszonozzák a tüzet.

Az OPFOR UAZ ajtaján jelvény díszeleg, rajta felirat: Vae Victis – Jaj a legyőzötteknek!

Jellegzetes csattogással visszatér az előbb látott AB 212-es.

A különleges műveletiek pillanatok alatt elhagyják a gépet. Az AB 212-es padlója alacsonyan van, szinte csak ki kell lépni a helikopterből.  

A kéthajtóműves helikopter földközelben gyorsítva hagyja el a kirakás helyét. A csúszótalpak végén jól láthatóak a laza talajon történő leszállást lehetővé tevő lemezek.

Egy második AB 212-es fedélzetén újabb különleges különítmény érkezik.

Kis sebességgel haladva a leszállás helyéhez közelít a szlovén Bell 412-es. A fedélzeti géppuskával, nem irányított rakéta konténerrel is felszerelhető helikopter a foglyokért érkezett.

Az elfogott ellenség és egy sebesült katona fekszik az UAZ mellett a fűben.

A különleges műveleti katona a szlovén géphez viszi az egyik hátrakötözött kezű foglyot.

Újabb sebesült a fűben, társa segítséget kér.

A sebesültet az UAZ-hoz cipelik.

A különlegesek biztosítják a helyszínt, a tűzharcnak egyelőre vége.

Magyar Mi-8-as száll le.

A géppel egy egészségügyi katona érkezett.

Az ex-finn Mi-8-asunk továbbindul.

Nincs vége a harcnak. Egy T-72-es bukkan fel és légvédelmi géppuskájával tüzet nyit a helikopterekre.

A géppuskát kezelő katona újratölti a fegyvert.

Újratöltés után az ágyú melletti géppuskával együtt újra tüzet nyitnak, de most a különleges műveletieket veszik célba.

Az egyik sérült társai vállába kapaszkodva, de saját erőből hagyja el a helyszínt.

A másik sérültet vinni kell.

A magasból dolgozó Gripen pilótáját az előretolt repülésirányítók segítik.

A katonák fedezékbe húzódva várják az őket elszállító helikoptereket.

Érkezik az egyik osztrák gép, háttérben a szlovén helikopter közelít.

Gyors beszállás után az első osztrák helikopter továbbindul, átadva helyét a következőnek.

Földön a második osztrák 212-es és a szlovén 412-es is. A katonákkal a fedélzetükön rövidesen felszállnak és földközelben távoznak.

A távolban egy szlovén Cougar érkezik az akció megkezdésekor elsőként kirakott katonákért.

Utolsó délutáni mozzanatként az AS350-es is visszatér utasaiért és leszáll a dombokkal övezett leszállóhelyen.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

1984-től a taszári felderítő repülő századnál beindult a mindennapi élet. A kiképzési repülések, a bombázó és felderítő feladatok gyakorlása, a kismagasságú útvonalrepülések és az éleslövészetek végrehajtása mellett a század feladatrendszeréhez az is hozzátartozott, hogy Szu-22-eseikkel célt repültek a vadászrepülő századoknak.

A MiG-21-esek és 23-asok, majd később a MiG-29-esek vagy eleve ilyen feladat során fogták el és azonosították a Szuhojt, vagy egy felderítő feladat után, útvonalrepülés közben. Nem meglepetésszerű elfogásról volt szó. A biztonsági rendszabályok miatt a Szu-22-es pilótája ismerte a feladat minden mozzanatát így azt is, hogy melyik útvonalszakaszon jönnek majd az elfogó vadászok.

1995. szeptember 13-án Katona István őrnagy arra készült, hogy egy átmeneti repülési váltásban a 16-os oldalszámú Szu-22M3 repülőgéppel célt repüljön a taszári, pápai, és kecskeméti vadászoknak, akiknek kis magasságon, kis sebességgel repülő határsértő légi cél elfogása, igazoltatása és földre kényszerítése volt az elrendelt feladatuk. Ez a feladat már régóta szerepelt a kiképzési tervben, s a parancsnok most látta elérkezettnek az időt a végrehajtásra. A feladatot eredetileg más kapta volna, de a kijelölt hajózó egyéb elfoglaltsága miatt Katona őrnagy – aki teljes mértékben ismerte a feladatot – elvállalta a végrehajtást.

Egy darabig rendben ment minden. Aztán a pápai ezred kétüléses MiG-23UB gépe a sötétben nekiütközött a célgépnek. Katovics Balázs és Mizsei Mihály századosok megkísérelték a visszatérést Pápára, azonban az ütközés következtében a repülőgépük olyan súlyosan megrongálódott, hogy a repülőtér megközelítése közben lezuhantak és a két fiatal hajózó életét vesztette. A célgép szerepét betöltő Szu-22-es az ütközést követően Somogymeggyes községnél lezuhant, pilótája sikeresen katapultált. Ha nem is azon az estén, de Katona István hajózó pályafutása véget ért.

*

Katona István 1975-ben végzett a Kilián György Repülő Műszaki Főiskolán. Ahogy akkoriban minden vadászpilóta jelölt, a motorosrepülő előképzés után a Szovjetunióban kapott kiképzést; Primorszko-Ahtarszkban L-29 Delfinre, Kusovszkajában MiG-15UTI-ra és MiG-17-esre végül Krasznodarban MiG-21-esre. Másfél évet töltött Kecskeméten, amikor „szolgálati érdekből” Taszárra helyezték át. Annyi útravalót kapott, hogy induljon el a gyékényesi gyorsvonattal és Kaposvár előtt egy megállóval szálljon le a vonatról, az lesz majd Taszár.

Taszáron az I. századnál kapott beosztást és átképezték a MiG-21PF-re. Generációs váltás időszaka volt és a megüresedett helyekre érkező fiatalok adták a készültség javát, miután elérték a megfelelő osztályos fokozatot (III. osztály). A készültségi szolgálatot akkoriban napkeltétől napnyugtáig adták. Napkelte előtt két órával már bent kellett lenniük a laktanyában. Reggelivel kezdtek, majd a gyengélkedőn, a laktanyában orvosi vizsgálat volt, amit az ügyeletes orvos végzett. Ezután a harcálláspontra mentek, magukhoz vették az aktuális kódokat, tájékozódtak, hogy a szolgálati idejük alatt milyen repülések illetve milyen tilalmak várhatóak magyar és orosz részről, majd napkelte előtt negyedórával már kint voltak a készültségi állomáson. Itt volt egy szimbolikus határkő is, amely jelezte, hogy a Magyar Népköztársaság határait védik.

A készültség hajózó parancsnokának kijelölése általában rendfokozat, vagy rangidő, beosztás szerint történt és ez megjelent a heti parancsban. A hajózó parancsnok vette a műszaki parancsnok jelentését, hogy melyik gép milyen fegyverzettel van első-, másod- vagy harmadfokú készültségben és melyik gép a tartalék. Amikor ez megtörtént, jelentette a harcálláspont parancsnokának a készültség átvételét, s az esetleges hiányosságokat. 

A pilóták a szolgálat végén, általában napnyugta után két órával hagyták el a laktanyát. Ez az időszak és életmód nagyon megviselte a magánéletüket, hiszen amikor a pilóták szolgálatba indultak, családjuk még aludt, mire hazaérkeztek a család már lepihent.

*

A szovjet hadvezetés döntése nyomán a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erőinek Főparancsnoksága (EFEF) tett a tagországok felé egy kötelező érvényű javaslatot a haderőnem fejlesztésre vonatkozóan. Ez került a Katona Tanács, majd a honvédelmi miniszter, azután pedig az MSZMP Központi Bizottsága elé. Ők többnyire elfogadták az EFEF javaslatát. Ha ez valamilyen oknál fogva nem így történt, akkor Kádár János, az MSZMP főtitkára kellemetlen perceket élt át Moszkvában.

Ennek megfelelően rövidesen újabb feladat várt a taszáriak egy csoportjára – felkészülés a Szu-22M3 típusú vadászbombázó és felderítő repülőgép fogadására és üzemeltetésére. A típusra 1983-ban átképzett első pilóták között ott volt Katona István is. A MiG-21-es után egy csodának élte meg a Szuhojt. Lenyűgözte, hogy a Szu-22-es az általa addig repült típusokhoz képest mennyi hadianyagot volt képes szállítani, ráadásul földközelben is képes volt a hangsebesség átlépésére. Ahogy teltek az évek, gyűlt a típuson szerzett tapasztalata, az aranykoszorús, első osztályú pilóta immár 2500 repült órát tudhatott maga mögött és lényegében mindent elért, amit a Szu-22-esen magyar pilóta elérhetett.

Szu-22-es pilóták csoportképe. Katona István az álló sorban balról az ötödik.

Elérkezett az 1995. szeptember 13-i átmeneti repülési váltás ideje. Napnyugta után a kijelölt Keszthely és Bugac fordulópontok között kellett útvonalaznia, hogy a taszári, pápai és kecskeméti ezredek MiG-21-es, MiG-23-as és MiG-29-es hajózói elfogásokat gyakorolhassanak célt repülő Szu-22-esére.

Mint a feladatra kijelölt hajózó, Katona őrnagy a délutáni órákban végrehajtotta az időjárás-felderítést. A taszári felszállás után elrepült Pápáig, majd onnan Bugacig, ahol ellenőrizte, hogy az időjárás melyik terv-változatnak felel meg, megnézte az esti feladat egyik fordulópontját és a kecskeméti légteret. Azt tapasztalta, hogy északnyugati irányból, Győr felől érkezik egy felhőzet, amelynek 1800 méter alatt volt az alja.

A tapasztaltakról az eligazításon jelentett a repülést szervező parancsnoknak, megjegyezve, hogy véleménye szerint az időjárás nem alkalmas a feladatra, mert a behúzódó felhőzet éppen a feladat végrehajtás idején éri el őket, ezért ő a kettes, bonyolult idős változatot javasolja oly módon, hogy egyszerű időjárási viszonyok között kezdjék a repülést, majd az éjszakai részben térjenek át bonyolult idős tervtábla szerinti végrehajtásra.

Végül parancsnoki döntés alapján a feladat végrehajtási magasságát 3650 méterről 1850-re csökkentették. Tudva azt, hogy a Szuhojon katapultálni kell, ha 2000 méter alatt történik valami, más megoldást javasolt, de a döntés nem az ő kezében volt.

Este hat órakor kezdődött a repülés. Lement egy sor nappali feladat, és kezdetét vette az éjszakai feladatsor. Katona őrnagy már szürkületben szállt fel és Keszthely felé repült, hogy azt elérve a bugaci irányra forduljon és az útvonalon repülve várja a vadászokat. Azok jöttek is szépen egymás után. A harcálláspont irányított, a vadászok pedig dolgoztak. A Szuhoj pilótája időnként segített nekik azzal, hogy utánégetőt kapcsolt, jobban láthatóvá téve magát, ha az elfogó vadászok nem vették észre. Az előírások szerint végig ugyanazon a csatornán volt, amelyen a vadászok és a harcálláspont, és csak akkor tért át néhány másodpercre a négyes csatornára, amikor rádiópelenget kérve navigációs ellenőrzést végzett.

Bugacot elérve visszafordult Keszthely irányába. Beállította a sebességet és az irányt, és rögzítette a gázkart. A változtatható szárnynyilazású Szu-22-es harminc fokra állított szárnyakkal, 450-480 km/h sebességgel, robotpilótával repült a sötétben, Katona őrnagy pedig tovább hallgatta a harcálláspontot, figyelemmel kísérve a feladat végrehajtását és ahol tudott, segítve a pilótákat.

- A cél Ön előtt 14 kilométerre! - hangzott el a cél távolsága. - Értem! - válaszolta az elfogást végrehajtó pilóta. - A cél Ön előtt 12-re! – folytatta a harcálláspont. - Értem! - A cél Ön előtt hétre! – jött az újabb információ. - Értem! - A cél Ön előtt négyre, kiválás! – utasította az elfogó vadászgép pilótáját a harcálláspont.

Ha a vadászgép pilótája nem vette észre a célt repülő Szuhojt, kivált és újból kezdődött a rávezetés. Ha észrevette, közölte, hogy látja a célt. Ilyenkor a harcálláspont már csak annyit mondott: - A cél az Öné, dolgozzon! A vadászgép pilótája az elfogás igazolására fotót készített a lokátorernyőről, azután jelezte: - Befejeztem! Kiválok. Ezután kivált a szabad oldalra, jobbra vagy balra, ahogy a harcálláspont utasította attól függően, hogy a következő elfogó vadász milyen irányból érkezett.

A MiG-21-esek Pápáról és Taszárról szálltak fel a Szuhoj elfogására.

Katona őrnagy navigációs ellenőrzés céljából újabb néhány másodpercre csatornát váltott, rádiópelenget kért, hogy az útvonalon van-e. Minden rendben volt, a Szuhoj pontosan az útvonalon repült, az előírt magasságon, sebességgel és irányon. A Balaton partvonalát kirajzolta a települések fénye, legalábbis amennyire a felhőzettől ki lehetett venni. A többi településnél jóval nagyobb Keszthely fénye átvilágított a felhőfoszlányokon és már messziről látszott. A navigációs ellenőrzés után a pilóta visszakapcsolt a vadászok és a harcálláspont csatornájára. A Bugac-Keszthely útvonalon már voltak sikeres elfogások, amikor a pápai MiG-23-as következett. A vadászgép egy lokátor nélküli kétüléses UB volt, a személyzet csak vizuálisan találhatta meg a célgépet. A Szuhoj pilótája hallotta őket, amikor mondták, hogy látják a célt, de meg volt róla győződve, hogy nem őt látják. A harcálláspont a szokásos választ adta: - A cél az Öné! Dolgozzon!

Az égbolt közben befelhősödött, Keszthely is már csak néha látszott egy-egy lyukon keresztül. A harcálláspont folyamatosan hívta a MiG-23-ast, sőt már mindenki a vadászgépet kereste, még a célrepülőgép pilótáján is. Katona őrnagy azonban nem láthatta őket, hiszen oldalról, hátulról kellett volna jönniük, és nem is hallotta többé az elfogó MiG-23-ast.

A pápai Sámánok együléses MiG-23MF gépe. 

A kétüléses vadászgép alulról ütközött a Szu-22-es törzsének. Furcsamód a Szuhoj fülkéjében ezt nem lehetett érezni, csak annyit, hogy akár egy erős termik, valami megmozgatja a gépet. Semmi csattanás, semmi erőszakos mozdulat. A gázkar rögzítve volt, a robot bekapcsolva és a gép tartotta az irányt, repült tovább, nem adta jelét semmilyen eseménynek. Azután a figyelmeztető fények tablóján sorban gyulladtak ki a színes lámpák. Az ütközéskor megsemmisült a segédberendezések háza, megsérült a fő üzemanyag-vezeték, megszűnt a hajtómű üzemanyag betáplálása, a tartályokban túlnyomás alatt lévő kerozin a külsőnél amúgy is nagyobb nyomás miatt a levegőbe porladt ki. A fordulatszám a légi alapjáratig esett vissza. A sebességmérő mutatója megállt egy értéken és kigyulladt a hajtóműleállást jelző lámpa.

Katona őrnagy jelentette Taszárnak, hogy nincs olajnyomás, nincs hidraulika, és leállt a hajtómű. A toronyban lévő repülésvezető ugyan tapasztalt MiG-21-es pilóta volt, de nemigen tudott mit mondani azon kívül, hogy: - Ismételje!

Egy Szu-22-es pilóta is volt a toronyban. - Magasság, sebesség? – hajtogatta kérdően, amivel elérte azt, hogy Katona őrnagy a rádió-magasságmérőre nézzen. A műszerek és azok világítása akkumulátorról működtek tovább. A rádió-magasságmérő mutatója a nulla és a mínusz hatvan méter között ugrált. A pilótában ekkor tudatosult, hogy nincs tovább, semmi keresnivalója nincs már a fülkében. Felvette a katapultálási helyzetet és meghúzta a katapultkart. Látszólag semmi nem történt, Katona őrnagy számára végtelennek tűntek a máskor oly röpke másodpercek. Nem ő volt az első pilóta, aki később csodálkozott azon, hogy mennyi minden történt a katapultkar meghúzása és az ülés elindulása között.

Katona István a Szu-22-es fülkéjében.

A pilóta fejében cikáztak a gondolatok. Mit is tanítottak az oroszoknál? Ha nem működik a katapult, a hátára fordítom a gépet, ledobom a fülketetőt és úgy hagyom el a fülkét.  Előretolta a gázt - persze nem történt semmi. Felcsavarta a fényerőt, hogy lássa a műszereket, elindította és ellenőrizte a hajtómű légi indítását - hátha mégis beindul majd - és előrehajolt, hogy ledobja a fülketetőt. Abban a pillanatban, ahogy előrenyúlt és teste kimozdult a katapultálási helyzetből, elindult az ülés, megkezdődött a katapultálási folyamat. A pilóta fejében átvillant, hogy a rendszerek milyen sorrendben dolgoznak, mikor megy el a fülketető, mikor indul a kar- és lábelfogó, hogyan repül ki az ülés és mikor válik le róla. A katapultülés rendszerei hibátlanul működtek, a fejtámlába csomagolt ejtőernyőt is rendben kihúzta a nyitóernyő, s a főernyő belobbant. A pilótáról levált a katapultülés és elrepült. A vészjeladó a katapultálási folyamat megindulásakor azonnal beindult, jelezve a földieknek, hogy az ülés elhagyta a repülőgép fülkéjét.

Az ernyőn lógva sötétség és szinte fájó csend vette körül. Miért pont én? Ez volt az első gondolata. Azt még nem tudta, hogy mivel előrenyúlva kimozdult a katapultálási helyzetből, a 20 g túlterhelés hatására háromszoros kompressziós törés következett be a gerincén. A Kapolyhoz nem messze eső Somogymeggyesnél a domboldali erdőirtáson, ahova esett, a fák kivágása után kihúzták a földben maradt részt is, így szerencséjére a puha talajra érkezett. Lábait egymás mellé zárva, ahogy tanulta.  

Ekkor már esett az eső. Kicsatolta az ejtőernyő hevederét, nehogy a szél belekapjon az ernyő kupolájába, s azzal együtt vonszolja maga után a földön. Ahogy a földet érés után felállt, és összehúzta az ernyő kupoláját, azonnal érezte, hogy a hátával gond van. Maga alá tette az ernyőt és ráfeküdt. Gondolatai azon jártak, hogy mi is történhetett? Vajon helyesen cselekedett-e, megtett-e mindent, amit az adott helyzet megkívánt, s amit a szabályzat az ilyen esetre előír? Azt nem tudta pontosan, hogy mi is történt valójában. Repülőgépe becsapódását sem látta.

A 16-os Szu-22-es 1995 nyarán.

A Szentkirályszabadjáról felszállt kutató-mentő helikopter háromnegyed óra múlva talált rá. Az orvos gyorsan meggyőződött arról, hogy a hajózó tudja mozgatni a lábujjait és már vitték is a helikopterhez. Elindultak Kecskemét felé.  Katona őrnagyban még dolgozott az adrenalin, de ahogy telt az idő, úgy kezdett el fájni a háta és erősödtek a fájdalmai. Fájdalomcsillapítót nem kaphatott.

- Hol tartunk? - kérdezte a helikopter pilótáját. - Tamásinál - jött a válasz. - Hol tartunk? – kérdezte újra. - Cecénél – hangzott a válasz. - Hol tartunk? - Dunaföldvárnál. - Hol tartunk? - Soltnál. - Hol tartunk? - Szabadszállásnál. Így követte végig, hogy merre járnak, és amikor végre leszálltak Kecskeméten, a repülőtérről szirénázó mentő vitte a kórházba.

Fájdalomcsillapítót továbbra sem kaphatott, pedig ekkor már ordított a fájdalomtól. Levágták róla az izzadságtól és az esőtől átázott „felhőszagú” ruhát és éjfél előtt fél órával végre sikerült röntgenfelvételt csinálni a gerincéről. Csak ezután kaphatott fájdalomcsillapítót, ami rövid idő után hatott. Betolták a baleseti sebészet kórtermébe a többi beteg mellé. Az ágyon fekve a falon lévő tévé híradását nézve szembesült azzal, hogy mi történt a levegőben és mi történt a MiG-23-as személyzetével.

Másnap áttolták egy külön kórterembe. Ugyanoda, ahol pár hónappal korábban két másik Szu-22-es pilóta feküdt, miután májusban katapultáltak a 07-es Szu-22UM3-ból. Katona őrnagy azt kérte, hogy a vegyék le a fürdőszoba ajtót – addig félrerakatta magát – tegyék a matraca helyére, dobjanak rá egy plédet és egy lepedőt, és arra fektessék. Egyúttal határozottan megtiltotta, hogy megműtsék. 

A megsemmisült gép egyik oldalszáma a taszári múzeum kiállításán.

A feszültség két nap múlva jött ki rajta igazán. A második hétre - miután már nyugalomban végiggondolta a történteket - rendeződtek benne a gondolatok. A kivizsgálás szerint alig harminc centiméteren múlt, hogy a Szu-22-es és a MiG-23-as nem robbant fel az ütközés pillanatában.

A kórházban töltött másfél hónap alatt az élete nagyon megváltozott, átértékelt sok mindent, többek között a hivatását is. Szakmájában mindent elért, amit lehetett, látott éppen elég halált, és ismerve a honvédség létszámcsökkentési tendenciáját, nem látta értelmét a folytatásnak. A repülésért lett hivatásos katona, s nagy valószínűséggel - ha engedték is volna repülni - túl sokáig nem folytathatta volna, hiszen a három törött csigolyával egészségügyi priuszossá vált. Akkoriban már lehetett hallani, hogy küszöbön áll a Szu-22-es kivonása a rendszerből. Döntését elősegítette az is, hogy folyamatos leépítések voltak a honvédség repülőcsapatainál, így Taszáron is.

Kórházi kontrollok és egészségügyi szabadságok sora várt rá. A katapultálása után majdnem két esztendővel, 1997. szeptember 1-ével ötven százalékos rokkantsági fokkal nyugállományba helyezték. A későbbi felülvizsgálatok végül hatvanhét százalékos rokkantsági fokot állapítottak meg.

* * *

A cikk nyomtatott változata az Aeromagazin 2017. áprilisi számában jelent meg.

Fotó: Katona-archív, Gál József, Szórád Tamás

Amikor az ember repülőgép eladásról tárgyal Budaörsön, nem hagyja ott a vendégeit, ha feltűnik egy katonai helikopter, de reméli, hogy a zöld forgószárnyas később megismétli az áthúzást. A 101-es oldalszámú AS350 Ecureuil később valóban visszatért egy áthúzás erejéig, így ebben a környezetben is készülhetett néhány fotó a honvédség könnyű helikopteréről.

A honvédségi forgószárnyas nyugatról közelít.

A nyugatias fény végigsúrolja az AS350-est. A háttérben a Széchenyi-hegy magasodik.

A 101-es valaha sárga festést és HA-BDA lajstromot viselt és mentőhelikopterként Budaörsről indult menteni.

A gép emelkedve keresztezi a Kőérberki utat.

Az AS350-es röptét a 305-ös MiG-21F-13-as figyeli. A háttérben hajladozó fák délies szelet mutatnak, ami a budaörsi pályairányokat figyelembe véve oldalszelet jelent.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

1997 hideg, szeles áprilisában, Loire melletti bázisáról (Tours Val de Loire repülőtér) települt Kecskemétre az Armée de l'Air Alpha Jet géppárja. A haladó kiképzésre használt gyakorlógépek hátsó ülésében a magyar pilóták is repülhettek, a francia hajózók pedig a MiG-29-est próbálhatták ki. A Loire menti Alpha Jetek látogatására éppen 20 évvel ezelőtt került sor.

A váróponton álló MiG-29-es előtt az időjárás-felderítő L-39-es ér földet. Az Albatroson még az eredeti festés van. A MiG-től balra a műszaki ellenőr guggol, aki a váróponton még egyszer átnézte a gépet. A füvön az ő bódéja áll.

Felszállásra előkészített Alpha Jet a kecskeméti bázis északi végében.

Magyar pilóta a fülkében, magyar műszakiak a gép előtt.

A francia műszaki Völgyi Olivér őrnagy katapultülését állítja be.

A francia pilóta magyar kollégájára zárja a hátsó fülketetőt.

A 28-as UB hátsó ülésében az egyik francia pilóta ismerkedett a típussal.

Közben a bázis éli mindennapi életét. A hangárban a franciák látogatásától függetlenül egy statikus bemutató készül, oda viszik az R-27-es rakéta oktató-makettjét.

MiG-29-es pihen a földsáncok között.

Egy holland F-16-os látogatás emléke a MiG-29-esre felfújt tigris.

Visszaérkeztek az Alpha Jetek. Földközeli fülkéjükhöz nem szükséges létra.

Völgyi Olivér őrnagy. A másik Alpha Jet fedélzetén Czimber János százados repült.

Az Alpha Jet első fülkéjének részlete.

A magyar és francia műszakiak közösen szolgálták ki a gépeket.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

A Veszprém közelében lévő, mezőgazdasági művelésre alkalmatlan, dolomitos hajmáskéri terep katonai célokra kiválóan megfelel. Először 1908-ban használták tüzérségi kiképzésre, és gyakorlatokra. Napjainkban a Magyar Honvédség központi gyakorló- és lőtere, a szárazföldi alakulatok éleslövészetei mellett levegő-föld éleslövészetre is használják.

A fotók tíz évvel ezelőtt, a 2007-es év első éleslövészetén és az MH 59. Szentgyörgyi Dezső Repülőbázison, a MiG-29-esek és L-39-esek előkészítése közben készültek.

Biztonsági okokból a hajózók először hideg rácsapást hajtottak végre, vagyis a fegyver alkalmazása nélkül elpróbálták a csapásmérést. A legfontosabb szabály, hogy a fegyverzet csak a cél irányában lehet éles. A pilótának látnia kell a többi gépet, hallania a repülésvezetőt, és ha a sebesség, magasság és a távolság is rendben van, mehet a lövés, ha nem, marad a hideg kör és az újbóli rárepülés.

A lőtér felett dolgozó gépek a típust jól ismerő lőtéri repülésvezetővel vannak rádiókapcsolatban. A repvezek a hajózók közül kerülnek ki, más irányítja a merevszárnyú típusokat és más a helikoptereket.  

A lövészetre érkező Mi-8-as a lőtér előtt 20 kilométerrel lépett kapcsolatba a lőtéri repülésvezetővel, egy helikopteres hajózóval, aki engedélyt adott a közelítésre és egyúttal megadta a lőtér felett uralkodó légnyomást, szélirányt és szélerősséget. A gépszemélyzetek eközben rádión hallják egymást, hogy ki az, aki éppen hideget vagy éleset jelent.

A terep adottságait kihasználó és a lőtér közelébe érkező Mi-24-es először besüllyed a fák közé, annyira, hogy csak a forgószárnyak látszanak a lombtalan ágak fölött, majd azok is eltűnnek, amint a gép még jobban lesüllyed. A helikopter a külső szemlélő számára ekkor teljesen láthatatlanná és hallhatatlanná válik.

A lövészet éjjel egy géppel, nappal géppárban is végrehajtható.

A gépparancsnoknak a célzókészüléken megjelenített információja van arról, hogy az operátor milyen irányban keresi a célt. Ennek megfelelően vezeti a helikoptert a cél irányába.

A 720-as Mi-24V-re nyolc Sturm indítócsövet függesztettek, de csak egy, a jobb szélső tartalmazott páncéltörő rakétát, amelyet a helikopter személyzete függésből rendben el is indított és célba talált vele.

A Mi-24-esen repülők igazi megmérettetése az a kb. egyórás vizsgaútvonal volt, ami a "hadra fogható” minősítéshez kellett. Úgy tervezték meg, mintha ellenséges terület felett repülnék végig, vagyis a terep kontúrját követve, minden álcázó lehetőséget kihasználva, az akadályokat kikerülve, a feltételezett légvédelmet kijátszva kellett a lőtérre érkezni, ahol már nem voltak hideg körök, hanem azonnal támadták a célpontot.

Többszöri hideg rácsapást követően először gépágyúval lőttek a MiG-ek pilótái. - Akármennyire készülünk rá, mégis nagy meglepetés, és ilyenkor értem meg, hogy miért gépÁGYÚnak hívják! A hajtómű zaját elnyomva, a sisakon keresztül is hallani, szinte olyan, mintha engem lőnének! - fogalmazott egyikük.

A MiG-29-esek a gépágyú mellett nem irányított rakétákkal is lőttek, de egyik fegyver esetében sem volt lehetőség a teljes javadalmazás alkalmazására.

A lőtér céltárgyai között csapódik be az egyik nem irányított rakéta.

Az L-39-es szárnyai alatt az Sz-5-ös nem irányított rakéták blokkjai vannak. 

Kétüléses MiG-29-es lövészet utáni alacsony áthúzása. A kiürült UB-blokkok jellegzetes búgó hangja a hajtóműzaj mellett is jól hallatszott. 

Emelkedés az áthúzás után.

Egy orsó az emelkedés tetején és a MiG személyzete Kecskemét felé vette az irányt.

A célpontok közelében kigyulladt a lőtér száraz növényzete. A tüzet a feltámadó szél tovább szította, ezért a Bambi Buckettel felszerelt Mi-17-es helikopter is segített a földi tűzoltóknak a lángok megfékezésében.

A tűzoltók mellett mentők és a tűzszerészek is biztosították a lövészetet.

*

MH 59. Szentgyörgyi Dezső Repülőbázis

Kiürült UB-blokkjaival a repülőbázis központi zónájába érkezik vissza a 135-ös L-39-es. 

A műszakiak megszállják a gépet és előkészítik a következő feladatra, ami szintén lövészet lesz. A fegyveresek már odakészítették a gép mögé a nem irányított rakétákat tartalmazó faládákat. 

Helyére kerül az egyik Sz-5-ös. A nem irányított rakéta teste egy acélcső, szilárd hajóanyagú rakétahajtómű juttatja a célba, harci része csapódó gyújtóval van ellátva.

Betöltött gépágyúval és két UB-blokkal indul a 15-ös harci.

A 15-ös után indul az előző nap a lőtér felett látott kétüléses.

L-39-esek a pályán, felszállásra készen. Fülkéikben tapasztalt pilóták és a kanadai képzésről visszaérkezett fiatal hajózók ülnek.

Közben a repülőbázison egyéb forgalom is van, a pályán a 110-es Ancsa gurul.

Felszállóban a román légierő üvegorrú An-30-asa hogy teljesítse az Open Skies program aktuális feladatát.

Pilonok nélküli "tiszta" szárnyakkal gurul végig a központi zónán egy Gripen, amely tíz éve még újdonságnak számított. 

Az orrfutója még nem ért a betonhoz, de már fékernyővel lassít a 29-es. 

A feladatról visszatérő MiG-29-eseket először egy földsánc mögé állították be, ahol a gépágyú töltése történt. Ezután a zónába visszaérkező gépeket előbb a műszakiak készítették fel a következő felszállásra, majd a fegyveresek következtek.

A fegyveres műszaki egy elhasznált védőlemezt vett ki az UB-blokkból. Cseréjéhez a blokk elejét előrehúzták. A lemez a még a blokkban lévő rakétákat védte meg az éppen induló rakéta hajóművének lángjától. 

A MiG-ekhez megérkeznek az Sz-8-as nem irányított rakéták.

A blokkba csusszan az 57 mm-es Sz-5-ösnél nagyobb, 80 mm-es Sz-8-as. A rakéták betöltése alatt a gép előtt és mögött tilos az átjárás, erre a kihelyezett jelzőzászlók is emlékeztetnek.

A rakéták betöltését az UB-blokkok tisztítása előzi meg.

Az L-39-es tankerből kapja a kerozint.

A hajtóműindítást majd a földi biztosítékok kivételét követő kigurulást lehetőség szerint úgy választják meg, hogy minél kevesebb dolog - ember, épület vagy másik repülőgép - kerüljön a felfegyverzett gép elé. A központi zónából ez egyszerű feladat, a gépek szinte azonnal a pályára merőleges gurulóra fordulhattak.

Leszálló An-26-os és guruló Albatrosok. A szürke sisak elárulja, hogy a 114-es hátsó ülésében Ron, az akkoriban Kecskeméten szolgáló német pilóta ül. 

Még egy órát sem volt távol a 15-ös.

Az Albatrosok is visszaérkeznek, itt a 135-ös fog betont éppen.

A zónába visszaérkező gyakorlógép az állóhelyre fordul.

Ismétlődik a már látott folyamat; az L-39-est előkészítik az újabb felszállásra, egy újabb lőtéri fordulóra.

* * *

Fotó Szórád Tamás

1968 elejétől az észak-vietnami légvédelem új taktikát kezdett alkalmazni az amerikai repülőgépek ellen azzal, hogy a támadó kötelékekre több tüzelőállás indított rakétát. Az amerikaiakat egy új besugárzásjelző segítette azzal, hogy nem csak a rakétaindítást, hanem annak irányát és hozzávetőleges távolságát is jelezte.

A USS Ticonderoga üzemanyag-áttöltés közben.

Amikor Meredith W. „Pat” Patrick korvettkapitány 1968 elején a USS Ticonderoga fedélzetén megérkezett első harctéri szolgálatára a Tonkini-öbölbe, az a mondás járta, hogy az optimista definíciója az a Skyhawk pilóta, aki leszokik a dohányzásról. Február végén egy Észak-Vietnam feletti bevetésen Patrick maga is megtapasztalta, hogy milyen az, ha légvédelmi rakétákkal kell szembenézni. Egy olyan kötelékben repült, amely Észak-Vietnam középső részén elhelyezkedő út és csatorna szakaszra készült aknát telepíteni. A bevetésre így emlékezett vissza:

Századom, a VA-23-as, a USS Ticonderoga CVW-19 jelű ezredéhez tartozott. A hordozó az észak-vietnami partoktól mintegy 40 mérföldre a Tonkini-öbölben hajózott. Az ezrednek két vadász százada volt, F-8E Crusaderekkel és három csapásmérő - akkoriban könnyű támadónak mondtuk - százada, A-4 Skyhawkokkal. Különítmények formájában a fedélzeten volt még négy RF-8E felderítőgép, négy KA-3 tanker, négy AD-5Q elektronikai támogató repülőgép és négy WF-2-es korai előrejelző gép. Mentési célra volt még négy helikopterünk is. A támogató gépek közül kiemelném a KA-3-as tankereket, amelyek mindig kéznél voltak, ha szükség volt rájuk. Néha ellenséges terület felett tankolták a találatot kapott F-8-asokat és A-4-eseket, hogy azok visszarepülhessenek a hordozóra, vagy legalább kibírják addig, amíg a tenger fölé érnek. Ha már kint volt a gép a víz felett és a pilóta túlélte a találatot vagy a katapultálást, akkor biztosra vehette, hogy kimentik.

Minden vadász és csapásmérő századnak 13 gépe volt a hajón, kettőt pedig mindegyik visszatartott a Fülöp-szigeteken, a Cubi Point tengerészeti légibázison, hogy a harci veszteség pótlására azonnal a hordozóra települhessenek. Ugyanebből az okból a pilóták számát századonként 21 főre emelték a háború előtti 18-ról. Történetünk idején az én századom már felhasználta a két tartalék gépet.

*

Már ötödik hete repültük a bevetéseket, amikor a századunkhoz és a VA-192-esekhez két-két APR-25-ös besugárzásjelző műszer érkezett, hogy végre beépíthessük őket a műszerfalon tátongó helyükre. A hozzájuk tartozó berendezések, vezetékek és antennák már korábban a helyükre kerültek, csak a műszer hiányzott.  

A bevetés előtti éjszaka segítettem a műszakiaknak a beépítésben és a műszer ellenőrzésében. Az egyik rendben működött, a másik azonban nem, ezért kiszereltük, hogy visszaküldjük, és egy másikat kérjünk helyette. Arra kértem a századunk ügyeletes tisztjét, hogy másnap a századparancsnok, Charlie Bush kapja azt a gépet, amelybe a műszert betettük. Én az ő kísérőjeként voltam betervezve.

A VA-23-asok púposhátú A-4F gépe az észak-vietnami partok közelében. A púp alatt kapott helyet a két besugárzásjelző, a zavaró berendezés valamint a radar elleni rakéta pontosabb alkalmazását és bombázást segítő számítógép és ezek kábelezése.

A bevetés hat A-4 Skyhawk csapásmérővel, a Ticonderoga három A-4-es századából 2-2 géppel volt tervezve. Századunk és a VA-192-es az A-4F változattal repült, a VA-195-ösök két gépe pedig Super Charlie volt. A Super Charlie-k normál A-4C-k voltak erősebb hajtóművel, majdnem olyan erőssel, mint amilyenek a mi A-4F gépeinkben voltak. A C változatnak csak három függesztési pontja volt, és fegyverrendszerét tekintve is elmaradt a későbbi változatok mögött.

Az A-4F-ekre gépenként kilenc DST-36 Destructor aknát függesztettek, az A-4C-kre hetet. A DST-36-os egy mágneses szenzorral ellátott Mk 82-es bomba volt, amely akkor lépett működésbe, miután a szenzor 150 lábon belül fémtárgyat érzékelt.

Volt még két, légvédelmet lefogó A-4F gépünk 2-2 Shrike rakétával és 4-4 CBU-24-es kazettás bombával függesztve. Ezek az Iron Hand gépek nem tartoztak a kötelékünkhöz, de a térségben tevékenykedtek, biztosítva minket és más kötelékeket, amelyek szintén a mi körzetünkben dolgoztak. Ezért is voltunk csak mini Alpha, mert a nagy Alpha kötelékek saját vadászfedezettel és Iron Hand géppel rendelkeztek.

*

Az eligazítás hajnali 4:30-kor kezdődött. Végigmentünk azon a harci ellenőrző listán, amelyet a CVW-16 jelzésű ezred dolgozott ki és más ezredek, többek közt a miénk fejlesztett tovább, ahogy gyűlt a harci tapasztalat. 

A gépeket a felszállás szerint állították be a fedélzeten, ezért úgy adódott, hogy nekem jutott a parancsnok APR-25-össel felszerelt gépe, neki pedig az enyém. 5:30-kor beültünk a gépekbe és 6:00-kor elindítottak minket a Ticonderogáról. A felszállást sötétben hajtottuk végre, de mire 18 000 lábon összeállt a kötelék, már derengett valamennyi fény. Alattunk elszórt felhőzet volt, felettünk, 24 000 lábon egy szakadozott réteg. 23 000 lábra emelkedtünk, és ahogy közeledtünk az ellenséges légvédelmi rakéták megsemmisítési zónájához, a partvonal, a folyók és a hegygerinc is tisztán látszottak.

A köteléket Sam Chessman, a VA-195-ösök parancsnoka vezette. Villogó Samnek hívtuk, mert az észak-vietnami légvédelem „utazott” rá; akárhányszor ő volt a vezér, számítani lehetett legalább egy SA-2-es (Sz-75 Dvina) indításra, amitől a légvédelmi rakétára figyelmeztető SAM (Surface-to-Air Missile) felirat villogni kezdett a műszerfalon. Ha nem repült, a kötelékekre napokig nem indítottak rakétát. Valamennyiünk szerencséjére Villogó Sam nagyon értett a légvédelmi rakéták kijátszásához és az általa vezetett kötelékek számos támadást túléltek már. Most sem volt másként.

Sam Chessman hívójele Chippy 1 volt, kísérője a Chippy 2-t kapta. A VA-192-es géppár Dragon 1 és 2 volt, Bush parancsnok és én pedig Law Case 1 és 2. Szétszóródtunk szabvány harci V alakzatba, ami azt jelentette, hogy egy-egy géppár az SA-2-es töltetének 200 lábasra becsült hatósugara miatt 800 lábas vízszintes és 400 lábas függőleges elkülönítéssel repült. Így egy rakétának legfeljebb csak egy gép esett áldozatul, ráadásul a kötelék tagjai szemmel tarthatták egymást és volt lehetőség manőverezni egy esetleges MiG-támadás esetén.

A-4F kötelék

Az ellenséges légvédelmi rakéták megsemmisítési zónájához közeledve Chippy 1 lekapcsolta a fényeit, a hajtómű teljesítményt száz százalékra növelte, majd visszavett két százalékot, hogy a kísérője is tarthassa a pozícióját. Az A-4F erősebb hajtóművének köszönhetően mi is tartani tudtuk a lépést az A-4C-k mögött, annak ellenére, hogy a gépeinken kettővel több DST-36-os volt.

Ahogy beléptünk a megsemmisítési zónába, a sebesség további növelése érdekében a vezér megkezdte a süllyedést. Azt akartuk, hogy mire lesüllyedünk a támadás kiindulópontjára, nagyjából 10 000 lábra, bőven legyen sebességünk a manőverezéshez a cél közelében. A sebességünket még a nehéz fegyverterheléssel is 8 mérföld/perc értékre növelhettük. Persze jobban szerettük a 9-10 mérföld/percet, amit a fegyverek oldása után tudtunk elérni.

Ahogy a partvonalhoz közeledtünk, működésbe lépett az APR-25-ös. A jel a Vinh repülőtértől északnyugatra mutatott, hossza a műszer három gyűrűje közül csak az elsőig ért. Közben legalább egy Bar Lock (P-37 felderítő lokátor) nyers hangját hallottam. A „zit-zit-szünet-zit-zit” hang elárulta, hogy követnek bennünket. A háttérben halványan egy másik hangot hallottam, egy Fan Song (SzNR-75 tűzvezető lokátor) összetéveszthetetlen csörgőkígyó hangját.

Ahogy Chippy 1 száraz lábat jelentett, vagyis keresztezte a partvonalat és a szárazföld fölé ért, a jelzés kétgyűrűsre változott és a csörgőkígyóhang is tisztán és hangosan hallatszott. Egy másodpercen belül a SAM jelzés világítani kezdett és megszólalt a figyelmeztető „ud-udl-udl” hangjelzés is. Lenyomtam az adógombot: - Chippy 1, SAM, balról, 10 óra.

A tarkómon és a karomon felállt a szőr, ahogy megláttam, hogy a gyorsító fokozat füstcsíkját húzva két SA-2-es rakéta emelkedik a hegygerinc fölé. A tüzelőállásuk valahol a 10 óra irányban, 12-14 mérföldre lévő Vinh repülőtér és a 11:30-as irányban, 8 mérföldre előttünk lévő Tam Da híd között volt. A porfelhő és a füst, amely az indítás pontos helyét jelezte volna, most nem látszott, részben a felhőzet, részben a hegygerinc miatt. Tisztán látszott viszont, ahogy előbb az egyik majd a másik rakéta is eldobja a gyorsító fokozatot.

A levegőből könnyen észrevehető SA-2-es tüzelőállás. A fotó 1967-ben készült egy Skyhawk pilótafülkéjéből.

A menetfokozat hosszú, vörös csóvája jól látszott a sötét terep előtt. Valamennyien a rakétákat figyeltük. Az első rakéta célba vette Chippy 1-et, ezért a két Chippy 120 fokos bedöntéssel balra kitérő manőverbe kezdett. A Dragonok a távolságot tartva követték őket.

Bush és én az addigi magasságon maradtunk és bal fordulóba kezdtünk, hogy lássuk a vezért. A két rakéta jobbra fordult és az első süllyedni kezdett, hogy elfogja Chippy 1-et. A Chippy géppár kemény fordulóváltással jobb fordulóba váltott és azon igyekezett, hogy a rakéta fordulósugarán belülre kerüljön. Lenyűgöző volt nézni, ahogy Chessman manőverre kényszerítette a rakétákat és a fordulósugarukon belülre került.

Bush parancsnokkal továbbra is bal fordulóban voltunk, a gépünk hasa éppen nyugati irányba mutatott. Ekkor egy másik Fan Song hangja hallatszott, hangosabban, mint az elsőé. Rápillantottam az APR-25-ös kijelzőjére, és háromgyűrűs jelzést láttam 2 óra irányban. Abban a pillanatban már nem érdekelt Chessman harca a rakétákkal, a miénkkel kezdtem foglalkozni. A bal fordulóból vízszintesbe vittem a gépet és lenéztem nyugati irányba.

A kép bal alsó sarkában egy Dvina emelkedik, a menetfokozat hajtóművének csóvája jól látszik. A rakéta nem a fotózó pilóta gépét vette célba.

Ott volt. Egyetlen SA-2-es közeledett a mi magasságunkon és éppen eldobta a gyorsító fokozatot. Közel volt és pontosan felénk tartott. Fényes, vörös gyűrű ragyogott a sötét, kör alakú rakétatest körül és a fülketető egyetlen pontja körül mozgott. Beleordítottam a rádióba: - Parancsnok, leborítás, azonnal! Bush egy másodpercet sem vesztegetett. Ahogy kimondtam a figyelmeztetést, már borított is, én pedig követtem.

A rakéta töltete néhány száz lábbal a hátára fordított gépem felett robbant és a lökéshullám belepréselt a katapultülésbe. Pontosabban a robbanás az ég felé néző fenekemre nyomta a repülőgépet. A töltet hangos „vomp” hanggal robbant. Szerencsénk volt, hogy Bush ilyen gyorsan reagált és a robbanás pillanatában már annyira eltávolodtunk a rakétától, hogy csak a lökéshullám ért minket, a repeszek nem.

A Dvina felrobbanó töltete narancssárgás füstfelhőt hagy az égen. A támadó kötelékek útját gyakran tucatnyi ilyen füstfelhő jelezte, mielőtt eloszlott a szélben.

Mindhárom rakéta eredménytelenül robbant fel. Chippy 1 megszólalt: - Oké, akkor folytassuk. A kötelék ismét felvette a korábbi alakzatot és folytattuk az utat a célpontként kijelölt csatorna felé. Nagyon büszkék voltunk rá, hogy az észak-vietnami légvédelem nem tudott visszafordulásra vagy a fegyvereink eldobására kényszeríteni.

A célra történő rárepülés kezdőpontján néhány légvédelmi ágyú fogadott minket. Miután sikeresen kimanővereztük a 85 mm-es lövedékek robbanását, rárepültünk a célra és ledobtuk a fegyvereket a csatornába. Ezután már semmilyen ellenállással nem találkoztunk, se légvédelmi rakétával, se csöves légvédelemmel, se kézifegyverekkel.

Az általános szabály szerint tilos volt 3500 láb alá süllyedni. A ritka kivételek egyike az aknatelepítés volt, a keskeny csatornákat csak 1500 lábra süllyedve találták el. A gépekre általában egy Mk82-es fékezett bombát is függesztettek, a kioldási sorrendben ez vált le először és füstjével jelezte, hogy jó helyre mentek-e az aknák. A fotót Meredith Patrick készítette vaktában, a bal válla felett tartott fényképezőgéppel, felhúzás közben.

Nem álltunk újra kötelékbe, csak a géppárok álltak össze. Én is csatlakoztam Bushoz, miután felhúzott a támadásból és én is az enyémből. A legrövidebb utat választottuk a tenger felé és 5500 láb magasan, 540 csomós sebességgel elhagytuk Észak-Vietnam légterét. Úton a Ticonderoga felé még kaptunk 2000 font üzemanyagot egy KA-3-as tankerből, majd rendben leszálltunk a hordozón.

*

A bevetés számos tanulsággal szolgált, amit a későbbi tapasztalatok csak megerősítettek. Először tapasztaltuk meg, hogy milyen az, amikor az észak-vietnami légvédelmi rakétások összehangolt támadást hajtanak végre egy kötelék ellen, ráadásul nagyon jól. Már-már túl jól. Elindítottak két rakétát, kitérő manőverre kényszerítve minket, és miközben ezekre a rakétákra összpontosítottuk a figyelmünket, olyan irányból indították a harmadikat, amelyre abban a szituációban nem láttunk rá. Az APR-25-ös besugárzásjelző életet mentett azzal, hogy nemcsak hangjelzést adott, mint a korábbi műszer, hanem azt is megmutatta, hogy merről támadnak minket. A túlélésünk kulcsa a helyzetfelismerés, helyzetismeret volt. Megvolt az információ, hogy merre figyeljünk és mi éltünk vele.

Sokat repültünk és ennek köszönhetően a repülőgép vezetése készségszinten, szinte automatikusan ment. Ez nagyon fontos volt, mert a stressz alatt lévő pilótának rengeteg dologra kellett figyelnie. Látnia és értelmeznie kellett a taktikai szituációt, vizuális kapcsolatban kellett maradnia a vezérével / kísérőjével, ismernie kellett a kötelékhez viszonyított pozícióját és információval, figyelmeztetéssel segítette a megtámadott gép pilótáját.

Bush és én az egyetlen megoldást választottuk, amelyet néhány másodperccel a találat előtt tehettünk: leborítottunk. Sam Chessman manőverezése sokkal inkább tudatos volt, mint a miénk. Amikor figyelmeztettem, azonnal észrevette a rakétát és arra kényszerítette, hogy fordulóba kezdjen az elfogáshoz. Egy ilyen manőver segített abban, hogy kiderüljön melyik gép a célpont. Ha nem fordul veled a rakéta, akkor megszakíthatod a kitérő manővert és figyelmezteted a többieket, mert köztük van a valódi célpont.

A sebesség is fontos tényező volt. Amikor a rakéta feléjük fordult és ők a fordulósugarán belülre igyekeztek, az SA-2-es is igyekezett velük fordulni, azonban 3,5 Mach sebessége és a kis szárnyfelületei miatt nem tudta követni a 0,8 - 0,9 Mach között repülő, deltaszárnyú A-4-est és Sam Chessman ismét győzött.

Sosem szabad azt feltételezni, hogy azért mert egy rakétát látunk, csak egy van a levegőben. Folyamatosan figyelni kell, gyorsan pásztázni a légteret, várni a második és harmadik rakétát és közben a géppárnak szemmel kell tartania egymást, közösen leküzdve a felmerülő egyéb problémát. Például a csöves légvédelmet, amely majdnem mindig ott van a rakéták tüzelőállása közelében. A pilótáknak ismerniük kell a hírszerzési adatokat, hogy hol, milyen légvédelem van. Ezek az adatok ritkán pontosak, de egy kiindulópontot adnak, és ahogy a pilóták megismerik az adott térséget, fejben folyamatosan pontosíthatják az addigi ismereteiket. A tudás sosem tökéletes, de minden kis apróság számít.

* * *

Forrás és fotók: Meredith W. Patrick